"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Nem hagyta magát, én pedig nem akartam még erősebben ráfogni a kezére. Ha az embereimnek nem engedtem, hogy a foglyokban az engedélyem nélkül kárt tegyenek, én sem fogom felrúgni ezt a szabályt. Ennyire tanácstalan még sosem voltam, sosem volt példa rá, hogy valaki hallgatni tudjon, ráadásul ilyen sokáig. Bár az sem volt épp megszokott, hogy valakit ilyen sokáig itt tartok, ha visszagondolok, ötletem sincs mégis miért így akartam hatni rá. Valójában ő hatott rám már abban a pillanatban, hogy megláttam, és ez... gyengeség. A reakciója egyáltalán nem lepett meg, egy féloldalas mosoly is kiült az arcomra, ahogy a csinos arcot néztem, a barna szemeket, melyekben egy csöpp félelem sem bújt meg. - Amennyiben megtudom, amire szükségem van. Fontos információ birtokában vagy. Nem lenne egyszerűbb, ha válaszolnál néhány kérdésre? Elengednélek. - Még ha tudnám is, hogy merő ostobaság. Tényleg megtenném, szabadon engedném, és remélném, hogy nem rohan azonnal a sajtóhoz, hogy beszámoljon mindenről. De túlságosan jól ismertem a hozzá hasonló, makacs embereket, hisz' én magam is ilyen voltam. Nem fog beszélni, s nekem már nem nagyon volt több a tarsolyomban,ami hatással lehetne rá. Dühös voltam és csalódott. - Ugyan, Ms. Grey! Ezek nagy szavak. Ne higgye, hogy engem olyan könnyű az őrületbe kergetni. - feleltem, s egy pillanatra elkaptam róla a pillantásom. Tudtam, hogy a mai nap után szükségem lesz egy, vagy két italra, már ha egyáltalán elhagyom ezt a szobát. Nagyon úgy tűnt, hogy itt is éjszakázom. Oldalra billentett fejjel hallgattam a szavait, szemöldökeim összevonva, mire végül leesett, hogy mire próbál célozgatni. Egyáltalán nem dühített fel vele, még csak magamra sem vettem a dolgot. Rám hasonló dolgokkal nem lehetett hatni, nem vettem úgy föl a hasonló dolgokat, mint a legtöbb férfi. Engem úgy általában az érzelmek nem foglalkoztattak, kevés érzést tudtam úgy megélni, mint mások. Talán selejtes voltam, talán... Nem nagyon érdekelt. - Inkább azt mondanám, engem úgy egyáltalán az emberek nem érdekelnek. Az érzések túl vannak értékelve. Különösképp a szerelem. - Ezt az egyet jól megjegyeztem az előző főnök tanácsai közül, bár én sikeresebben tartottam be, mint ő. Végül elengedtem a lány csuklóját, ő pedig felült az ágyban. Egy halvány mosoly ült ki az arcomra, nem tudott feldühíteni, sem a szavaival, sem azzal, hogy hirtelen tegezni kezdett. A hallgatása volt az, ami szép lassan kiölte belőlem a türelmet. Mást talán már meg is öltem volna, vagy legalábbis kínzással elérem nála, hogy beszéljen. Talán még egy nőt is bántottam volna, mást, nem Őt. Ellentmondásos gondolataim támadtak, egy két lábon járó paradoxonná változtam. - Nem áll szándékomban bántani téged. Legalábbis egyelőre. Viszont... válaszokra van szükségem. Szóval miért nem árulod el, mit tudsz azokról a vérszívókról, hm? Csak essünk túl rajta! - néztem mélyen a szemeibe, miközben próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ő is csak olyan, mint a többi lány. Mint a többi ember, akikhez nem köt semmi, hiszen akit nem ismersz, nem is kedvelheted, nem igaz? Egy sóhaj újfent kiszakadt belőlem, utat törve magának a felszínre, de vele együtt a kellemetlen érzések nem távoztak.
Ez a vadbarom. Nem érti meg, hogy hiába reménykedik úgysem fog belőlem kiszedni egy árva szót sem. Akár agyon is verhetne akkor sem mondok semmit. Neki biztosan nem. Kijelentésére miszerint nem unatkozik csak hangosan és gúnyosan felnevetek akárcsak ő. Ha azt hiszi ezzel kihoz a sodromból nagyon téved. Birka türelmem van. Azokra meg pláne nem mérgelődöm fel akik nem érdekelnek. Mért érzem azt, hogy ez nem pontosan igaz. Mindegy. Mondjuk abban tökéletesen igaza van. Magam sem értem miért is állok szóba vele. Idióta. Adott is egy jó ötlete. Talán azzal tudnék a legjobban az agyára menni ha egy szót se szólnék egyszerűen csak levegőnek nézném őt. Nem volna nehéz. Meglepődöm amikor az ágyra ugrik leszorítva csuklómat. Szorításából próbálok kiszabadulni, minden erőmet bevetve. Nem tud ezzel megfélemlíteni. Mikor közelebb akart húzni magához én hátam egyre jobban az ágy felé döntöttem. Még csak egy levegőt sem akarok szívni vele, sőt látni sem akarom az arcát közelebbről. Tudom, hogy nem fogom türtőztetni magam és simán szembe köpöm jó erősen. De erre ő is közelebb hajol felém arca pár centire volt az enyémtől és szinte megbódított férfias illata. Szemem akaratlanul is tekintetéről levándorolt ajkára, mire beleharapta finoman a sajátomba. Éreztem, hogy valami nagyon arra késztetett, hogy megcsókoljam. Magam se tudom mi ütőt belém, de alig tudtam erősen válaszoljak vissza kérdésére. - El fog. Előbb utóbb el fog. - válaszolom egyszerűen tiszta nyugalommal az arcomon. - No de ne higgye, hogy ennyire naiv vagyok - teszem hozzá egyenesen a szemébe nézve - Tudom, hogy csak úgy nem fog elengedi. Ám nem lesz más választása miután szépen lassan az őrületbe kergetem - mondom tágra nyitva a szememet, büszkén és olyan hangnemben, hogy azzal felmérgesítsem őt. - Oh. Szóval téged a fiúk érdekelnek? Minő érdekesség! - válaszolom kijelentésére simán kérdezés nélkül letegezve őt. Valami azt súgta és láttam is rajta, hogy szinte leveszem a lábáról. Hiába tagadta, hogy nem. Nem akartam elmosolyodni, de tudtam, hogy ez még hasznomra válhat. Bár valamiért röstelltem kihasználni ezt az előnyömre. Mire sikerült volna kiszakítanom magamat a szorításából ő futamodott meg. Én pedig felültem az ágyban. -- Na mi az? Fején találtam a szöget? Avagy ilyen hamar megfutamodsz és beválik a jóslatom, hogy elengedsz? - mondtam ridegen és gúnyosan nevetve.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Hétf. Márc. 11, 2019 12:54 am
little bird in a golden cage
For Ms. Grey
Bárkit választhattam volna a városból, bizonyára nem Ms. Grey volt az egyetlen, akinek köze van a vámpírokhoz. Én őt választottam, akit talán meg sem lehet törni. Már nem akartam elküldeni, és mást keresni, képtelen voltam rá, ez pedig úgy éreztem, szép lassan a halálba idegesít. Bármit mondok, bármit teszek, nem érdekli, csupán az a tény, hogy elvettem a szabadságát, amit részben meg is értek. Én sem mondanék semmit a helyében, akkor is, ha nem erre tanított volna az előző vezér, vagyok olyan makacs, mint maga Charlotte. Viszont ha nem mond semmit, kénytelen leszek valami rosszat tenni, s aggasztó, hogy ez egyáltalán zavar. Mégis miért? Mélyről szakadó sóhaj tört ki belőlem, és fejemet ingatva meredtem a lányra. Majd önkéntelenül is felnevetek azon az egyetlen szón, amit szinte úgy köp felém. Eszembe jut az első nap, mikor szó szerint az arcomba köpött. Nehezen fogom vissza magam, hogy ne közöljem vele, mennyire tetszik ez a vadság, hiszen azzal csak adnám alá a lovat. Csak vállat vonok, és tovább állok az asztalnak támaszkodva némán, várva a csodára, hátha végre mond valami érdekeset is, valami hasznosat. - Ó, egyáltalán nem unatkozom, kedvesem! - vágtam rá rögtön, kaján vigyorral a képemen. Nem az volt a szándékom, hogy az idegein táncoljak, bár a szavaimtól biztosan nem érezte jobban magát. Pontosan tudtam, mennyire idegesítő, mikor valaki szorult helyzetben van, míg a másik fél majd' kicsattan, s még viccelődik is. Jelen helyzetben viszont egyáltalán nem érdekelt, hogy ő hogyan érzi magát emiatt. - Ráadásul, azt hajtogatja nem áll velem szóba, mégis társalog velem. - mutattam rá, és áthatóan bámultam rá. Persze nem arról beszélt, amiről kellett volna, amit elvártam tőle, de szóba állt velem, ezt le se tagadhatta. Gúnyos megjegyzéseivel pedig rám nem gyakorolt hatást, nem olyat, amilyet ő szeretett volna. Csak néztük egymást, néma csönd telepedett ránk, az idő telt, bár fogalmam sem volt róla, hogy mikor végül elszakítottam róla a tekintetem, mennyi idő telt el. Percek, órák? Képtelen lettem volna megmondani. Amint leemeltem a pillantásom róla, ő éppen abban a pillanatban szólalt meg, mintha megérezte volna az elgyengülésem. Nem akartam elhagyni a szobát, amíg nem mond valamit, ahogy azt ígértem is neki, de mégis mit tehettem volna? Kezet emelni egy nőre olyan dolog volt, amit nem tettem meg soha, olyan helyzetben még sosem voltam, hogy erre kellett volna vetemednem. Nem most akartam elkezdeni, bár attól még megszorongathatom kicsit a kis madarat, anélkül is, hogy valójában ártanék neki. Kérdésére a fejemet ingattam, s csak hogy tudtára adjam, mennyire komolyan gondoltam korábbi szavaimat, kihúztam a széket, vele szemben fordítottam és lassú mozdulatokkal leültem rá. Szavait hallgatva egyszerre lettem feszült, és öntött el valamiféle myugalom. Mintha zavart volna, hogy provokál, ugyanakkor örültem is annak, hogy kiáll magáért, és még itt tarthatom. Zavart voltam, percekig nem is feleltem neki, aztán olyan hirtelen keltem föl a székből, mint akit megcsíptek, s villámgyors léptekkel az ágy mellett teremtem. A lány fölé tornyosultam, felé hajoltam, és megragadtam az ép csuklóját. Határozottan tartottam ujjaim között, hogy ne tudja csak úgy elrántani, mégis gyengéden, kárt sem akartam tenni benne. Kicsit közelebb húztam magamhoz, ha tiltakozott, akkor én magam is közelebb hajoltam, hogy arcunk egészen közel legyen egymáshoz. Néhány másodpercig csak némán meredtem rá, mielőtt szólásra nyitottam volna a számat. - És maga még mindig azt gondolja, hogy el fogom engedni? - nyomtam meg a második szócskát, mert kezdtem röhejesnek érezni, hogy magázzuk egymást, kicsit olyan érzésem volt a közelében, mintha jobban ismerne bárki másnál. . - Én nem egy senki vagyok az utcáról, akit majd levesz a lábáról egy szempillarebegtetés, vagy maga a női szépség. - Nagyot nyeltem, ahogy ránéztem a csinos pofira, a dühtől csillogó szemekre.. Nem, vlóban nem voltam az a férfi, aki ettől meglágyul, mégis volt valami ebben a lányban, amitől úgy éreztem, hazudok. Amitől úgy éreztem, meg akarom őt védeni, s soha el nem engedni. Pkolian megrémisztett, így ha egészen idáig ő nem szakította ki magát lágy szorításomból, most én hátráltam el tőle. Hátat fordítva neki, hogy belélegezzem a szoba levegőjét, ami tele volt a lány illatával. A tüdőm szinte égve tiltakozott, míg az elmém elöntötte a köd, amitől alig tudtam tisztán gondolkodni.
Való igaz nem ismerem. Viszont nem is akarom megismerni. Sőt semmit nem akarok tudni róla. Tőlem aztán fel is fordulhatna. Tudok róla éppen eleget, amit az újságokból és másoktól hallottam róla. Az, hogy ezek a pletykák igazak-e vagy sem az meg végképp nem érdekel. A mondani valójára meg cseszek rá. Hiába fáradozik belőlem tutira nem szed kis semmit sem. Szóval elmehet a büdös francba. - Leszarom - vágom arra, hogy megbüntette a pasast. Az se biztos, hogy igazat beszél. De miért is érdekelne ez engem. Jó. Oké nem szeretem ha miattam kell bűnhődnie valakinek, de ez nem fogom neki kimutatni. - Oh rendben - vágom rá gúnyosan - akkor ne menjen. De megjegyzem úgyse fog elérni ezzel semmit sem. Én magával egyáltalán nem beszélek - vágok egy fintort feléje. Fölösleges itt ücsörögnie nem fogok neki egy büdös hangot sem mondani. - Egyszóval fölöslegesen tölti itt az idejét. Gondolom akadna jobb dolga is, mint itt unatkozni. - mondom gonoszsággal a hangomban. Ha azt hiszi, hogy félek tőle nagyot téved. Nincs veszteni valóm. Akármivel fenyegetne is nem érdekel. Nem beszélek semmit sem semmiről és senkiről. Élesen és határozottan nézek a szemébe. Többet nem mondok semmit csak a tekintetét figyelem. Jó pár perc eltelik, anélkül, hogy megszólalnék, csak bámulom erőteljesen. Ezzel is azt próbálom sugározni, hogy én ugyan nem beszélek semmit sem. Ahogy így bámulom valami kezdi befészkelni magát a gondolataimba. Furcsa de van valami ebben az alakban, ami kissé megfogja a személyiségemet. Ha nem volna ilyen átkozottul undok a személyisége talán még más is átfutna az agyamon. De inkább nem. Továbbra se veszem le a szememet róla. Sőt még kissé összehúzom azt mérgesen. remélem felfogta azzal drágalátos buksijával, hogy én biza nem mondok egy árva szót sem. Még akkor se ha soha többé nem enged ki innen és nem láthatom a gyönyörű napfelkeltét és minden mást ebben a világban. Nem beszélek. Nem én. - Na? - szólalok meg majdnem egy félóra csend után - Kedves fogva tartom - hangom csöpög a gúnytól - megunta a várakozást? - érdeklődöm felőle. Egy cseppet se fogadnám jó szívvel ha még a végén a támaszkodásba beleroskadna. Nem mintha annyira törődnék vele, vagy az érzéseivel. Magasról teszek rá. Tudom, hogy őt is hidegen hagyják az én érzéseim. Szóval ez kölcsönös érzés, azt hiszem. Ismét az ajtó felé mutatok kezemmel. - Mint az imént említettem - motyogom nyugtot hangnemben, hogy lássa egy kicsit sem ijesztett meg - arra van az ajtó. Nyugodtan elmehet - folytatom tovább. - Vagy inkább azt szeretné, hogy én lépjek ki azon az ajtón? - bár nagyon is jól tudom, hogy ilyen könnyen nem enged el. De azért egy próbát megér. Velem amúgy se jár jól. Hisz tőlem nem fog megtudni semmit sem. - Vagy még mindig azt gondolja, hogy beszélni fogok magával? Hm? - vetek egy szúrós tekintetet rá.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Jan. 17, 2019 10:00 pm
little bird in a golden cage
For Ms. Grey
Aggasztott a városban történt dolgok sokasága, nekem és az embereimnek elég hamar feltűnt mi zajlik a háttérben. Sajnos nem elég hamar, azonban rengeteg szemtanú bizonyíthatta, hogy a vámpírok bizony léteznek, s némely kétes pletyka alapján arra következtethettünk, hogy nem ők az egyetlen emberfeletti lények. Mégsem volt hajlandó senki beszélni, féltek, sőt, rettegtek, hogy ha bármit is elárulnak, majd kiszipolyozva talál rájuk valaki egy sötét sikátorban. Jobban féltek a vámpíroktól, s egyéb lényektől, mint tőlem, s nos... ez igazán aggasztó volt. Ezért kellett más módszerekhez folyamodnom, elrabolni, és sakkban tartani valamit, de ezen a lányon nem sok fogás volt. A családjáról nem sok mindent lehetett kideríteni, s amit mégis, az egyáltalán nem volt lényeges. A fogadott családjához látszólag nem fűzték olyan szoros érzelmek, így hát nem maradt más, mint a bezártság. Láttam már rengeteg embert megtörni, s tudtam, hogy az bizony időben telik, ám épp az időből volt nekünk kevés. Minél előbb információkra volt szükségem, még ha csak morzsákra is, mielőtt rájönnek a lények, hogy utánuk nyomozok. A lány viszont kezdett az idegeimen táncolni. Ahogy azt megszokhattam, rám se hederített, mikor beléptem a szobába, mintha ott sem lettem volna. Nézett maga elé, mintha a fal, vagy bármit is nézett, érdekesebb lett volna nálam, s talán számára az is volt. Mikor végre megszólalt, hangja gúnytól csöpögött, szinte megfulladtam benne, legalábbis így lett volna, ha nem készülök fel mindenre, s még annál is többre. - Talán érdekel, talán nem. Nem mondták még magának, hogy nem szép dolog ítélkezni a másik felett? Hisz' nem is ismer engem. - Tényleg nem ismert, bár hallhatott rólam, vagy épp olvashatott a helyi lapokban, az csak a felszín volt, mindössze azt kaparászta. Valóban nem voltam jó ember, sőt, bűnöző voltam, a New Orelans-i maffia feje, de voltak elveim, amikről ő nem tudhatott semmit. Például nem ártottam neki semmilyen módon, egy ujjal sem értem hozzá, viszont... Tekintetem a csuklójára tévedt, ahol horzsolások voltak megfigyelhetőek. Nos, igen. Adam azóta engedelmes kiskutyaként viselkedett, s talán egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy farkas váljon belőle. - Ha tudni akarja, azért megbüntettem a felelőst. - Biccentettem a keze irányába, és figyelmen kívül hagytam az ő szavait. Végtére is, nem mondott semmi hasznosat, csak tiltakozott, s bizonygatta, hogy úgysem árul el semmit. Nem hittem, hogy meglágyul egyhamar, főleg azért, mert miatta bántottam valakit, ez az ő szótárában biztos nem a jóság definíciója, viszont valahogy el kellett érnem, hogy bízzon bennem. Vagy legalább ne gyűlöljön ennyire. - Valóban ott az ajtó, ami mögött nem én vagyok a rab. Egyelőre én szabom meg a szabályokat, szóval nem. Nem megyek el. Amíg nem kapok valami információt. Én a maga helyében igyekeznék, mielőtt elfogy a türelmem. - Vontam fel a szemöldököm, és ez egyáltalán nem fenyegetés volt. Annak tűnhetett, ám ezek csupán a tények voltak. Türelmes ember voltam... egy bizonyos pontig. Ha a régi vezérrel állt volna szembe, talán már nem is élt volna, ha pedig igen, nem ilyen állapotban csücsült volna a kényelmes kis ágyán. Megadtam neki mindent, amire szüksége lehetett, most rajta volt a sor. Ezúttal nem helyezkedtem el a kanapén, a zakóm is rajtam volt, a kanapé melletti kis asztalon támaszkodtam meg egyik kezemmel, amíg vártam. Mert nem szándékoztam sehova menni, még nem.
Már több hete ezen az átkozott helyen senyvedek. Számtalanszor próbálkoztam már kijutni innen, de ahogy gondoltam az ablakok törés állóak, ráadásul rács is van rajtuk, az ajtó úgy szintén. Egyszóval képtelenség innen kijutni. De én nem adom fel. Ez a Patrick csak ne higgye azt, hogy olyan gyenge vagyok, mert én igenis erős vagyok és makacs. Úgyis megtalálom a kiutat, ha törik ha szakad. Amúgy tényleg, vajon merre lehet ez a Patrick mostanában nem igen láttam. Az embereit küldte hozzám folyamatosan, őt pedig nem is láttam. Nem mintha annyira hiányozna. Biztosan éppen jobb dolga akadt. Mondjuk éppen egy másik embert ver halálra valahol az az Isten verte idióta. Jobb is, hogy nem ő jött be eddig, mert nem álltam volna jót magamért. Biztosan behúztam volna neki egyet, ahogy ismerem magamat. Nem tűröm, hogy fogva tartson, mint valami állatot. Jó mondjuk azért éppen nem olyan rossz a helyzet. Van ágyam és ételt is adnak, amikor csak akarok. Szóval nem éppen egy silány, sötét, patkányoktól hemzsegő lepukkant ocsdi börtön. Ezt akár vehetném jó pontnak is. Egyedül ez a drágalátos Patrick úrfi a rossz ebben az egészben. Azt hiszi bármit is kiszedhet belőlem. Hát mellé fogott, nagyon is. Én egy árva szót sem mondok semmiről sem. Még ha keservesen megkínoz akkor sem. Akármit csinálhat, úgysem nyitom ki a számat, hogy meséljek neki, mint egy naiv kislány. Bár az is igaz, ha nem volna ilyen elvetemülten gonosz, talán más szemmel néznék rá. Nem tudom. Van benne valami érdekes. AJ. Charlotte felejtsd már el ezt, még gondolnod sem szabad így rá. Ez egy idióta barom, ha fecsegnék neki biztosan megölne. Inkább bele se gondolok. Emlegetett szamár. Már itt is van. Pff. Rá se nézek, csak szépen úgy csinálok, mintha észre se vettem volna, hogy bejött hozzám. Micsoda megtiszteltetés. Maga a főnők jött be. Szánalmas. - Hozzám beszél? - szólalok meg gúnyosan, mintha nem tudnám, hogy tőlem kérdezte. - Nem hiszem, hogy magát az érdekelné, hogy hogy vagyok. - teszem hozzá ugyanolyan gúnyos hangnemben, miközben rá emelem öldöklő tekintetemet. - Viszont fölöslegesen jött be, mert azt amit szeretne tudni, azt tőlem biztosan nem fogja. Úgyhogy felőlem el is mehet. - hangom ridegen és határozottan hangzik. Mellé még egy gúnyos mosolyt is villantok. Nem lesz velem könnyű dolga azt garantálom. Nem árulok el semmit soha. Egyszer úgyis elfog engedni, mert feladja. Ebben biztos vagyok. Vagy hanem az őrületbe fog kerülni. Élesen a szemébe nézek. Hm. Ha nem lenne ilyen aljas, idióta meg vadbarom, akkor biztosan jó képű férfi volna. Talán. De mindegy is. Engem ez egy cseppet sem szabad, hogy érdekeljen most. - Elmehet. -jegyzem meg - Tőlem úgyse fog megtudni semmit sem - mondom makacsul - Ott az ajtó - mutatok az ajtó felé.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Hétf. Dec. 17, 2018 12:51 am
little bird in a golden cage
For Ms. Grey
Már két hete nálam van a lány, Charlotte, mégsem tudtam kiszedni belőle semmit. Én mindössze néhány alkalommal látogattam meg, de minden nap beküldtem hozzá egy embert, általában többször is, hogy ételt és ruhákat vigyenek neki, illetve ránézzenek. Fogoly volt, de ettől függetlenül nem akartam rosszul bánni vele. Ártatlan volt, csak épp ismert egy vámpírt, hosszú ideig együtt élhetett vele, így rengeteg dolgot megtudhatott. A gond csak az volt, hogy nem volt hajlandó beszélni. Olykor sértegette az embereim, vagy idegen nyelveken beszélt. Hozzám pedig nem szólt egy szót sem. Kezdtem belefáradni, nem jutottunk előrébb, egy helyben topogtunk és fogalmam sem volt, hogyan juthatunk egyről a kettőre. Nem igazán tudtam bánni a nőkkel, a családunkhoz sem tartozott egy sem, én pedig sosem voltam az a kaszanova típus, sőt. Szerettem elkerülni a nőket, csak a probléma volt velük. Ezt a foglyom is tökéletesen alátámasztotta. Egy mukkot nem tudtam kihúzni belőle, egyre nehezebb volt a rendes fickót játszanom a közelében. De nőt sosem bántottam. Bűnöző voltam, nem számítottak a szabályok, de voltak elveim; ez is egy volt közülük. Kora délelőtt már az irodában ültem, vodkával a kezemben, amit az egyik orosz barátomtól kaptam még tavaly nyáron. Igazán ütős volt, nem olyan vacak, amit a boltban kapni, s kellett is hogy üssön. A lányhoz készültem, tenni egy újabb próbát, hátha szóra bírom, de a türelmem fogytán volt. Legurítottam az italt a torkomon, a poharat az asztalra csaptam, és indultam is az emeletre. Raynek ma kimenőt adtam, a legjobb emberemre ráfért a pihenés, a mai napon pedig nem volt egyéb dolgom, mint meggyőzni a kisasszonyt, hogy fecsegjen. Nehéz feladat volt, kénytelen volt rááldozni a napomat, és mindent más programot törölni. Sok gondot okozott nekem, de ha végre megszólal, mindez kifizetődik. Összeszedtem minden erőm és türelmem és bekopogtattam az ajtón, aztán már nyúltam is a kilincs irányába. Beljebb lépve szólítottam csak meg őt. - Ms. Grey. Hogy van ma reggel? - kérdeztem érzelemmentes hangon, arcomon sem ült barátságos kifejezés. Tényleg kezdett elegem lenni, de az udvariasság megmaradt. Nem akartam goromba lenni vele, mert akkor végképp nem szólal meg, de a kedvességből is kezdtem kifogyni. Ugyanaz a jelenet játszódott le, mint eddig minden látogatásomnál. Levettem a zakóm, a szék háttámlájára terítettem, majd leültem vele szemben, s feltűrtem az ingujjamat. A különbség csak annyi volt, hogy az ággyal szemben már állt egy kanapé, így arra telepedtem le. - Mit gondol, ma hajlandó hozzám szólni? Tudom, hogy nem néma. - de kivágom a nyelved, ha továbbra sem szólalsz meg, tettem hozzá gondolatban. Tényleg, tényleg nem állt szándékomban bántani, de sosem a türelmemről voltam híres. Ha nem nő lett volna, már rég az alagsorban lenne megkötözve, kínok közt vergődve. Azonban szerencsétlenségemre a gyengébb nem tagja volt.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Az érzéseim az utóbbi időben... talán a legjobb szó rájuk a zavaros. A higgadtságom úgy foszlott szerte, ahogy a tiszta, ésszerű gondolataim. Minden a feje tetejére állt, abban a pillanatban, ahogy Charlotte betette ide a lábát, bár ezt akkor még nem tudtam. Most, hogy mindezzel tisztában vagyok, egy részem azt kívánja, ne jött volna ide, míg egy másik... nonszensz, abszurd, morbid dolgokat akar. Olyasmit, amit a magamfajta nem kaphat meg, amire vágynom sem szabadna, amiről nem is hittem volna, hogy akarom. Belegondolni is rémisztő, hogy mi történhet, ha ennek nem vetek véget, ugyanakkor el sem tudom képzelni, hogy másként legyen. Mintha személyiségzavar alakult volna ki nálam hirtelen, bár az sincs kizárva hogy az ördög és angyal harca zajlott le bennem. Ms. Grey szavaira mindenesetre nem reagáltam, gondolataimba merülve, komótosan, rutinosan nyitottam fel a doboz fedelét, a sebet kézzel tisztítottam meg az apró szilánkoktól, nem zavart az sem ha megvágta a kezem, ahogy az sem, hogy mellkasához egy párnát szorított. Nem nyúlva a párnához, s nem szólva hozzá, a dobozból kivettem a fertőtlenítőszert, egy kevés gézzel vittem fel a lány bőrére, majd bekötöttem a sebét. Miután végeztem, csak ültem ott, valamiféle reakcióra várva, de amikor megint csak azt kérte menjek el, immár lágyabb hangon, szinte könyörögve... nem tehettem mást. A dobozt vissza se vittem a fürdőszobába, csak ott hagytam a szófán, tárva-nyitva, ahogyan saját magamat is éreztem. Mintha a lelkem - ha még létezett - nem tartozott volna a testemhez, mintha valamit hátrahagytam volna a szobában. Egy pillanatra megálltam, a lány felé fordultam, dühösnek, vagy talán zaklatottnak tűnhettem, amit igyekeztem leplezni, nem sok sikerrel. - Szólj, ha bármire szükséged van! - Szavaim ezúttal túlságosan is árulkodóak voltak, haragosan vetettem oda a szavakat, és azzal a lendülettel sarkon fordultam. Az ajtó egy halk csattanással zárult be mögöttem, én pedig meg sem állva, leszáguldottam az emeletről, végig a folyosón, ki az ajtón. Odakint megálltam, orrnyergemet két ujjam közé csípve próbáltam kitisztítani a fejemet. Dühös voltam arra az ismeretlen emberre, aki még mindig odakint volt, aki a balesetet okozta. Dühös voltam a világra, mert összekuszálódtak a dolgok, Ray-re, mert igaza volt, a fent gyászoló lányra, de leginkább... önmagamra. Az egész helyzet ismeretlen volt számomra, ráadásul semmi sem haladt a terv szerint. Charlotte nem beszélt, még megzsarolni sem tudtam, nem volt már kivel. A vámpírokról egyelőre semmit sem tudtam, pedig már elég egyértelmű volt számomra, hogy ők vezetik a várost. Az egész fogvatartósdinak nem volt értelme. Mégsem tudtam kiszállni belőle.
Nem tudom, hogy pontosan mit vártam el Mr. R-től, mégis milyen reakciót?! Vagy éppenséggel hogy gondolhattam arra, hogy pont egy ilyen elcseszett szociopata fog megnyugtani és olyan dolgokat a fülembe duruzsolni, ami nyilván hazugság, de elapadnak tőle a könnyek és megtalálom magam a romok között, amit az életemnek nevezhetek. És ha már romok... Igazi, hamisítatlan katasztrófa sújtotta területté varázsoltam a börtönöm, és hogy feltegyem a csúcsdíszt a remekműre, szavai annyira kiakasztanak, hogy gondolkodás nélkül tépem ki magam a karjai közül, végeredményképp a szilánkokra zuhantam, az esés tompa fájdalmát sok éles vágás fűszerezte meg. Tényleg más sem hiányzott a lelki elvérzés mellé, hogy a szó szoros értelmében bíborra fessem a drága szőnyeget és összebarmoljam a padlót. Újra visszasüppedtem abba a sokkos állapotba, ami ezt a legutóbbi kiborulásomat előzte meg. Fel se fogtam, el se jutott hozzám, hogy rám mordul, csak távoli csattanás volt a nagy semmiben, ami a fejemben zsongott. Azt se fogtam fel, hogy úgy ránt fel a földről, mint egy haszontalan rongybabát. Olyan mélyen jártam a nihilben, hogy különösebb erőfeszítés nélkül bármit megtehetett velem. Leültetett a kanapéra, beszélt - valószínűleg lecseszett -, de én csak üveges tekintettel bámultam magam elé. - Menj el! - lehelem lesütött szemekkel végül, cseppet sem törődve egyetlen szavával sem. Az utolsó szó, amit lágyan és finoman ejt ki mégis nagyon betalál, az ajkam megremeg rövid mondandóm minden egyes szótagján és egyetlen árva könnycsepp gördül le az arcomon, egyetlen pici jele annak, hogy mégis hallottam és valami eljutott hozzám a teljes semmiben. Számított, pedig nagyon nem kellett volna. Amikor leül mellém és maga felé fordít tekintetem találkozik az övével, de szinte azonnal lesütöm a pillantásomat, nem reagálok az utasításra. Az se nagyon jut el hozzám, hogy elmegy mellőlem. Csak gépies mozdulatokkal hátrébb csúszok a kanapén és egy szisszenés kíséretében magamhoz húzom a térdeim és a karfának támasztom a hátamat. Valahogy egy párna kerül az ölembe, amit nem tudom mikor szorítottam a mellkasomhoz, de úgy tartom, mintha az lenne az utolsó szalmaszál ami még ide köt, ami fenn tart a háborgó tengeren. Üveges tekintettel bámulom az ajtót, még azután is, hogy visszaül mellém és engem figyel, mellette valami doboz, valószínűleg az elsősegély. - Menj el... kérlek! - súgom újra, hangom lágy, megremeg az utolsó szón, nem tudom meddig tudom magam egyben tartani, küzdök az arcomon legördülő áruló könnyekkel és mindenáron kerülöm, hogy a szemébe nézzek.
Nem tudom kit öleltem meg utoljára, talán még édesanyámat annak idején, évtizedekkel ezelőtt, kölyök koromban? Egyedül Ray volt az, akihez hozzáértem, akinek hagytam, hogy hozzámérjen, de vele is legfeljebb egymás vállát veregettük, ölelkezésről szó sem volt. Annyira közel még őt sem engedtem magamhoz. Aztán egyszer csak ott álltam a szoba közepén, és a fogvatartottam szorítottam magamhoz, akit inkább megkínoznom kellett volna, nem ölelgetni. Ironikus volt, mert én tartottam egyben, ha elengedtem volna, valószínűleg szétcsúszik, összeesik, de én szorosan tartottam, s ez furcsán jó érzéssel töltött el. A domináns érzelem a meglepődöttség és hitetlenkedés volt, némi undorral keveredve az érintésfóbiám miatt, mégis ott volt az a kellemes, bizsergető érzés. Megint az az érzés, amit már korábban sem tudtam hová tenni, kezdett az őrületbe kergetni. Nem akartam érezni semmit! Az esküdözés után - ami amúgy rohadtul nem vall rám - Ms. Grey térde csaknem felmondta a szolgálatot, megint, bár talán neki fel sem tűnt ebből semmi. Szorosabban nem tarthattam, nem akartam csontját törni, vagy kiszorítani belőle az életet, de a másik karommal is utána kaptam, biztos, ami biztos. Pokolian jó érzés volt, hogy én tartom vissza attól, hogy a földön heverjen, mert egyáltalán nem volt a saját testének az ura. Én lehettem így a főnök hosszú percekig, s ettől az a bosszantó érzés felerősödött. Talán végig csak erről szólt, hogy én irányítsak. Erről akartam meggyőzni magam, de egy halk hang azt súgta, hogy nem így van. Igyekeztem kizárni, nem foglalkozni vele, de örökké nem tagadhattam meg az érzelmeket, még ha vágytam is rá. Tényleg nem akartam érezni, egyáltalán, semmit. Pláne a lány irányt. Ahogy válaszolt a szavaimra, csak bólintottam, amit talán nem is vett észre, annyira lefoglalta a gyász. Aztán egyik dolog követi a másikat, nyilvánvalóan hülyeséget mondtam, amivel megint csak felbosszantottam, még csak fel se fogja ez a fiatal, ostoba lány, hogy milyen nehézségek árán sikerült kijavítanom a mondatot, mégse vághattam a képébe, hogy nem engedem meghalni, mert egy érzés erre késztet. Utáltam magam érte, s nem akartam az orrára kötni, de amikor kiszakította magát a karjaimból, majd megint szitokszavakkal kezdett bombázni, fogyni kezdett a türelmem. Újfent. Túlságosan emlékeztetett az egy héttel ezelőtti eseményekre. Nem akartam megint úgy kiborulni, de vészesen közelítettem ahhoz az állapothoz. Megint összerogyott, ezúttal a földre zuhant, a szilánkok közé, egyik térdéből vékony vérpatak kezdett csordogálni, amire csak dühödt fújtatással válaszoltam. - Mégis mi a fenét kezdjek veled? - kérdeztem inkább magamtól, mintsem tőle, s szinte fel sem tűnt, hogy magázásból áttértem tegezésre. Ahhoz túl sok sokkoló és zavaros dolog történt. Egy érzelmi roncs voltam, ÉN, Patrick Reynolds, a "rettenetes" Mr. R. Nekem kellett volna megpróbálni kést döfni magamba, nem neki. Odasétáltam a lányhoz, kurvára leszartam, hogy megpróbált üvöltve elzavarni, megragadtam a karját, már megint, és felhúztam a földről, akkor is, ha nem akarta. Rohadtul nem érdekelt mit akar, már megint kezdett kiborítani. Odarángattam a kanapéhoz, ezúttal nem voltam valami óvatos vele, s egy határozott mozdulattal leültettem. Nem dobtam oda, mint legutóbb az ágyra, de elég erősen fogtam ahhoz, hogy ujjaim talán nyomot hagytak a karján. - Nézd meg mit csináltál magaddal! - förmedtem rá, és a térdére szegeztem a pillantásom. Az az egyetlen, kis seb apró vércsíkokat hagyott a lány lábán végig, ahogy lecsorgott a térdén. - Kurvára nem érdekel, hogy gyűlölsz. De nem hagyom, hogy meghalj! Úgyhogy szedd össze magad, kérlek! - az utolsó szót lágyan ejtettem ki, de ahogy kicsúszott a számon, tényleg kedvem lett volna a falnak rohanni fejjel. Te idióta! Teljesen kifordultam önmagamból, élesen alsó ajkamba haraptam, hogy ne mondjak többet. Leültem a lány mellé, egyik karját megfogtam és magam felé próbáltam fordítani. - Ne merészelj felkelni innen! - utasítottam, de egyáltalán nem dühösen, egy kellemes hangszínt ütöttem meg, igencsak meglepő volt, hogy tudok uralkodni magamon. Felkeltem a kanapéról és a fürdőbe mentem kötszerekért, amiket az egyik szekrényben meg is találtam, és nyugodt léptekkel visszasétáltam a szobába. Visszaültem mellé, egészen közel, a kötszeres dobozt magam mellé tettem, de egyelőre nem nyitottam fel a fedelét. Vártam, miféle reakciót vált ez ki Charlotte-ból.
Kezdőlap
:<3: 
Nem tudom, hogy pontosan mit vártam el Mr. R-től, mégis milyen reakciót?! Vagy éppenséggel hogy gondolhattam arra, hogy pont egy ilyen elcseszett szociopata fog megnyugtani és olyan dolgokat a fülembe duruzsolni, ami nyilván hazugság, de elapadnak tőle a könnyek és megtalálom magam a romok között, amit az életemnek nevezhetek.
