Semmire nem tudtam figyelni, csak a saját zaklatott légzésemre és vég nélkül patakzó könnyeimre. Tíz éve nem ejtettem egy árva könnycseppet, és most gőzöm sincs, hogyan zárjam el a csapot, min egy istenverte csőtörés. Igazi nagyrakás szerencsétlenség voltam, ahogy egy olyan ember karjaiba simultam bele akivel még csak nem is kedveltük egymást, sőt. A gyűlölet enyhe szó volt, ami a kettőnk kapcsolatát jellemezhette, és mégis, a legviccesebb és legotrombább az egészben, hogy nevetségesen biztonságban éreztem magam egy pszichopata karjaiban, akinek nem egyszer fordulhatott meg a fejében hogy elmetszi a torkomat, amellett hogy elraboltatott és három hete tart fogságban. Pompás az élet, nem igaz? Amikor megesküszik kisshíjján összeesem, bár nem értem minek ez a hatalmas megkönnyebbülés. Könnyen előfordulhat, hogy hazudik annak érdekében, hogy lenyugtasson, mégis én idióta hittem neki, mert minél előbb le akartam rázni magamról ezt a képtelen helyzetet. Tudtam, tudtam hogy el kéne löknöm magamtól és addig ordítani amíg magamra nem hagy a gyászommal, még sem tudtam megtenni, mert féltem. Féltem, ha ezt itt most megszakítom, még jobban elvesztem önmagam abban az istenverte érzéslavinában és magam sem tudom mit csinálok. Ugyan, még mindig kecsegtető volt a halál gondolata, de minden egyes eltelt perccel csak jobban frászt kaptam attól, hogy tényleg képes lettem volna egy vajazókéssel megpróbálkozni a dologgal. - Jó - motyogom csak úgy magamnak, nyugtázva az eskütételt, és próbálva kirángatni magam a gondolatmenetemből. Hősies sziszifuszi küzdelem, amiben csúfos vesztésre állok. Ettől nem lehet megszabadulni, elvégre a szüleim halálhírét kaptam meg percekkel ezelőtt. Ez nem egy idióta veszekedés Mr R.-rel ami után könnyen felépülök és átgázolok rajta és a nyamvadt tervein, mert semmit sem jelentenek. A családom jelentette tíz évig az egyetlen dolgot, amiért még érdemes volt élnem és némi érzést beengedni az életembe. És most vége... Elmentek... Meghaltak... Na jó, Grey, ezzel kurvára nem fogod lenyugtatni magad! Amikor eltol magától, még mindig könnyes szemekkel nézek rá. Komolyan gondoltam, amit mondtam. Hagynia kellett volna elpusztulni, de a válasza újabb biztosítékot csap ki az agyamban és hirtelen újra tisztán látom ki áll velem szemben, és miről feledkeztem meg percekkel ezelőtt. Hirtelen jött lendülettel kitépem magam a karjai közül és gyilkos szikrákat szóró szemekkel döföm át a tekintetemmel, miközben azok az istenverte könnyek még mindig csorognak le az arcomon. - Gazember! - suttogom erőtlenül, gyenge lábaimon imbolyogva - Gyűlöllek és ha eljön a nap, remélem te is velem pusztulsz... - kiabálom, miközben próbálok minél távolabb hátrálni, el a kezei közül - A szüleim halottak, te meg... te meg... - akarnám folytatni, de remegő térdeim nem bírják a terhelést, azok az áruló térdek, és engednek a gravitációnak. A mondat elfullad a zokogásban, miközben a padlón kötök ki, tenyerembe árzem, hogy belefúródnak a szilánkok, de minden tompa, pont leszarom ha esetleg itt vérzek ki. Próbálok felállni, de úgy remegek, hogy folyamatosan visszaesem. - Tűnj el!...
Túl sok volt nekem az egész. Sosem birkóztam meg jól a könnyekkel, vagy mások szomorúságával, az összes érzelem közül ez volt az egyik nagy mumus, a szörnyeteg a szekrényben, amit szerettem bezárva tartani. Ironikus volt, hogy Charlotte-ot is bezárva tartottam, mintha előre tudtam volna, milyen kis bestia, s miféle embert hoz ki belőlem. Egyszerre voltam kíváncsi rá, s gyűlöltem a közelében lenni a legutóbbi találkozásunk óta. Azt se tudom az az egy hét hogy telt el, mintha csak végigaludtam volna. Tompán emlékeztem, hogy órákat ücsörögtem az irodában, az üzlet nagy részét is Ray-re bíztam, s rengeteg üveg whisky és vodka fogyott. Talán ennyit még soha nem ittam életemben, miközben próbáltam felejteni. Az emberek szakítás után szoktak ennyire kiborulni, legalábbis úgy tudom, de én... nem tűrtem el soha, ha valaki belegázolt a privát szférámba, az érintést sem sok embertől tűrtem el, a kézfogás sem tartozott a szokásaim közé, csak ha feltétlen szükséges volt. Ezért jártam a hivatalos találkozókra kesztyűben. Egy hét elteltével pedig ÉN húzom magamhoz a lányt, bár mikor észhez tértem, szívesen eltoltam volna magamtól, de féltem, ha eleresztem megint kárt próbál tenni magában, vagy épp összecsuklik. Egy ideig még küzdött velem, megpróbált szabadulni, de hamar megadta magát, s mikor lenyugodott, s végre talán elereszthettem volna, arcát a mellkasomba fúrta. Ezzel elérte, hogy belém szoruljon a levegő, néhány pillanatig nem is jutottam oxigénhez, aztán egy reszkető sóhaj kíséretében szakadt ki belőlem a levegő. Túl közel volt hozzám. Túl közel. Csak erre tudtam gondolni. Ujjai az öltönyömbe markoltak, erősen szorította az anyagot, ami ennek hatására meggyűrődött, de pont leszartam, hogyan festhetek. Ez a közelség nagyon zavaró volt, mégis egy kis izgatottságot éreztem, a gyomrom apróra szűkült, hasfalam teljesen befeszült, arcizmaim hasonlóképp megfeszültek. Lehelete a mellkasomat csiklandozta, ahogy beszélt, a vékony anyagon át tökéletesen éreztem a forró levegőt kiáradni belőle. Nagyot nyeltem, mielőtt szólásra nyitottam volna a számat, bár elég nehéz volt egyáltalán megmozdítani ajkaimat, nem ám szavakat formálni. - Én meg... megesküdök. - suttogom akadozva, megint dadogó idióta vált belőlem, s egyik kezem, ami még mindig a lány hátán volt, enyhén reszketni kezdett. Egy másik helyzetben biztos nem esküdözök senkinek, nem ígérgetek, nem próbálom meggyőzni a lányt. Mert mégis minek tenném? Vagy hisz nekem, vagy elmehet a francba. De ez egészen más szituáció volt, mintha valami abszurd, morbid rémálomban lettem volna. Aztán finoman eltoltam magamtól, mégis hirtelen, hogy a szemeibe tudjak nézni. - Ha meghalsz, csak az én kezem által halhatsz meg. - suttogtam és jelentőségteljes pillantást küldtem felé. - Nem halhatsz meg. - jelentettem ki erőteljesebb hangon, aztán hozzátettem: - Még. - Mintha bizony szükséges lett volna, hiszen nem akartam a halálát de azt sem, hogy puhánynak nézzen, akivel ki lehet baszni, vagy átjárni az eszén. Nem, tartottam magam, erre még mindig nem volt esélye, még így sem, hogy egyik kezem remegett, s küszködtem a szavakkal.
Nem bírom ezt elviselni. Képtelen vagyok urrá lenni magamon, az érzéseimen vagy a gyanúmom, hogy ez mind Mr R. műve. Minden egyes mellkasára mért ütésbe beleviszem a dühöt, amit érzek. Küzdök a fejembe tóduló képek ellen a szüleimről, akik már sosem fognak megmenteni. Mert igen, amilyen ostoba liba voltam volt egy ilyen reményem, hogy a kriminálpszichológus anyám és a rendőr apám, a bombabiztos duó majd kiszabadítanak és megmentik a napot. Magamnak sem mertem eddig bevallani, hogy ezzel álmodtam, többek között ezzel a tudattal tudtam túlélni minden egyes napot, nem csak azért mert ém vagyok a hős, a titkok kicseszett őrzője... Hanem mert reméltem, hogy megmentenek, még akkor is ha erre a lehetetlennél is kevesebb esély volt. Amikor a nevemen szólít, a fülem botját sem mozdítom, csak küzdök tovább, de per pillamat nem ellene, még ha nem is így tűnik. Amikor karjai körém fonódnak, újra feltör belőlem a zokogás, hosszú pillanatokon keresztül próbálok szabadulni de... Édes istenem, olyan régen nem ölelt meg már senki, hogy minden logika és gyűlölet ellenére abbahagyom a vergődést és a karjaiba dőlök. Fáradt vagyok, olyan fáradt. Szavai hallatára fejemet a mellkasába fúrom, hátha el tudok bújni ezelől az egész elől, mellkasának szorult kezei, úgy kapaszkodnak az öltönyébe, mint fuldokló a mentőövbe. - Esküdj meg! - suttogom az ingébe - Esküdj meg a pozíciódra, hogy semmi közöd hozzá! Lábaim remegnek, szinte teljes súlyommal támaszkodok rá. Tudom, ezt holnap kibaszottul meg fogom bánni, de képtelen vagyok küzdeni. Minden erőm elhagyott, elpárolgott valahol a szoba teljes tönkretétele és a mellkasa pépesreverése között. Már azelőtt is mondtam magamnak mielőtt bejött, hogy nem volt ma erőm a hadviseléshez. Mintha megéreztem volna, hogy valami nincs rendben. - Hagynod kellett volna meghalni... - csúszik ki a számom, mielőtt bármit is átgondolhattam volna.
A szoba már megint háborús övezetté változott, az asztal ugyanúgy felborulva, a virág a vázával együtt a földön hever, mintha nem telt volna el semennyi idő, amióta Charlotte-ot a vállamra kaptam. Az emlék azóta is kínzott, borzasztóan zavart a gondolat, hogy hozzá kellett érnem valakihez, hogy a testünk között épp csak egy vékony papírlap fért volna el. Teljesen kiborított a tudat, hogy hozzámért, megérintette a vállam, az ARCOM, s még megvolt mind a két keze. Még a pofon után sem tettem kárt benne, pedig meg kellett volna tennem. Az ok, hogy miért nem akartam fizikailag bántalmazni, ismeretlen volt számomra és ez borzasztóan zavart. Nem szerettem a gyengébbik nemet bántani, de ha valaki direkt arra játszik, hogy felbosszantson, akkor teljesen mindegy, hogy férfiről, vagy nőről van szó. Ms. Grey viszont előhozza egy olyan oldalamat, amit eddig nem ismertem, s ami őszintén a frászt hozza rám. Rettegtem, hogy elpuhultam, s erről még Ray-nek sem beszéltem, bár az ő számára egyértelmű volt, hogy valami zavar, annak kellett lennie. Nem volt ostoba, volt sütnivalója bőven, így valószínűleg azt is tudta, hogy mi a bajom, de nem vettem figyelembe. Magam elől is próbáltam titkolni, kizárni az elmémből, nem gondolni rá. Ha tehettem volna, nem is látogatom meg még jó ideig, de az események úgy hozták, hogy kénytelen voltam megközelíteni őt, minden porcikám tiltakozott ellene, ugyanakkor... egy furcsa várakozást is éreztem. Kedvem lett volna pisztolyt szegezni a fejemnek és szétloccsantani az agyam, akkor megszűnt volna minden gondom. Ám ennél én erősebb voltam. Legalábbis egészen addig úgy gondoltam, amíg végig nem kellett néznem a lány kiborulását, hallgatnom a sírását, nézni, ahogy könnyek peregnek le az arcán. A berendezés pedig már megint romokban hevert. Tényleg az lett volna a legjobb, ha nem hozatok új asztalt, a virág pedig... szerettem volna a megmaradt piros virágokkal agyonverni Raymondot. Persze őt a világért sem bántottam volna, de jó érzés volt elképzelni. Az elmém abban a pillanatban, hogy megláttam Charlotte kezében a kést, teljesen kiürült, még azt is elfelejtettem, mennyire nem akarok közel kerülni hozzá. A kezét könnyedén csavartam ki, mert bár nem voltam egy nagydarab ember soha, de rengeteg erő lakozott bennem. Azonban ő rázkódni kezdett a szorításomban, erősen küzdött, s olyan hatalmas erőt fejtett ki, hogy nehéz volt visszafognom, mégsem engedtem el. Akkor sem, mikor rám ordított, csupán vágtam egy pofát, s még mindig dühösen meredtem rá. Végtére is, megpróbálta megölni magát. Aztán hirtelen abbahagyta a harcot, teljesen lemerevedett, s kicsit lazítottam a szorításon, de nem engedtem el. A kérdés hallatán ezúttal én fagytam le, érzelemmentes arccal pillantottam le a lányra, akinek arca megint túl közel volt hozzám. Kezei újra és újra a mellkasomnak csapódtak, erősen, határozottan püfölt, amit úgy fél percig hagytam is, egyszerűen nem kaptam szikrát. Bár valójában nem kellett volna meglepődnöm. Tettem szörnyű dolgokat, ő pedig gyűlölt engem, bezárva tartottam, az lett furcsa, ha másképp gondolja. - Charlotte! - szóltam rá haragosan, összeszorított szájjal. Aztán az agyam egy kis időre megint kikapcsolt, mert arra eszméltem, szinte lassítva láttam magam előtt a jelenetet, ahogy magamhoz rántom a lány, erősen mellkasomhoz szorítom mindkét karommal. Próbáltam meggyőzni magam, hogy csak azért tettem, hogy lehiggadjon végre és ne verjen péppé, de valójában abban a szent pillanatban fogalmam sem volt róla, hogy mit csinálok. Közel hajoltam hozzá, ajkam szinte a fülét érintette. - Nem én voltam, Charlotte. Nem én tettem. - suttogtam, s közben még mindig szorosan tartottam a karjaimban.
Az egyik pillanatban még török zúzok és pusztítok, próbálok urrá lenni a bennem tomboló poklon, amit a szüleim elvesztése szabadított el bennem. Rettenetesen furcsa újra valóban érezni, nem is tudok megküzdeni rendesen ezzel az egésszel. Elementális erővel hat rám és egy ember, aki nem ennyire érzelmileg elbaszott mint én sokkal higgadtabban tudná kezelni a dolgot. De én, aki tíz éve mindent elfojtok és nem vagyok hajlandó bármiféle érzelemmel foglalkozni, tombol mint egy őrült, ketrecbe zárt vadállat. Őszintén megrémiszt amit művelek és ez csak még inkább szítja bennem a poklot és még inkább belekerget a rombolásba. A lelkem mélyén imádkozom, hogy valaki állítson meg, fékezze meg ezt az egészet, mielőtt belepusztulok... De a következő pillanatban a kezembe érzem a kiutat. Önkívületi állapotban bele sem gondolok milyen borzalmas következményekkel járna, amire készülök, de nem érdekel. Időm sincs visszaretteni, annyira logikusnak tűnik a lépés... Én, a rossz kölyök, aki sose illett be a sorba. Én akinek sosem volt semmivel szerncséje. Én aki eltaszítottam magamtól mindent és mindenkit, aki szeretni próbált azután a végzetes éjszaka után, beleértve a szüleimet is... Miért én maradtam életben? Nekik még élniük kellene, és nekem kellene most holtan feküdöm valahol, békét hagyva azoknak akik szerettek és soha többet nem bánthatom őket. Logikus... És gyorsan vége lesz... Ám, ahogy eddig minden amit én akarok, füstbe megy, Mr R. ezt is megakadályozza, elkapja a kezemet mielőtt a hasamba vághattam volna a kést és kicsavarja a kezemet, hogy a fegyver a földön koppanjon. Eszeveszettül vergődök a szorításában és pokoli dühvel nézek vissza rá. - Eressz el! - üvöltöm neki, és magasról szarok a magázódásra. Minden erőmmel szanadulni akarok, de olyan hihetetlen erővel fog, hogy képtelen vagyok egy centivel is arrébb húzni magam, és még az sem fékez, hogy majd kirázza belőlem az életet. Ekkor ér utól a gondolat, hogy kivel is állok szemben. A maffiafőnök... Főállásban embereket tesz el láb alól a piszkos üzletei érdekében, és pont egy ilyen útjában álltam én... De mivel engem nem ölhet még meg, mert szüksége van információkra, szóval... Szóval... A gondolat annyira letaglóz, hogy megmerevedek és elkerekedett szemekkel bámulok fel rá. - Te voltál?! - kérdezem alig hallhatóan, majd újra felrobbanok és a mellkasát kezdem el püfölni - Válaszolj, te szemétláda! TE VOLTÁL?!
Sosem voltam az a megfutamodós fajta. Nem én. Viszont a lány közelében sokszor akartam hátat fordítani, és meglógni. Nem azért mert féltem, sokkal inkább... nehéz lett volna megmagyarázni, hogy miért is akarok az ellenkező irányba rohanni, talán az érzelmekhez volt köze, amik teljesen összezavartak. Ha nem lett volna ott nekem Ray, teljesen szétcsúsztam volna. Ezelőtt is voltak érzéseim, nem voltam őrült, de épp csak annyira éreztem, hogy ne vonja el a figyelmem semmiről. Raymondon kívül senki sem állt közel hozzám, ő miatta viszont nem kellett aggódnom. A legjobb emberem volt, legalább olyan jó volt ebben az egészben, mint én, de mást nem engedtem közel magamhoz, s ez így volt rendjén. Paulo tényleg egy ostoba ember volt, de erre az egyre nagyon jól ráérzett. Az érzelmek gyengévé tesznek. Így éltem az életem már évek óta, távol a családomtól, az erős érzelmektől, amik összezavarják az embert, és tökéletesen megvoltam úgy. Ms. Grey mindent a feje tetejére állított, de ami még zavaróbb volt, hogy nem tudtam ezt hogyan érte el. Miféle boszorkányt hoztam én a saját otthonomba? Egyszerre akartam vele végezni, és megóvni őt, ÉN, megóvni ŐT! Az egész értelmetlen volt, de az univerzum tényleg ellenem volt. A szülei halálhírét is épp nekem kellett közölnöm, ami még több érzelemmel járt, ezt tudtam előre. Már azelőtt megfeszültek az idegszálaim, hogy bármit is mondtam volna, Charlotte-nak szintúgy, a szemei szinte kipattantak a fejéből, úgy meredt rám, várakozóan, szinte őrült kifejezés ült az arcán. Aztán végre, végre sikerült kinyögnöm, mi is történt, de a lány nem moccant. Csak ült mellettem a kanapén, rám bámult a barna szemeivel, nem szólt egy szót sem, nem rezdült az arca. Feszülten, zavartan néztem rá vissza. Most... mi is történik? Nyeltem egyet, egy jó ideig még semmi sem történt, csak ültünk ott, egymásra meredve. Nagyon kínos helyzet volt, hatalmas erőmbe telt, hogy ne fordítsam el a fejem, vagy álljak fel, és hagyjam magára. Mégsem voltam rá képes, tudtam, hogy ott kell maradnom, még akkor is, ha egyáltalán nem fűlött a fogam hozzá. Egyáltalán nem akartam részt venni ebben a szituációban. Aztán - bár nem fogtam volna hogy lehetséges - a helyzet még kellemetlenebbé vált, mikor Charlotte egyszer csak felkelt. Kész rémálom volt. A lány arca érzéketlen volt, tekintete üres, inkább egy agymosott zombira emlékeztetett, mint arra a harcias bestiára, akit megismertem benne. Az asztalhoz sétált, amiben nem állítottam be, gondoltam biztos távolságra van szüksége, mert miért akarna pont az én közelemben lenni? Eddig sem vágyott a társaságomra, de most minden megváltozott, az egész világ összeomlott körülötte. Nem ismertem az érzést, én sosem ápoltam jó viszonyt a szüleimmel, nem is hiányoltam őket a hosszú évek alatt, de látszólag a lány másképp volt vele. Mégiscsak a szüleiről volt szó. A váza egyszer csak szétrobbant, ahogy összetalálkozott a fallal, a csörömpölő hangra összerándultam. A virágok szanaszét hevertek, a falról lecsorgott a víz, apró üvegszilánkok borították a padlót. Aztán mire egyet pislogtam, már az asztal is felborult egy éles csattanás kíséretében, nekem pedig túlságosan is ismerős volt a helyzet. Charlotte épp úgy reagált, ahogy én egy héttel ezelőtt, de ez most... annyira más volt. Az incselkedő, gúnyolódó, harcias lány hirtelen egy tomboló ronccsá változott, aki tört, zúzott, felborogatott és elhajított mindent, amit ért. Egy ideig csak ültem ott némán, végignéztem a dühkitöréseit, de közben azon járt az eszem, hogy ez a lány túlságosan is hasonló hozzám. A sírás egyszerre hozott zavarba és lettem tőle mérhetetlenül dühös, de hagynom kellett, hagynom, hogy kitombolja magát, hátha attól lehiggad, ebben reménykedtem, miközben feszélyezve mocorogni kezdtem a kanapén. Bármennyire kegyetlennek is hangozhat, az első gondolatom az volt, hogy megfogadom a lány tanácsát és kivetem magam az ablakon, vagy felvágom az ereim az üvegszilánkokkal, csak ne kelljen tovább ott lennem. Mikor az ajtót kezdi el ütni ökleivel, ingatni kezdem a fejem, majd felálltam és tettem felé két, lassú lépést. Nem akartam, hogy nekem rontson, féltem, hogy ezúttal nem tudok uralkodni magamon és kárt teszek benne. De az események még ennél is drasztikusabb fordulatot vesznek, mikor az ajtó melletti kis szekrényről Charlotte felemel egy vajazókést - mégis melyik kibaszott idióta hagyta azt ott?! -, s ahogy felemeli, készen arra, hogy meglendítse, gondolkodás nélkül sietek oda hozzá és megragadom a csuklóját. Nem érdekel az sem, ha arra is kötés kerül, vagy ha eltörik a keze, de nem fogja pont a szemem láttára ledöfni magát. Ha valaki megöli őt, az én leszek! Dühös, kegyetlen pillantást küldök felé, majd kicsavarom a kezét, hogy a kés kiesik belőle, nyomot hagyva a parkettán. - Teljesen elment az esze, Ms. Grey???!!!! - förmedek rá, hangom mennydörgésként zengi be a szobát, meglepődve veszem észre, hogy szinte kiabálom felé a szavakat. Kezeim a két vállára vándorolnak, igyekszem finoman megrázni a testét, de az sincs kizárva, hogy kiszorítom belőle az életet. Nem tudok tisztán gondolkodni, legszívesebben kezet emelnék rá, amiért ennyire idiótán viselkedik, de nem teszem, csak nézek rá, dühösen, levegő után kapkodva, s egy pillanatra sem eresztem el.
Teljesen kifordultam magamból. Azóta a végzezes éjszaka óta, közel tíz évvel ezelőtt azt hittem, nincs többé meg bennem a képesség, hogy ilyen hevesen letámadjanak érzések, és most tessék. Kezem lábam remeg, alig tudom magam egyenesben tartani, nemhogy ellenkezni Mr R.-rel, amikor odalép hozzám és a karomnál fogva támogat. Azért nem vesztettem el teljesen önmagam, szóval megpróbálkoztam egy lagymatag ellenállással, kirántani a karomat a fogásból és azt mormogni, hogy tudok egyedül is közlekedni, de egy szánalmas rándulásnál és érthetetlen, rekedt motyogásnál nem telt többre. De legalább elmondhatom, hogy én megpróbáltam. Hatalmasra tágult szemekkel nézek rá, miközben szétvet a várakozás, sikítani tudnék, amíg a hangszálaim ki nem szakadnak a helyükről. De nem mond semmit. Miért nem mond semmit?Mire leültet a kanapéra már teljesen eltompultam a feszültségtől, csak bámulni tudok rá. Aztán a világ apró pici szilánkokká törik, a fájdalom olyan elementális erővel csapódik a mellkasomnak, hogy a lélegzetem is elakad, nem tudom hogy kell levegőt venni. Minden elhomályosul előttem, nem hallok és nem látok. Nem élték túl... Anya és apa... Nem... Mintha egy hatalmas óceán temetett volna maga alá, belül minden romokká és hamuvá morzsolódik, viszont kívülről ebből semmi sem látszik. Amióta leültem a kanapéra, arcizmom se rezdült, csak nézek a mellettem ülő férfire. Olyan, mintha el se jutott volna az információ a tudatomig, de belül a romok porig égnek, vízbe fulladnak és tornádó pusztítja őket. Ha mond is valamit, nem érzékelem. Ahogy az arcomon legördülő nedvességet sem. Ilyet sem éreztem tíz éve, nem is tudom beazonosítani mitől származik. Kábulatban állok fel a kanapéról, ha szól is, hogy maradjak nyugton, nem reagálok, ha a karom kapná el, addig bámulok a kezére amíg el nem engedi az enyémet. Az előbbi gyengeség helyére valami kába erő szivárog bele miközben a kisasztalhoz lépek. Nincs levegő... Nem kapok levegőt... Nem... Nem... Nem... Előjel nélkül tör fel belőlem minden friss és tíz éve elnyomott fájdalom. - NEM! - sikítom, miközben szinte fel se fogom, már kezemben van a váza a virágokkal, a következő pillanatban már a szoba másik falán törik apró pici szilánkokra, én meg ott állok zokogva, mellkasom vadul emelkedik és süllyed. Keservesen szánalmas látvány lehetek, miközben fél kézzel próbálom magam egyenesbe tartani, de a fájdalom nem hagy nyugtot, egy mozdulattal borítom fel az asztalt is, teljes pusztítást végezve magam körül. De a bennem elszanadult pokol nem hajlandó csillapodni, sorra török minden giccses csecsebecsét ami a kezem ügyébe kerül és a zokogás... A sírás a legborzalmasabb. Valaki keservesen hüppög, nyög és sír. Idegesítenek a hangok, és döbbenettel jövök rá, hogy belőlem jönnek. Egy időután miután semmi mozdítható nem akad a kezembe az ajtót - azt az átkozott fadarabot, ami jetekig elválasztott tőlük -, kezdem el ütni teljes erőből. Fejemben emlékképek törnek fel és a fizikai fájdalom segít leállítani az emlékeket, mielőtt túlságosan belebonyolódnék, de nem tudok szabadulni az arcuktól, a hangjuk halvány emlékétől. Meghaltak... Itt hagytak... Nincsenek már... Egyszer csak egy vajazókés akad a kezembe. Már hajítanám el, tombolnék tovább, amikor a tompa pengén megcsillanó fény megállít egy pillanatban. Mi értelme tovább lélegezni, ha két áldott jó embef soha többé nem teheti meg? Miért éljek tovább én, a kakukktojás rossz gyerek? Miért kéne elviselnem a fájdalmat? Miért... Miért... Sorjáznak a gondolatok a fejemben, és pillanatokkal később kikristályosodik, mit akarok tenni. Ha elég erősen jó helyre döföm, akkor vége a játéknak. Mentőt nem hívhaz, hiszen biztos keresnek már és így lebukna. Ha mázlim van orvos nimvs a házban aki tisztességesen helyre tudná hozni a kárt, szóval végelehet ennek az istenverte szarakodásnak, amit életnek mernek nevezni. Ha isten valóban létezik és kegyes hozzánk, nem avatkozik közbe...
A helyzet abszurd. Gyászhírt közölni valakivel, aki három hete be van zárva, méghozzá miattam? Tényleg nem tudtam kezelni a helyzetet, kifordultam önmagamból, egy dadogó idiótává változtam, kész csoda, hogy nem remegtem a feszültségtől, bár közel jártam hozzá. A két pohár whisky megtette a hatását, az már biztos. Kicsit émelyegtem is tőle, olyan gyorsan hajtottam fel mindkettőt, bár az talán nem is alkoholtól volt, csak az érzelmektől, amikhez nem voltam hozzászokva. Előre féltem a lány reakciójától, húztam hát az időt, de sokáig nem kerülgethettem a témát, ahhoz túl drámai volt, ráadásul ő sem tűrné el, ha sokáig makognék, némán ácsorognék és nem szólnék semmit. - Ó, értem. - feleltem a szavaira, természetesen egy agyatlan baromnak éreztem magam, de mi mást mondhatnék. Nem fogok sajnálkozni, ha egyszer kezet emelt rám, viselje a következményeit. Tennem sem kellett semmit, megkapta amit érdemelt, jobban mondva annak csak egy részét. Durvábban is el tudtam volna bánni vele, el akartam, de nem tettem. Mert mégsem voltam képes rá, inkább más módszerhez akartam nyúlni, de... nos, rosszabbul sült el a dolog, mint terveztem. Kicsit nehéz volt visszafognom magam, hogy ne vágjak a fejéhez semmilyen gúnyos megjegyzést, vagy ne mosolyodjak el a szavain. Nagyon imponált, hogy elég bátor volt ahhoz, hogy pofon vágjon, s hiába bántotta az egómat, hogy büntetés nélkül úszta meg, tetszett is a cselekedete. Amint végre sikerült kiböknöm, hogy miért is jöttem, mit akarok mondani, a lány arca egyszeriben eltorzult, a térde megbicsaklott, meg kellett kapaszkodnia az asztalban, hogy ne rogyjon össze. Én pedig azon kaptam magam, hogy megpróbálok utána nyúlni, bár nem értem volna el, így a kezem félig kinyújtva marad. Amint észrevettem, gyorsan le is engedtem, hogy ne csináljak bohócot magamból. Kérdésekkel bombáz, amiket csak fél füllel, tompán hallok, az köt le, hogy vajon mikor fog itt nekem elájulni és összetalálkozni a padlóval. Átszelem a köztünk lévő néhány lépés távolságot, és megragadom a karjánál fogva, nem eresztem el akkor sem, ha tiltakozna, sőt, az esetben szorosabban tartom, majd a kanapéhoz vezetem és leültetem rá. Leültem mellé, a kanapé másik végébe, hogy mégse zavarjuk egymás személyes terét, s ha engedte, felvettem vele a szemkontaktust. - Sajnálom, Ms. Grey. Nem élték túl. - hangom halkan csengett, kezeimet összekulcsoltam magam előtt, elég reményvesztetten ülhettem azon a kanapén, de fogalmam nem volt, hogy mi mást mondhatnék, vagy mi kellene tennem.
Hihetetlenül feszélyez ahogy viselkedik. Egyből feltűnik, hiszen máskor olyan könnyedén mozog, cseverészik, leveszi a zakóját, amit gondosan lerak, aztán leveti magát a kanapéra és ontja magából a mézes-mázos negédes faszságokat, amivel meg akar hóditani magának annyira, hogy elmondjak neki mindent amire kíváncsi. Gúnyolódik, bókol, kérlel, figyelmeztet... De ez, ez a néma feszengés és tánc a penge él körül teljesen kikészít. Türelmetlenül toporgok, tekintetem, amit máskor gondosan elfordítok róla, hogy érzékeltessem emberszámba se veszem, mostvégig rajta van, felmérem. Megfigyelek minden kis apró rezdülést, hátha kihámozok valami kis értelmet, vagy magyarázatot a viselkedésre, de egyszerűen képtelen vagyok egyről a kettőre jutni. Kicsit kizökkent, amikor a kezem irányába biccent és megkérdezi mi történt. Zavartan nézek le a kötésre, majd önkéntelen mozdulattal húzom le lejjebb rajta a kardigán ujját. - Megrándult, amikor képen töröltem - felelem vissza csendesen, megbánás nélkül a hangomban. Ha most arra várt, hogy bocsánatért esedezzek, akkor kár volt idejönnie, és kár volt pénzt pazarolni a virágokra. Csak azért nem vágtam még a fejéhez, mert egyszerűen túl fáradt vagyok ma a nehéz fegyverkezéshez és nincs szükségem rá, hogy ma esetleg tényleg eltörje a gerincem az ágykereten. Arról nem is beszélve, mennyire kiborított a viselkedése. Valami nagyon-nagyon nincsen rendbe. Csak bólintással felelek a virágokra adott magyarázattal, igazából nem különösebben izgat mit akar ezzel. Információt nem tud belőlem kiszedni, és különösebben nem hat meg a dolog, és annyira kikészít az egész megjelenése hogy még megköszönni is elfelejtem. Bár, jobban melegondolva, mi a francnak köszöngessek neki? Ez a minimum. És még ezt is kurvéra leszarom. Várok és várok. Amikor azt mondja a szüleimről van szó, meglibben a lábam alatt a talaj. A térdeim megrogynak és kénytelen vagyok megkapaszkodni az asztalban, hirtelen a légzés is nehéz feladatnak bizonyul. Hatalmasra tágult ijedt szemekkel bámulok Mr R.-re, nem bírom visszafogni az érzelmeket amik feltörnek, pedig már jó ideje nem találkoztam velük. A hallásom eltorzul, kihagy amikor valami balesetet említ, percekig csak tátogok, próbálom megtalálni a hangomat és küzdeni a pánikkal, ami vasmarokkal fojtogat és a sikollyal ami minden egyes pillanatban ostromolja a hangszálaimat, de nem engedem ki. - Jól vannak ugye? - kérdezem esdeklőn, mielőtt meggondolhatnám a hangsúlyomat - Hol vannak? Nincs semmi bajuk igaz? - kérdezem egyre csak elhalkulva, a mellkasom vadul jár fel és le, miközben úgy szorítom az asztal sarkát, hogy kifehéredtek az ujjaim, a térdeim folyamatosan remegnek - Válaszoljon már... Kérem... Kibaszott nagy baj van, ha én már ezt a szót kiejtem neki.
Legszívesebben megfordultam volna és kisétálok a szobából, de nem tehettem meg. Tudnia kellett, mi történt, s nekem kellett elmondanom, nem hagyhattam másra. Megérdemelt annyit, hogy megtudja, s hogy én álljak a szeme elé, hogy én közöljem vele. Mély levegőt vettem, az már jó jel volt, hogy nem rontott nekem és akarta kikaparni a szemem. Nem volt olyan harcias hangulatában, de ez nem jelentette azt, hogy nem ugrik a torkomnak, amint elmondom neki a hírt. Mert bár nem én okoztam a balesetet, de miattam három héttel kevesebb időt tölthetett el szüleivel, ami viszont az én saram volt. Ha jóban lennék az érzelmekkel, azt hittem volna bűntudatom van, de így csak inkább kellemetlenül éreztem magam a helyzet miatt. Különben sem tudtam, hogyan kezdjek bele, mit mondjak, miként áruljam el. Ezt nem dobhattam csak úgy be a szobába, mint egy bombát, ugyanakkor nem volt semmi tapasztalatom, hogyan kell rossz hírt közölni. Nagyot nyeltem, s összevont szemöldökkel néztem a lányt, ahogy beleszagol a virágba, de a kérdését szerettem volna figyelmen kívül hagyni. Egy halvány, mosolyszerű valamire görbültek az ajkaim, éppen hogy, alig láthatóan, próbáltam kedvesen nézni rá, de amennyire meg voltam zavarodva az eseményektől, akár gyilkos pillantásokkal is illethettem volna. Reméltem csak, hogy nem tettem. A pillantásom a kezére tévedt, ezúttal én voltam a soros, hogy felvonjam a szemöldököm, és meglepve nézzem. Próbáltam emlékezni, hogy mit mondott az emberem, akit beküldtem feltakarítani, de olyannyira dühös és zavarodott voltam napokig, hogy nem sok mindent fogtam fel belőle. Említett bármiféle sérülést Charlotte kezén? Nem tudtam felidézni ilyesmi, de nincs kizárva. - Mi történt? - biccentettem fejemmel a keze irányába. Csak nem az ütés következtében sérült meg ő is? Hirtelen nem tudtam, hogy sajnálatot, vagy örömet érezzek emiatt, végtére is... én is megsérültem, bár ez számomra semmiség volt, mégis. Kezet emelt rám, örülhet, hogy még életben van és csak a keze van bekötve.Viszont elég súlyos hírt hoztam ahhoz, hogy ne töltsön el végtelen örömmel a nyomorának. Lesz elég baja, miután végre sikerül a tudtára hoznom, miért is jöttem. Pokoli nehéz volt, akadozó szavakkal próbáltam belefogni, de annyira nem ment, hogy végül elhallgattam. Újbóli nekifutásom előtt felsóhajtottam, csak néhány lépés választott el a lánytól, nem mentem közelebb, nem ültem le, a zakómat se vettem le, csak álltam ott némán, keresve a szavakat. - Az előzőt eltörtem. - feleltem halkan, ezzel is húzva az időt, pedig egy másik helyzetben talán nem válaszolok erre a kérdésre. Hoztam virágot, kész, ne faggasson. De most... tényleg erőt kellett vennem magamon, megkeresni a tökeimet, és kinyögni végre azt a kibaszott választ, mielőtt még saját magam őrjítem meg. Rápillantottam, enyhén oldalra biccentett fejjel, megpróbálván nem szánakozva meredni rá. - A szüleiről van szó, Charlotte. Balesetet szenvedtek néhány nappal ezelőtt. - A nagy szókeresgélés közepette még arra sem gondoltam, hogy talán kiborul a név hallatán,de ez most nem igazán számított. Ha valamin kiakad, az nem a keresztneve lesz.
Egy hét telt el a bájos kis csevegésünk óta Mr R.-rel. A szobát viszonylag hamar kitakarították, így nem emlékeztetett más a kis balhénkra, mint a sajgó hátam, amit akkor szereztem amikor bevertem a gerincem amikor ledobott az ágyamra, illetve a bekötött kezem, amit egy hatalmas pofonnak köszönhetek, amit az arcára mértem. Megérte. Kurvára, de nagyon megérte. Olyan dühös voltam még utána napokig, hogy azt hittem leharapom a fejét annak a nyomorultnak, aki van olyan bátor - vagy épp ostoba - , aki be mer nyitni azon az ajtón. Szerencsétlen hapsi azt se tudta mit kezdjen a gyilkos pillantásaimmal, de a javára írom, gyorsan felsöpört, bekötötte a kezemet és egy szó nélkül magamra hagyott. Azt hiszem van remény ezeknek a pojácáknak. Legalább gyorsan tanulnak. Egyetlen rossz szó és a fejébe húzom az éjjeli szekrényemen álló poharat, vagy széttöröm a fején a kislámpát. Az ablakomnál álltam és csak bámultam ki az esőbe. Kurvára untam ezt az egészet, de már erre sem tudtam gondolni. Folyamatosan a veszekedés és a remény teljes hiánya járt a fejemben, míg nem szinte teljesen magamba fordultam és haragot sem éppen tudtam érezni. Elfáradtam, kimerített a napokig tartó tombolásom. A hajam szabadon, laza hullámokban omlott a hátamra, nem volt túl sok kedvem hajszobrászt játszani mostanában és az egyszerű farmernadrág-póló kombón túl sem erőltettem meg magam. Ma egy fekete, nőies szabású felsőt választottam krémes-arany színű kötött kardigánnal. Sminkelni nem sminkeltem, bár a szobához tartozó fürdőszobában tudtam volna válogatni a piperecuccokból, de nem éreztem magamban sem erőt sem kedvet. Arról nem is beszélve, hogy senkit sem akartam lenyűgözni a külsőmmel, főleg nem Mr R-t. Már ha bármikor is összeszedi a bátorságát vagy elég vastag bőrt növeszt a képére, hogy be merészeljen nyitni azon az ajtón. Az utolsó találkozásunk közel sem volt békés és reméltem, hogy elég hosszú ideig távolt tudja tartani a maffiafőnököt ahhoz, hogy lerázzam magamról az apátiát és visszatérhessek a gunyoros érdektelenségembe. Na de ne tévesszen meg senkit a melankólia, még mindig nem érdekelt, még mindig ellenálltam, csak túl fáradtnak éreztem magam küzdeni és a világért sem akartam, hogy azt higyje ő tört meg. Mert ez nem volt így, még csak a közelében sem járt. Amikor hallom a zárat zörögni egy halk káromkodás hagyja el az ajkaimat, miközben megfordulok, hogy farkasszemet nézzek az utóbb említett úrral. - Mr R. - biccentek vissza csendesen, miközben felvont szemöldökkel nézem a csokor virágot, amit elhelyez az asztalkán. Megfontolt lassú lépésekkel közeledek a csokorhoz, karjaim a mellemen összefonva, szóval láthatja a kötést, ahogy az én figyelmemet sem kerüli el a horzsolás, amit én okoztam. Újra bukfencet vet a gyomrom a meglepetéstől, hogy tényleg sikerült bevinnem egy ütést, de nem érzek megbánást. - Minek köszönhetem ezt? - kérdezem csendesen, miközben beleszagolok a csokorba. Otthon illata van, amitől legszívesebben sikítanék, és ez az érzés csak fokozódik, amikor újra felém fordul és elkezd makogni és dadogni. Mr R. dadog. Nem hittem volna, hogy össze tud bármi is zavarni vagy kényelmetlen helyzetbe hozni ezen a helyen, de a tény, hogy ennyire akadozott az amúgy mindig simabeszédű, lángeszű férfi, összeugrott a gyomrom és idegesen dobolni kezdtem a karomon. Rosszat sejtettem. - Mi történt? - kérdezem elhülve, szinte alig hallhatóan.
Voltak terveim. Charlotte elrablása volt az első lépést, aztán olyannyira feldühített, hogy meg akartam leckéztetni. Büntetni, hogy rájöjjön, nem csak a szám jár és képes vagyok borzalmas dolgokat tenni vele, még akkor is, ha őt magát nem vagyok hajlandó bántani. De az egész olyan volt, mintha... az univerzum tiltakozna a terveim ellen, mintha személyesen nekem tenne keresztbe a kibaszott sors. Hogy miért?! Mégis miért nem tud semmi sem sikerülni? Egy olyan hírrel tért vissza Raymond, amit először el se akartam hinni. Charlotte szülei halottak voltak. Az volt a célom, hogy ártsak nekik, hogy ezzel megtörjem a lányt, de a halálukat nem kívántam, mert ártatlanok voltak, akiknek nem volt közük az ég világon semmi rosszhoz. Órákig ücsörögtem az irodámban, megittam két pohárral a legerősebb whisky-mből, de még mindig nem éreztem késznek magam erre a beszélgetésre. Mégis hogyan közlöd valakivel, hogy elhunytak a szülei? Hogyan mutassak együttérzést valaki felé, egyáltalán bárki felé, főleg egy ilyen helyzetben... Nem tudtam, hogy képes vagyok-e rá vagy sem, mindenesetre határozott léptekkel indultam el a lány szobájába, egy csokor virággal a kezemben, amit gondosan vázába tettem, miután a legutóbbit a dühkitörésem alkalmával eltörtem. Ray szerint szeretik a virágot a nők, de én... fogalmam sem volt, hogy mi értelme van. Tényleg vigyek virágot valakinek, aki gyűlöl engem? Próbáltam emlékeztetni magam, hogy csak a rossz hír miatt teszem, hogy ne csináljak belőle nagy ügyet, de egyáltalán nem volt ínyemre hogy kedveskedjek neki. Időpocsékolás volt, teljesen fölösleges, mellette meg még orbitális baromságnak is gondoltam. De hé! Ha Raymond szerint ez jó ötlet... Így hát kissé dühöngve indultam meg a szobája felé, az átkozott virággal a kezemben és halkan kopogtattam az ajtón. A kopogás alatt igyekeztem rendezni az arcvonásaimat, valami emberi kifejezést ölteni magamra, de nem tudtam eldönteni, hogy egy őrült pszichopatára hasonlítok, aki próbál holmi műmosolyt erőszakolni a képére, vagy csak egy egyszerű bolondnak, aki rohadtul nem ért a nőkhöz, a gyászhoz, vagy egyáltalán az érzelmekhez. Az egész helyzet elcseszett volt. Miután vártam néhány másodpercet kopogás után, eszembe jutott, hogy nálam a kulcs, Charlotte pedig akkor sem tudná kinyitni az ajtót, ha akarná. Szemforgatva nyúltam a zsebembe, tényleg nem voltam észnél, a szituáció nem kicsit borított ki. A kulcs elfordult, a zár kattant, az ajtó lassan kinyílt. Én pedig álltam ott, mint egy címeres ökör, és próbáltam jó képet vágni a dologhoz. Beljebb sétáltam, a virágot a vázával együtt az új asztalra helyeztem, majd visszafordultam a lány irányába, miután az ajtót visszazártam, a kulcsot pedig a nadrágzsebembe mélyesztettem. - Ms. Grey. - biccentettem, bár a legutóbbi látogatásom után borzasztó kínos volt megint a szobában lenni. Még élesen láttam magam előtt a képet, ahogy megérintem, a vállamra vetem majd onnan az ágyra. Mintha nem én lettem volna, mintha ez a lány, ez a szoba teljesen más embert csinálna belőlem. Megpróbáltam a feladatra koncentrálni, összpontosítani, nem elkalandozni, de nehéz volt. Az arcomon még ott éktelenkedett az apró horzsolás, amit ez a bestia okozott. - Beszélnünk kellene. Valami... valami fontos dologról. - kezdtem bele meg-megakadva, küszködtem a szavakkal. És most, hogyan tovább? Mégse vághatok az arcába, csak úgy az igazat. Megköszörültem a torkom, és újra nekifutottam, de aztán becsuktam a számat és vártam. Kíváncsi voltam, ma milyen hangulatban találom, hogyan szóljak hozzá, mit tegyek, mit mondjak.
Kezdőlap
Semmire nem tudtam figyelni, csak a saját zaklatott légzésemre és vég nélkül patakzó könnyeimre. Tíz éve nem ejtettem egy árva könnycseppet, és most gőzöm sincs, hogyan zárjam el a csapot, min egy istenverte csőtörés. Igazi nagyrakás szerencsétlenség voltam, ahogy egy olyan ember karjaiba simultam bele akivel még csak nem is kedveltük egymást, sőt. A gyűlölet enyhe szó volt, ami a kettőnk kapcsolatát jellemezhette, és mégis, a legviccesebb és legotrombább az egészben, hogy nevetségesen biztonságban éreztem magam egy pszichopata karjaiban, akinek nem egyszer fordulhatott meg a fejében hogy elmetszi a torkomat, amellett hogy elraboltatott és három hete tart fogságban. Pompás az élet, nem igaz?
