Néha, amikor álom és ébrenlét határán egyensúlyozom, bevillannak a már leélt életeim homályos képei. Kislány vagyok anyám ölében, a csillagokat figyeljük a tiszta égen, de nem hallom milyen varázslatos dolgokat suttog a fülembe, figyelmemet teljesen elveszi az égbolt sötétsége. Akkor, abban a pillanatban meg voltam róla győződve, hogy minden ilyen békés és csöndes marad. Minden este a pattogó tűz hangjára fogom lehajtani a fejem, és mikor egy rossz álom után felébrednék, könnyekkel a szememben, odabújhatok a bátyámhoz, hogy elcsitítsa bánatom. Ha pedig a könnyeim el is apadtak, a sápadt fényű bánat továbbra is a nyomomban van, mint valami szörnyeteg. Mit sem sejt arról, hogy időközben én magam is szörnyeteggé váltam. Az életem tele van ilyen pillanatokkal, melyeket kincsként őrzök az emlékezeteimben. Hisz vannak pillanatok, amik attól lesznek igazán különlegesek, hogy tudom, soha nem történhetnek meg újra. Mert egykor volt egy kislány, aki hitt az önzetlen szeretetben, aki éjjel a csillagokat leste, és abban reménykedett, hogy teljesítik kívánságait. Szeretni akart és szeretve lenni. De megtanultam, hogy a kívánságoknak megvan az áruk. Néha pedig sokkal többet vesznek el, mint adnak.
Van egy olyan élet, amitől viszont félek, mert szörnyű, mint a méreg. Vér és halál övezi körbe. Pusztító tűz és bosszú, erről szól minden manapság számomra. Érzem, hogy már csak ezek hajtanak előre igazán. A kislány ott él még valahol bennem, de már nem remél, csak hisz. Hiszi, hogy lesz ez még rosszabb is. A lágyság eltűnt vonásaimból, beleolvadt a temperamentumomba, amit apámtól örököltem. Még látom őt a tűzben, ami felénk közelít, dühvel teli szemét, és még mindig megremeg a kezem, ahogy arra gondolok, árthat nekünk. De már ökölbe tudom szorítani a kezeimet, már bele tudok nézni a szemeibe, és nem hátrálok meg sem tőle, sem pedig mástól, aki ártani akar. Ma már nem hajtom le a fejem, ha valami rosszat látok, nem csinálok úgy, mintha semmi sem történt volna.
Felveszem a harcot. Ha kell a saját családom ellen is. Ha kell, saját magam ellen. Ezekre pedig manapság egyre több példát tudnék felhozni.
Egykor én magam is csupán egy préda voltam, féltem, olykor pedig feladtam a harcot, de ragadozóvá váltam. Próbálod megfejteni pillantásom, azokat a kék tükröket, melyekben egy lány rekedt meg, de nem jársz sikerrel. Csak a kékséget látod, és az évezredes fájdalmat, mely átíveli testemet, belevájta magát a bőrömbe és ugyan nem látszanak, de belülről érzem a hegeket testemen. Az örökkévalóság, mely nekem adatott, sem lenne elég ahhoz, hogy begyógyítsam őket. Mégis, valami gyönyörűt látsz bennem, amit nem kell kimondanod, mert ott látom mindenkiben. Abban, ahogy belevájom fogaim egy törékeny testbe és elveszem tőle azt, amit életet adományoz neki. Mert képes vagyok a legsötétebbet is széppé varázsolni, és a gyönyörű dolgokat sötétté tenni. Nincs ebben semmi boszorkányság, habár anyám lévén lehetne, engem mégis elzártak a mágiától, örökre.
Van egy élet, amiben csak egy hétköznapi emberlány vagyok, aki - ha a legfelső emelet az élet vége - kettesével szedi a lépcsőfokokat, úgy rohan az alkony felé, de csak mert összeomlik mögötte minden, amihez valaha hozzáért. Nem bízok már az esti csillagokkal teli égben, és a kívánságok beteljesülésében, de bízok a lehetőségekben, melyek ott vannak minden sarokban. Élni akarok, de rájöttem, hogy lélegezni nem jelent egyet vele, és igazából már el is felejtettem milyen az, amikor igazán félek valamitől.