Vitas Phasmatis, Ex Salito, Revertas Phasmatis.
A szavak egyszerre hagyták el a szánkat, miközben szorosan egymás kezét fogva egy kis kört alkottunk. Alattunk ugyanennek a körnek a láthatatlan vonala mentén égő gyertyák sorakoztak, melyeknek fénye meg-megremegett a bűbáj kimondása során.
Ut Vectas, Vitas Phasmatos, Ex Salito.
Erősebb szél támadt fel, amely belekapott már a mi hajunkba is, a koncentrációnk azonban nem tört meg. Megszorítottuk jobban egymás kezét, és tovább kántáltunk. Nem foglalkoztunk az egyre erősödő hatalommal, amely mintha szétszakítani próbált volna minket. Nem engedtünk neki. Mert hiába voltunk még fiatalok, de erősek voltunk és rendíthetetlenek. Ugyanaz a cél lebegett szemeink előtt, és teljesen biztosak voltunk abban, hogy sikerrel fogunk járni. Sikerrel kellett járnunk.
Vitas Phasmatis, Ex Salito, Revertas Phasmatis.
A varázsigét minduntalan újra és újra elmondtuk. Nem foglalkoztunk semmivel a környezetünkben, egymás jelenléte erőt adott nekünk, összekapcsolódtunk, és egy emberként léteztünk abban a pillanatban. Még az erős fájdalom, ami a fejünkbe nyilallt, sem állított meg minket. Az orrunk vérzett, és a koponyánk hátuljából akkora nyomást éreztünk, hogy azt hittük, a szemünk menten kirobban az üregéből. De nem érdekelt minket. Csak mondtuk azokat a szavakat, mintha az életünk múlott volna rajta, és valamilyen szinten az is múlt.
Ut Vectas, Vitas Phasmatos, Ex Salito.
A fájdalom hirtelen a tetőfokára hágott, szinte már teljesen biztosak voltunk abban, hogy még mi hárman sem bírunk el a varázslattal. Még szorosabban kapaszkodtunk egymásba, a körmünk a másik bőrébe vájt, de azt a fájdalmat már meg sem éreztük. Csak kántáltunk tovább, még ha egyre nehezebben is ment. A szél egyre erősebben tépázta hajunkat, már a gyertyák is alig tudtak ellenállni neki, s aztán a következő pillanatban egy akkora erő taszított minket hátra, ami ellen nem tudtunk védekezni. Elszakadtunk egymástól.
Még az utolsó pillanatban is a testvéreim keze után nyúltam, de már csak a levegőt sikerült megmarkolnom, mielőtt egy hangos nyikkanás közepette neki nem vágódtam a pince falának. A fejem hatalmasat koppant a kemény felületen, éreztem, ahogy fémes íz tolult a számba, felfogni azonban már nem tudtam semmit, ugyanis a következő pillanatban elsötétedett előttem az egész világ, s a testem ernyedten csúszott le a földre.

~~

Mindent vakító fényesség vett körbe, ami miatt hirtelen nem is tudtam, hogy hol vagyok. Azt elsőre felismertem, hogy nem a házunk pincéjében voltam, hanem valami más helyen, a körvonalak azonban homályosak voltak, egyszerűen képtelen voltam bármit is kivenni. De valahogy mégis csak tudtam, hogy mi volt ez a hely. Otthon voltam. Mint amikor még anya is életben volt, és minden a legnagyobb rendben volt. Tisztán emlékszem, hogy mindig a házunk tornácán ültünk mi négyen, és anya felolvasta a kedvenc mesénket a mesekönyvből, miközben arra vártunk, hogy apa mikor tér haza. Csakhogy az idő teltével ezek a várakozások egyre hosszabbra és hosszabbra nyúltak, mígnem apa többet nem tért haza. És aztán anya is itt hagyott minket… Egyedül maradtunk, és azt a magányt, amit akkor éreztünk, semmi sem feledtethette velem. Itt azonban valahogy mindez nem számított. Olyan szép és békés volt minden, hogy magam is itt kívántam maradni.
Öntudatlanul indultam meg előre, egyenesen bele az egyre nagyobb fényességbe, amikor egyszer csak egy kéz szorult a csuklóm köré, megállásra késztetve engem. Ideges pillantással fordultam meg, készen állva arra, hogy letorkolljam az illetőt, aki megakadályozott abban, hogy végre hazataláljak, amikor azonban anya arca köszönt vissza, minden haragom elszállt.
A pár másodperces döbbenetet felváltotta a viszontlátás örömre, ahogy tudatosult bennem, tényleg őt látom, majd meg sem próbálva gátat szabni a könnyeimnek borultam a nyakába. Szorosan öleltem, mintha az életem múlott volna rajta, és soha többet nem akartam elengedni őt. Olyan jó volt újra látni őt, szinte mintha már ezer év is eltelt volna azóta, hogy utoljára a szeretetteljes, gyengéd pillantásával találkoztam, ám anya eltolt magától, és felelősségteljesen nézett rám. Nem értettem, hogy miért nem örült annak, hogy itt voltam végre vele én is, de azért engedelmesen elengedtem, és elkezdtem letörölgetni a könnyeket az arcomról.
- Figyelj rám jól, Evelyn – kezdett bele anya komoly hangon, amit hallva nem kicsit ijedtem meg, de mivel róla volt szó, csak nyeltem egy nagyot, és aprót bólintottam, hogy ezzel jelezzem, figyelek. – El kell engednetek engem. A Szellemek nagyon mérgesek, amiért megpróbáltatok visszahozni. Nem szabad még egyszer megpróbálnotok, megértetted?! – Nem értettem, anya miről beszélt, elvégre, mi semmi ilyesmit nem próbáltunk meg, miért is tettük volna? De azért bólintottam, még ha nem is értettem semmit abból, amit anya mondott. – Emlékszel, mit mondtam nektek mindig a mágiáról? – kérdezte, mire felcsillantak a szemeim, amiért végre erre tudtam válaszolni neki.
- Mindig ára van – feleltem én is komoly hangon, és akkor… mintha egy gát tört volna át az elmémben, hirtelen emlékeztem. Hogy én, Emma és Erica mit próbáltunk meg véghezvinni. Vissza akartuk hozni anyát, emlékszem, hogy valami elszakított minket egymástól, és aztán minden elsötétült… De akkor anya mit keresett itt? És én?
A kérdések egyre csak gyülekeztek a fejemben, mire egy kétségbeesett pillantást vetettem anyára, ő pedig szomorkás mosollyal viszonozta azt, mintegy megválaszolva minden ki nem mondott kérdésemet. Ez pedig erős arculcsapásként ért.
- Nem sikerült a varázslat. Nem tudtunk visszahozni – jelentettem ki, mire anya bólintott egy aprót. – És én mit keresek akkor itt? Mi ez a hely egyáltalán? – Nem, egyszerűen nem értettem. Nem állt össze a kép. Vagyis, igazából pontosan tudtam, hogy miről volt szó. Éppen csak képtelen voltam elhinni, kimondani pedig még annyira sem, mert akkor hirtelen minden valósággá vált volna. Nem akartam, nem lehetett!
- Kicsim, nincs sok időm, ezért figyelj jól: Nem engem hoztatok vissza az életbe, hanem egy nagyon veszélyes vámpírt szabadítottatok ki, akivel annak idején a mi felmenőink végeztek. Könnyen lehet, hogy bosszún töri a fejét, de ami ennél is fontosabb, hogy nagyon erős. Rengeteg embert megölt már… Meg kell őt fékeznetek, és vissza kell küldenetek oda, ahonnan jött. Megértetted, drágám? – kérdezte, mire bólintottam egyet. – Muszáj megtennetek. A Szellemeket csak ezzel tudtam rávenni, hogy a te életedet megkíméljék, ha nem… - Anya nem tudta befejezni a mondatát, mert én idegesen félbeszakítottam.
- Az én életemet? Ez azt jelenti, hogy valaki más már…?
- Ericat nem tudtam semmivel sem megmenteni – rázta meg anya a fejét, mire nekem a tüdőmben rekedt minden levegő. Nem, nem, nem és nem! Ez nem lehetett igaz! Erica… miért pont Erica?!
- És ha cserélünk? Ha Erica marad életben, és én halok meg? Anya, mondd, hogy még megmenthetjük! – néztem rá könyörgően, de anya ismét csak megrázta a fejét. Láttam, ahogy a szemeibe neki is könnyek gyülekeznek, és én is zokogásban törtem ki. A gyász újult erővel csapott le rám, és úgy éreztem, hogy ezt már nem fogom túlélni. Egyszerűen képtelen voltam…
- Ez nem lehet igaz, ez nem igazság! Ericának kellene élnie, és nem nekem… én nem érdemlem meg… ő olyan jó volt… - A szavak teljesen összefüggéstelenül jöttek ki a számon, az agyam egyszerűen leállt a működéssel, a gondolatok pedig csak úgy kicsúsztak az ujjaim közül, miközben egyre csak egy dolgot voltam képes szajkózni: nem.
- Lejárt az időnk, Evy, ígérd meg nekem, hogy megfogadsz mindent, amit mondtam neked! Ne dühítsétek fel jobban a szellemeket, kapjátok el azt a vámpírt, és ami a legfontosabb: vigyázzatok egymásra Emmával. Már csak egymásra számíthattok – felelte anya, majd még egyszer utoljára szorosan a karjaiba zárt. Viszonoztam az ölelést, és teljes erőmből szorítottam őt. Nem voltam biztos abban, hogy képes leszek teljesíteni az ígéretét, de meg fogom próbálni, meg kellett próbálnom. Ennyivel tartoztam anyának, Ericának és Emmának is.
- Ígérem.

~~

Lassan tértem az eszméletemhez. A szemeimet még ki sem nyitottam, amikor már hallottam Emma keserves zokogását, de az agyam tompa volt, így nem igazán értettem semmit a körülöttem zajló eseményekből. Még a szúró fájdalmat sem érzékeltem, amely minden porcikámba belehasított, mert csak egyetlen egy megfoghatatlan érzés visszhangzott a fejemben, miszerint valamit meg kell tennem bármi áron. Az álmom utóhatása volt, ebben biztos voltam… Nem is, az nem álom volt. Az élet és halál határán voltam…
Úgy éreztem, mintha több ezer úthenger ment volna át rajtam, de azért minden erőmet összeszedve ülő helyzetbe tornáztam magam, miközben szemeimet szoktattam a félhomályhoz, ami a pincében uralkodott. Néhány gyertyán kívül ugyanis semmilyen fényforrás nem volt, de nem is volt rá szükség, mert tudtam, hogy Emma hol volt… Ericával együtt.
Nem mertem megkockáztatni azt, hogy talpra álljak, ahhoz még túlságosan is gyengének éreztem magam, ezért négy kéz láb másztam oda Emmához, aki mintha még csak most fogta volna fel, hogy már nincs egyedül. Könnyek áztatta arccal nézett rám, és az a pillantás… A szívemig hatolt a fájdalom.
Letekintettem az ölében nyugodó húgunk békés arcára, és engem is újra elkapott a sírás. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy tényleg megtörtént ez, hogy Erica már nincs többé… És én maradtam életben helyette. Nem érdemeltem meg. Ő sokkal kedvesebb és tehetségesebb volt mindkettőnknél, ő volt a legjobb. Neki kellett volna életben maradnia, és nem nekem. Én pedig készségesen át is adtam volna neki ezt a lehetőséget. De nem lehetett, ilyen opció nem létezett…
- Evy… - kezdett bele Em el-elakadó hanggal – Erica… Erica nincs többé! Ez az én hibám! Nem kellett volna… nem kellett volna erőltetnem, hogy próbáljuk meg feltámasztani anyát… Ha én nem vagyok, még élhetne… Ezt… ezt nem hagyhatom – magyarázta, mire én odaérve mellé szorosan a karjaimba zártam őt, belé fojtva a további szavakat.
Tudtam, hogy mondanom kellene valamit, de fogalmam sem volt, hogy mit. Nem hibáztattam Emmát semmiért, ami történt, hisz mindhárman benne voltunk, a mi döntésünk volt, és Erica fizetett meg a hibánkért… De lehetett volna bármelyikünk. Nem mondom, hogy nem fájt, mert de, pokoli érzés volt, de tudtam azt is, hogy mit ígértem meg anyának. El kellett engednünk őket, még ha ez nem is volt olyan könnyű, mint mondani. Emma azonban nem kért a néma vigasztalásomból, ugyanis a következő pillanatban erőszakosan eltolt magától, majd letörölve a könnyeket az arcáról határozottan nézett rám.
- Nem hagyhatom – közölte, mire én egy másodpercre nem értettem, hogy miről is beszél pontosan, de aztán leesett…
- Nem, Emma, nem! Nem teheted!
- De igen, Evy, pontosan ezt kell tennem, te is tudod.
- Nem, nem érted! Találkoztam anyával, beszéltem vele. Egy veszélyes vámpírt hoztunk vissza, Emma! És a szellemek nagyon dühösek már így is! Nem tudjuk visszahozni Ericát, én pedig nem vagyok hajlandó még egy testvéremet elveszíteni… - A kezdeti hevességem a mondandóm végére egyre jobban elhalkult, mígnem könyörgővé nem vált. – Kérlek – tettem még hozzá, miközben újra elszorult a torkom, de Emma ugyanolyan határozottan nézett rám. Nem tudtam hatni rá, pedig ő is tudta, hogy milyen ára lesz annak, ha nem jár sikerrel. De hajlandó volt az életét kockáztatni…
Csak döbbenten ültem egy helyben, miközben Emma elkezdte újra kántálni a varázslatot. Nem tudtam, mitévő legyek. Sokkolt a tudat, hogy a nővérem képes lenne eldobni magától az életét, annak ellenére is, hogy tudja, a biztos halálba rohan. Azzal is tisztában volt, hogy akkor én egyedül maradnék, teljesen egyedül, és még így is hajlandó volt megtenni ezt… De nem Ericáért tette, és nem is értem. A saját bűntudatát akarta enyhíteni, én pedig ezt nem tudtam elfogadni. Nem, egyszerűen nem alakulhatott így a sorsunk.
Elhatározásra jutottam.
Durván megragadtam Emma kezét azzal a céllal, hogy meggátoljam őt abban, hogy tovább tudja mondani a varázsigét, ám abban a pillanatban, hogy a bőrünk egymáshoz ért, valahogy újra összekapcsolódtunk, én pedig éreztem, hogy az én erőmet is használatba veszi. Mielőtt azonban elránthattam volna a kezemet, egy láthatatlan robbanás kíséretében mi megint hátrarepültünk, neki a pince falának. Ezúttal az eszméletemet ugyan nem veszítettem el, de hosszú percekig csillagokat láttam csak, miközben a fémes íz ismét a számba tolult. Ráharaptam a nyelvemre, ezt egyből megállapítottam, de egyébként jól voltam.
A fejemet fogva próbáltam meg összeszedni minden lélekjelenlétemet, amikor a következő pillanatban Emma hangosan felsikoltott.
- Eltűnt az erőm! Evy, elvették az erőmet!
A hangja pánikról árulkodott, majd ismét hangos zokogásban tört ki. Nem tudom, mit tehettem volna, ezért odakúsztam hozzá. Nem foglalkoztam azzal, hogy mennyire nyúztam le a könyökömről a bőrt, vagy hogy mim sajgott és mim sem, csak azt tudtam, hogy oda kell mennem Emmához, bármi áron.
Mintha ezer évbe telt volna, hogy odamásszak hozzá, ám amikor ott voltam, egyből szorosan magamhoz öleltem, és halkan csitítgatni kezdtem. Én is sírtam, csak úgy, mint ő, átéreztem a fájdalmát, de valahogy tudtam, hogy most már minden rendben lesz. Rendben kellett lennie.