"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Ami azt illeti, egész szép kis feladatsor vár rám, hiszen azonfelül, miként el kell intéznem Kait, még muszáj rá is ügyelnem. Mindent összpontosítva pedig ez nem lesz egyszerű. S bár egyrészt sokat segít, miszerint vannak bizonyos adottságok, amelyekkel úgymond előnyben vagyok, de ő nincs ebben a szerencsés helyzetben. S ha összefutunk a démonkával -, ami eléggé esélyes -, akkor ugyan rám a legtöbb kis trükkje esztelen baromság; szinte nem is hatásos, vagy mondhatnám úgy is lepereg rólam. Viszont... róla nem fog és ez egy kifejezetten nagy probléma, amelyet valahogyan meg kell oldanunk. Persze, nyilván nem tudom ötök taggá tenni őt, de adhatok neki egyféle alapot és kezdhetünk valamit az elszívóerejével, ami után tud majd varázsolni; egyszerűen 'boszorkány' lesz. Esetleg addig kitalálhatunk; védelmi burákat, önvédelmi varázslatokat, alkothatunk tárgyakat és minden egyéb mást. Persze, ehhez le kellene vinnem a titkos részlegre, amelyet még a többiek elől is féltve rejtegetek. Oké, azt hiszem... ezt titokban és titkosan kell megoldani. Oh és apropó... figyelembe kell vennem; az ikrét, az apját, az anyját... a Salvatore-kat és az egész Mystic Falls-i kolóniát. Aztán ott az a suli is, amit emlegetett és merően érdekesen cseng. Tele van természetfelettiekkel -, levadászható alanyokkal. Ideális vadászterület is lehetne azt tekintve, hogy.... Nem, nem és nem, Blair! Te vagy a legjobb ebben az egészben... csak nyomd el és űzd ki magadból a vadászösztönt, amellyel rendelkezel. Csak gyerekek... tanulók... diákok, mint ez a lány és törekednek arra, hogy ne bántsanak másokat, ugye? Valaki mondja azt, hogy helyes ez a gondolatvitel. Valaki bólintson és... - Én inkább reális gondolkozásnak hívnám ezt. - Javítom ki a szavait, ami tűnhet kötekedésnek, de nem annak szánom. - Tudod, ha... fenyegetés van, az mindenkire érvényes. Felelned kell a szeretteidért, a társaidért... mindenért, ami körbevesz. Ott vannak az áldozatok, akiket meg kell menteni. Ott vannak a csapattagok, akikkel karöltve harcolsz és ha van egy... egy gyenge pontod, mint például az ikred, akkor célba vehetik.. Tudom, bonyolult, de, aki vadász az bármikor meghalhat, vagy kockára teheti azok életét, akik vele vannak. Most jelen esetben rólad is szó van. Az én felelősségem vagy, szóval, ha bármi bajod esik... az én fejemet szedik le. Nekem pedig kell a fejem. - Húzom egy félmosolyra az ajkaimat, oldva a szavak feszültségét. Talán nem kellene ilyen dolgokról beszélnem, de... muszáj, mert, ha ebben benne van, akkor számolnia kell a következményekkel. A halálommal; a halálával, vagy csak a többiek fenyegetettségével. Mindenki veszélyben van és csak rajtam múlik, hogy mi lesz... ez a nyomás pedig felettébb őrjítő. - Szerinted hol egyszerű bármi is? - Nevetem el magam. - Sehol. Az egyetlen sikeres akciónk az; Denver. Kevesebb a természetfeletti, amióta a külterületen letelepedtünk. Sokan meghaltak általunk, mások meg lepaktáltak. Ilyen ez, vagy velünk... vagy ellenünk. De a legnagyobb célpontjaink közé a vámpírok sorolhatóak. Ők rajzolnak fel ránk egyféle térképet, amit csak mi láthatunk a testünkön. - Szívom magamba mélyebben a levegőt. - De igazából.. nem sokat tudok Mystic Falls-ról. Esetleg majd mesélhetnél, meg körbevezethetsz... van, amihez Te értesz, én meg nem. Az én szakterületem amúgy sem a történelem, hanem a lények elleni sikeres támadás... vagy valami ilyesmi. - Pillantok félre, hisz' nem akarok érzékeny pontra tapintani. Mármint ő is... az; egy boszi. De ettől nekem nem az ellenségem és... Minek magyarázkodom magamnak? Nem fogom bántani.. - Ez az ötlet lehetne jó, de mivel... démon... és van teleportációs trükkje... - Húzom el a számat. - ...hatástalan. - Sóhajtok, majd megrázom a fejemet. De úgy is lesz más, amivel előállhatunk és hatásosabb lesz -, vagyis próbálok erre fókuszálni és nem a negatív eredményekre. - Öhm, igen.. Persze, kisebb az erőm és nem egy boszorkányéhoz méltó, de van, ami igazán jól jön a harcok során. - Fürkészem eközben a vonásait; azaz a meglepettségét. - Erről még a későbbiekben mesélek. - Vonok vállat, ezzel letudva ezt a részt, mármint pillanatnyilag, de napok múltán úgy is elő horgászuk, nem igaz? - Esetleg nincs meg az a gyűrű? - Vonom fel a szemöldökömet. - Mert az igen sokat segítene.. - Gondolkozom el, bár én erről a tárgyról még nem igazán hallottam, szóval lövésem sincs, hogy mi kellene hozzá, vagy hogyan is készíthető el. De mindenesetre kiindulópontnak jó, így nem kell elvetnünk az ötletet. Mindent összeírhatunk, feljegyezhetünk, tesztelhetünk... aztán meg majd úgy is előáll a tökéletes kis terv. Legalább is igyekszem hasznosan eltölteni a fennmaradó időmet, vagy lehet aludni se fogok. Kell egy trükk; valami, amivel kiiktathatjuk és tádám; nem lesz a képben. Remek is lenne.. - 'Mint a Salvatore suli, csak vadász verzióban.' - Ismétlem meg őt nevetve. - A sulitok szerintem menőbb... nálatok nincs halál, félelem, rettegés.. - Egy pillanatra elhalkulok. - Maradjunk abban, hogy, aki rád mer nézni, vagy egy rossz szót is szól; annak annyi. - Hülyéskedek egy sort. - Na jó, nem igaz. Egyébként nem, nem fognak. Velem nem ellenkezhetnek. - Váltok komolyabb hangnemre. - Mi vagyunk az Ötök társasága és mint a névben is szerepel; öten vagyunk vezetők. Én vagyok az egyik és van egy menő kardom is. - Ezt meg mégis minek mondtam a végén? Komolyan úgy érzem magamat, mint egy tinédzser... vagy, mint, aki zavarban van egy lány mellett.. Inkább megrázom a fejemet, hogy kitisztítsam az elmém. - Remek, akkor napok múlva.. vagyis valamikor jövök érted, addig intézd el a szüleidet, meg úgy mindenkit és mindent, hogy milyen csodás a tanulmányi körút adta lehetőség. Aztán majd én tanítok neked, remek kis tankönyvben sem szereplő dolgokat. - Kacsintok rá játékosan, majdan a kijárat felé szegezem a tekintetem. - Késő van... vigyelek haza? - Nézek vissza rá érdeklődve. - Vagy... maradjunk még? Nem is tudom... - Valamiért bizonytalan vagyok vele szemben és ez roppantul zavaró. Nem tudom miért, de... Oké, ezt szépen felejtsük el..
Kíváncsiság csillan a tekintetemben a válaszát hallva, és néhány pillanatig így fürkészem őt. Nyilvánvalóan tévedtem, ő közel sem azért minimalizálta a magánéletre szánt idejét, amiért apa is. Úgy érzem, itt valami többről van szó, sokkal több húzódik a háttérben, de nem vagyok pszichológus, meg persze nem is az én dolgom megfejteni ezt a rejtvényt, csak hát egyértelműen kíváncsivá tett egy kicsit. Viszont teljesen az ő dolga, hogy megelégszik-e azzal, ha az egész élete a vadászatról szól. Ha így van, hát jó neki. - Ez egy kicsit negatív és pesszimista hozzáállásnak tűnik, de biztos megvan az oka, hogy miért gondolkodol így, meg valahol azt hiszem, meg is tudom érteni – vonogatom a vállam. Mit tudhatok én arról, tizenhat éves fejjel, hogy milyen az élet? Főleg miután fél életemet az iskola falai között töltöttem. Néha komolyan nem tudom, mennyire előnyös egy bentlakásos suliban felnőni, még akkor is, ha így legalább a sajátjaim között élhetek, és nyugodtan önmagam lehetek. Másfelől pedig azért van már némi tapasztalatom nekem is arról, milyen elveszíteni a szeretteidet, harcolni azért, hogy elfogadjanak, vagy épp küzdeni azzal, ami vagy. - Hát igen, apának sem volt könnyű – bólogatok egyetértően, belegondolva a témába. - Nem tudom, úgy összességében mennyit tudsz erről a városról, meg mindarról, amik itt történtek, de azt hiszem, Mystic Falls-ban igazából semmi sem lehet túl egyszerű – vonogatom a vállam. Számunkra a helyi történetek, események, melyek a születésünk előtt zajlottak, és némelyik még utána is, ezek mind az iskolai történelem lecke részei. Ősi vámpírok, szirének, utazók, meg a többi, és hogy ez a város valamiféle mágikus csomópont. Őrület. Néha hihetetlen belegondolni, hogy mindennek a közepében végig ott voltak a szüleim is. Megnyugtatónak érzem, főleg így az ijesztő felismerés után, hogy a démonok elpusztíthatatlanok, és szinte megfékezhetetlenek, hogy már legalább van valamiféle tervünk Kai ellehetetlenítésére. Az hiszem az összetartásunk és a kitartásunk lehet a legerősebb fegyverünk ellene, hisz az az őrült pszichopata egyedül van a világban, és ez mindig is így volt. - Mindenképpen keresni fogok ilyen varázslatokat. Egy átkot, vagy bármi mást, amivel árthatunk neki. Talán ki kellene próbálni ellene a bezáró bűbájt... bár az általában nem tart ki sokáig, illetve ahhoz, hogy sokáig tartson, valami nagyon erős dologhoz kell kötni, mint egy napfogyatkozás, szóval ezt jól ki kell gondolni. Meg lehet, hogy nem is fog hatni rá – tűnődöm hangosan. De ha ezzel akár csak lassítanánk, már az is valami. - Értesz a varázsláshoz... Ezt azt jelenti, hogy varázserőd is van? - lepődöm meg, mert erről eddig sejtelmem sem volt. Azt hittem, egy szimpla vadász. Több lenne annál? Bár nem kizárt, hogy csak félreértettem, amit mondott. Nem nyugtat meg túlságosan a felsorolás sem, amiből kiderül, Kai hányféleképpen tehet nekünk keresztbe. A füstté válás egyértelműen csak egy kis ízelítő volt abból, amire képes. Hmm... de ha találnánk valamit, amivel korlátozhatjuk az erejét, már az is fél siker, és akkor máris kevésbé lesz veszélyes ránk. De amennyiben minden próbálkozás kudarcba fulladna, még mindig ott van az a lehetőség is, hogy saját magunkra keresünk egyféle védő varázslatot, aminek hála kevésbé tud ártani nekünk. Vagy egy talizmánt, bármi egyebet ilyen esetre. Hasonló dolgok léteznek, azt már biztosan tudom. Apának is volt egy gyűrűje, ami mindig visszahozta őt a halálból, ha természetfeletti volt annak okozója. Egy olyan hasznos lenne. - Azt hiszem, egyelőre minden érthető. A lehetőségeinken gondolkodtam kicsit el. Tudod, apámnak volt régen egy ilyen köves gyűrűje, aminek hála a természetfeletti lények nem tudtak végezni vele. Legalábbis nem véglegesen. Csak azon tűnődtem, hogy egy olyan elkészítéséhez vajon mi kellhet... - mondom ki hangosan is, ami végigfutott az agyamon. Vagy akár egy olyannal is meg lehetne próbálkozni, ami ha nem is véd meg minden egyébtől, csak Kai-tól, de legalább ő maga nem tudna ártani maradandóan nekem, meg a családomnak. Ha pedig nem tehet nekünk keresztbe, és nem viheti véghez a bosszúját, le merném fogadni, hogy attól nagyon ideges lenne. Persze mindemellett még nagyon jól fog jönni, ha harcolni is megtanulok. Jelenleg nem tűnik igazán lehetségesnek, hogy legyőzhetem Blairt, de tetszik ez a kihívás. Motiválni fog, azt hiszem. Amikor egy nyelvbotlás következtében azt mondja, menjek én hozzá, nem túl sikeresen, de elfojtok egy mosolyt. Megint kíváncsivá tett, vajon milyen környezetben élhet, és milyen lehet a saját otthonában kettesben maradni vele. Nem tudom, miért jár ilyesmin az eszem. Szerencsére a további mondandója hamar eltereli a figyelmem. - Hű, igen, értem. Kicsit úgy hangzik, mint a Salvatore suli, csak vadász verzióban. Azta! Sejtelmem sem volt, hogy ilyen is létezik. Biztos nem fognak kettétépni engem a társaid, ha oda besétálok? - kérdezem a homlokomat ráncolva. - Amúgy szívesen megnézném, és jó helynek tűnik a tanuláshoz – teszem hozzá hamar. Van megfelelő hely és felszerelés, meg egy remélhetően jó tanár, mi egyebet kívánhatnék még? - Persze, valamikor örömmel meghallhatnám a történetét – bólintok végül.
Csalóka szavak, melyektől az életnek jobbnak kéne lennie. Megtévesztések, látszatok, féligazságok, avagy éppen csak hazugságok.. A tetteink határoznak meg, s mégis többet veszítünk ezáltal, mintha nem csinálnánk semmit. A sors egy kegyetlen létforma, játszmák sokaságával felállítva, s oly' változékonyság, amelyet nem uralhatunk. S miért is kapnánk kézbe az irányítást, ha egyszerűbb a szenvedés vonulatában sínylődni? Történetünk szakasza, avagy a lépéseink száma az, amely sokkal előrébb juttathat... igen, ez az... pontosan ez, ami által egyféle változást érhetünk el. Bár ugyan a múlt fájdalmi pontjait nem törölhetjük el, de törekedhetünk egy jobb végkimenetelre. Lehet, miként nem lesz minden tökéletes. Talán, nem is kapunk meg mindent, amit óhajtunk. Esetleg, lesznek kihagyott részek, melyek eltűnnek, vagy sosem lelnek válaszra. De okkal... okkal követünk egy ösvényt -, s jutunk el oda, ahol lennünk kell. S még, ha olykor kétkedek is... hinnem kell abban, miszerint sikerül elérni a célt. A vadászat, az emberek segítése, a lények eltörlése... Vajon, pusztán kompenzálni szeretnék? A saját rossz cselekedeteimet cserélve fel mások támogatására? Én... én.. semmivel sem vagyok jobb tőlük? Őszintén? A világ legidiótább dolgára tereltem a dolgot, azaz rám, s tádám. Ahelyett, hogy az üggyel foglalkoznánk, vagy valami egészen mással... öhm, kivesézzük a pocsék magánéletemet, amire nem, hogy időm nem jut, de néha annak is örülök, ha már négy óránál többet alszok. Jah, szóval... valahogy így állok a kapcsolati státuszommal, a haverokkal való lógással és úgy összegészében.. -, mindennel. Áh, s már nem is vagyok annyira rejtélyes. Micsoda különös meglepetés.. - Hát... - Pislogok néhányat, mire folytatom. - ...vagy csak szimplán nem érdekel. - Vonok vállat, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélgetnénk és semmi köze se lenne ennek a... Oké, most komolyan? Miért is jó ezt a részt körbetáncolni? - Figyelj... - Szívom magamba feszülten a levegőt. - ...ebben a szakmában a magánélet olyan, mint az ellenségedet szeretni. Halálos, veszélyes, lehetetlen... akiket szeretsz, akikkel érintkezel, akik közel állnak hozzád... - Egy pillanatnyi szünetet tartok. - ...azok meghalnak. - Nyelek egy nagyot, majd megrázom a fejem. - Szóval... ezt az életvitelt nem ajánlom senkinek. - Ejtek meg egy mosolyt, mintha csak egy esti meséről lenne szó. Végül is... mi ez nekünk. - Nem sokat tudok róla... - Jegyzem meg eltöprengve. - ...viszont, amit igen, abból kiderül, miként nem volt könnyű élete. Mármint ez az anyai szál.... mondjuk úgy... eléggé bonyolult. - Zárom is le gyorsan a témakört. Nem akarom itt firtatni a születésének körülményeit és az ehhez hasonló eszmei köröket. Maradjunk annyiban, miszerint komplikált, zavaros és érdekes. Nyilván a tudat, hogy az anyjuk... és a család... ez pont olyan fájó seb, mint a saját keresztjeim viselése. El se akarom képzelni, hogy milyen szinten bánthatja ez.. Töprengésemből a meglepettségem hoz vissza; be kell ismernem, miszerint nem is annyira makacs, mint, ahogy azt állítja. A beszédjére enyhén bólogatok, tudatosítva a szavait. Igen, ez határozottan jól jöhet.. hisz', ha fejlődőképes, akkor igyekezni fog kijavítani a hibáit és tökéletes akar majd lenni -, ez kell nekem... vagyis neki. - Tökéletes gondolatmenet. - Nyugtázom a szavait. - Tehát... ha sikerülne valahogy elérnünk, hogy az ittléte borzalmas legyen, akkor nem óhajtana többé visszatérni. - Ragadom meg a szavainak egy részét. - Remek, remek, remek... már csak azt kellene kiraknunk, hogy ezt hogyan kivitelezzük és meg is vagyunk. - Mosolygok rá biztatón, látva egyféle megoldást a kavalkádban. - Ha pedig találsz valami igézetet, bátran oszd meg velem is, ami azt illeti, értek egy-két varázslathoz. - Teszem még hozzá félszegen. Lehet, sőt tudom, hogy már előre örülök ennek az egésznek, de egyetlen ötlet is többet ér, amin elindulhatunk, mint a semmi... Igen, túlságosan is beleélem magam.. - Mondhatni démoni dolog.. - Ismétlem meg őt, miközben összeszedem magamban, hogy miket is tudnak. - Szóval képesek megszállni embereket, bár szerintem egy vámpírt is simán megtudnának. - Elgondolkozva említem meg. - Tudod, mint azok a horrorfilmes jelenetek és ilyenkor ki kell űzni őt az adott személyből. - Túrok a hajamba, ekként néhány tincset hátrébb igazítva. - Ezenfelül; magas szintű mágia használat, alakváltás, átjáró létrehozás, telekinézis és elmebefolyásolás. Röviden összegezve csak ennyit tudnak. Esetleg.. kérdés ennek a kapcsán, vagy érthető minden? - Vonom fel némileg a szemöldökömet, érdeklődve fürkészve őt. Természetesen hosszabban is kifejthettem volna az egészet, de próbáltam csak a lényegre fókuszálni, így pedig elsoroltam a nevüket. - Ezer örömmel elfogadom a kihívást. - Kacsintok rá játékosan, ahogy.... nem, nem és nem. Ebben nincs benne semmi olyan... Ez csak egy ártalmatlan kis szakmai csevegés... csak is kizárólag az, igaz? - Rendben, akkor gyere te hozzám.... mármint az intézetbe.. - Hirtelen elkezdek fel-alá járkálni. - ...ott könnyebb lenne neked is, meg nekem is... ott vannak eszközök és egyebek. Meg na, érted... - Magyarázom, miközben nem, nem vagyok zavart. Ne is gondoljon erre senki, mert úgy sem fogom bevallani. Aztán persze, hm. - Mondjuk úgy... - Ingatom a fejemet kissé. - ...amolyan 'vérfarkasfalka' felállás, az ismerős? Na így képzelj el minket is... sok-sok vadász együtt; egy helyen. - Magyarázom megállva. - De egyébként ez egy hosszú sztori és ha érdekel, akkor a későbbiekben valamikor elmesélhetem. - Nézek rá komolyan. Bár kezdem azt hinni lassacskán, miként tanár vagyok, akinek kiselőadást kell tartania egy diáknak. Oké, oké... nem, mintha szörnyű volna, csak... csak ez nekem fura. Még sosem oktattam senkit semmiről, szóval.. most mindenképpen kihívásokkal nézek szembe.
words: 862 ❖ Control ❖ note: Elnézést kérek a csúszás miatt - ❖ kredit
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Vas. Dec. 02, 2018 7:07 pm
Reagan & Lizzie
"THE SKY WAS CLOUDLESS AND OF A DEEP DARK BLUE."
Csak játékosan felvonom a szemöldököm a szavait hallva, majd vele együtt elnevetem magamat én is. Kétlem, hogy éppen az én bókjaimra lenne szüksége, hogy ezzel ápolgassam a lelkét. Tény és való, jó pasi, ezt tizenhat éves fejjel sem nehéz megállapítanom, dögös, minden egyben van rajta, és a veszély, ami körüllengi, csak még vonzóbbá teszi őt az olyan csacska lánykák szemében, mint amilyen én vagyok. De aligha lehet arra szüksége, hogy ezt tőlem hallja. Lefogadom, hogy omlanak utána a nők, elég csak megvillantania azt a rosszfiús mosolyát. - ”Ritkán kerül előtérbe”? - ismétlem utána a szavait kicsit meglepetten. - Talán azt akarod mondani, hogy ehhez túl elfoglalt vagy? - kíváncsiskodom, ha már úgyis témánál vagyunk. Végül is egész könnyen el tudom képzelni, hogy a munkája és a vadászás mellett a magánélet csak harmadrangú, és elég zavaros dolog. - Apám is vadász. Bár ha nyomoztál utánam, ezt már biztosan tudtad is. Régen aktívabban vadászott, ma már a suli vezetése mellett kevesebb ideje maradt rá, de úgy nagyjából így is látom, milyen ez, hogy mennyire lefoglalja – vonok vállat. Lehet, hogy nem űzi aktívan a dolgot, de épp eléggé benne van ahhoz, hogy szinte sosem legyen rendesen ideje ránk. Legfeljebb igazgatói mivoltából jut néha egy kicsit nekünk is. Reagant szinte sokként éri a dolog, hogy igazat adtam neki, amire először muszáj felnevetnem, de aztán csak lazán megvonogatom a vállam. - Ritkán, de megesik, hogy belátom, ha tévedtem. Makacs vagyok, de fejlődőképes. Egy csiszolatlan gyémánt – jegyzem meg vigyorogva, ezzel is tréfásan utalva rá, hogy még van mit tanulnom, de egyértelműen nyitott is vagyok rá, hogy tanuljak, és változzak. Az újdonsült szövetségünk alappillére viszont az a tény, hogy mindketten el akarjuk pusztítani Kai Parkert, ebből pedig egyenesen következik a kérdésem, hogy ezt mégis hogyan érhetjük el. Én tapasztalatlan vagyok, szinte semmit nem tudok a démonokról, viszont elszánt vagyok, és tettre kész. Már csak egy eszközre lenne szükségem. Ám Blair válaszai meglehetősen lehangolnak és némileg el is keserítenek. Az elmondása alapján ez az egész szinte teljesen veszett ügy. De ha ennek ellenére, hogy már kezdettől ismeri az esélyeket, mégis küzdeni akar, ez azért bennem is reményt és küzdeni akarást ébreszt. - Oké, szóval... szívás a helyzet... de még nincs minden veszve. Ami engem illet, biztosan utána fogok nézni az ellene használható varázslatoknak. Bármi jól jöhet, amivel meg tudom védeni magam. Az sem árt, ha harcolni megtanulok majd, arra az esetre, ha kifogynék a mágiából. Aztán pedig... el kellene érnünk, hogy a földi tartózkodás a számára elég borzalmas és kimerítő legyen ahhoz, hogy inkább visszahúzzon a Pokolba – teszem csípőre a kezem elszántan, némi haraggal a tekintetemben. De a harag jó. Jelenleg nagyon is jó. Erőt és bátorságot ad. Aztán eszembe jut egy újabb kérdés. - Tehát... gyengesége nemigen van egy démonnak, ezt értem. Megölni nem lehet, csak elűzni vagy gyengíteni. Na és mik az erősségeik? Milyen képességeik vannak, a halhatatlanságon kívül? - billentem oldalra a fejem érdeklődve. Kiindulásnak ezt is jó lenne tudni. Az is valamelyest leszűkítheti a kört, hogy miképpen harcolhatok Kai ellen. Nem árt tudni, mire számíthatok. - Amikor találkoztam a nagybátyámmal, egyszer füstté vált a szemeim láttára, gondolom ez is egy ilyen démoni dolog – teszem hozzá magamban eltűnődve, hogy mire is emlékszem még arról az estéről. Kicsit ködösek az emlékeim, az az igazság. Leginkább az maradt meg, hogy haldokoltam, és féltem. - Jó, hát most még nem sok esélyt látok arra én sem, hogy egy fair küzdelemben föléd kerekedjek, de meglátod, gyorsan tanulok. Aztán majd kiderül, hogy le tudlak-e gyűrni vagy sem... - mosolygok vissza rá. Bakker, mi most flörtölünk? Vagy csak beképzelem? Nem tudom, kicsit fura. A mikor és hol kérdésen, legalábbis az edzésekre vonatkozóan, mindketten eltűnődünk kicsit a lehetőségeinken. Valahogy sejtettem, hogy nem idevalósi, de azért kicsit mégis meglepődöm, amikor Denvert, és valami intézetet emleget. Meg őszintén szólva elég kíváncsi is leszek rögtön. - A szüleim miatt ne aggódj, meg tudom oldani. Ha úgy gondolod, hogy jobb lenne, ha én mennék oda, nem gond, elintézem. Úgyis iskolai szünet jön, kitalálok valami denveri tanulmányutat, amire azt mondom, szeretnék eljutni... - legyintek, mert ez a kérdés szerintem nem lesz gond. Tudom, hogy a szüleim szeretnek engem, ahogy Josiet is, de tény, hogy mindketten folyton baromira elfoglaltak, és nem fognak akadékoskodni. - De már korábban is feltűnt, hogy többes számban beszélsz magadról, mint vadászokról, meg most ez az intézet... Nem egészen értem. Ez valami szövetség, vagy ilyesmi? - faggatózom kicsit, mert azért nem ártana tudnom, mibe is sétálok éppen bele.
Sokat számít az első benyomás, nem igaz? Az, miként megjelenünk mások előtt, megtörténik velük a legelső kontaktus, s az, amit teszünk, mondunk, avagy csupán cselekszünk; révbe ér. Ő maga persze, elkönyveli az esetet, mintsem egy örökös bélyeget. S ezt... Pontosan ezt, a lehető legnehezebb megváltoztatnunk. Ugyanis nincsenek olyan tettek, amik eme dolgot befolyásolhatnák, hisz' előtte lebeg -, a szemei előtt. Oh, elraboltad, s végül leütötted. Áh, és mindezek után fegyverrel fenyegetted... Érthető már?! Emberek vagyunk, s ezért is van megannyi botlásunk; bűnt bűnökre helyezünk, eszméket téveszmékre cserélünk, s hibát hibára pakolunk. Ezen okból sem látjuk be a tévedésünk, s evégett teszünk másokat is abba a bizonyos: rossz kategóriába. Hisz' ismerjük el, miszerint könnyebb egy kalap alá venni mindenkit, mintsem belátni azt, hogy nincs igazunk... Külső látszatok szerint döntünk, egyetlen rossz mimika mintájára sablonozunk, hallottak alapján bíráskodunk, s eközben... mi vajon jobbak vagyunk? Jobbak, mint ők? Vagy egyáltalán tudjuk-e, hogy nem csak egy rossz indulatú pletyka az egész, amellyel alá kívánják ásni az illető tekintélyét? S mi... mégis mi az az indok, ami miatt jogunk van előítéleteket tenni? Nem ismerjük őt, nem láttunk az életébe, sem pedig a fejébe... De igen, a benyomás az egy mérvdöntő tény. S a megfelelő tapasztalat jó pont lehet-e? Hm... elgondolkoztató kérdés, de azt hiszem, igen. Hiszen vegyük alapul, miszerint egy ismeretlen ember számára segítesz. Épp nem hozott pénzt magával és kifizeted helyette a kávét, míg az eladó kedvességét úgy próbálod meg kivívni, hogy mosolyogsz, köszönsz, tádám... feldobod a napját. S ezek az apróságok azok, amelyek mély, de remek ítéletet hagynak meg rólad. Jó ember vagy, segítőkész, kedves.. netán értékes. Hiszen, ki ne szeretne mindig száz százalékban tökéletességet nyújtani? Ki ne örülne egy eszményi indíttatásnak? Vagy mondhatni... van-e olyan egyáltalán, aki gyűlölné ezt? Lám, lám, viszont a rossz impulzus is szerepként játszik olykor, ugyebár? Pontosan, mint az én személyes kis esetemben. Szépen elszúrtam mindent, amit csak el lehet, s ezt mégis.. mire alapozva? Oh, a vadász létemre.. miként hello, üdv... leütlek, elcipelek, megkötözlek, s fénypontként még fenyegetlek.. Ám, de ajánlom mindenki figyelmébe, hogy eme kezdési kör, nos a lehető legrosszabb opció. Sőt... igazából, ha jót szeretnél magadnak, kérlek ne hátulról gondolkozz, mint jelenleg én, hanem... kezdj valami könnyed csellel. Például véletlenül belebotlasz az adott célszemélybe, és megpróbálsz a bizalmába férkőzni... oh, s ez még jól is elsülhet, nem de? Sokkal jobban, legalábbis az én indító eseményemtől ezerszer. Bizalmat építeni, szavazatot adni a másiknak, s elérni azt, hogy ne frusztrálva érezze magát... -, az évszázad legnehezebb kihívását kaptam. Sosem gondoltam volna, de... azt hiszem miatta bevállalom. Indoktalanul, a megérzéseimre hagyatkozva cselekedtem, és ekként nem számolva a következményekkel vágtam bele a... Mibe is? Kihallgatásba?! S erre tessék... jobban együtt működőbb, mintsem bármelyik cellába zárt sorozatgyilkos. Le a kalappal előtte! De egy pillanatig sem vártam azt tőle, miszerint felejtse el az iméntieket és jó haverokként cseverészünk... Ez korai lett volna, sőt... túlzás. Tekintve... áh, mindegy. Miért is ostorozom magam, amikor... felesleges. - Bevallom... jól esne a lelkemnek, avagy annak a bizonyos egómnak. - Nevetem el magam, ahogy megrázom a fejem. - Komolyabbra fordítva a szót... nem is tudom. Ritkán kerül ez előtérbe, szóval... fogalmam sincs, hogy miért is magamra építem a beszélgetésünk lényegét, de természetesen... üdítő, hogy tetszem neked. - Játékosan jegyzem meg, kacsintva is hozzá. Persze, oké, csak szórakozok, de attól még... gondolhatom azt, hogy ennek tart, nem? Hiszen ő mondta az előbb azt, amit... én meg elhiszem, hogy azt is mondaná, sőt úgy is gondolná... Mégis mi ütött belém az Istenit? Flörtölni támadt kedvem, vagy mi a fene? Pislogok is kettőt a gondolataim kapcsán, majd mélyen szívom magamba a levegőt. Ideje tisztán gondolkozni és a lényegre fókuszálni. Kai... Fújom ki lassan az oxigént.. Tehát valahogy ki kellene iktatni, persze az már egy másik kérdés, hogy hogyan... - Komolyan azt hallom, hogy igazam van?! - Nézek rá meglepődve. - Kezdem azt hinni, hogy álmodok... nem vagy makacs, hogy lehet? - Mosolygok eleinte rá, aztán elkomolyodom. Igaz, ami igaz. Ez a téma nem szórakoztató, mondhatni életek forognak egyetlen téten. Sikeres-e az akció, vagy sem, de még, ha sikeres is... akkor is visszatérhet. Ez pedig egy olyan pont, ami zökkenőkhöz vezethet. Akadályok ezrei merülnek fel bennem, s hiába is próbálom odébb tenni őket, ha egyszerűen lehetetlen. Ugyanaz a szó újra, meg újra: bukás. Nem, nem könnyű elfogadni, de egy démonnal... Nincs olyan módszer, amely megölné őket. Eddig még nem volt. Csak a Wallece-kard küldi át őket ideiglenes időre a pokolba, de ettől több kellene... sokkal több. Olyan tanácstalan vagyok, mint még soha.. ez... ez pedig megrémít. Az elkövetkezendőkre bólogatok, mintha érteném is a lényegüket. Valami apróság igazából a neve kapcsán... vagy hogyan is fogalmazzak, de jelen esetben a koncentrálás nem az erősségem. Lefoglal Kai... az, hogy kitaláljam, miként is küldjem el őt örökre innen. Vajon van rá módszer? Vagy lehet-e találni olyat, amivel kiiktathatjuk? - Hát... - Térek észhez lassacskán, néhány pislogással. - ...sajnálom. - Hajtom le egy pillanat elejére a fejemet, majdan megemelve ránézek komolyan. - Én sem így terveztem, vagyis.. akarom mondani mi sem, de egy démon... nagy falat még az egész szervezetünknek is... Hiába minden kutatás, létező dokumentum, egyetlen olyan pont sincs, ami végleg megállíthatná őt... őket. Szóval a menekvés, az önvédelem, és az állandó harc, ami egyféle biztonságot jelenthet. - Válaszolom töprengve, miközben feszülten futtatom az ujjaimat a sötét fürtjeim közé. Bár... bár mondhatnám azt, hogy megállíthatóak valamivel. Persze, vannak ötletelések, de... mit érünk velük? Ezren vannak... több ezren.... és elözönlik ezt az átkozott földet.. s ki tudja, hogy melyik ilyen kis dög is lesz a vesztem, nem igaz? A nagy vadász csődöt mond gondolatban -, remek. - Ezen részletek... - Sóhajtok. - Őszintén? Bezárni felesleges, ugyanis, elteleportál az adott helyről... és újra a pokolba megy, ami adja a következőt: ismét jöhet a földre. - Tanácstalanul kezdem el figyelni őt. - Az meg, hogy van-e olyan, amivel távol tarthatóak... bármiféle bűbáj, ige, vagy rúna... egy hatalmas nagy kérdőjel. Meg van kötve a kezem... annyit tudok, hogy az évek alatt megjelentek és elszaporodtak. Paraziták, amik ellen harcolunk, de nem vagyunk elegen. Embereket vesztünk, a számunk napról napra fogyatkozik... az ő számuk meg... hiába "öljük meg" ideiglenesen egy részüket, ha visszatérhetnek és ekként kezdődhet az őrület az elejétől. Ez egy láncfolyamat, ami ellen... nem tehetünk semmit. Vagy a mostani helyzetben még nem, de idővel talán, változhat. - Zárom rövidre ezt a részt, bár kinek mi az.. Viszont azt nézve napestig ecsetelhetném, hogy előttünk csak öten voltak, s ahogy rizikó faktort ugrottunk, nos mi is többet kaptunk. Erőt, hatalmat, kardot... egy kisebbféle sereget. De ezzel... ezzel ők is erősödtek. Mármint felszínre léptek, holott eddig nem is léteztek. A kérdésre egy bólintással felelek, s ennél többet nem fűzök hozzá. A fájdalom kiprovokálható náluk, ami azt illeti... a sima vadászok ördögűző módszerrel okoznak nekik szenvedést, ahogy a pokolba rendelik őket. Szóval határozottan érezhetnek kínt -, mérhetetlen szenvedést. Drága kis megjegyzésére, szintén bólintok, sőt kiváló válasz. Nincs szükségem főnök beosztottságot élvezni, nem ezért óhajtom oktatni, hanem azért, hogy segítsen, s igen... előrébb lépjünk egy szintet. - Panaszkodtam én rád egyáltalán egy szóval is? - Vonom fel a szemöldökömet érdeklődve. - Nem hiszem.. de amúgy meg simán elverhetsz, ha hagyom magam. - Mosolygok sejtelmesen, ahogy félrenézek. - Van, amikor kijár az előny... - Motyogom magam elé, majd zavartan nézek vissza rá. Én zavarban? Oké, ez még nekem is új.. - Khm... - Köhintek, ahogy a szám elé helyezem a kezem. - ...nos edzeni fogunk, és... ez egy roppantul jó kérdés. - Fontolgatom a helyszíneket, sorra véve mindent, de az is lehet, hogy csak... egyszerűen el kellene vinnem innen. Már ha... belemegy, vagy engedik a szülei? Oké, ez őrültség... - Nem, nem idevalósi vagyok. Innen nem messze... Denver, rémlik? - Döntöm oldalra a fejem, majd utána nézek, figyelve, ahogy felül az egyik bárszékre. - Tehát... leginkább ott tartózkodom, ha csak nincs valami extra eset, mint mondjuk most... - Vonok vállat. - Helyszínt tekintve... lehet félreeső terület, vagy átvihetlek magammal az intézetbe, ami neked kényelmesebb, Saltz' kisasszony. - Lököm el magam a pulttól lazán, téve előrébb néhány lépést, majd hirtelen megállok. - Persze, ha anyuci és apuci, nem szedi le éppen emiatt a fejem. - Fordulok felé, ezáltal indulva vissza hozzá.
- Most talán azt várod tőlem, hogy kimondjam: igen, nagyon jóképű és fiatalos vagy? - kérdezek vissza, miközben a fejem kissé oldalra billen, és széles mosoly terül szét az arcomon. Mert őszintén nem tudom, hogy a megerősítésemre vár, vagy csak ennyire jól esik neki, hogy a saját hiúságát legyezgeti. Persze egyáltalán nem zavar, egy kicsit inkább szórakoztat, ezzel az egész fura helyzettel együtt. Még mindig inkább a szarkalábaktól mentes pofijáról beszélgetek vele, és azt fürkészem, minthogy a fegyverével kelljen ismét farkasszemet néznem. Először megpróbálom kicsit elviccelni a dolgot, hogy ne sodorjam magunkat veszélybe, hiszen ez annyira képtelenségnek tűnik, hogy betartható legyen, amikor a démoni nagybátyám ellen szövetkezünk éppen, de Blair emlékeztet, hogy ez nem tréfa ám, hisz az életünk, és mások élete a tét, mire leolvad a mosoly az arcomról, és a helyét komolyság veszi át. - Rendben. Igazad van – bólintok végül, szavakkal és a gesztusaimmal is azt sugallva, hogy nem tervezek semmi hülyeséget. Azt várom tőle, hogy segítsen, hogy készítsen fel, hogy kezeljen felnőtt módjára, és vegyen komolyan, ennél fogva valóban teljesen itt kell lennem észben, és arra koncentrálnom, hogy semmit ne szúrjak el. Furcsán indítottunk, de hálás vagyok neki, amiért végül mégis adna egy esélyt a közös munkának, mert jelenleg ez az egyetlen, ami még reményt ad. - Jó, mindegy – forgatom meg a szemeimet, majd vállat vonok, mikor közli, hogy a külön kérésem ellenére csak azért is úgy szólít, ahogy akar. Makacs fickónak tűnik, de nincs szerencséje, mert én is az vagyok. Általában. De a nevem miatt most nem fogok kötekedni vele. Többnyire Lizzie-nek szólítanak, ezért azt szeretem a legjobban, de a suliban is többféle névvel illettek már; többek között Saltzmannek, Parkernek, Ellienek, Libby-nek meg még ki tudja, hány néven szólítanak. Addig jó, amíg nem kevernek össze a tesómmal. Bár nem vagyunk tök egyformák, de van akinek még az is nehezére esik, hogy megkülönböztessen bennünket. Szóval nekem aztán mindegy, hogy Miss Saltz'-ot, vagy épp Elisabethet mond, valahogy majd úgyis elviselem. - Remélem, azért nem leszel túl gyakran mérges – teszem aztán még hozzá az orromat egy kisebb fintorra húzva. Majd kijelenti, hogy ő a legjobb esélyem a túlélésre, és ezzel már tényleg nem tudok vitatkozni, mert én is így gondolom. Nem sok olyan ember él a környezetemben, aki jártas lenne a démonok levadászásában, ezért nincs kitől tanácsot kérnem. Benne van minden reményem. Ám a válaszait hallva így is kicsit kétségbeesem. - Ennyi? Gyengíteni, lassítani, meg kis időre kiiktatni? Egyáltalán nem lehet megölni? Akkor... mégis hogy fogok megszabadulni Kai-tól? Ha folyton visszatérhet, akkor... legjobb esetben is egész életemben menekülhetek előle? - vonom fel a szemöldökeimet aggodalmasan. Ez nem jó hír. Töröm a fejem, milyen egyéb megoldások létezhetnek még? - Na és bezárni? Az lehetséges? Vagy távol tartani egy bizonyos helytől valamivel? - A családomra gondolok, a barátaimra, az iskolára... Az egy dolog, ha Blair engem kitanít harcolni, és megvédeni magam, de mi lesz a többiekkel, ha nem tudjuk Kait végleg eltüntetni? Kellene valami rúna, vagy varázsige, vagy védőbűbáj, ami távol tartja őt és az összes többi démont az iskolától, hogy a diákok biztonságban legyenek. - Fájdalmat azért érez, ugye? - pillantok fel ismét a férfira, némi mélázás után. Remélem, hogy a válasza most igen lesz, mert egy kis kínzást szívesen végrehajtanék a nagybátyámon azok után, amit ő tett velem legutóbb. A drága vadász úr végre szavakkal is kijelenti azt, ami eddig is ott volt kimondatlanul a levegőben: vállalja, hogy felkészít. Ettől pedig máris olyan jó hangulatba kerülök, hogy kedvem támad ismét tréfálkozni egy kicsit, és vicceskedve főnöknek szólítani őt, de láthatóan ennek ő cseppet sem örül. Kissé lehervad a mosoly az arcomról, majd sóhajtok. - Jól van, akkor nem vagy főnök. - Elfojtok egy pimasz vigyort, mert közben az jut eszembe, hogy akkor szólíthatnám mesternek, mint a kung-fuban szokás a tanítókat, de sejtem, hogy ez sem tetszene neki, ezért inkább magamban tartom az ötletet. - Oké, talán tényleg késő van már az edzésekhez – vonok vállat, amikor képen röhög. - Nyilván péppé verni nem tudnálak, de legalább a tettrekészségemre és a lelkesedésemre nem lehet panasz, nem igaz? - szegem fel az állam, és pimaszul rávigyorgok. Mivel ő is közelebb jött, amikor én megindultam felé, így most elég közelről pisloghatok fel rá, és alkalmam van megvizsgálni, hogy valóban nincsenek ráncok az arcán, viszont a fürkésző tekintetével meglehetősen könnyen rabul tud ejteni. - Ha nem a Grillben, akkor hol fogunk holnap találkozni és edzeni... vagy amit épp csinálni fogunk? - teszem fel tétován a kérdést, mert egyelőre fogalmam sincs, miből is fog állni ez a felkészülés. - Tudsz ehhez megfelelő helyet? - Én nem tudok ilyet, hacsak nincs neki valami titkos edzőterme, vagy nem is tudom... valahol a semmi közepén egy folyóparton, vagy egy elhagyott épületben akarna legközelebb összefutni. - Azt mondtad, nyomozó vagy, igaz? Amennyire én tudom, Mystic Fallsban csak a seriff van, a helyettese, meg még egy-két rendőrtiszt, de konkrétan nyomozó egy sincs, szóval ha jól sejtem, nem helybéli vagy – tippelek hangosan, összeadva az egy plusz egyet, és továbbra is egész közelről vizslathatom a vonásait. Mondanám, hogy leülhetnénk kicsit még egy-egy itallal megbeszélni a lényegesebb dolgokat, de az ital számomra valószínűleg már nem lenne okos dolog. Aztán félő, hogy támogatni kéne vissza a suliig, azt meg azért inkább elkerülném. Mindenesetre kikerülöm a pasit, és felülök a pultnál az egyik magasított székre, majd a poharát kezdem forgatni az ujjaim között a pult lapján.
Mintha csak egyetlen pillanatra is, de tova tűnhetne a jelen, s nem volna bennem az a kínzó, sőt égető érzés, amely a bensőm falait kapargatja. Mintha.. pusztán a múltam kerülne előtérbe, ekként hozva felszínre szinte minden sérelmet, s akárcsak a romba dőlés ígérete, éppenséggel úgy tetszelegne. Elpusztítva a jövőm, félretéve a képzetet, s mindazt, mi ez idáig felépült. Mint egy ledőlő kártyavár, úgy int búcsút, nem kertelve vagy fűszerezvén meg az eseményt. Csak lassan elballag, helyet cserélve egy másféle szenvedéssel. A kínzó gondolatok, a ki nem mondott szavak, a vészes terhek... évek folyama ez, miként összetevődik egy egésszé, s kitörni óhajt, mintsem egy fenevad; üvöltve. A lélek terhe, a szív gondja, avagy az ész felfoghatatlansága... Nem értem, miként juthattam el eddig, és nem tudom, miért is nem léptem tovább. Csak egyetlen fok, egy lépcső, még egy lábemelés és... Vajon lehetne minden olyan, mint régen? Nyerhetne értelmet a halk elzárkózás, és a nyílt mészárlás? Külön választhatnám azt, aki vagyok, s ki sosem lennék? Vagy... játszhatnék-e úgy a lapjaimmal, miszerint ne az élet forogjon kockán? Életek... Élet! Mennyivel többet érő, s lehengerlő lét. Oly' szimpla, egyszerű, közelálló, de ugyanakkor távolodó, megfoghatatlan forma. Parányi, s a hosszúnak tűnő idő ellenére -, rövid. Mintha kettőt csettintenénk, úgy múlik el, s nem jő vissza soha a pillanat. Egyetlen levegővétel másodpercek folyama, s mint a homokszemek pergése, úgy folyik tova. S mint felemelkedés és megbukás kérdése, avagy, mint leugrás és végetvetés létezése.. Lebeg, mintsem egy lenge szimbólum. Remeg, mint egy őszi nyárfalevél. S leáldoz... hiszen ennyi maga a létezés. Emlékek... nagyon rossz régi képek, melyek lassan másznak elő a rejtekből. Kínzó gondolatok, amik élesen töltik meg az elmét. Gyötrő lét, amely silányan omlik a porba, megannyi szemcse közé. Elfelejtve éreznénk, de aztán bevillan, s mintsem egy kísértet üldöz mindörökké. Pecsétként ivódik a bőrbe, s mint a legmélyebb kés szúródik a szívbe. Marcangol, megöl, széttép... Mondd csak, érzed... érzed, miként válsz eggyé a sötétséggel, s ezáltal elveszetté végleg? Hallod a halk suttogását a lelked utolsó vonulatának, miként egy hegedűn elhúzott szólam? S látod-e vérző tested szenvedő alakját kúszni a piszokban, avagy, létezésed értelmetlenségét lehullni a sötét vonulatba? Zordan csengő halk szavak, melyek tiprón gázolnak keresztül rajtad, s mint el nem feledhető jelenlét, úgy nyomorítják meg sorsodat. Nézd csak meg, kérlek! Vicces, nem? Miként is váltakozik meg maga a pillanat, s már egyetlen másodperc képes több ezer döntést befolyásolni. Ekként lehetséges az, miszerint törtrészek alatt vált át más irányba a beszéd, s mi előtte durva volt, mostanra már csak megmaradt emlékkép. Mintha sohasem lett volna, de a heg... az a fajta mély érzet, miként fegyvert fogtam rá -, egy könnyen nem bocsátható meg. S talán ezt.. sosem fogja teljesen elnézni nekem. - Láthatóan még nem viselt meg a kor. - Eltűnődve említem, egy féloldalas mosollyal. - Nem szegélyezett barázdákkal, s őszfürtökkel, avagy magával a ráncok sokaságával. Tehát... azt hiszem, miként... egész jól állok, nem igaz?! - Vonom fel félszegen a szemöldökömet, ahogy nevetésben török ki. Oké, most pontosan olyan lehetek, mint egy egoista, de hát... mégis miért tagadjam? Egyértelmű, hogy a sötétbarna tincseim között nem bóklászik öregségre utaló jel, s még az arcom is kellőként sima, sőt mondhatni tökéletes. Enyhén nem vagyok már fiatal, de még az öreg kategória se igazán... egy olyan jó közepes. Minimum harmincas -, most azt a néhány évet ne számítsuk már oda. Hm, egy 'épp eleget élt meg' státuszban, s 'még sok minden várhat rá' felállásban. Izgalmasan hangzik, ugye? Hisz' sosem tudhatni, hogy mit tartogat a jövő.. - Majdnem... - Emelem meg a bal kezem mutatóujját, figyelmeztetően. - Ne csak igyekezz, hanem tartsd is be, rendben? Ezen kis malőrök miatt életek foroghatnak kockán.. - Fektettem le azonnal a gondolatmenetemmel járó negatívumokat. - ..azt meg nem szeretnénk, jól gondolom? - Kérdőn fürkészem a tekintetét, kiolvasván belőle jó előre a választ. Nyilván, ha abban a percben döntenie kell... akkor egyértelmű, miként nem hezitál, hanem teszi azt, amire gondol. Még, ha netán az a lehető legnagyobb őrültség is.. Viszont meg kell tanulni az alapvonalat, az érzelmek meghúzását, s azt, miszerint feleslegesen nem kockáztatunk. Voltaképpen.. egymásért felelünk, vagyis... én jobban érte, mintsem ő értem. Így pedig érthető, nem engedhetem meg az őrültségeket, avagy csak szimplán: nem lehetek én magam a veszte. Nem a szüleitől tartok, s nem is másoktól, hanem attól... attól, hogy újból az én kezeim közt hal meg valaki. S még egy élet elvesztése... nem, az már sok lenne. Annyi áldozatot hoztunk, melyek által meg annyian hullottak el.. annyi vért ontottunk, hogy szinte felemésztő.. nem, nem lehet egy újabb ember a listán. Valahogy a "köszönöm" és a "nem lesz hiszti" mondata teljesen kimarad, mintha... pontosan... alkalmi süket vagyok. Vagy helyesbítek: túl sokat gondolkozom és nem figyelek rá. Csak rá. Pedig ezt kellene tennem, és nem maradna ki ennyi minden, mint egy rossz alkoholista, de komolyan.. - Akkor jobb lesz, ha megszokod, ugyanis, ha mérges vagyok, vagy valami igazán fontosat mondok, szeretem az embereket a teljes nevükön szólítani, Miss Saltz'. - Nyomom meg az utolsó két szót, azaz magát a "Miss Saltz'-ot", miként éreztessem vele a helyzet súlyosságát. Nem szokásom szórakozni, sosem volt az ínyemre az efféle megnyilvánulás. - Én vagyok jelenleg a legjobb esélyed. - Mondom ki őszintén, de nem beképzelten. - Sosem hittem volna, hogy valamire ezt mondom... de be kell vallani.. muszáj. Ez az egész, ez a démon... vagy akármelyik másik démon.. nem könnyű falat. Nem lehet őket megölni. Csak gyengíteni, lassítani, kis időre kiiktatni. De ettől nem lesznek halottak. Ez pedig egy óriási problémánk. - Suttogom magam elé, ugyanis ismerjük csak be. Ha nem ölhetjük meg őket, akkor újra és újra előjönnek, ami azt eredményezi... gyengék vagyunk, és egy idő után... esélyünk sem lesz ellenük. Megrázom a fejemet, ahogy mélyen felsóhajtok. El sem hiszem... így nyíltan kimondva.. rémisztő. A démonokat nem tudjuk félreállítani, ha csak... Thersez.. Mintha meg lett volna arról győződve, hogy elintézhető.. Igen, pontosan ez az... - Hmm.. - Nyugtázom elismerően, ahogy hozzám hasonlóan, hamar végez a piával. Nos... ahhoz képest, hmm.. le a kalappal előtte. Bár lázadó tinédzser, s pontosan ezért is tudom, miszerint baromi nehéz dolgom lesz vele. Oh, anyám.. mire is vállalkoztam! Mindenesetre; semmi sincs ingyen.. - Ne szólíts így. - Szinte suttogom, ahogy komolyan fürkészem a szemeinek a tükrét. - Sosem leszek az. - Vonok vállat, félrenézve, amíg ő leszállva az asztalról, közelebb jön. Automatikusan elrugaszkodom végül, ahogy szintúgy teszek néhány lépést felé. A kérdésre kissé ledöbbenek. Már most? A Grill közepén? Nevetni kezdek.. - A Grill berendezései szerintem... ühm, jól éreznék magukat a helyükön. - Mutatok körbe az egyik kezemmel lazán a levegőben. - Másrészt meglepi... Harmadszor pedig... ittál, ittam... és ami a legfontosabb: ki kell heverned ezt. Nem szeretném, ha a mai események fejében péppé vernél. - Szórakozok egy sort röhögve. - Tehát.. ma még pihenhetsz, kiélvezheted, hogy van szabadidőd, mert holnaptól... tényleg nem lesz. - Mosolygok pimaszul, hogy érezze a törődést. - Szóval... valami egyéb kérdés, vagy... majd holnap? - Fürkészem a tekintetét, a vonásait, a mozdulatait... mint egy szerelmes ficsúr... ch! Soha! Mindenesetre megakarom fejteni... ragaszkodik még a mához, vagy feladja? Elmegy, vagy közelebb lép? Inni akar-e, vagy... mi lesz még?!
Úgy néz ki, kölcsönösen megmosolyogtatjuk egymást ezzel a kor kérdéssel. Igazából ő volt az, aki először firtatni kezdte a közöttünk levő korkülönbséget, bár talán az egész meg sem történik, ha nem kezdek vele magázódni, ám részemről ez nem is amiatt történt, mert idősebb tőlem, hanem mert egy vadidegen volt, aki elkábított és pisztolyt szegezett rám. Bár talán egy cseppet zokon is vettem, hogy lázadó csitrinek titulált – még ha nem is egészen ezekkel a szavakkal – holott én nem érzem magam annak, és nem tudtam megállni, hogy ne másszak bele komolyabban is ebbe a témába. Persze azt már ő is nevetségesnek találja, hogy ebből kifolyólag én vén csotrogányokhoz hasonlítom, de ez érthető is, hisz egy jó erőnlétben levő, nagyjából harmincvalahány – ennél pontosabban nem tudnám megtippelni – éves vadász nagyon távol áll attól, hogy öreg legyen. Ehhez képest így már nem is olyan orbitális közöttünk a különbség, nem igaz? Azt hiszem, tulajdonképpen olyannyira belebonyolódom a témába, hogy fel sem tűnik azonnal, az utóbbi megjegyzésem kissé kétértelműre sikeredett, csak amikor visszakérdez. Akkor viszont már muszáj elnevetnem magamat. - Oké, ez így cseppet talán félreérthető volt, de nem céloztam semmire. Te magad mondtad: sokaknak tetszik, mármint az, amennyi vagy. Csak erre reagáltam, hogy elhiszem – vonok vállat, de igazából már vigyorgok az egészen, és fogalmam sincs, miért is magyarázkodom. Az is lehet, hogy én értettem félre az ő utalását. Már mindegy. Tény, hogy jóképű és vonzó a pasas. Ezt így tizenéves fejjel is meg tudom állapítani, és meglehet, furcsa, de az sem rontott a megítélésén, hogy nem sokkal korábban még az életemet féltettem tőle. Az, amit magamról megosztottam vele, nem azt a célt szolgálta, hogy ezzel ráijesszek. Csak elárultam néhány szerintem érdekes tényt, ami még a témakörhöz köthető volt, aztán ebből az lett, hogy elképzelt boltokban vásárolgatnánk az elképzelt idegműtétünkhöz donort. Az egésznek nincs túl sok értelme, de azért megmosolyogtat. Nem is tudom, talán a kései időpont váltja ki belőlünk ezt a szórakozott társalgást, annak ellenére is, hogy még csak alig-alig ismerjük egymást. Ám a tréfálkozás végeztével Reagan végül egy igen komoly felszólítással fordul felém. - Hát... azt nehezen tudnám megígérni, hogy elkerülhetjük az életveszélyt, miközben épp a pszichopata démoni nagybátyámmal akarjuk felvenni a harcot, de... ígérem, hogy igyekszem nem tenni semmilyen kockázatos hülyeséget. Ez így megfelel? - vonom fel a szemöldököm. Látom rajta, hogy a következő dolgokat is elég komolyan gondolja, ami számomra nagy megkönnyebbülés, hiszen percek óta ezért tepertem, hogy ne vegyen gyerekszámba, úgyhogy a megfelelő komolysággal bólintok is a szavaira. - Köszönöm – mondom ezt arra, hogy végre komolyan vesz. - Nem lesz hiszti – teszem hozzá határozottan, bár a szám szélén halvány mosoly bujkál. Szórakoztat kissé, hogy valóban attól tart, gyerekes drámázásba kezdek majd. Bár nem értem, mi alól is akarnám mentségekkel kihúzni magamat? Mi az, amit ne bírnék? Hiszen tulajdonképpen még nem bólintott rá a közös munkára. Igyekszem is őt meggyőzni hosszas érveléssel. De már az elején eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni magamat lerázni, és ez mellett ki is tartok. Talán a tettrekészségem, a bizonyítási vágyam, és az összeszedett indokaim számára egyelőre elég bizonyítékul is szolgálhatnak arra, hogy valóban képes vagyok elég felnőttesen viselkedni, és akkor ebben a kérdésben valóban előre is léphetünk. De nem akarom megfullasztani őt az érveim sorozatos ismételgetésével, adok hát neki egy kis teret végiggondolni a szavaimat, miközben én hátra hagyom a raktárat, és a Grill egyik asztalán foglalok helyet. Mivel ilyen későn már kihalt ez a hely is, jelenleg miénk az egész kóceráj, és lényegesen több a tér, mint a szűk raktárban a sok doboz között. Megvárom, hogy kövessen, és végül belekezd a válaszadásba, én pedig figyelmesen hallgatom. Kíváncsian kapom fel a fejem arra, hogy nem csak tárgyakból szívhatnék el mágiát, de mivel ezt később akarja kifejteni, most nem kezdem el boncolgatni a dolgot. Helyette inkább azt próbálom kihámozni a szavaiból, mi mást is akar még közölni velem. A teljes nevet hallatán azonban kisebb fintort vágok. - Csak Liz, vagy Lizzie, kérlek. Az Elisabeth olyan, mintha egy idős nénike lennék. Egyébként a nagymamámról kaptam a nevet – ingatom a fejemet egy kisebb vigyorral. Félreértés ne essék, ismeretlenül is tisztelem a nagyit, de tény, hogy jobban viselem, ha a beceneveim egyikén szólítanak. - Nem fogok meghalni, legalábbis nem mostanában. Makacsul ragaszkodom az életemhez – tréfálkozom egy pillanat erejéig, de aztán hamar újra komolyra váltok. - Óvatos leszek, ígérem. De még mindig úgy gondolom, hogy veled épp hogy jobbak az esélyeim, mint nélküled, mert a Kai Parker nevű katasztrófa így vagy úgy, de újra rám fog találni – vonom meg kissé a vállamat végül. Értem, hogy miből ered az aggodalma, én azonban napok óta először érzem végre azt, hogy talán van némi esélyem, hogy esetleg nem kell meghalnom, és hogy talán tehetek valamit a családomért, hogy őket is megvédjem. Nem kerüli el a figyelmemet Blair félbemaradt mondata sem. „Túl sok ember...” Nem tudom, mi lehetett volna ennek a befejezése, de feltételezem, hogy sokakat elveszített már. Vadászként azt hiszem, ez amolyan „szakmai ártalomnak” számít. Némelyek talán részben miatta, vagy az ő védelme alatt vesztek oda, és ez az ő lelkiismeretét nyomja. Nem firtatnom, nincs hozzá jogom, nem ismerjük ehhez elég jól egymást. Ehelyett inkább követem őt a pillantásommal a pultig. Egy leheletnyit meglep, hogy itallal kínál, de azt hiszem, ezt vehetem úgy, hogy valóban felnőttként kezel, én meg nem akarok álszent lenni, hiszen egész este itt iszogattam a barátaimmal, és valószínűleg tisztában is van ezzel, szóval rábólintok. - Nekem is jöhet – nyomatékosítom szavakkal is, hogy elfogadom a poharat, amennyiben nekem is tölt. - Egészség. - Koccintunk, majd beleiszom. Kicsit gyenge minőség, de megteszi. Ki gondolná, de igen, van már némi tapasztalatom whiskyvel, és anya irodájában a szekrényben akadnak ennél minőségesebb piák is. Hozzá hasonlóan pillanatokon belül elpusztítom magam is az italom. Felkapom a fejem, amikor végre kimondja azt, amire vártam. Oktatni fog. - Igen, megértettem, te vagy a főnök, főnök – tettem hozzá az utóbbit, hangsúlyozva, hogy ha kell, máris így szólítom. A szám szegletében játszó mosoly persze némi szemtelenségről árulkodik. Aztán le is csusszanok az asztalról, amelyen eddig ücsörögtem, és közelebb sétálok a pultot támasztó Blairhez. - Tehát akkor mivel kezdünk? És ami még lényegesebb: mikor kezdünk? Akár most is? - fonom össze magam előtt a két karomat, és várakozva nézek rá.
A kétségbeesés árnyékában, a kínzó gondolatok világában, s a sötét lelkem zálogában.. - elzártan élem az életem. Miként őrjítő tudatként emészt fel a múlt, mintha minden kimenetelével arra játszana, miszerint meghaljak. Érzelmek ezrei öntik el a nyomorult szívem apró kis darabkáit, amik miatt hezitálok, várok, s feláldozok. Voltaképpen gyengeségnek tekintem őket, hisz' gyávává tesznek, sőt egészen sebezhetővé, s ekként is lehet az, hogy a fájdalom a koronám, a szenvedés a megváltóm, míg maga.. a magány az egyetlen jó dolog. Mondd csak, most mazochistának gondolsz? Szerinted az lennék vajon? S őszintén?! Kötve hiszem.. Egyszerűen pusztán az eseményekről van szó, arról ahogyan átéltem a korszakaimat, s miként idáig eljutottam. Semmi furfangosság sincs ebben, inkább ez az élet rendszere: az ominózus esetek, a lepergett képek, s a tortúra pokla.. Láttál már valakit igazán boldognak, ahogy az élete minden egyes szakaszában az? Ugye, hogy lehetetlen? Kiindulva abból a pontból, mi módon létünk a nehézségek halmazából áll. Akadályok, torlaszok, kitérők.. Mennyivel könnyebb volna egy olyan élet, ahol nincsenek gondok, sem érzelmek. Mennyivel egyszerűbb volna a tüdőmhöz venni némi friss levegőt, s nem minden második gondolatom volna a halál. Igen, pontosan: a Halál... hisz ez a szakma, ez az állás, s maga... maga az Ötök lét, ezt adja. Sőt.. hányan hulltak már el értünk, a célért, s ezért... ezért az egészért? Oké, rendben, saját döntés... de a kényszer, az a fajta érzés, ahogy előtted áll egy természetfeletti és pusztán csak arra tudsz gondolni: "hogy öld meg!" Az őrületbe kergető, az értelmetlenségek közé sorolható, s egyúttal... a lehető leghülyébb dolgok egyike. Érdekel miért? Azért, mert egy kilátástalan helyzet közepébe is belevágsz, mindezt gondolkodás nélkül, mert az... azaz érzés nem szűnik, nem múlik, nem enyhül... hanem széttép, megöl, s ki ideggel.. A szavait hallva hangosan felnevetek, ahogy megrázom a fejem. „Vén csotrogány...” Azért, ez enyhén mondva is erős túlzás. Hiszen... nézzünk csak végig rajtam! Egyedülállóan páratlan vagyok, és... Na jó, nem. Ez valahogy nem az én stílusom, meg amúgy is... Gyengeség.. Minden nézőpontból az, hiszen érzelmeket generál... Egy társ? Ugyan... Mégis minek? Azért, hogy a sarkon beforduló vámpír lemészárolja, avagy, miszerint egy vérfarkas széttépje? Nem, ezt a kockázatot nem vállalom.. Vagy csak szimplán, nem akarok sokadjára is széthullni, miként összeszedegessem puzzle-ként a darabkáim... Nem menne. Nem tudnám elviselni.. - Azért valljuk be, az baromi vicces volna. - Mosolygok, ahogy válaszolok végül. - Én, mint vén kecske... - Röhögök egy jót, aztán egyszerűen csak abbamarad. Megkomolyodom, és őt fürkészem. A vonásait, s a mozdulatait, mintha éppen belőle olvasnék.. Néha szokásom túlzásokba esni, de tanulmányozni az érzelmeket, sőt a kifejezéseket... rémisztő, de mégis... mégis izgalmas, ahogy többet tudhatsz meg a másik a félről. - Oh, ezzel konkrétan mire is célzol? - Vontam fel a szemöldököm, míg sötétbarna tekintetem kérdőn csillogott, megannyi válaszra vártan. Talán volt benne valami félreérthetőség, viszont mindez csak rajta múlt, hiszen bárhogyan értelmezhette... Én pedig nem elleneztem azt, miként is fogja fel.. Hosszú időnek tűnt, mire újra megszólalt, bár én jómagam is gondolatok százait futtattam le az elmémben. Érdekes volt, ahogy.. egy nem létező fogalom megvásárlásáról beszéltünk, és mégis mennyire jól szórakoztunk.. Egyáltalán mi van velem? Miért engedem el ennyire magam mellette? - Mindenképpen szólok, efelől kétséged se legyen. - Mondom halkan, s célzón, mintha akkora nagy titok volna, holott pedig... egy egyszerű kis semmiség. - Most már tényleg félek.. - Vallom be nevetve. - ..de azt azért ígérd meg, hogy nem sodorsz minket életveszélybe! - Kissé komolyabban fűzöm hozzá. Lehet túlságosan is. Viszont jobban belegondolva, nem szeretnék meghalni, s azt sem akarom, miszerint az én felügyeletem alatt essen bármi baja. Szóval melegen ajánlom neki, hogy a komoly helyzetekben... komolyan is viselkedjen. Ritka szám... nagyon ritka. Aggódom érte? Magam sem értem.. Pedig alig pár órája ismerem... na jó, ebből persze sokat aludt, azt is nyilvánvalóan miattam. De akkor is! - Igen, pontosan, mondhatni szövetségi tag... - Öltöm fel az érzéstelen kifejezésemet. - Szóval bármit is mond, az felhasználható maga ellen... - Nem sokáig bírtam ki, ugyanis a mosolyom azonnal elárulta, miszerint hülyéskedem, bár ez amúgy is gondolható volt. Mégis miért élnék vissza a szavaival? Őrület.. - Rendben, akkor mától... vagyis mostantól.. komoly felnőtt emberként bánok veled, de akkor semmi hiszti, semmi gyerekes kifogás, és... mentség sincs arra, ha valamit nem bírsz. - Halál komolyan beszélek, miközben egészen mélyen a szemeibe nézek. Nyomatékosítani akartam, hogy... Úristen, kimondtam, hogy... Oké, hátha nem szúrja ki... Csak reménykedni mertem ebben, miközben egy hosszabb monológot fejtett ki. Alig bírtam őt követni, de azért, igyekeztem magamban letisztítani az összképet, tehát akkor... Csak bólintottam a kérdésekre, s miután magunk mögött hagytuk a raktárt, csak azután kezdtem bele. - Remek indokok, Miss Saltz'! - Töprengek, agyalok, gondolkozom, s eközben elméleteket szövögetek. - Oké, bevallom, miként nem már most azonnal kellenek a tervek, s hogy a képességed igenis hasznos. Illetve, nemcsak tárgyakból tudsz erőt elszívni, de ezt majd a későbbiekre vonatkozó időpontban kifejtem. - Folytatom, és vázolom a hallottakra a reakcióm. - Az is igaz... nem vagy... gyenge, naiv, és hasonlók. Elismerem, de ettől... még... nem leszel vadász, nem tudsz azzal számolni, hogy meghalsz-e, s igen... ez a probléma itt, Elisabeth! Mert, ha meghalsz... engem a szüleid kicsinálnak, s ez még az enyhébbik kifejezés.. - Kissé talán olykor megemelem a hangszínem, de nem ordibálok vele, csak pusztán erőteljesebben adom neki elő. - S.... nem akarom, hogy meghalj, oké?! Túl sok ember... - Megrázom a fejem. - Csak éljük ezt túl, rendben? - Döntöm oldalra a fejem, ahogy végül a pulthoz lépek, pontosabban mögé, s aztán öntök magamnak egy pohár akármit... helyesbítve: whisky-t. - Esetleg te is kérsz? - S amennyiben igent mond, vagy szimplán mást akar; már öntöm is. Így sétálok oda hozzá, a pohárral, vagy a poharakkal, s nyújtom felé az övét, ha kért. - Egészség. - Koccintottam vele, avagy csak a magam javára, s már le is húztam a nedűt, amely égetően marta végig a torkom. Az üvegpohárral a kezemben, visszaléptem a bárhoz, s neki döntöttem a hátam. - Amúgy igen, benne vagyok. Oktatlak. - Figyelni kezdtem. - De akkor minden egyes szavam olyan a számodra, mint másnak a Biblia, érthető? - Vágtam egy önelégült mosolyt, miközben a faalapra csúsztattam a kiürült pohárt.
Bólintok Blair replikájára. Azt hiszem, igaza lehet. Én voltam a tetteinek elszenvedője, ám ő volt az, aki úgy készült erre a kis „találkára”, hogy mindent bevetett annak érdekében, hogy együttműködésre bírjon, és erre kiderül, hogy önként és dalolva kötnék vele szövetséget. Érthető hát, hogy a váltás őt is meglepetésként érte. - Oké, értem... - mosolyodom el szélesen, mert vigyorognom kell amiatt, hogy szabadkozásra késztettem a szavaimmal. - Persze azért ez megnyugtató, főleg vadászként, hogy nem érzed magad vén csotrogánynak – teszem hozzá kissé pimaszul, és magam sem tudom, mi ez a stílus, amit vele szemben tanúsítok, de azt hiszem, egyszerűen csak szórakoztat ez a téma, és hogy a kínos nyitás után úgy traccsolunk itt, mint a régi barátok. - Bár én továbbra is úgy gondolom, hogy sem hozzám képest, sem más értelemben nem vagy öreg. És nyugi, elhiszem, hogy nincs gondod a csajozással sem – jelentem ki, talán részben az ő megnyugtatására, mégis kissé szemtelenül. Az idő és a kor egyébkét is tök relatív, és komolyan úgy vélem, hogy az egész egyénfüggő. Lehet, hogy ő csak egy kislányt lát bennem, és az éveket számlálva lehetne akár az apám is, de először is az azt jelentené, hogy baromira fiatalon lett belőle apa, ami tök hülyeség, mert ezzel az erővel már akár nekem is lehetne saját gyerekem, ha akarnám, és amúgy sem értem, miért kellene ezt így néznünk. Másrészről pedig, ha mondjuk a szüleim példáját veszem... Apa is sokkal idősebb anyánál – vagyis pontosabban Caroline-nál – valaha a tanára volt, meg a legjobb barátnőjének gyámja, később pedig egy pár lettek, és majdnem össze is házasodtak. Aztán ott vannak a vámpírok is, akiknek a külseje csalóka, de több száz és ezer évesen is több értelemben is tetszés szerint kapcsolatba léphetnek korombeliekkel. Az iskolánkban is járnak fiatalnak tűnő vámpírok, akik tinédzsernek látszanak, vagy legfeljebb a húszas évek elején jártak, amikor átváltoztak, de senki nem mondaná meg róluk, hogy valójában egykoron talán épp az ükapánkkal cimboráltak. Anya nagyjából annyi idős volt, mint most én, nem sokkal több, amikor egy ezer éves őshibrid udvarolt neki, és akkor még nem említettem Stefant, anya férjét, aki szintén már vagy mittudomén milyen idős, és a gimi óta – ahová Stef már eleve több, mint száz évesen is diákként kezdett járni, és barátkozott össze a szüleimmel – tehát azóta is mindig jóban voltak. És azt említettem, hogy néhány hónap különbséggel anya épp olyan idős volt, mint most én, amikor meghalt, és vámpírként éledt újjá? Meg kellett birkóznia a halállal, a vérszomjjal, a gyilkos ösztönnel, ráadásul a szülei segítsége nélkül, hisz nem mondhatta el nekik. Akkor én miért rohannék most engedélyért az enyémekhez? A végére azt hiszem, én is belezavarodom most ebbe a kacifántos gondolatmenetbe, de a lényeg, hogy a kor néha igencsak relatív, a külső pedig megtévesztő lehet, és egy kétszáz éves vámpír épp annyira lehet éretlen és felelőtlen, mint amennyire egy korombeli lehet felnőttes és koraérett. Egy szövetségben, barátságban, vagy bármilyen más kapcsolatban pedig szerintem nem kell okvetlenül jelentőséget tanúsítani a mögöttünk levő éveknek. Elnevetem magam Blair az idegrendszerével kapcsolatos poénkodásán. Olyan gyorsan váltottunk a kezdeti ellenséges megközelítésről barátkozós tréfálkozósra, hogy szinte csak kapkodom a fejem, de egyáltalán nem bánom. Bár nem tudom, miért van ez, hisz a kötekedő, szemtelen stílusomat nem mindenki viseli el ilyen könnyen, de talán csak ennyire egy hullámhosszon vagyunk, és szerintem ez igazából nem rossz dolog. - Fogalmam sincs, de ha találsz olyan boltot, ahol ilyesmit venni lehet, szólhatnál nekem is, feltölteném a tartalékkészletemet. Egyébként nem így értettem, nem kell tőlem rettegni, de tény, hogy hajlamos vagyok zűrbe keverni magamat a magatartásommal, és ha őszinte akarok lenni, még élvezem is – jelentem ki vigyorogva. Ez van. Született lázadó vagyok, aki mondhatni igényli, hogy folyamatosan pezsegjen körülötte az élet. - Nyomozó? Tényleg? - Magam sem tudom miért, de ezen most jobban meglepődöm, mint laza kijelentésén, miszerint embereket öldös. - Tehát civilben rendőr vagy? - fogalmazom meg a kérdést megerősítés reményében. Őt hallgatva figyelemmel kísérhetem, milyen változások mennek végbe benne a szavaim nyomán, és eszmél rá maga is, miért ragaszkodom annyira ahhoz, hogy Josie nélkül csináljuk végig ezt az egészet. Ám a társalgásunk hamar zavarossá válik, talán éppen amiatt, mert még egyikünk sem igazán tudja, mit is akarunk, mi lenne a leginkább célravezető, és mit érdemes ehhez bevetni. - Igen. Igen, pontosan ezt szeretném. Ha felnőttként kezelnél – bólintok határozottan, mikor végre legalább eddig a pontig eljutunk. - A kor az nem minden – teszem hozzá, mielőtt a további kifogásait is végighallgatnám. - Na jó, először is... szerintem nem kell mindent most azonnal kitalálnunk és megterveznünk. Elég, ha az alapokat összeszedjük. Másodszor: elszívó vagyok, igen, és nincs saját mágiám, de ezt a kérdést könnyen meg tudom oldani, a suli tele van olyan tárgyakkal, amelyekből tudok elnyelni mágiát, és fel tudom vértezni magam. Harmadszor: olyan környezetben nevelkedtem, olyan emberek és nem emberek között, egy olyan iskolában, amelyben mindent körülvesz a természetfeletti, ezért, akármennyire is ártatlannak, védtelennek vagy naivnak hiszel, nem vagyok az. Sokkal többet tudok, többet tanultam, láttam és megtapasztaltam, mint gondolnád. Negyedszer – folytatom még mindig komolyan, az ujjaimon számlálva és mutatva a lényegre törő indokaimat és észrevételeimet - ne úgy gondolj erre, mintha te rángatnál bele! Engem nem kell belerángatni, mert már nyakig benne vagyok. Veled, vagy nélküled, de újra szembe fogok kerülni Kai-jal, és nekem fel kell erre készülnöm mindenképpen. De ha te készítesz fel, és nem egyedül járom végig ezt az utat, több esélyem lesz, te pedig hasznomat vehetnéd, nem csak csaliként. És nem akarok két lépésből a te szintedre kerülni, tisztában vagyok vele, hogy ez nem így működik. Ha elmondanád, hogy mivel árthatok egy démonnak, mivel tudom őt megállítani, lelassítani, feltartani, vagy bármi más módon megszabadulni tőle, és közben életben maradni, máris előrébb lennék. - Fogalmazom meg neki az ellenérveimet alaposan végiggondolva. De közben már ráuntam arra, hogy a raktár zárt helyiségében kuporogjunk, ezért megindulok kifelé. Ez részemről nem a beszélgetés befejeztét jelenti, csak azt, hogy ideje továbblépnünk. - Azt mondtad, mehetek, ha akarok, nem? - vonok vállat, ismét egy kissé pimasz mosoly villantva. Nem is igazán értem, miért kér egyáltalán számon, vagy lepődik meg ezen, ha egyszer szabad a pálya. - Csak meguntam, hogy ott rostokolunk összezárva, és ha már nem vagyok a foglyod, akkor miért ne menjünk normálisabb terepre? - teszem hozzá, aztán felülök a Grill egyik üres asztalára, és láb-lógatva várom, hogy reagáljon az imént felhozott indokaimra.
Igazából vicces ez az egész szituáció, de nem? Hiszen egy altatólövedéket lőttem bele, majdan behúztam ebbe a raktárba, miszerint kifaggassam Kai-ról. S ha mindez nem volna elég, akkor még a csuklójától fogva le is bilincseltem, sőt ezenfelül a biztonság kedvéért még fegyvert is szegeztem rá. S mindezt egyáltalán miért is tettem? Azért, hogy a végén kiderüljön, miként amúgy teljesen együttműködő, és az ég egy adta világon nem kedveli a nevezetes bácsikáját. Szóval... ez valamilyen szinten egyszerre siralmas és egyaránt nevetséges is. De komolyan... Ha ezt tudtam volna, akkor nem is így kezdem, míg egy másik szemszögből nézve, pedig de. Hiszen, ha számításba veszem a kimeneteleket, az okokat, s az indokokat, akkor rá kell ébrednem arra, hogy ez nem volt kiszámítható. Semmi sem az. Sosem lehet tudni előre, miként mi a következő lépés. Oké, bízunk valamiben... miszerint "oh Istenem, legyen úgy", de ez nem így működik. Egyetlen csettintésünkre senki sem azt teszi, amit akarunk. Ennyi erővel... minden általam megölt természetfeletti élhetne, mert éppen azt akarták volna, hogy ne végezzek velük.. S lám, boldogan szürcsölgethetnék a koktélt, én meg marionett bábukként ugrálnék körülöttük... A fenéket! Még mit nem.. Már magának gondolatnak is rossz az ötlet -, s nem, hogy kivitelnek.. - Hidd el, nem csak neked furcsa ez az eléggé éles váltás. - Vallom be komolyan, ahogy a tekintetét fürkészem. Persze, tagadhattam volna is, de nem sok értelmét láttam, tekintetbe véve, hogy mással számoltam, s szerintem ezt ő maga sem gondolta így, mármint, hogy... ennyire közvetlenül állunk majd a végén egymáshoz. Legalábbis ezzel kapcsolatban ez a szerény meglátásom, de persze tévedhetek -, egy ember vagyok.. - Én nem így gondoltam, mármint... azt sem értem, miért szabadkozok. Hozzád képest néztem a korom, s nem abból indultam ki, hogy váó, mennyinek is érzem magam, mert nem... nem gondolom azt, hogy megáll a világ, mert annyi vagyok, amennyi. Meg amúgy is... sokaknak tetszik. - Öltök magamra egy félmosolyt, ahogy aztán elnevetem magam. Csak hülyéskedtem igazából... nem is tudom, hogy mikor voltam utoljára úgymond akárkivel is, és a kapcsolati táblázatom... uh, inkább hagyjuk. - Tehát összegezve, azt akarod nekem mondani, hogy rettegjek? - Tettem úgy, mintha félnék tőle. Még a kezeimet is magam elé emeltem, hogy: "huh". - Mindenesetre... még mielőtt tovább mennénk, szeretném tőled megkérdezni, hogy hol is tudok vásárolni tartalék idegrendszert, mert azt hiszem... sőt biztosan rám fér majd. Szóval...? - Teljesen elmosolyodtam, ahogy kicsit lazábbra vettem a figurát. A hülyéskedés jó jel, vagyis remélem nem csak nekem. - Oh, ezt nem is mondtad, akkor legközelebb is ezzel készülök. - Vontam fel a szemöldökömet kötekedőn. Na lássuk csak, miszerint mennyire is tetszik neki ez az ötlet, avagy hamar ki fog hátrálni, mert milyen kis gonosz bácsi vagyok? Persze, oké, jogos a viselkedése, de nem éppen egy kezdő korcsoportúval van dolga, hanem velem... velem, mint Reagan Blair-rel. Ez pedig azért frankó, egészen jó élmény lehet.. - Bár az lennék, akkor megfejthetném az emberiség érzelmeinek egész világát... S a mélységekig.... - Magyaráztam beleélést színlelve. - ...nem, azt sosem. Egyébként a szakmámhoz hű vagyok. Nyomozóként tevékenykedem, így szintúgy ölök embert, és tádám, természetfelettit. - Vonok vállat, ezzel le is zárva a témát, hiszen felszínesen bármikor beszélek magamról, de komolyabban.... mélyebben...? Sose.. Sosem. Hallgatom a védő beszédjét, már csak egy glória hiányzik... Igazából pedig. megértem, hiszen igaza van... de ketten? Ketten mégis mennyit érünk? Az pont olyan, mint egy halálos küldetés főmottója. - Nehezemre esik erre azt mondani, miszerint rendben. Ne érts félre, nem akarlak megsérteni, de Jo'-t is akarja, és ketten hitelesebbek vagytok... meg többen vagyunk. De, legyen. Túl jól érvelsz, meg.... meg én is ezt tenném, ha... ha a helyedben lennék. - Nyeltem egy nagyot, ahogy félrenéztem, ezzel visszaemlékezve az ikrekre... a bátyáimra. Hirtelen megráztam a fejemet, ahogy tovább hallgattam a szavait. - Hé, hé, hé... csigavér, kislány... - Mondtam a végén, mert már kezdtem aggódni érte, hogy nem vesz levegőt. - ...tehát szeretnéd, ha felnőttként kezelnélek, s nem szólnánk senkinek? S mond kérlek, ketten.... hogyan oldjuk meg? - Teszem fel komolyan a kérdést. - Ugyanis, Kai Parker egy démon, nekem egyetlen fegyverem van ellene, te pedig egy elszívó boszorkány vagy, akinek nincs önálló varázslási lehetősége... összegezve: bemész csalinak, előjön, kínoz, jövök, és mindketten kámpec. Ez egy borzalmas terv, Saltz' kisasszony! - Szidtam le, bár igazából én mondtam, de valahogy ő is így gondolhatta, hiszen ketten.... ketten? - Jah, és még nem is mondtam, hogy jöhet több démon is. - Csaptam össze a tenyereimet elhúzott szájjal. - Az érvelésed bármi jó is, nos nem... - Élből elutasítottam ezt. - Egyrészt nem fogsz meghalni, hogy aztán egy vadász, két vámpír, és még vagy... ötszáz másik ember üldözzön. - Ezen valahol mosolyogtam is. - Ahogy másodszor, ennyi idő alatt.... körülbelül még, ha egész nap gyakorolsz is, akkor sem leszel olyan tudásban, mint Én. Tehát megint N E M. - Betűztem el neki a tagadó szót. S tudtam, sőt sejtettem, hogy úgy sem hagyja annyiban. De hát ugyan már... csak tesztelni szeretem volna, hogy mennyire is gondolja komolyan, és kíváncsi voltam, miként tényleg érdekli-e ez, vagy csak feldobott valamit mentőöv gyanánt. Aztán csak felállt, és elindult kifelé. Kinyitva az ajtót, kilépett, majd megállt... Várt. Talán rám?! Hosszas perceknek tűnhetett, amire utána mentem, de hát na... Felszedtem a pisztolyomat, elraktam a zseblámpáimat, s csak ezt követően voltam hajlandó kilépni azon az átkozott ajtón. Be is zártam egyből magam mögött, ahogy komolyan fürkésztem a lányt. - Mégis hova szeretnél menni? - Vontam fel a szemöldököm érdeklődőn. Hisz erre... ki ne volna kíváncsi?!