Egy fél pillanatra felvontam a szemöldökömet, mikor azt említette, hogy egy New Orleans-i boszorkánytól tudja a nevemet. Nem tudtam, ki és miért küldte hozzám, de egy részemet bosszantotta, ha beleavatkoztak a dolgaimba. Bár ez a lány nem tűnt veszélyesnek, sokkal inkább csak egy olyasvalakinek, akinek szüksége volt segítségre. A nevét egyből megjegyeztem, valahogy illett rá és a vörös hajkoronájára. Kíváncsian fürkésztem a vonásait, a szemeit és próbáltam kitalálni, mi jár a fejében, avagy miért keresett fel, míg végül megszólalt, élesebb hangszínt megütve. Nem hiszem, hogy megérdemeltem. - Hm – Nem is reagáltam rá többet, pedig felfogtam a szavainak az értelmét. Egy testben két lélek; akárhogyan is, ez nem lehetett egyszerű. Aztán végül elkezdett beszélni arról, amit vártam. Elgondolkozva, szótlanul léptem el mellette, majd jártam körül, mígnem újra megálltam előtte. - Mindenre van megoldás, Ruby… de mindennek van ára. Mit tudsz nyújtani a segítségemért cserébe? – Oldalra döntöttem a fejemet, majd lassan karbatettem a kezeimet, így vizslatva tovább a lányt. Azonban, mielőtt válaszolhatott volna, folytattam. - Ideiglenesen el tudom nyomni a „másik éned”. Bár erről szeretném, ha bővebben mesélnél. Hogyan és miért létezik Ő? Mióta él? – Sorban tettem fel a kérdéseimet, amik így első körben az eszembe jutottak. Egy részem pedig azt kívánta, hamar essünk túl ezen a segítősdin, hogy visszatérhessek az ünnepléshez és ahhoz a vodkához, amit iszogattam odakint. De nem akartam magára hagyni Rubyt. Nem tudom, miért, de valami azt súgta, tényleg szüksége van a segítségemre. - Egy varázsital lenne a kulcs – Kezdtem el magyarázni, miközben végigmértem. – Kell valami Tőle és Tőled is. Na és egy kis vér… hisz az összeköt titeket – Ingattam a fejemet, majd halványan elmosolyodtam végül. Reméltem, hogy a mosolyom megnyugtatja őt egy kicsit, s azt is, hogy ezután oldottabb lesz a közelemben. Legalábbis úgy éreztem, feszeng, ami végtére is nem volt meglepő, pusztán inkább zavaró. Hiszen így hogyan is lehetett volna bármit megbeszélni, avagy bármire is jutni? De kész voltam meghallgatni őt. - Mindenesetre, ha gondolod… megbeszélhetünk mindent egy ital mellett odakint. Feltéve, ha nem ragaszkodsz a mosdóhoz – Pillantottam körbe, majd vissza a lányra egy mosolyfélével.
✿ Losing him was blue like I'd never known.... Missing him was dark grey all alone. Forgetting him was like trying to know somebody you never met. But loving him was red
Azt hittem, kicsit nehezebben találom meg Liezelt, s nem botlok bele azonnal. Nagyon reméltem, hogy ha már így alakult, tud is segíteni rajtam, vagy akar. Túl könnyű volt rátalálnom, így kicsit kételkedtem, ugyanakkor meg kellett próbálnom. Ez volt az egyetlen esélyem, nem tudhattam, mikor bukkan fel Jackie, hogy megakadályozzon abban, amire készültem. Még egyszer végigmértem a lányt, a szavai meggyőztek arról, hogy ő az, akit kerestem. Az él a hangjában nem riasztott el, sőt, szinte fel sem tűnt, hogy nem túl kedvesen szólt hozzám. Nem barátkozni jöttem, komoly bajban voltam. - Ruby vagyok. Egy New Orleans-i boszorkány adta meg a neved. - emeltem fel kissé az állam, szavaimmal pedig jeleztem, hogy tudok róla, micsoda, kicsoda ő. Egyelőre nem mondtam többet, meg akartam várni a reakcióját. A köszönetét szinte figyelembe sem vettem, csak meredtem rá, mint egy élőhalott, túl akartam esni a formaságokon, de mikor kezét az arcom felé irányította, ledermedtem. Meg sem mertem moccanni, hirtelen megfordult a fejemben, hogy mi van, ha J már felkereste korábban, csak nem tudok róla, s teletömte a fejét mindenfélével, vagy esetleg bántotta. Abból a pszichopatábl minden kitelt. Egyáltalán nem tudtam úgy gondolni rá, mintha a részem volna. Levegőt is csak azután mertem venni, hogy eltűrte a tincsemet, kissé remegő testtel szívtam tele újra oxigénnel a tüdőmet. - Sajnálom. Nem igazán volt időm összeszedni magam. Ez van, ha az ember lányának két személy van a testében. - hangom kissé élesen csengett, majd bocsánatkérő pillantást küldtem a lány felé. Nem akartam goromba lenni vele, de olyan mértékben fáradt, erőtlen voltam... Nem sok lélekjelenlét maradt bennem az elmúlt napok miatt. - A segítségedet szeretném kérni. Én... el akarom nyomni a másik énemet. Szerinted... szóval... mágiával sikerülhet mindez? - kérdeztem akadozva, s kétségbeesetten néztem rá, s erőt kellett vennem magamon, hogy ne fakadjak sírva. Elfáradtam. Jackie minden erőt kiszipolyozott belőlem, többet, mint amit elbírnék viselni. Nem tudtam volna szavakba önteni, mennyi szenvedést, mennyi kínt okozott már nekem a lány, aki birtokba vette a testem, lebéklyózta az elmém, s szép lassan tönkretette az életem. Fogalmam sem volt már többé, milyen normálisnak lenni, milyen az, mikor nem retteg az ember. Vissza akartam csinálni mindent, legalábbis annyit, amennyire talán képes volt egy boszorkány, ha már a halandóságom képtelen volt bárki is visszaadni. Az az én saram volt, nem csinálhattam vissza, de J-t még talán el lehet tüntetni, vagyis... elnyomni. Bíztam az előttem álló nőben, nagyon is, csak remélni tudtam, hogy nem fölöslegesen.
Átkoztam magam a történtekért. Leginkább azért, mert képtelen voltam akkor és ott megvédeni azt, akit szeretek; láttam meghalni Őt. Igazából az életem borzalmas volt. Sem a szülő városom nem adta meg nekem a kellő boldogságot, hiszen ott Marcel és kedves bandája keserítették meg az életünket, itt pedig… hiába éltem már több éve, nem találtam a helyemet. Szinte még most is idegen volt mindenki, annak ellenére, hogy a magam kedves, mosolygós módján bárkivel szóba elegyedtem és bárkit képes voltam levenni a lábáról. Ez csak egyfajta álarc volt. A kedvesség sosem egyenlő azzal, amit az ember legbelül érez, kérlek… s ezt jobb, ha mindenki tudomásul veszi. Egy ideje a Grill volt a törzshelyem. Főként, mert ez volt az a központi hely, ahol mindenki megfordult, így látásból sokakat ismertem. Most is itt ütöttem el az időt; ünnepelni akartam, ugyanis végre áttörést értem el abban a projektben, amire már évek óta készülök. S tudtam, hogy már nem kell sok ahhoz a varázslathoz és minden… minden helyreáll az életemben. Egy vodka után mentem a mosdóba, hogy kicsit rendbe szedjem magamat. A tükör előtt álltam, mikor hallottam nyílni az ajtót. Nem néztem oda, csak elzártam a csapot és leráztam a kezeimről a vizet a földre. A nevem hallatán viszont egyből felvontam a szemöldökömet és a lányra emeltem a tekintetemet. - Attól függ, ki keresi – Döntöttem oldalra a fejemet, de a szavaim komoly élével ellentétben egy mosoly is megjelent az ajkaimon. A bókra ez a mosoly kiszélesedett, habár kicsit furcsa volt ezt egy nőtől hallani. - Értem, köszönöm, azt hiszem – Néztem félre, majd vissza és végigmértem a csapzott lányt. Szinte lerítt róla, hogy nem ok nélkül keresett meg engem. Közelebb léptem hozzá, majd félretűrtem egy tincset az arcából, őt fürkészve. - Mi történt veled? Csapzott vagy és úgy tűnik, némileg kétségbeesett is, ha hozzám fordultál… - Ingattam kicsit a fejem, majd visszahúztam a kezemet és összefontam magam előtt végül a karjaimat. – Mit szeretnél, mondd? – Nyilvánvaló volt, hogy akart valamit. Nem tudtam, mit, de bizonyára fontos volt neki. Azt sem tudtam, képes leszek-e segíteni neki.
✿ Losing him was blue like I'd never known.... Missing him was dark grey all alone. Forgetting him was like trying to know somebody you never met. But loving him was red
Mióta Cedrickel először találkoztam, egy kis reménységet éreztem, volt kire gondolnom, mikor enyém volt az irányítás, sőt, olyannyira erőt adott nekem, hogy napokig nálam volt a gyeplő. Aztán jött a szünet, a nagy sötétség, ezúttal viszont néhány dolgot érzékeltem magam körül, mintha valami fátyol mögül figyelném az eseményeket. Nagyjából tudatában voltam a dolgoknak, de nem én irányítottam, Jackie irányította a testem, az elmém pedig a háttérbe szorította. Lassan kezdtem megérteni, hogy rátalált Malachai Parkerre, aki utasításokkal látta el. Nem örültem, egyáltalán nem, sőt, a frászt hozta rám az a fickó, bár nem voltam jelen, mikor először találkoztak. Jackie feje azonban tele volt emlékképekkel, jelenetekkel, amik Kairól szóltak, ahogy ő hívta. Nem mertem belegondolni, mi történik, ha egyszer engem keres fel Kai, nem pedig J-t... Cedric, bár erőt adott nekem, nem mertem újra felkeresni, napokig csak töprengtem, mit is kéne tennem. El akartam hagyni a várost, ám tudtam, úgysem sikerülne, úgysem hagyná a másik felem. Sőt, talán meg is büntetne, ha megpróbálnám elszakítani Malachaitól. Szerencsére én sem voltam rest, amíg én voltam előtérben, ráadásul ezúttal Jackie-nek fogalma sem volt róla, mit tervezek, ügyesen eltitkoltam, sikerült egy kicsit nekem "elaltatnom" őt. Egy kis cetlire írtam fel a nevet, amit kaptam egy boszorkánytól, akivel korábban már kapcsolatban álltam, talán ő volt az egyetlen, akit J nem takarított el az útból. Nem tehette, nem mehetett New Orleansba, ott nem végezhetett egy boszorkánnyal, mert valószínűleg a többi hajtóvadászatot indítana ellene. Öngyilkos küldetésbe pedig soha nem menne, hiába volt őrült, ennyit tudtam róla. Liezel Lacroix - állt a cetlin, amit a könyvbe rejtettem, s ahelyett, hogy megnéztem volna az interneten, ami amúgy sem vezetett volna sehová, a belvárosba mentem. Felkaptam a cetlit, gyújtottam egy gyufát, és meggyújtottam. Megvártam, míg a fém szemetesben porig ég a papiros, felkaptam a dzsekimet, s bezártam az ajtót magam mögött. Még csak a tükörbe sem néztem, valószínűleg szarul nézhettem ki, karikás szemek, csapzott haj, de legalább önmagam voltam. A Grill volt az elsőszámú úticélom, valószínűnek tartottam, hogy ha ott megkérdezek valakit, legalább egy tudni fogja kicsoda is ez a Liezel. Elég különleges neve van ahhoz, hogy ne legyen belőle három egy városban, ráadásul a boszi szerint igazán feltűnő szépség. Ahogy betettem a lábam, azonnal a mosdók felé vettem az irányt, hogy egy kicsit felfrissítsem magam, s úgy gondoltam, először a pult mögött tartózkodó csapost kérdezem meg. Reméltem, hogy a női mosdót üresen találom, ám ahogy betettem a lábam, szinte a zsigereimben éreztem, hogy Liezel áll előttem. Fekete haj, sötét szemek, enyhén kreol bőr, s valóban, csodaszép volt, az a fajta lány, aki képes mindenki önbizalmát rombadönteni egy pillanat alatt. Engem nem érdekelt, a legkevésbé a külsőm foglalkoztatott. Talán valamikor, pár évvel ezelőtt még elpirulva hagyom el a helyiséget zavaromban, de mindez a múlté volt. - Te vagy Liezel? - kérdeztem, hangom teljesen élettelennek hangzott, amitől meg kellett volna rémülnöm, ha nem szoktam volna már meg. - Tényleg olyan szép vagy, ahogy mondják. - jegyeztem meg elfúló hangon, megpróbáltam valami mosolyfélét erőltetni az arcomra, nem sok sikerrel. Nem akartam elhinni, hogy ilyen könnyű volt megtalálni. Szinte égtek az ujjaim, annyira szerettem volna belecsípni a saját karomba, végül nem tettem, helyette inkább összefontam magam előtt a karjaimat.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
|| 
