to Kai from your lil' heretic

Azt hinné az ember, hogy ha már leél sok-sok évet a földön, és ez idő alatt találkozik sok különféle emberrel, akkor majd jó emberismerővé is fog válni, de valójában ez nem igaz. Én mindig is a józanabb, racionálisabb típusok közé soroltam magamat, akit nem vakítottak el könnyedén az érzelmei, és aki minden szituációt és minden ember típust könnyedén fel tudott mérni, de ezúttal Kai Parker számomra kész rejtély volt. Csak pár fotót láttam róla, az alapján próbáltam meg eldönteni, hogy miféle személy is lehet ő, de élőben, a saját szemeimmel látva, meglepődtem. Talán egy kicsivel több komolyságot vártam tőle, ha már egy egész boszorkánygyülekezet vezetője volt? Vagy kevésbé lekezelő stílust? Nem tudtam volna megmondani, de azt határozottan tudtam, hogy kicsit sem ilyen magatartásra számítottam. És nem tetszett a stílus, amiben beszélt velem, de úgy döntöttem, hogy a célom érdekében lenyelem inkább a véleményemet, főleg azért, mert tudtam, hogy nem kell a szükségesnél több időt eltöltenem a társaságában. Nem haverkodni jöttem hozzá, hanem hogy egy mindkettőnk számára profitáló alkut ajánljak. Ehhez pedig nem volt szükség arra, hogy magamra vegyem a szavait.
Így hát kihúztam a Kai-jal szemközti széket, miközben egyetlen arcizmom sem rándult, helyet foglaltam, majd kényelmesen hátradőlve karba tettem a kezeimet. Ráérősen tettem meg mindezt, miközben azt hallgattam, hogy Kai arról magyaráz, csak akkor nyissam ki a számat, ha olyat tudok ajánlani a számára, amire neki is szüksége van, különben akár mehetek is haza. Mivel nem ismertem őt, ezért végeztem egy kis háttérkutatást, természetesen ezúttal nem az interneten, hanem egy-két gemini koven tag segítségével, akik először ugyan nem akartak beszélni, de aztán kaptak egy kis ösztönzést, és egyből megválaszolták minden kérdésemet. Pontosan emiatt már tudtam is, hogy mit ajánljak Kainak. Persze abban nem lehettem biztos, hogy ez számára is elég lesz-e, és hogy belemegy az alkuba, de mi veszíteni valóm volt? Semmi az égvilágon.
- Hidd el, pontosan tisztában vagyok mindezzel, így azt is tudom, hogy amit felajánlok neked, az túl csábító lesz ahhoz, hogy visszamondd. Cserébe persze egy apró szívességért – kezdtem el magyarázni neki, majd amikor úgy ítéltem az arcán, hogy sikeresen felkeltettem az érdeklődését, karjaimat inkább az asztallapra fektettem, hogy még mélyebben bele tudjak nézni a férfi szemeibe, ezáltal is mutatva, hogy mennyire komolyan gondolom minden szavamat.
- Ha jól tudom, javíts ki persze, ha tévednék, de te is a boszorkányok azon igen ritka csoportjához tartozol, amelyik nem rendelkezik igazi varázserővel, hanem csupán elszívni képest azt, igaz? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, helyeslő vagy elutasító reakcióra várva, amit lehet meg sem kaptam, de engem ez nem ejtett kétségbe, mert egyébként is tudtam, hogy igazam volt. – Nos, én is ilyen voltam – tettem még hozzá egy apró vállrándítás kíséretében, miközben a mutatóujjamat felemeltem, és azt magam felé mozdítva a Kai előtt lévő csokis shake felém csúszott az asztalon. – Persze, ebben még nincs semmi izgalmas, nem igaz? Ezt könnyedén megtehettem azzal, hogy elszívtam valakitől egy kis varázserőt, csak hogy, én nem tettem semmi ilyesmit. Ez a mágia belőlem jön. Még hozzá ebből – Amint ezt kimondtam, hagytam, hogy az erek elkezdjenek megjelenni a szemeim körül, ezáltal mutatva rá a vámpírlétemre is. Nem akartam magunkat lebuktatni a nyilvánosság előtt, ezért nem hagytam, hogy teljesen előjöjjenek a vámpírságra utaló jelek, de biztos voltam benne, hogy erre nem is volt szükség. Kai nem volt hülye, bizonyosan összetette magában a két dolgot. Hogy azért tudok varázsolni, mert a vámpírságomból nyerem az erőt hozzá. – Az ajánlatom egyszerű. Egy aprócska szívességért cserébe téged is olyanná teszlek, mint amilyen én vagyok. Persze, most, hogy tudod, lehetséges a számodra az, hogy vámpírként varázsolni tudj, elmehetnél megkérni egy vámpírt, hogy tegyen olyanná, mint amilyen ő, de ha jól tudom, az itteni vámpírok nem igazán bírnak téged, és nem tennék meg neked ezt. Ellenben én hajlandó vagyok erre, feltéve, hogy te is tudsz segíteni nekem abban, amire vágyom – tettem még hozzá, majd befejezve a beszédet, felvont szemöldökkel pillantottam várakozóan Kaira. Csak remélni tudtam, hogy nem lesz hülye, hanem elfogadja az ajánlatomat.

to Kai from your lil' heretic

Olyan furcsa volt még mindig elhinni, hogy valóban kijutottam az Augustine társaság börtönéből. Amíg ott voltam, gyengén, kiszolgáltatottan és megkínozva, nem is mertem reménykedni abban, hogy valaha sikerül kiszabadulnom majd. Ha Enzo nem lett volna ott velem, hogy tartsa bennem a lelket, akkor valószínűleg csak kikapcsoltam volna az emberségemet, és hagytam volna, hogy megöljenek. Az a fájdalom, aminek ott kitettek minket… még mindig nem tudtam kiheverni. Rémálmok formájában kísértett továbbra is az ott töltött idő, ahogy újra és újra átéltem a kínzásokat, a csonkításokat, amiket nap, mint nap megismételtek.
Minden egyes ott töltött perc közelebb sodort az őrület határához. Éreztem, ahogy az elmém szép lassan kezd megbomlani. A gondolatok kicsúsztak a kezeim közül, eltűnt az összefüggés, az értelem, és nem maradt semmi más, csak a fájdalom és reménytelenség. Enzo arra biztatott, hogy gondoljak a bosszúra, hogy a dühöm legyen az, ami segít megtartani a józan eszemet, de engem nem érdekelt a bosszú. Nem tagadom, hogy jó párszor elszórakoztam azzal a gondolattal, hogy én hogyan kínzom meg a fogva tartóinkat, és bizony, örömömet leltem benne. De aztán felderengett előttem egy arc. Egy arc, amit már majdnem elfelejtettem, és ő segített visszatérnem a helyes ösvényre. Nem voltam gyilkos, és nem érdekelt a bosszú, soha nem is érdekelt. Egyetlen egy célom volt, hogy azt a rubinkövet senki ne szerezhesse meg többé – csak ez az egy, semmi több. És ez is a bátyámhoz, Kirkhez vezetett. Ő volt az, akire folyamatosan gondoltam azokban a keserves órákban, erősen összpontosítottam rá, és valahogy sikerült túlélnem anélkül, hogy megtörtek volna.
Így amikor kiszabadultam, természetesen egyből Kirket akartam megkeresni. Még nagyon gyenge voltam, a varázslataim nem működtek megfelelően, és a kinti világot se ismertem, hisz rengeteget változott az idő alatt, amíg én a börtönömben csücsültem, de szerencsére volt segítségem, és így sikerrel jártam. Kirktől megtudtam, hogy Isabel soha nem kapta el őt, így amivel engem fenyegetett, blöff volt az egész. De tudta, hogy mi a gyenge pontom, és azt használta ki. Lehettem volna mérges a saját ostobaságom miatt, de akkora már nem számított ez. Csak az volt a fontos, hogy én kiszabadultam, és újra a bátyámmal lehettem, aki szintén ép és egészséges volt.
Az Augustine társaságnál töltött idő alatt rájöttem egy nagyon fontos dologra. Azelőtt hajlandó lettem volna életem végéig bujkálni azzal a rubinkővel, ha ezzel elkerülhettem azt, hogy még több olyan tragédia történjen, mint ami nálunk, de nem akartam többé ezt az életet. Nem vágytam már semmi másra, csak arra, hogy békében és nyugalomban élhessem az életemet, és hogy ne kelljen többé olyanok miatt aggódnom, hogy a saját rokonom vadászik ránk. Belefáradtam a folytonos menekülésbe. El akartam pusztítani a követ véglegesen, vagy megszabadulni tőle úgy, hogy többé tényleg senki ne tehesse rá a kezét.
Megoldások után kezdtem el kutakodni, de végül Kirk volt az, aki előállt a megfelelő ötlettel. Hallott ugyanis a Gemini kovenről. Ők képesek voltak börtönvilágokat létrehozni, ahová nem lehetett csak úgy eljutni, bizonyos feltételek teljesítése szükséges volt, de ha egyszer valami odakerült, akkor az ott is maradt, legalábbis amíg valaki ki nem hozza. Ezzel mindenesetre én már nem foglalkoztam, mert ennél tökéletesebb megoldás nem is létezhetett volna. Már csak annyi teendőnk volt, hogy a vezetőt megtaláljuk, ami okozott ugyan egy kis nehézséget, de végül meg lett Kai Parker. Kirk felajánlotta, hogy eljön velem ő is, de én nem akartam. Egyedül akartam beszélni vele, míg ő a kőre vigyáz, nehogy ez idő alatt valaki ellopja tőlünk, és azt sem akartam kockáztatni, hogy Kai elcsenje előlünk. Nem bíztam benne, ezért jobb volt elővigyázatosnak maradni.
Így érkeztem meg Mystic Fallsba és a Mystic Grillbe. Tekintetemet egyből végigjárattam a helyiségen, a megfelelő embert keresve. Igaz, nem tudtam, hogyan nézett ki Kai pontosan, láttam ugyan róla képet, amikor az internetnek nevezett hálózaton kutakodtunk utána Kirkkel, de az még 1994-ből származott, én pedig nem igazán hittem volna, hogy még mindig ugyanúgy nézett ki, elvégre mégis csak sok év eltelt már azóta.
Amikor azonban kiszúrtam Kait az egyik asztalnál, nem kicsit lepődtem meg, hogy szinte majdnem pontosan ugyanaz az arc köszönt vissza, mint ami az 1994-es képen volt. Nem értettem a dolgot, de nem is szenteltem neki különösebb figyelmet, mert nem ezért jöttem. Céltudatosan vettem az irányt az asztala felé, majd amellett megálltam.
- Te vagy Kai Parker? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, miközben várakozóan pillantottam rá. Persze biztos voltam abban, hogy ő volt az, akit kerestem, de biztosra akartam menni a dologban. – A segítségedre lenne szükségem – tettem még hozzá oldalra döntött fejjel.