A sok hajszolás és keresgélés baromi fárasztó volt, de nem adtam fel, sőt, egyre elszántabb lettem. De azért a pihenést és a szüneteket sem tiltottam meg magamnak, számtalanszor kocsmákban pihentem meg és piszkos motelekben szálltam meg, ami egyáltalán nem zavart vagy riasztott vissza. Az ilyen helyeken kevésbé volt feltűnő egy magamfajta gyilkos, s mire észrevették a véres nyomokat amiket a szobámban, a folyosókon, a mosdókban vagy az elhagyatott parkolóban hagytam, rendszerint már a közelében sem voltam az adott helynek. Élveztem ha bepiszkolhattam a kezem, a vér pláne csábított, de nem csak a szomjúságom, a kreativitásom is azzal csillapítottam. A legutóbbi mesterművem után a sötét, vértől ragadós lelkem megnyugodni látszott, de ahogy megpillantottam az ismerős arcot a bárpultnál, a gyomrom liftezni kezdett az izgatottságtól és őrült vigyor költözött a képemre. Kicsit furcsa volt a helyzet, egyáltalán nem számítottam arra, hogy épp egy ilyen helyen botlok Malachai Parkerbe, megszállottságom és imádatom személyébe, de ha azt nézem hogy én jól éreztem magam mindig is az ilyen helyeken, nem kellett volna meglepnie. Nem gondoltam hogy az újságban lévő fotóról ilyen könnyen fel fogom ismernie a pasast, hiszen a cikk nem éppen mai volt, ami most is gyűrötten lapult a farzsebemben, de Kai pontosan úgy nézett ki, mint a fekete-fehér képen. Nem változott semmit, mintha csak tegnap lett volna hogy lemészárolta a teljes családját. Viszont a meghökkenésem nem volt olyan erőteljes, mint az örömöm, hogy végre rátaláltam. Egy darabig távolról figyeltem, fejben vagy ezerszer próbáltam eltervezni, mit is fogok mondani mikor odamegyek hozzá és megszólítom, amit igencsak elhúztam, hogy az örömteli találkozás még izgalmasabb legyen. Olyan volt ez, mint a zsákmányra való vadászat, ami sok esetben édesebb volt, mint az áldozatom vére. A vérem pezsgett, a szívem hevesen vert és alig bírtam magammal, de nem mozdultam, hosszú órákat töltöttem a férfi figyelésével, amit úgy tűnt ő nem vett észre, egészen záróráig. A gyilkosságát, ami nekem felért a művészettel, a saját szemeimmel látni, néhány méterre tőle igencsak nagy megtiszteltetés volt számomra, nem bírtam betelni a látvánnyal. Aztán jött a még nagyobb meglepetés, ahelyett hogy nekem kellett volna megszólítani, ő sétált oda hozzám a több sebből vérző "vásznat" maga után húzva, majd leültette mellém. Annyira lefoglalt Kai arcának, a haldokló nőn mért sebek tanulmányozása és a vér mámorító illata, hogy nagyon kellett koncentrálnom, megértsem a szavait és ne engedjem el a fülem mellett a kellemes hangszínt, minek hatására libabőrös lett bőröm minden négyzetcentije. - Csak ingattam a fejem, amit aztán oldalra billentve, hunyorítva vártam hogy folytassa a viccet. A vicc végkimenetele és a nevetése hatására egy terebélyes vigyort villantottam rá és éreztem ahogy lassan megjelennek a szemeim alatt a sötét, szerteágazó erek. - Igazán nem akarok belerondítani a kreativitásod kinyilvánulásába, de rohadtul csábít a vére. Nem bánod ha... megkóstolom? - intettem a véráztatta áldozat irányába és megnyaltam az előbukkanó szemfogaimat. - Amúgy Ruby vagyok. - vigyorogtam és a levegőbe szagolva szívtam magam a bódító illatot.