Komolyan mondom, inkább vissza sem kérem a régi Stefant! – Ez volt az első gondolatom, ahogy megláttam a döbbent, értetlenkedő arcát a napló szó hallatán, és az utána következő rövid kis összegzése is pontos leírása volt Stefannak. Na jó, lehet, sőt, nagyon is biztos volt, hogy nem kis túlzás volt benne, hisz ennyire katasztrofálissá eddig még nem vált a helyzete, de attól még szórakoztató volt ezt a megjegyzést hallani az öcsém szájából. - Nos, igen, nem áll messze az igazságtól – vágtam rá egy kissé elgondolkodva, komoly arcot vágva, de a szám sarkában végig ott bujkált a mosoly, ami világossá tette, hogy igen, továbbra is csak szórakozok én is. – Nem volt éppen kint mind a négy kereke, gyógyszert is kellett szednie rá, különben tisztára begolyózott, nem tudom, neked most nincs rá szükséged? – piszkáltam tovább, bár ezzel leginkább csak magamat mulattattam, mintsem őt, de nem igazán szegte ez a kedvemet, hisz a saját szórakozásom is fontos volt. Ami azt illeti, az volt a legfontosabb, még mielőtt elkezdtem volna nagyon unatkozni, miközben ő a naplóit olvasgatja. - Á-á! Ami engem illet, én tökéletesen jól érzem magam mindenféle agyturkász nélkül, bár ha vacsit akar adni a szexi a pszichológus nő, akkor benne vagyok – néztem rá kajánul Stefanra, de persze továbbra is csak elhecceltem az egészet. Nem vettem fel a szarkasztikus stílusát, igazából, már tökéletesen hozzá szoktam ahhoz, hogy Stefan ilyen volt. – De ahogy rád nézek, öcsém, te szerintem elég ramatyul festesz, lehet neked nem ártana egy kis látogatás a dili dokinál – vontam fel a szemöldökömet, mindentudóan nézve rá, ezzel utalva arra, hogy nem feltétlenül egy kis beszélgetésre gondoltam az előbb, hanem annál többre… Testbeszédre, ami azt illeti, azzal is nagyon jól lehet ám kommunikálni! Ezután Stefan végre megfogta az egyik naplót, majd azt kinyitva egy helyen random olvasgatni kezdett. Én eközben csak kortyolgattam az italomat, hallgatva a megjegyzéseit, de én magam nem fűztem hozzá semmit, hisz jelenleg többet értek azok, amiket ő leírt, mint az én kommentárjaim. Mikor azonban megkérdezte, hogy szerintem ez valóban segíteni fog-e, csak nemtörődömül rántottam egyet a vállamon. - Őszintén szólva? Nem – válaszoltam meg a kérdését őszintén, miközben letettem az immár kiürült poharamat az asztalra, és töltöttem még egy kört magamnak, majd ismét a whiskyt kezdtem el ízlelgetni. – De gondoltam, egy próbát megér – vetettem oda neki ismét lazán, mint aki cseppet sem aggódott amiatt, hogy nem tértek vissza ennyitől sem az emlékei. Pedig ez csak a látszat volt. Valójában nagyon is zavart, hogy elképzelésem sem volt, hogyan segíthetnék rajta, hogyan hozhatnám vissza az emlékeit, mert habár jobb fejnek tűnt ez a Stefan, mint a régi, de azért szerettem volna visszakapni az öcsémet. És nemcsak én, hanem mindenki más is. Önző célok vezéreltek persze ebben is, mert neki lehet jobb volt így, a sok szörnyű emlék és bűntudat nélkül, amik szépen lassan belülről emésztették fel, de nekem nem. Ugyanakkor a büszkeségem sem engedte azt, hogy Qetsiyah-hoz menjek segítségért. Ha lehetett, csak messzire szerettem volna elkerülni őt. - Most hogy így belegondolok… - tettem úgy, mint aki tényleg nagyon elmerült ebben a bohóc témában, meg abban, hogy azért van az arcukra mosoly festve, mert ők maguk képtelen erre, de valójában ez nem volt igaz, csak a hatás kedvéért kellett. – Szerintem beillessz közéjük. Te sem tudsz mosolyogni, úgyhogy…. lehet, kipróbálhatnád. A gyerekeket viszont kerüld el messzire, mert csak halálra rémisztenéd őket – tettem hozzá inkább gyorsan, ahogy megjelent a szemeim előtt Stefan abban a piros parókában, meg a felfestett mosollyal az arcán, s habár elég horror filmbe beillő jelenet volt, de nem tudtam nem szélesen vigyorogni erre gondolva. Stefantól erre a megjegyzésemre valószínűleg egy szúrós pillantást vagy epést megjegyzést fogok kapni, de nem igazán törődtem vele, csak szórakozott mosollyal az arcomon tovább ittam a whiskymet. - Ó, nagyszerű kérdés! Az igazán romantikus és szívszaggató sztori, úgyhogy szükségünk lesz még italra – jelentettem ki, s ezzel egy időben már hívtam is magamhoz a kis Donovant, aki teljesen véletlenül pont most ment itt el, és rendeltem még egy üveg Bourbont. Amint eltávolodott tőlünk, és megindult a megfelelő üvegért, én ismét visszafordultam Stefanhoz, leraktam a poharam az asztalra, és komoly arcot öltve összekulcsoltam az asztallapon az ujjaimat, felkészülve a nagy mese délutánra. - Egyszer volt, hol nem volt… volt egy testvérpár, akiket Damonnek és Stefannak hívtak. Ők ketten nagyon közel álltak egymáshoz, barátok és testvérek voltak egyben, ám amikor egy szép napon megérkezett a kicsiny városunkba egy gyönyörű szép nő, teljesen felfordult az életünk. A nőt Katherinenek hívták, és mindketten odáig voltak érte. A szerénysége és ártatlansága megfogta mindkettőjüket, de igazából maga volt a nőstényördög. Nagyon simogatta az egóját az, hogy mindketten aranytálcán hordozták őt, ő pedig ezt kihasználva mindkettőjükkel szórakozott. Közben elárulta nekik a kis titkát is, hogy ő miféle lény volt valójában. Persze táplálkozott belőlük, és adott a véréből, hogy a harapásának a nyoma eltűnjön. Aztán az alapító családok fejei, köztük a jó édes apukájuk is, úgy döntöttek, hogy kiirtják a vámpírokat Mystic Fallsból. Katherine jól őrizte a titkát, senki nem tudta, hogy ő nem ember, de, történt egy aprócska baleset, aminek következtében Stefan miatt lelepleződött apjuk előtt Katherine valódi hovatartozása, így őt is elfogták. A testvérpár persze hatalmas haragra gerjedt, és felül tudtak kerekedni azon a sérelmen, hogy a nő mindkettőjükkel csak szórakozott, mert egyikük sem akarta elveszíteni a szeretett nőt. Ezért hát összefogtak, és elhatározták, hogy kiszabadítják őt. A tervük tökéletes volt, már tényleg majdnem sikerrel is jártak, amikor a jó édes apukájuk szépen lelőtte mindkettőjüket. A szervezetükben volt azonban Katherine vére, így jó pár órával később magukhoz tértek egy ismeretlen házban, ahová Emily, Katherine szolgája vitte őket. És aztán, mindketten megtették az átváltozáshoz szükséges utolsó lépést, és voálá, így lettünk vámpírok – fejeztem be a mesét, majd mivel eléggé kiszáradt a szám a gyors összegzés során, ismét felemeltem a poharat, és belekortyoltam a bourbonomba, miközben a kis Donovan meghozta nekünk a következő üveget is. – Na, öcskös, kielégítő volt a válaszom? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, közben arra várva, hogy mi lesz a következő dolog, amit tudni akar, vagy hogy ehhez az egészhez mi lesz a hozzáfűzni valója.
Mikor azt mondta napló, felszaladtak a szemöldökeim. Nem tudtam hirtelen hogy köpjek vagy nyeljek, nevessek vagy inkább sírjak. Még, hogy naplók! De ahogy elnéztem az arckifejezését, nem viccelt. Ezek tényleg az én, kézzel írott naplóim voltak. Hogy minek írtam naplót, nem tudtam volna hirtelen megmondani. Tényleg ennyire unalmas, napló olvasgatós, csöndben whisky-zős fazon voltam? úgy láttam neki ez nincs ellenére, nem volt számára meglepő, hogy egy hatvan éves öregemberre hasonlítottam, aki nyilván alzheimeres, ha le kell írnia a fontos emlékeit és gondolatait. Erről az alakról még azt is el tudtam képzelni, hogy utálja az embereket, morcosan ücsörög egész nap a foteljében, és kis fehér dobozból eszi a gyógyszereket, hogy tudja, melyiket vette be és mit felejtett el. - Szóval mindent összefoglalva, a kisöcséd egy Alzheimer-kóros, megkeseredett öreg úr? - fogalmaztam meg neki is a gondolataimat, és az egyik naplót a kezembe fogtam. Forgattam az ujjaim között, de még nem nyitottam ki, nem ittam ahhoz eleget, hogy valóban bele akarjak olvasni a kis könyvbe, amit én magam írtam. Ezt nehéz volt megemészteni, egy memoárt írogató százhetven éves vámpír. Mint valami természetfeletti paródia. - Pedig lehet ránk férne néhány olyan könyv. Vagy egy pszichológus. Menjünk el párterápiára! Az egy kicsit Anne Rice-os lenne, nem gondolod? Csak interjú helyett... tudod, pszichológus. - néztem rá még mindig meghökkenve, szkeptikusan, cinikusan és szarkasztikusan. Nem épp kedves, lelkes hangulatomban voltam, az összes létező kellemetlen érzés előjött belőlem, de legalább a két pohár italtól már az éhség nem mardosott annyira, mint előtte. Töltöttem még egy pohárral, s valahogy az volt az érzésem, hogy az egy üveg pia nem lesz elég. Ettől csak még szánalmasabbnak éreztem magam, és a helyzetet, de ha felöntünk a garatra, legalább ez is csillapodni fog. Nem igazán voltam kíváncsi a B tervre, mert hát Damon, hiába volt a testvérem, nem tűnt túl megbízhatónak, sőt, sütött róla a labilis viselkedés, s ha lehet, még nálam is keserűbbnek tűnt. Komolyan, mint két öreg úr... Csak erre a hasonlatra tudtam gondolni, ahogy ott ültünk a Grillben, whisky-t kortyolgatva, egy halom napló fölött. Inkább felnyitottam az előttem lévő napló bőrborítású fedelét, és elkezdtem felolvasni az első sort az egyik oldalról, ahol kinyitottam. - 1922. március 12. - kezdtem, majd elvigyorodtam. - Ez aztán nagyon részletes. Nagyon fontosak voltak nekem az emlékek... - jegyeztem meg, bár egyelőre még nem értettem, miért. Nem csoda, hogy folyton morcos voltam, ahogy Damon arra már többször rámutatott, ha ennyire kapaszkodtam a múltba, s nem tudtam elengedni, vagy nem voltam hajlandó rá. - "Napokig eszméletlen voltam. Ismeretlen emberek vérében tértem magamhoz, helyeken, melyeket nem ismertem fel, nőkkel, akikre nem emlékeztem." - összevont szemöldökkel folytattam az olvasást. - Tényleg azt gondolod, hogy ez segíteni fog? - Persze, mi mást tehettünk volna? Ezek legalább a saját emlékeim voltak, amiket én jegyeztem le, de nem éreztem semmit, hogy átfutottam a sorokat. Nem rémlett ebből semmi, bár talán nem épp ilyen labilis, és vérengzős résszel kellett volna kezdenem. Ez nyilvánvalóan nem segített, s őszintén szólva, ezt az énem nem is akartam visszakapni. Emlékkiesések, rengeteg vér, és ismeretlen helyek? Na, nem, inkább passzolom. - Mert a bohócok olyan vidám emberek, mi? Nem, nem hiszem, hogy azért festenek mosolyt az arcukra, mert vidámak. Inkább azért, mert nem tudnak mosolyogni. Még ahhoz is bénák! - És ennyit az idióta festett képű őrületekről. Inkább a vér és az emlékkiesés, mint ez. Ráadásul így, mondhatni tiszta lappal, nem emlékeztem, miért kellett aggódnom, hogy miért voltam morcos azelőtt. Talán mindenkinek jobb lenne, ha vissza sem kapnám az emlékeimet. Egy mozdulattal becsuktam a könyvet és a kupac tetejére dobtam, miközben jelentőségteljesen néztem a bátyámra. Vagy aki annak mondta magát, ez már részletkérdés volt. - Még mindig nem tudom, ki a fene vagyok, szóval ezt inkább hagyjuk. De igen, az italra szükségem van, jól látod. - morogtam az orrom alatt, és inkább újból belekortyoltam az erős alkoholba. Ahogy ittam, egyre inkább kiéreztem az ízeket, kezdett kevésbé pocsék lenni. Erős volt, szóval az íze kevésbé érdekelt, csak hasson! De ehhez a beszélgetéshez talán a világ összes whisky-je sem lett volna elég, mégsem hátráltam ki belőle. Ahogy azt javasolta, kérdezzek bármit, gondolkodni kezdtem. Nem akartam rögtön rávágni valami hülyeséget, aztán beugrott, mit is kellene elsőnek megtudnom. Kezdjük talán az elején. - Rendben. Hogyan változtunk vámpírrá? Mert gondolom, annak jó sztorija van. - Az utolsó mondat inkább kérdésnek hatott, mint kijelentésnek, mert hát nem voltam biztos benne, hogy ez valóban egy jó sztori. Mindenesetre én tudni akartam.
Stefan szkeptikus hozzáállását teljesen megértettem. Én nem voltam a naplók híve, meg annak, hogy muszáj életem minden egyes percét írásban is rögzítenem, hátha kimegy a fejemből, de az öcsém mindig is az a romantikus fajta volt. Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy egy művész veszett el benne, vagy egy költő – könnyen lehet, hogy tényleg megtörtént ez szó szerint (ergo megevett egyet), és ezért voltak ilyen hajlamai. Azon a tényen minden esetre nem változtatott, hogy most igen csak áldottam az eget, meg az ő kis eszecskéjét, amiért kitalálta a naplóírást. Bár, eddig nagyon úgy nézett ki, hogy ennek sem lesz túl sok haszna, de ugyebár a remény hal meg utoljára, én pedig hinni akartam abban, hogy mire az utolsó könyv végére érünk, valami bevillan az öcsémnek is. Ha nem, akkor megmaradok a jó öreg Damon módszernél, ami lehet, hogy fájdalmas lesz, de talán effektívebb az olvasgatásnál. - Nos, drága öcsikém, ezek nem mások, mint Stefan Salvatore napló sorozatának soron következő részei. Igen, igen tudom, hogy nem túl izgi a nyálas megfogalmazás miatt, és a többi – forgattam meg a szemeimet teátrálisan –, de talán segít az emlékezésben majd – feleltem némileg bizakodó hangnemben. Bár a szkepticizmus az én szavaimból is kivehető volt, de azért én tényleg igyekeztem bizakodó lenni a küldetésünk sikerét illetően. – Megnyugtatlak, öcskös, ezek még nem pszichológiai könyvek – villantottam rá egy széles, Damonös mosolyt, külön kihangsúlyozva a még szócskát, hogy ő is érzékelje, jobb, ha megdolgoztatja az agytekervényeit, ha nem akarja, hogy azokhoz a csúnya könyvekhez nyúljak. Bevallom, szórakoztatott a gondolat, hogy eljátsszam Stefan pszichológusát vagy orvosát, de mindenki számára világos kellett, hogy legyen, hogy ez nem igazán az én terepem, és igaz, hogy felelősséget kívántam vállalni a történtekért, de volt, ami meghaladta az én képességeimet is. Annyira pedig még nem voltam elkeseredve, hogy az őrült nőszemélyhez rohanjak segítségért esedezve. Nem hiányzott, hogy az én agyamat is megsüsse. – Szóval én a helyedben Stefan nagyon összekapnám magam, mielőtt átlépnénk a B tervbe – veregettem meg a vállát, majd kényelmesen hátradőltem a székemben, és fejemmel a naplók felé böktem, hogy ezzel is biztassam őt azoknak az olvasására. A vámpírok elégetéséről szóló viccemet nem vette be, még csak egy mosolyt sem engedett meg magának, hanem ugyanolyan fapofával ült előttem, mielőtt kinyitottam volna a számat. Ennek talán a kedvemet kellett volna szegnie, de hát nem én lettem volna Damon Salvatore, ha már ennyit a szívemre veszek, meg egyébként is Stefanról volt szó, aki nem épp a humoráról volt híres. Azt azonban el kellett ismernem, hogy hiába nem emlékezett semmire magával kapcsolatban, a személyiségét elég jól eltalálta még így is. - Di-ding! Eltaláltad! Ajánlom, hogy próbáld ki te is, talán szereznél egy kis humorérzéket, és nem vágnál mindig olyan fancsali képet, mint aki citromba harapott – tanácsoltam neki, majd helyeslően bólintottam egy aprót, amikor azt mondta, ennél rosszabb állapotba úgy sem kerülhet. Meg hát, a vámpírok nem rúgnak be egy könnyen, és az az egy-két pohárka vagy egy-két üveg whisky neki sem fog ártani többet a kelleténél. Ki tudja, még az is előfordulhat, hogy pont ez fogja visszahozni az emlékeit. Na jó, erre elég kevés esély volt valójában, de az esetében semmit sem lehetett biztosra venni. Amint megérkezett a rendelésünk, hagytam, hogy Stefan töltsön mindkettőnknek, s kezemben immáron a pohárral figyeltem, ahogy belekortyol először, majd másodszor is a jó öreg Bourbonba. Az arc, amit vágott, mindent megért. Végül én is belekortyoltam a sajátomba, és elismeréssel az arcomon raktam le a poharat az asztalra, elvégre a Grillben felszolgált whisky még mindig jó volt. Igaz, nálunk otthon volt egy-kettő, ami messze felülmúlta az ittenit, de hát ez is megtette most. - Idd csak, öcskös, rád fér a szíverősítő – böktem fejemmel a pohara felé, amikor közölte, hogy ez egyszerűen borzalmas, viszont amikor magától rájött, hogy csillapítja az éhségét, megengedtem magamnak egy büszke mosolyt. – Pontosan! És neked igazán szükséged van rá, szóval igyál csak – biztattam őt tovább, majd felhörpintettem a poharam tartalmát, és én is töltöttem magamnak még egy kört. Ahogy így elnéztem Stefant, akaratlanul is az a benyomásom támadt, hogy nem igazán akaródzik a naplóját olvasnia, amit, mondjuk teljességgel meg is értettem, de hát az ügyünkben ez nem igen segített minket előrébb, úgyhogy jobbnak láttam, ha más milyen módon ajánlom fel a segítségemet neki. Egy kis beszélgetés a legkedvesebb bratyójával megártani egészen biztos nem fog. - Oké, tudod mit, Stefan? Kérdezz. Bármilyen kérdést feltehetsz, ami csak érdekel, én pedig s legjobb tudásom szerint fogok válaszolni neked, hátha jobban beugranak a dolgok – húztam öntelt mosolyra a számat, majd így néztem Stefanra a kérdéseire várva. Nem mintha olyan jól ismertem volna az életét, elvégre a naplóit nem olvastam egy-két kivételével, és az elmúlt évszázad során elég sok kihagyásunk volt, de a legfontosabb, döntő eseményekről én is be tudtam neki számolni, még ha mondjuk nem is olyan részletekbe menően, mint ahogy ő leírta őket. De az is tagadhatatlan, hogy ez így jobb szórakozásnak tűnt, mint csak itt ülni, és azt figyelni, ahogy a saját könyvét bújja. – Csupa fül vagyok.
Egyáltalán nem emlékeztem Damonre. Zavart, de valamiért teljes mértékben megbíztam benne. Nyilvánvalóan tényleg a testvérem volt, különben nem éreztem volna ezt a fajta bizalmat az irányába. Egy igen furcsa alak volt, a különös humorával, már-már túl komolytalannak tűnt, akinek mindenre van valami frappáns válasza. Mégsem volt valami szórakoztató. Bár éreztem némi idegenkedést a közelében, elvégre... nem ismertem. Jobban mondva nem emlékeztem rá. Rövid kifakadásom után, de az sem segített, hogy három könyvet vágott elém az asztalra. - Akarom én tudni, mik ezek? - kérdeztem szkeptikusan. Nem akartam semmi baromságban részt venni, amik szerinte visszahozhatják az emlékeim. Felvont szemöldökökkel, kételkedve meredtem a könyvecskékre. - Ugye nem pszichológiai könyveket akarsz velem átnyálazni? - emeltem rá még szkeptikusabb pillantásom, és borzasztóan remélem, hogy a válasz "a pokolba, dehogy!" lesz. Nem pedig egy hatalmas igen. Gáz lett volna megtudni, hogy a testvérem egy komplett idióta. Így is elég szívás volt, hogy nem emlékeztem semmire. Mindenben kételkedtem és mindenkiben. Benne ugyan bíztam, de azért még meg tudott volna lepni könnyedén. Erőfeszítés nélkül. Ahogy közel hajolt hozzám, én néhány centit hátrébb dőltem, kellemetlen volt a közelembe engedni valakit, akire nem emlékeztem. De figyeltem rá, már kezdtem azt hinni végre mond valami hasznosat... - Nagyon humoros vagy, Damon. Mondd csak, mit reggeliztél? Bohócot? - meredtem rá néhány pillanatig, aztán egy nevetésszerű hang csúszott ki a számon, ami gunyoros volt és hitetlenkedő. Pont olyan, amilyen én voltam jelenleg. Jó lett volna tudni, valójában miként szoktam viselkedni, de erre magamtól kellett rájönni, vagy minimum mástól megkérdezni. Nem épp Mr. Szarkazmustól. Jóformán azt se hittem volna már el, amit kérdez. Bizonyára nehezen jöhettünk ki emiatt, két szarkasztikus ember egy családban... egy fedél alatt... nem a legjobb kombináció. A következő pillanatban elhúzta előlem a sörösüveget, tőlem pedig kapott egy jókora megvetést, ami egyértelműen kiült az arcomra. Ha azt meri mondani, hogy nem szoktam inni, behúzok neki! De aztán az asztalunkhoz kért egy üveg whisky-t, amit új szokásomhoz híven gyanúsan méregettem. Áh, szóval whisky. Ezért éreztem furcsán magam sörrel a kezemben. Kezdtem kicsit dühös lenni, hogy még arra sem emlékszem, mit szoktam inni. Nem igazán tudtam, mi lesz, ha elszakad a cérna. Milyen ember vagy dühösen? Ez egy kicsit elgondolkodtatott, elég időre, hogy lehiggadjak és fél füllel hallgassam Damon első Salvatore-szabályát. Csak vállat vontam. Nem érdekelt mit iszunk, de szükségem volt az alkoholra. Nem, nem azért, hogy felejtsek, ennél többet nem akartam, elég emléket vett el az átkozott boszorka. De segített ellazulni és így nem volt annyira riasztó minden körülöttem. - Ennél rosszabb állapotba úgysem kerülhetek, szóval miért is ne? Erősebb a sörnél és azt hiszem jobban fog esni[/b] - Megragadtam az üveget és töltöttem egy keveset Damon poharába, az enyémet pedig tele töltöttem. Legalább kevesebbszer kell újratölteni. És tényleg rám fért az ital, nagyon is. Belekortyoltam az italba és meglepődtem az ízén. Furcsa volt. Elfintorodtam, de azért még egy kortyot leküldtem a torkomon. Nem ízlett. - Öhm... - köszörültem meg a torkom. - Ez... borzalmas! - vágtam újabb pofát, de ennek ellenére újból és újból belekortyoltam. Salvatore lecke ide, vagy oda, a zombi agyú énemnek ez nem jött be. Hamar kiittam a pohár tartalmát, aztán újabb kört töltöttem magamnak. - Már kevésbé mardos az éhség. Ez segít csillapítani, jól gondolom? - néztem rá és beleittam az újratöltött italba. Elöntött a jóleső érzés, amit csak az alkoholtól érezhet az ember - erre bezzeg emlékeztem(!!!) - és az ismerős illattól és íztől egy pillanatra önmagamnak éreztem magam. Meglepődve néztem magam elé, aztán... az érzés elmúlt, arckifejezésem pedig csalódottá változott.
Mindig is Stefan volt az, aki egyfolytában azt hajtogatta, hogy az emlékek mennyire fontosak – két kezemen se tudnám megszámolni, hányszor hallottam ezt tőle az évek során -, épp ezért kezdett el naplót is írni. Leírta oda az összes gondolatát, mindent, ami történt vele, mindent, amit tett, függetlenül attól, hogy jó volt-e vagy sem. Ez a Stefan pedig, aki ilyen nagy becsben tartotta a múlt történéseit, egy csapásra eltűnt. Elvesztette azt, ami oly fontos volt a számára. Végig ott voltam vele, amikor ez történt, segíthettem volna neki, és akartam is, de volt olyan ostoba és makacs ahhoz, hogy megbízzon abban a pszichopata nőben. Én mondtam neki, hogy a halálból visszatért ős öreg boszorkányban megbízni nem bölcs döntés, de hallgatott rám Stefan bármikor is? Hát nem! Ezúttal viszont tényleg igazam volt – hisz, nézzetek csak rá, mi történt az öcsémmel. Az az őrült megsütötte az agyát, csak azért, hogy Silas erejét kikapcsolja. Ami alapjáraton nem is lett volna rossz, ha ez nem azt vonta volna maga után, hogy az öcsém elveszíti minden emlékét. Még az a szerencse, hogy beszélni és írni továbbra is tud. Nem tudom, mit kezdetem volna egy gügyögő vámpírral... Azt hiszem, nemes egyszerűséggel csak letagadtam volna Mindebben igazából talán nem is az zavart a legjobban, hogy Stefan még a saját nevét sem tudja meg, ha mi nem mondjuk meg neki, hanem az, hogy bűntudatom volt. Igen, a nagy Damon Salvatore rosszul érezte magát a kisöccse miatt. Próbáltam persze ezt leplezni, és senkinek sem vallottam be, de nagyon zavart az a tény, hogy az öcsém egy egész nyáron át a kőtörőben, egy széfbe zárva fuldoklott. És nekünk ez fel sem tűnt! Nem volt gyanús, hogy miért tűnt csak úgy el egyetlen szó nélkül, elvégre, megbeszéltük, hogy akit Elena választ, az marad, a másik meg elhúzza a csíkot. Én azt hittem, Stefan ezért ment el – sőt, rajtam kívül igazából mindenki. Egyáltalán nem kerestük, csak jól éreztük magunkat, miközben ő szenvedett, s még akkor is, amikor végre kutatni kezdtem utána, elkéstem. Már valaki más megtalálta. Az én öcsém volt, ergo nekem kellett volna megmentenem őt. De elkéstem, mint ahogy általában szoktam... Szerettem volna ezt megbeszélni vele valahogy, még ha a bocsánatkérés nem is volt épp a kenyerem, de jó lett volna legalább testvériesen megölelni őt, de hát most csak egyszerűen idiótának nézett volna, ha ezt megteszem – nem tudta felfogni vagy értékelni a cselekedeteimet. Így pedig még csak Elenáról sem tudtam neki beszélni, elvégre, mit látott ő így emlékek nélkül? Hogy a bátyja elszedte a nőjét. Ami, tényleg igaz volt, de anélkül, hogy tudomása lett volna az egész sztoriról, ez így egy kegyetlen önző és negatív képet festett le rólam. Pedig, a valóság ennél sokkalta árnyaltabb volt, és ezt az igazi öcsém is tudta. Így viszont nem maradt más választásom, minthogy segítsek Stefannak visszanyerni az emlékeit. És, megvallva az igazat, ez baromi nehéz feladat volt. Nemcsak azért, mert nem tudtam, hogyan tudnék a legeffektívebben hatni rá, hanem azért, mert türelem kellett hozzá. Tudtam, hogy nem siethettem el a dolgokat, mert azzal többet ártottam volna, de, mint mindenki tudja, én marhára nem a türelmemről voltam híres. Szívem szerint csak jól bevágtam volna Stefan fejét valamibe, abban reménykedve, hogy ez majd segít helyre rázni az agyát. Mindenesetre megbeszéltük, hogy ma összeülünk a Grillben, és megpróbáljuk feleleveníteni az emlékeit. Mivel én nem fújtam kívülről az életét, ismét a naplóihoz nyúltam, és magammal vittem azokat a részeket, amik a soron következtek, és Stefan még nem olvasta. Persze, ez egy roppant unalmas feladat volt, ezért is választottam a Grillt – ott legalább jó volt a pia. Meg hát, egyébként is sok időnket töltöttük ott, szóval reménykedtem abban, hogy a hely is segíteni fog Stefannak. Mire odaértem a Grillbe, Stefan már elfoglalt egy hátsó asztalt. Lerítt róla, hogy mennyire frusztrálta az egész hely, az egész helyzet, hogy látszólag őt mindenki ismeri, ő meg senkit, amit látva egy csalódott sóhaj hagyta el ajkaimat. Szóval a tervem egyik része megbukott – jegyeztem meg magamban fanyarul, és most már csak abban reménykedhettem, hogy a naplóolvasás fog segíteni neki valamit. Azt hiszem, hiú ábránd volt ez is. Épphogy odaértem az öcsémhez, ő már rögtön kérdőre is vont, és azt tudakolta, hogy miért késtem ilyen sokat. Megjegyzem, én nem késtem, csak ő jött túl korán. Vagyis... na jó, lehet mégis csak én jöttem később pár perccel... vagy egy fél órával... - Csiga vér öcskös – emeltem fel intően a kezemet, hogy ezzel is mutassam neki, nincs semmi gond, és senki nem fogja megenni őt itt. Max ő másokat. – Ezeket tartott sokáig megkeresnem – mutattam fel a három darab naplót, amit magammal hoztam, majd ledobtam elé az asztalra. – Egy könyvesboltot is nyithatnál már, annyi van belőlük – jegyeztem egy szórakozott mosollyal az arcomon, majd leültem vele szemben az asztalhoz. Amikor arról kezdett el magyarázni, hogy már attól félt, vasvillára tűzik az itteniek őt és megégetik, felnevettem. Mármint, nem az elképzelés volt olyan lehetetlen, mert ez régebben tényleg nagyon jellemző volt az itteniekre, na de a friss husiknak már nem volt olyan sok vér a pucájukban ahhoz, hogy ezt megtegyék. Ezt mindenesetre nem akartam Stefan tudtára adni, ezért közel hajoltam hozzá, mintha egy nagy titkot készültem volna elárulni neki. - Ami azt illeti, épp múlt héten volt egy ilyen eset. Az egyik itteni fajtársunk csúnyán lebuktatta magát, ezek meg kicsit sem kímélték. Én mondom, öcskös, jobb, ha vigyázol te is, mielőtt ugyanúgy végeznéd. Nem szeretném a hamvaidat összesöpörni – magyaráztam neki még halkabban is, mint amilyen az alap hangerőm volt, majd a mondandóm befejeztével játékos mosollyal az arcomon dőltem hátra, ezzel is jelezve Stefannak, hogy csak szórakoztam, és egyáltalán nem volt igaz az, amit mondtam neki. Vagy ha mégis bevette, hát, az ellen már nem tudtam mit tenni. A nagy tesók egyébként is mindig így ijesztgetik a fiatalabbikat, nem igaz? Aztán, hirtelen kiszúrtam az asztalon, hogy nem a jól megszokott whisky-s üveg állt ott, hanem sör. Sör! Ha Stefan nem vesztette volna el az emlékeit, akkor most jól rá is förmedtem volna emiatt, de így, úgy tűnt, az emlékeivel együtt az ízlése is elhagyta. Bár, hozzá kell tenni, hogy az előtte se volt nagyon, na de hogy a whisky-t lecserélje erre... Szégyen gyalázat a Bourbonra nézve! Ezért hát csak hátrafordultam a pult felé, ahol épp Donovan volt szolgálatban. Szerencsére nem kellett sokáig szuggerálnom őt, hogy észrevegye, bámuljak, így elég gyorsan sikerült odahívnom magamhoz, és leadnom a rendelésem – természeten, a szokásos volt. Egy üveg whisky két pohárral. Mikor a kis Donovan elment teljesíteni a kérésemet, megfogtam a sörös üveget, és elhúztam Stefan elől. - Első számú Salvatore lecke: Csak és kizárólag whisky-t iszunk. Szóval ezt most szépen félretesszük, rendicsek? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, de igazából nem volt választási lehetősége.
from: the big bro
Szeretettel az öcskösnek Remélem minden megfelel <3 ∗ words: 1095 ∗ credit
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Május 11, 2017 1:00 am
The Salvatore brothers
"Hey, can I get my memories back?"
Az emlékezetvesztésben nem az a legrosszabb, hogy az ismerőseid, a barátaid, a szeretteid nem ismered fel. A legszörnyűbb az egészben, hogy magadról nem tudsz semmit. Nem tudod a nevedet, nem emlékszel a gyerekkorodra, de közvetlen az amnézia előtti időkre sem. Az ég világon semmire, csak tapogatózol a sötétben, teljesen vakon és próbálod az említett sötétségben megtalálni a kirakós darabkáit, amiből a saját életed áll össze. Pont ilyen helyzetbe keveredtem én is az átkozott boszorkány miatt, de ez már egy másik történet. A Grillbe tartottam éppen, a megbeszélt találkozóhelyre Damonnel, akiről fogalmam sem volt, hogy kicsoda, egészen addig a pillanatig, míg nem közölte velem, hogy a bátyám, akit én kényszerítettem a vámpírlétre. Nehéz volt elképzelnem magamról, hogy ilyenre képes vagyok, rákényszeríteni valakire valamit, gyakorlatilag a saját akaratomat, de aztán... megtaláltam magamban az önző részt, ami erre késztethetett. Ha az ember nem akar egy örökkévalóságon át egyedül lenni, képes bármire, még a másik akaratán kívül is meghozni egy ilyen lényeges, fontos és végleges döntést. Ettől függetlenül még sok kérdés maradt megválaszolatlanul, amikre azonnal akartam a választ, de nem siettethettem a tulajdon gyógyulásom. Az tipikusan az a bizonyos egy lépés előre, két lépés hátra helyzet lenne, amibe egyáltalán nem akartam belekeveredni. Ki akartam kecmeregni az amnéziából, ebből a furcsa szituációból... Hiszen nem emlékeztem a saját véremre! Sem Elenára, Caroline-ra vagy bárki másra ebben a kisvárosban, ami szintén idegen volt. Még az otthonom is egy ismeretlen hely volt számomra, nem volt egy biztos pont sem. Azt hiszem, ilyen elveszettnek még sosem éreztem magam. Leültem az egyik hátulsó asztalhoz egy üveg sör társaságában és a gondolataim csapongtak. Szeretem egyáltalán a sört? Mit szoktam inni? Tényleg ezen a helyen töltjük az időnk nagy részét? Valahogy nehezen tudtam elképzelni magamat és a többieket ezen a helyen. Ahogy körbenéztem, senkit sem ismertem fel. Néhányan intettek felém, a szőke srác a pultban pedig odaköszönt, míg én igyekeztem barátságos arckifejezést ölteni magamra. Ennél zavartabb nem is lehettem volna. Végre valahára felbukkant Damon én pedig karjaimat széttárva meredtem rá, szórakozott arccal, felvont szemöldökkel. Már kezdtem kényelmetlenül érezni magam a maroknyi idegen közelében, akik úgy néztek rám mintha ismerném őket, én pedig csak meredtem bambán és próbáltam koncentrálni, rábírni az agyam az emlékezésre, sikertelenül. Helyette megdöntöttem az üveget és egy jó adagot legurítottam a torkomon, amíg az állítólag testvérem odaér. - Elárulnád mi tartott ilyen sokáig? Ezek az emberek épp készültek fáklyákkal és vasvillákkal üldözni, csak mert nem ismertem meg őket. - vontam kérdőre türelmetlenül, miközben a gyűrűmmel az üveget kocogtattam. - Ugye nem kell ilyesmire számítanom... tudod, vámpírként! - biggyesztettem hozzá suttogva és úgy tettem, mintha idegesen körbepillantanék a helyiségben.
Kezdőlap
Komolyan mondom, inkább vissza sem kérem a régi Stefant! – Ez volt az első gondolatom, ahogy megláttam a döbbent, értetlenkedő arcát a napló szó hallatán, és az utána következő rövid kis összegzése is pontos leírása volt Stefannak. Na jó, lehet, sőt, nagyon is biztos volt, hogy nem kis túlzás volt benne, hisz ennyire katasztrofálissá eddig még nem vált a helyzete, de attól még szórakoztató volt ezt a megjegyzést hallani az öcsém szájából.
∗ words: 991 ∗ 
∗ words: 818 ∗ 
Remélem minden megfelel <3 ∗ words: 1095 ∗ 