"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
- Ki ne örülne Harry Stylesnak? Olyan cuki! - elvékonyítom kissé a hangom, hogy minél inkább Evy benyomását keltsem, noha mindketten kinőttünk már a falra tűzött poszterek és az idolok korszakából, mégis inkább ő rajong a nyálas fiú bandákért. Jómagam a rockosabb, tartalmasabb, mélyebb mondandóval megáldott zenéket kedvelem. Néha én is hallgatok popot, természetesen, csak a One Direction nem az én lelkemhez írja a szövegeit. Az életem sajnos sokkal bonyolultabb annál, minthogy észrevesz-e a kiszemeltem, és rájön-e, hogy tetszik nekem. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára szerelmes. Tudom, hogy nem illendő kinevetnem, hiszen a munkája elég komoly, akárcsak az a rengeteg energia, amit beleöl nap mint nap. Mégis kiszalad a számon egy halk kuncogás a hasonlatától, főleg, ahogy elképzelem őt centrifugában forogni. - Túl sokat dolgozol. Tudod, te sem elemmel működsz... Néha neked is pihenned kéne. - utálom, hogy kicsendül némi aggodalom a hangomból. Nem kéne féltenem, nem kéne hozzá kötődnöm, de mégis olyan könnyen elengedem magam mellette. Nem mondanám, hogy teljesen feloldódtam, de rengeteget fejlődtem, mióta foglalkozik velem. - Teát, köszönöm - Ma már ittam egy kávét, és egyikünk sem jár jól, ha a koffeinbomba eléri az agyamat és felpörgök. Nem mintha Ash előtt annyira pörgős lennék... Általában csak passzívan ülök és igyekszem ellenállni az erős kisugárzásának, a mosolyának és az érdeklődő kérdéseinek, egyre kevesebb sikerrel, sajnos. Eleinte azért dacoltam, mert nem akartam, nem tudtam megnyílni, mostanság már azért dacolok, hogy ne legyen olyan könnyű dolga, és mert élvezem, hogy valaki ennyit foglalkozik velem. Nem szép dolog, tudom, de ha már ikertestvérrel együtt születtem, néha lehetek kicsit önző. - Honnan tudod, hogy Emma vagyok? - kezdek bele leggonoszabb játékaim egyikébe, és kislányosan rágni kezdem a körmöm, mint ahogy Evy szokta, amikor zavarban van. - Olyan könnyen bedől nekem, Dr Maron... Nem tehettem mást, Emma megint kényszerített, hogy eljöjjek helyette. - előveszem a létező legártatlanabb mosolyomat, ajkam meglepett ó-t formál, és belül megpukkadok közben a kíváncsiságtól, bedől-e Ash a trükknek. Nem hibáztatnám, ha igen, nem azért, mert olyan nagyra lennék a színészi képességeimmel, hanem mert jól tudom, mennyire ijesztően pontos a hasonlóság köztem és a húgom közt. Az első kávé előtt reggel még én is összekeverem magunkat néha. - Nem is tudtam, hogy Emmával tegeződnek. Otthon sosem mesél. - Persze titkon azért remélem, hogy a férfi átlát a trükkön, pedig a saját káromon tanultam meg, hogy az optimizmusnak gyakran fájdalmas koppanás a vége...
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Nov. 25, 2017 12:30 am
Emma && Asher
Ez a nap komolyan végtelen, nem hiszem el hogy nem ér véget mert már most rémesen elegem van belőle, pedig körülbelül két órája tart a rendelési időm. Az a háborús veterán, akinek mozgási kényszere van, eléggé leszívta az erőmet és már csak a fejem támasztom körülbelül, amikor Emma megérkezik. Kellemes színfolt a prakszisomban és nem csak azért, mert fiatal és vonzó hanem mert eleinte annyira ellenséges, elutasító volt, hogy a bennem élő doktor felébredt, hogy csak azért is kihúzom belőle, mi bántja, és meglepetésemre a fagyi visszanyalt, már ha mondhatom így, hiszen nem sok időn belül, egymás terapeutái lettünk. Nem mondom, elsőre ledöbbentett a visszakérdezése, hogy én akarok-e róla beszélni. Valami félelmetes érzékkel hasította ketté a világ felé mutatott professzionális mosolyom és üres gesztusaim. Nem mondom azt, hogy nem volt ijesztő és nem dermedtem le, de mára túljutottunk ezen, és már ő is beszédesebb lett. - Sejtheted is, mert tényleg örülök hogy te vagy ma az utolsó, és a két órás vendégem után, még a Harry Styles-nek is örülnék - sóhajtok fel, elviccelve a tényt, hogy örülök a jelenlétének, még akkor is ha ez foglalkozás. Már lassan nem annak tekintem, és tényleg segíteni szeretnék Emmának, hogy előrébb léphessen. Mint ember, és nem mint az orvos, akinek kötelező. Anyám példája nagyon megtanított rá, hogy van ahonnan van visszaút, csak oda kell figyelni. Mindig van másik út. Mindig. - Oh szóval minden szivárványos, és csillámpónis, hát ez igazán remek. Bár a sorozatozás nem hangzik rosszul, a Sherlock kifejezetten izgalmas - mosolyodom el, jól ismerem már ezt a passzív, szarkasztikus elutasítását, de nem hagyom annyiban. Ha nem vágnék vissza, még mindig sehol sem tartanánk egymással, és már már barátian el tudunk beszélgetni, nem csak arról, amiért elvileg ide jár, hanem más dolgokról is, és minden alkalom után kicsit jobban ismerem már őt, mint előtte. - Veled ellentétben én úgy érzem magam mint akit kimostak, megforgattak egy centrifugában és még ki is lapítottak - dörzsölöm meg az arcom, és felállok hogy hozzak egy bögre kávét. - Kávét, vagy teát? - kérdezem tőle, nekem koffein kell, de nem tudom ő mivel működik jobban. Hozok neki amit kér, és belekortyolok a bögrémbe. - Ez, nem hosszú. Szerintem egyenesen végtelen - nyögök fel, és jól esik kicsit ellazulni, Emmával szemben nem kell a doktornak lennem, vele szemben lehetek az ember, aki a foglalkozás mögött van és a farkas aki benne él. A természetfeletti igen kis közösség, nem sokáig tudjuk egymást elkerülni akkor se ha akarjuk.
Dilidokihoz járni pont olyan, mint levegőt venni: meglepően gyorsan természetessé váló, általában közömbös érzés, amit az ember olykor megbecsül és imád, olykor meg mégis csak a Pokolba kíván. Nem állíthatom, hogy megszerettem Asher... Mármint Dr Maron foglalkozásait, mert vannak napok, amikor minden létező eszközt bevetek, hogy ellógjam, és amikor egyáltalán nincs türelmem a fárasztó kérdéseihez. Mégsem cseréltem le őt eddig, sőt, olykor-olykor azon kapom magam, hogy jókedvűen sétálok a rendelője felé, arról nem beszélve, milyen csalódott vagyok, ha a rendelkezésünkre álló, végtelennek tűnő idő egyszer csak letelik, és el kell búcsúznom tőle. De hát gondolom ez normális minden pszichés és lelki gondokkal küzdő lány számára, akinek ilyen dögös orvos a társasága. Milyen jó, hogy nem gondolatolvasásból PhD-zott! A mai nap sem különb a többitől, annyiban talán, hogy ma nem kellett dolgoznom. Az egész napot otthon töltöttem, olvastam, nassoltam és tanultam, hol mikor milyen sorrendben. Behoztam a kedvenc sorozatom legújabb évadját, és kiolvastam egy régóta tartogatott könyvet, szóval ez a nap különösen sikeresnek tekinthető. Evelynnek viszont egész nap dolgoznia kellett, így esélyem sem volt rávenni, folytassuk a gyakorlást. Ilyen szempontból az egész napom kudarc. Vegyes érzésekkel érkezem meg a rendelőbe, az előttem lévő páciensnek már nyoma sincs, ezért egyből bekonferálom magam pár rövid koppantással az ajtón. - Sejtem, mennyire örülsz nekem így délután. Én vagyok az utolsó? - felakasztom puha szövetkabátomat a fogasra, majd megigazítom a kötött pulóvert alatta, mielőtt helyet foglalnék. A szokott helyemre huppanok, a kanapé végébe, a kényelmesen bejáratott karfára vetve a karom, combjaimat pedig lazán keresztbe pakolom egymáson. Karomat keresztezem a hasamon, és máris felvettem a passzív agresszív tartásomat. Egy fokkal jobb, mint az első néhány alkalom során, amikor nem voltam hajlandó megszólalni vagy ránézni, csak összefont karokkal bámultam egy pontot a földön. Azóta kicsit már sikerült feloldódnom Ash mellett, és a kínvallatásaink átcsaptak baráti hangú, erőltetetten kétoldalú beszélgetésbe. - Ó, remekül. Egész nap otthon döglöttem és Szex és New Yorkot, Gyilkos elméket és Sherlockot néztem. Az életem csupa napfény és szivárvány. - Szarkazmus. Tudom, hogy nem kell a homlokomra írnom, mert ő már jól ismeri ezt a humorba áztatott, elutasító reakciót tőlem. Nem szeretem ezeket a felesleges kérdéseket. Hogy érezném magam? Úgy, mint minden egyes nap. Mocskosul. Ha minden olyan jó lenne, nem szorulnék segítségre. - Na és te? A hangom hallhatóan ellágyul kissé, kiveszik belőle az él, és meg kell köszörülnöm a torkomat, hogy dacos pillantásommal ellensúlyozhassam. Magamról szívesen gúnyolódom, de őt valahogy nem akarom a modorommal bántani. Őszintén érdekel, hogy van, és nem azért dobtam vissza a kérdést, hogy eltereljem magamról a figyelmet. Na jó, talán csak egy kicsit. - Hosszú nap? - együttérző grimasszal dőlök hátra, és kiveszek egy szem cukrot a kanapé mellett álló tálkából. Halkan zörög a papír az ujjaim közt, ahogy kibontogatom, majd egy dobással eltüntetem a számban.
doktor úr!
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Vas. Okt. 22, 2017 10:14 pm
Emma && Asher
Mozgalmas napnak nézek elébe, a saját naptáramtól a hideg is kiráz ahogy végignézem mennyi dolgom lesz ma. Egek, na és mikor lesz nekem arra időm, hogy kimenjek ebédelni a városba, vagy feladjam a régóta magammal cipelt csekkjeim? Ember, el sem hiszem mennyire sikerült magam túlvállalnom, de legalább szép véget ér a napom, félután ötkor, ugyanis akkor várom az utolsó páciensem a mai napon , Emmát, akivel szinte egymás terapeutái vagyunk. Én nem tudom hogyan, vagy honnan alakult ez így ki, de már egy ideje tartós állapot, és talán éassan én is túl tudok jutni azon a régi napon, amikor elvesztettem az öcsémet egy súlyos véletlen miatt. Nem kellett volna így lennie. Rosszkedvűen dörzsölöm meg az arcom, ahogy a papírpoharas kávémmal és a sajtos sonkás szendvicsemmel bevonulok az irodámba, az akták és jegyzetek közé, hogy felkészüljek a mai napra. Át kell néznem az eseteket amik Emma előtt jönnek hozzám, hogy ne később kelljen szégyen szemre puskáznom. Azt nem szoktam szeretni, mert azt jelenti hoyg túl szétszórt vagyok ahhoz, hogy koncentrálljak, és alapvető dolgokat észben tartsak, márpedig én nem lehetek szétszórt kicsit sem. Milyen lenne az már? A lendületem a második kliensemig tart körülbelül, aki kényszeres mozgásban szenved és rendesen elszédültem tőle amíg vele beszélgettem, mert csak rótta a köröket az irodámban. Viszonylag fiatal ember még, a fronton szolgált, és azóta mászkál egyfolytában mióta hazaküldték, mert letelt a szolgálata. De mivel ott egyfolytában lőttek, mozgásban kellett lenni, és ezt nem tudta levetkőzni és a felesége hozta el hozzám. Már javuló félben van de még így is szédítő élmény. Mire Emma ideér az irodába, már csak testileg vagyok jelen körülbelül, mégis ahogy belép a rendelőbe elmosolyodom, őszinte mosollyal, nem csak ezzel az áttetsző, professzionális gesztussal. - Emma! Micsoda öröm, kerülj beljebb kérlek, ismered már a járást - szólítom meg, és magam is kilépek az asztalom mögül, ahol eddig kotorásztam az egyik fiókban. A kanapé felé lépek és az egyik csücskébe ülök le, ahogy mindig. - Hogy érzed magad ma? - kérdezem, mert már eljutottunk a tegeződésig, hiszen azt hiszem lassan... összebarátkozunk egymással, és így segíteni is könnyebb, bizalmasabb hatása van az egésznek.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
