Silhouette in the Darkness
Whoever enters here

give up all hope
Karakter neve ℘
Jelszó ℘
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
We're broken souls
in the darkness
Jelenleg 21 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 21 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (133 fő) Pént. Feb. 02, 2024 5:51 pm-kor volt itt.
It always seems impossible
until it’s done
Hesperus
Csüt. Márc. 16, 2023 1:09 am


Always and Forever
Vas. Dec. 12, 2021 10:34 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:53 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:52 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:52 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:48 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:40 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:40 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:39 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:37 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:37 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:36 pm



Megosztás
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
ÜzenetSzerző
TémanyitásKözépiskola EmptyHétf. Feb. 01, 2021 11:35 pm

Félbehagyott kör
Szabad játéktér

Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
Always and Forever



163
C szint:
Kalmithil
Középiskola Nui9OmD
Legfelsőbb szint:
The Survivor

Ez az én történetem :
Középiskola 99b4938c245b0cd431ace7968390674e0ee9f16a
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Középiskola F97377f1957c2499834fa8de31fda3cd119039ef
Az életem ennyi titkot rejt :
1120
Ennyi éve vagyok a világon :
7
Lejátszási listám :
Akinek az arcát viselem :
℘ A body without a soul
A fiók mögött :

Középiskola Empty
TémanyitásKözépiskola EmptyHétf. Jan. 25, 2021 7:23 pm

Caroline & Madelyn
❖ teamwork makes the dreamwork
Nem lennék én, én amennyiben nem tennék meg mindent annak érdekében, hogy a városunk visszaállhasson a régi kerékvágásba. Nem számított, hogy hol ajánlom fel elsőként a segítségemet, hiszen végső soron az egyetlen dolog, ami számított az nem más, minthogy elkezdem valahol és addig nem nyugszom, amíg a végére nem érek.
Rengeteg szemét volt mindenhol és ez talán még a legkisebb gondja volt a városnak, de koránt sem voltam rest bepiszkolni a kezemet, ahogyan régen sem tettem. Habár eleinte szerettem a piszkos munkát másokra bízni azért ezzel kapcsolatosan is sikerült valamennyire változnom. Meg aztán mindig bevállaltam valamit, ami jó színben tűntetett fel, de most ebben az esetben nem erről volt szó. Persze most is kicsit önző voltam, hiszen nem hagyhattam, hogy a város, ahol felnőttem szinte semmilyen formában ne emlékeztessen önmagára és határozottan jobban érzem majd magam, ha sikerül közös erővel visszaállítani azt a régi képére. Vagy, ha már úgy is foglalkozunk vele valamelyest esetleg még fejleszthetünk is rajta.
Teljesen belelendültem a szemétszedésbe így észre se vettem, hogy közelebb lépett hozzám a lány, akinek nem is olyan régen, még a szemeteszsákot nyújtottam át. Kérdésére kedves mosollyal reagálok, mielőtt még válaszolnék.
- Elég régóta.. Itt születtem, itt nőttem fel. - Persze volt időszak, amikor át sem léphettem a városhatárt, de ettől még nem szűnt meg az otthonomnak lenni ez a város. Még akkor is, mikor egy ilyen korlát választott el tőle, hogy szó szerint meghalhattam volna, ha visszatérek sosem engedtem el igazán.

remélem tetszik  Középiskola 2566525366

Caroline Salvatore
Vámpír
a legsötétebb rémálmod
Caroline Salvatore



163
C szint:
Kalmithil
Középiskola Tumblr_inline_on3frbZXCg1th5sly_100
E szint:
Toothless

Ez az én történetem :
Az életem ennyi titkot rejt :
11
Titulus :
∫ Vampire Barbie ∫
Másik felem :
Ennyi éve vagyok a világon :
31
Lejátszási listám :
Akinek az arcát viselem :
∫ candice accola king ∫
Tartózkodási helyem :
∫ Mystic Falls - Salvatore School ∫
Keresem :
i have everybody
℘ ℘ ℘ :
Középiskola B83e0f7a3368ba8c386ec3be800f39d1
wore her scars as her best attire
A stunning dress made of
hellfire.
Az álarc mögött :
∫ winnie the pooh ∫

Középiskola Empty
TémanyitásKözépiskola EmptyHétf. Jan. 25, 2021 2:56 pm




Caroline & Made


Mindenben kell találni valamit, aminek örülhetünk!

Várom a feladatokat, amiket majd az udvaron el kell látnunk. Nem tudom mi jut nekem, de nem kell félteni, bármit megcsinálok. Az idők során az aprócska, törékeny alakom már sok mindenkit megtévesztett. De vámpírként sokkal több erőm van, mint egy normál embernek. Szóval attól sem fogok megriadni, ha olyan munka lesz, amit egy férfinak kellene elvégeznie.
Látom, hogy vannak, akik azonnal feltalálják magukat. Gondolom ők már megéltek pár dolgot, vagy hasonló munkakörben mozoghatnak. Esetleg mindig is itt éltek és ki is ismerik magukat a helyen.
Én még várok egy kicsit, elnézem ahogy lassan mindenki elkezd valamivel foglalatoskodni. Végül egy szöszi felém fordul és átnyújt egy zsákot.
-Köszönöm – elveszem tőle. De nem is tudom az udvar melyik irányába induljak. Nem tudom, hol kell az én segítségem. Viszont mivel mindenki a távolabbi sarkok felé indult, így úgy gondolom nekem jó lesz itt, ahol vagyok és majd innen haladok kifelé.
Szétnyitom a zsákot és lehajolok. Először a szeméttel kezdek, amiből rengeteg van körülöttem . Sok zacskó, amiben egykoron édességek voltak, meg üvegek, amikben szénsavas üdítők. Elkezdem belepakolni a zsákokba. Az itteni sulisok úgy látszik élnek-halnak az egészségtelen ételekért és italokért. Persze az sem kizárt, hogy a fele a környékről származik. Mondjuk ez a sörös doboz, ami pont most akadt a kezembe. Ez nem hiszem, hogy a diákoké lett volna. Nem mintha a mostani tanulók ne élnének az alkohollal vagy akármi mással. De nem hiszem, hogy az iskolájuk környékén tennék ezt.
Ahogy egy újabb zacskóért hajolok le, oldalra nézek. Végül maradtak még itt mások is, ahogy látom a lány is, aki a zsákot adta. Lassan valahogy, valakivel szóba kellene elegyednem, hogy megtaláljam Leot. Ő kedvesnek tűnik, úgyhogy kezdhetném akár nála is, valahogy csak ki tudom puhatolózni, hogy ismeri-e.
-Régóta élsz a városban? – kérdezem tőle, amikor pár lépést megtéve mellé érek. Talán szerencsém lesz, ha már eddig egyáltalán nem akadtam a fiú nyomára. Az is lehet, hogy tévedek és mégsem Leo volt akiről New Yorkban hallottam.


321 ❀ zene ❀ Remélem tetszik ❀  kredit


Vendég
Vendég
avatar
163
C szint:
Kalmithil

Középiskola Empty
TémanyitásKözépiskola EmptyHétf. Jan. 18, 2021 1:45 am

Caroline & Madelyn
❖ teamwork makes the dreamwork
Az elmúlt pár napot teljes homály fedte. Nem tudtam, hogy mi történt, de a pusztítás amire ébredtünk az nagyobb volt, mint amivel valaha szembe kellett néznünk. Elég sok mindent megélt ez a kisváros, hiszen nem egyszer kellett szinte teljesen kiüríteni. Egykoron még talán békésnek is volt nevezhető, amikor nem léphette át a határt egyetlen egy természetfeletti sem. Akkor talán még furcsa is volt a légkör tekintve, hogy a baj szinte gyökerestül létezett Mystic Falls-ban szinte a kezdetektől fogva. Attól, hogy állattámadásoknak nevezzük még nem lesz kevésbé félelmetesebb a halálok száma főleg, ha valaki odafigyel a hírekre és a pontos számokra. De fiatalként minket ez koránt sem érdekelt, habár mikor egyre többször hangzott el az állattámadás szó már mindenki gyanakodni kezdett nem hiába voltak többen, akik szerettek volna megszabadulni a vámpíroktól, akik a városba költöztek időközben. Vagy éppenséggel a körülményeknek köszönhetően váltak azzá.
Egy percig sem ültem tétlenül mindenképpen ki akartam venni a részem abban, hogy a város mihamarabb visszaálljon eredeti állapotába. Jó lenne, ha egy csettintésre helyrehozhatnánk a károkat, de ez nem több egyszerű álomnál.
Ugyanakkor örömmel tölt el, hogy végül ennyi ember gyűlt össze annak érdekében, hogy legalább a középiskolát helyrehozhassuk. Persze más helyszínek is folyamatosan felújításra kerülnek, de végső soron ide keveredtem, hogy besegítsek. Jobb szeretném, ha a vámpírsebességemet is kihasználhatnám, de talán azt majd az éjszakák folyamán fogom megejteni. Viszont lehet, hogy vámpír vagyok, de én sem vagyok végtelen energiából így egyedül nem tudnám az egész várost egy éjszaka alatt helyreállítani bármennyire is szeretném. Így inkább marad a nappali csoportos tevékenység, ahol az összefogásnak köszönhetően talán hamarabb haladhatunk.
Ahogy beosztásra kerülök az udvarhoz rögtön magamhoz veszek néhány zsákot, amibe összegyűjthetem a nagyobb törmelékeket, szemeteket és mindenkinek, aki az udvaron marad annak adok egyet. - Tessék. - Nyújtom a fiatal lány irányába az utolsó kezemben maradt zsákot a sajátomon kívül.

remélem tetszik  Középiskola 2566525366

Caroline Salvatore
Vámpír
a legsötétebb rémálmod
Caroline Salvatore



163
C szint:
Kalmithil
Középiskola Tumblr_inline_on3frbZXCg1th5sly_100
E szint:
Toothless

Ez az én történetem :
Az életem ennyi titkot rejt :
11
Titulus :
∫ Vampire Barbie ∫
Másik felem :
Ennyi éve vagyok a világon :
31
Lejátszási listám :
Akinek az arcát viselem :
∫ candice accola king ∫
Tartózkodási helyem :
∫ Mystic Falls - Salvatore School ∫
Keresem :
i have everybody
℘ ℘ ℘ :
Középiskola B83e0f7a3368ba8c386ec3be800f39d1
wore her scars as her best attire
A stunning dress made of
hellfire.
Az álarc mögött :
∫ winnie the pooh ∫

Középiskola Empty
TémanyitásKözépiskola EmptyVas. Jan. 17, 2021 9:30 pm




Caroline & Made


Mindenben kell találni valamit, aminek örülhetünk!

Mikor a városba költöztem úgy éreztem, hogy ha önkéntesnek állok, egyszerű dolgom lesz Leo felkutatásával. De ez közel sem lett így. Hiába dolgoztam a sátorban napokat, csak nem akart felbukkanni. Egyetlen egyszer sem láttam őt. Persze az is lehet, hogy pont azért, mert ő távolról észrevett és nem akart a közelemben lenni. Vagy lehet, hogy megijedt, amit nem tartok kizártnak. Biztos, hogy amint viszontlátom, le fogom támadni. Csak ne kellene ilyen sokat várnom a nagy találkozóra.
Ma úgy döntöttem, hogy ételosztás helyett, a városi gimnázium rendbe hozatalában fogok segédkezni. Talán a fiú is pont ide lesz beosztva és akkor nem menekülhet előlem.
Az iskolához érve, látom, hogy gyülekeznek már szép számmal az emberek, akik dolgozni jöttek. Szerintem főként a diákok szülei lehetnek. Valószínűleg nem akarják, hogy túl sokáig zárva tartson és a csemetéjük ne tudjon tanulni.
Emlékszem még én milyen voltam gyerekként. Mindig megszöktem a nevelőnőm elől, aki okítani próbált. A szüleimnek meg állandóan rólam panaszkodott. Sokszor megfettek emiatt. De akkoriban ez nem sokat számított, csak elkerültem őket, hogy hagyjanak már békén. Ma viszont még annak is tudnék örülni, ha leszidnának, csak legalább élnének. Hiába vettek körül emberek az évek során és volt valaki mindig mellettem, de az ő hiányukat senki sem tudta pótolni.
Van még valaki, aki legalább ugyanennyire hiányzik. A kislányom, legalábbis akit annak tekintettem, hiszen saját gyerekem nem lehet… soha. De ő olyan volt nekem. Annyira nehezen hagytam őt hátra és valószínűleg azóta már nincs is köztünk. De bár vele lehetnék újra. Egy családként, persze Dusanról se gondolnám, hogy még életben lenne.
Közben odaérek a várakozók közé és hallgatom a férfit, aki arról beszél, hogy ki hova lesz beosztva, kinek mi lesz a feladata. Csodás… úgy néz ki én itt kint maradhatok és az udvar rendbetételén kell majd ügyködnöm. Nem bánom, szeretek a levegőn lenni, de a hideget annál kevésbé. Alaszkában is az volt az egyedüli, ami nem nyűgözött le.


313 ❀ zene ❀ Remélem tetszik ❀  kredit


Vendég
Vendég
avatar
163
C szint:
Kalmithil

Középiskola Empty
TémanyitásKözépiskola EmptyKedd Május 05, 2020 2:49 pm

Véget ért a kör
Szabad játéktér

Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
Always and Forever



163
C szint:
Kalmithil
Középiskola Nui9OmD
Legfelsőbb szint:
The Survivor

Ez az én történetem :
Középiskola 99b4938c245b0cd431ace7968390674e0ee9f16a
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Középiskola F97377f1957c2499834fa8de31fda3cd119039ef
Az életem ennyi titkot rejt :
1120
Ennyi éve vagyok a világon :
7
Lejátszási listám :
Akinek az arcát viselem :
℘ A body without a soul
A fiók mögött :

Középiskola Empty
TémanyitásKözépiskola EmptyCsüt. Jan. 30, 2020 3:41 pm



To: Avarina


Feelings change, but memories don't!






Brutalitás. Mindig is tartottam magamat az erőszaktól, nem szerettem volna belekeveredni semmiféle harcba. Nem vagyok az a harcias típus, inkább az a békeszerető vagyok, mint hogy bárkinek is ártsak. Persze attól még meg tudom védeni magamat, a farkas léttel jár, hogy nagyobb az erőm, mint az átlagos emberé. Viszonylag edzem is magam, bár nem viszem túlzásba, ami azt jelenti, hogy egy-két természetfeletti ellen elboldogulok, viszont ha már többen jönnek ellenem, akkor ott lenne gond. Nem esnék kétségbe, mert ha belehalok is, de magammal rántanék mindenkit a halálba és pont ezért inkább kerülök mindennemű konfliktust. Az átkot is a véletlennek köszönhetem, bár inkább én viselem el a velejáró szenvedést, mint hogy tesómnak kelljen ezt átélnie.
Mivel próbáltam kerülni ezeket a helyzeteket, így valóban hihetetlen volt az a lány, ahogy harcolt azzal a három sráccal. Csak úgy játszott velük, mint macska az egérrel. Szóval ilyen látvány az, amikor a vámpírok küzdenek egymás ellen. Talán ezért is fagytam le ott a bokorban, a látottak egyszerűen magával ragadtak. A küzdelem nem tartott sokáig, sőt szinte se perc alatt végzett a három támadóval az a lány. Igaz, ahogy láttam ő is kapott pár sérülést, ami nem lehetett kellemes, mivel a harc végeztével elgyengült. Nem csodálkoztam rajta, mert bármennyire is teszi magát egy vámpír immunissá a verbéna ellen, a nagy mennyiséget szintén megérzi. Igy is történt, szegénnyel jól elbántak. Mikor kijöttem a bokorból sajnálkoztam neki, hogy nem jöttem ki előbb, bár a válaszán meglepődtem. „Útban lettem volna?” Nem vagyok valami nagy harcos, de ketten lettünk volna három ellen, amit azért simán megoldottunk volna sérülés nélkül. Viszont nem reagáltam rá, mert azért láttam, hogy a fájdalom miatt is mondhatta. Egy kis poénnal szerettem volna oldani a feszültséget, de éreztem rajta, hogy ez nem segített a helyzeten. – Tudom, rossz vicc volt. – A hangjából ítéltem meg, hogy túlzásba estem. Megköszöntem a segítséget majd azután ott esett össze a szemem előtt. Igen, valóban sok volt az a verbéna mennyiség, ami átjárta az ereit. Tennem kellett valamit, nem hagyhattam ott a megmentőmet. Szerencsére közel lakom a kosárlabda pályától, így egyből hazavittem a lányt. A farkas létnek hála szinte szempillantás alatt az ajtó előtt jelentünk meg.
Egyszer csak kinyílt az ajtó, és akit megpillantottam, arra nem számítottam. Apám volt az, aki beengedett minket. Annyira elgyengültem a látványtól, hogy majdnem kiejtettem a lányt a karjaimból. Rohantam is fel vele a szobámba, hogy biztonságban az ágyra fektethessem. Bezártam a szobába és le akartam menni a földszintre, hogy megtudjam, apám mit keres itt, ugyanis tudtommal ő halott. A lépcső tetején ott ült a húgom és figyelte, ahogy lent az a férfi szereli a kapcsolót. Megsimogadtam a fejét, majd lementem az emberhez. Teljesen úgy nézett ki, mint az apám, így nem volt kétség, életben van. Odaléptem hozzá és láttam rajta, hogy mérges, biztosan az áramszünet miatt lehet. Teljesen a déjá vu hatását éreztem, ami nem jó jel, ha visszagondolok, mert akkor ez azt jelenti, hogy most apám halálának eseményeit élem át. Azzal a lendülettel megöleltem őt. Még ha ez nem is a valóság, akkor is ezt muszáj volt megtennem. Amint elengedtem a szorításomból, elkezdtük javítani a kapcsolót. Apa-fia percet töltöttünk már egymással, viszont az nagyon régen volt, így örültem neki, hogy megadatott nekem ez a lehetőség még egyszer. Bár tudtam, hogy ez sem tart örökké és nem is tartott, mivel Riley lejött, hogy segítsen nekünk és ekkor fordult minden rosszra. Apám bevadult, én meg ismételten megakadályoztam, hogy tesómat bántsa. A harc végkimenetelét már jól ismertem, végtelenszer játszódott már le a fejemben, akárhányszor csak erre gondoltam. Valóságosnak tűnt az egész, bár valamilyen szinten tudtam, hogy még sem az, ezért próbáltam is rajta változtatni, nem sok sikerrel. Mindenképp az ablaktól távol szerettem volna tartani az apámat, de a falak minden egyes pontja átalakult és bárhová fordultam, csak ablakot láttam. Mint valami rémálomban, egyszerűen a sors elől nem lehetett menekülni, és ő sem segített a helyzeten. Nagy erővel nyomott a fal fele, és sajnos ez volt az a pont, amikor megtörtént a baj. Egy könnycsepp keretében löktem rajta egy nagyot, és ahogy az illik, egyenesen az ablak felé nyomtam a testét. Szorítottam a ruháját, ahogy csak tudtam, hogy ne taszítson el magától ismét, viszont kicsavarta a kezemet és szinte elhajított magától. Esés közben láttam, hogy még rám kacsintott, mielőtt az üvegszilánk levágta volna a fejét. – Ne! – Riadtam fel kicsit álmomból, amint meghallottam az üvegcsörömpölést. Lassan nyitogatom a szemeimet. Nézek le a földre és látom, hogy leesett a poharam a földre, ami teljesen összetört. Tekintetemet a plafonra fordítom, az arcomat dörzsölöm a kezemmel és nyugtázom, hogy ez az egész, csak egy álom volt. Kicsit kómás vagyok még, biztosan sokat tanultam egész délután és a végén bealudtam. Na de az az álom, egyszerűen nem tudtam hová tenni. Egyszer csak egy hangra lettem figyelmes, ami az ágy felől érkezett. Elég halkan szólt hozzám és először azért sem vettem észre. Odafordítottam a fejemet és kikerekedett szemekkel néztem a lányra. Realizáltam magamban, hogy akkor mégsem volt minden álom, legalábbis az első része tényleg megtörtént. A megmentőm nincs túl jó bőrben, amit nem csodálok főleg, mivel a vasfű még mindig ott folyik benne. – Öhm, a szobámban vagyunk. Nem kell félned, itt nem bánthat senki. – Válaszoltam neki, majd így folytattam. – Mivel megmentettél, így igen is különbözől azoktól, akik rám támadtak. – Kacsintottam rá. A következő mondatára viszont kicsit fogtam a fejemet. Teljesen igaza van, vérre van szüksége, hogy túlélje. – Mivel mi nem tartunk semmilyen formában vért itthon, így csak egyetlen megoldás jöhet szóba. – Nyeltem egy nagyot. – Nem ismerjük egymást, sőt csak most találkoztunk először, de mivel az életemet köszönhetem neked, így felajánlom magamat, hogy erőre kapj. – A bal karomon a póló ujját felgyűrtem és a szája elé nyújtottam a csuklómat. – Dominic Arback vagyok, de a legtöbben csak Dom-nak szólítanak. Gondoltam bemutatkozok és bízok benne, hogy nem szívod ki az összes erőmet. – Egy mosollyal az arcomon vártam, hogy mit lép.

962 Words ••• Somebody ••• note: Ava Középiskola 846202165 ••• kredit



Dominic Arback
Omega
éjjeli vonyító
Dominic Arback



163
C szint:
Kalmithil
Középiskola Fe2bcd34fdae2065a72cbe6618efd16c1f0a8844
D szint:
Child of the Ghost Moon

Ez az én történetem :
Az életem ennyi titkot rejt :
56
Titulus :
☾ Védelmező fivér
Másik felem :
Ennyi éve vagyok a világon :
31
Lejátszási listám :
Akinek az arcát viselem :
☾ Wolfgang Novogratz
Tartózkodási helyem :
☾ Mystic Falls
℘ ℘ ℘ :
Középiskola Bc43005676e3f898ea965b862c3aa644b0a88df0
Az álarc mögött :
Fedora

Középiskola Empty
TémanyitásKözépiskola EmptySzomb. Jan. 25, 2020 9:59 pm




Dominic & Avarina
Pontosság. Kiszámíthatóság.Előrelátás. Olyan tulajdonságok, amivel szinte minden fajtámbéli rendelkezik, mégis kevesen alkalmazzák. Áldásként élik meg sokan az átváltozást. Az első pár órában, amikor szabadon engedik a vérszomjat és azt hiszik ez majd mindig így lesz. Hogy mindig ott lesz az útjukban egy könnyű préda, a lüktető élettel, a vérének hívogató zubogásával. Kiapadhatatlan forrása a világ a tápláléknak, egészen addig a pillanatig, amíg rá nem döbbenünk mivé is váltunk általa. Mikor egy maszatos tükör fel nem fedi a valóságot, a vértől ázott ajkak széles kontúrját, a fogakat, melyek többé már semmi másra nem vágynak csak arra, hogy marjanak, hasítsanak, vért fakasszanak, bekebelezzenek.
Azért vagyok még életben, mert soha nem bízok semmit a véletlenre, soha semmi nem történik másképp, csak ahogyan elterveztem. Minden esetben addig maradok egy helyben amíg a megbízásom követeli, és csak akkor állok tovább ha megkaptam a fizetséget. Nem kötök ismeretségeket, nem barátkozom, nem csevegek, nem akarom tudni senki nyomorát, még kevésbé vagyok az a fajta akire számítani lehet ha valaki bajban van. Irigylem az embereket nem szeretem őket. Ez nagy különbség. Mégis ha jobban magamba nézek rá kell döbbennem, hogy ez egy hatalmas hazugság. Sosem tudtam igazán hátrahagyni az emberségemet, mert azt nem magamtól adtam, hanem erőszakkal szakították ki belőlem. Még mindig elgyengülök időnként, még mindig előfordul, hogy percekig tipródom mielőtt valakire rávetem magam, hogy csillapítsam az éhségemet, amin nem tudok uralkodni egy idő után. Megvolt nekem is a vad viharos korszakom, amikor nem tudtam ellenállni a vér szagnak, amikor bekebelezett a vágy, és csak kapaszkodtam agyam legmélyén rejtegetett emberi oldalamba, cibáltam vissza magam gondolatban, ám hasztalan. Végül győzött a zsigeri ösztön, és megtettem amire az átok kárhoztatott.
Most is ezt kellett volna tennem. Hátat fordítani, szemet húnyni, nem tudomást venni arról ami az orrom előtt zajlott. Nem az én feladatom, nem az én problémám. Előre kis nem számított kockázat, amit nem engedhetek meg magamnak. A fiú ereiben csörgedező vér mézédes mámora az agyamba furakodott, de nem voltam éhes, egyszerűen csak kívántam. Magyarázatom sem volt rá, hogy miért. A három másik csak azt tette amit adott esetben én is tettem volna. Ha az ő helyükben lennék - márpedig tulajdonképpen simán lehetnék- minden bizonnyal én is így cselekednék. De most nem ott vagyok, most kívülről szemlélem az eseményeket, és bár igyekszem magam minden erőmmel visszafogni, egyszerűen hasztalan. Szitkozódva fedem fel rejtekem és menteni próbálom a fiút, noha egészen az utolsó pillanatig fogalmam sincs arról miért teszem. Megbánom. Ezerszer is. Abban a pillanatban is, amikor megérzem a maró fájdalmat végigszakítani az egész testemet, és ironikus, de most először nem vágytam volna arra, hogy itt érjen a vég. Az erő lassan kifut a testemből, érzem, hogy minden egyes mozdulat olyan mintha széttörne bennem egy savval telt ampulla és még inkább a vérembe furakodna fájdalmas kínok közepette. Nevetnem kellene, hogy mégis miképp követhettem el ekkora baromságot. Hiszen a megbízás nem teljesül, a célpont elsétál, nekem pedig fogalmam sincs hogyan fogom magam kimagyarázni. Feltéve ha ezt itt most túlélem. Feltéve ha ennek a fiúnak van arról fogalma hogyan és miképp gyógyíthatna meg. Feltéve ha akarja. Feltéve ha segít….ő is nekem.
Nem akarom bántani. Nem is tudnám. Még a levegővétel is fáj jelen pillanatban, a torkomat keserű nyál marja.A beszéd is nehezemre esik.
- Kijönni? Mit gondolsz véletlen löktelek félre? Útban lettél volna.- tömören beszélek, a lényegre hagyatkozom, mert a szavak is nehezen jönnek, és minden mondatnál, mintha ki akarna szakadni a tüdőm.
Hörögve,keserűn nevetek fel, amikor azt mondja, hogy a vérszívókkal vigyázni kell.
- Valóban? Ez az újdonság erejével hat…- újabb fájdalmas összegörnyedés, a világ apró pettyekké válik a szemeim előtt, majd a következő mondatomat már nem sikerül befejeznem. Életemben nem éreztem még ilyen fájdalmat, amely jelen pillanatban végighasít a csontjaimon, és a tökéletes sötétségbe taszít. Ilyen a vég? Elveszik a tudatom, az érzékem és mindenem a semmiben. Nem érzékelem, ahogyan felemel az idegen fiú, nem érzékelem, hogy elvisz engem valahova, egy általa biztonságosnak ítélt helyre. Nem érzékelek semmi mást, csak ezt a mindent beborító selymes sötétséget, ami után egy lassú, éhes eszmélés következik.
Először csak nagyon lassan nyitogatom a szemeimet, és idő kell mire rájöjjek, hogy a finom illat, ami körülvesz, a fejem alatti párna kellemes öblítő illata. Arany félhomályban vagyok, egy szobában, amit azelőtt sosem láttam. Tudom, hogy most fel kellene ugranom, és védekezésül a legelső sarokba hátrálnom. De egyrészt nem tudom kivel szemben kellene védekeznem, másrészt ahhoz is alig van erőm, hogy egyáltalán megmozdítsam a kezem. Még mindig érzem a vasfű hatását, amely egyre jobban és egyre kitartóbban gyengít. A fejem nagyon lassan sikerül egy kicsit oldalra fordítanom, és megpillantani az ágy melletti széken szendergő alakot. A fiú az, akit megmentettem. Ez eddig oké. De hol a francban vagyok? Lassan azért sikerül a törött eseménydarabokat némiképp összerakni, és minden bizonnyal most ő volt az aki megmentett engem. Már csak az a kérdés hogy hozott el idáig? Bár nem vagyok egy testes nőszemély, de azért könnyű sem. Ő viszont egy vékony, nem túl izmos kölyök...vámpír nem lehet. Akkor vajon mitől ilyen erős? Fáj még koncentrálnom is, fáj egyáltalán gondolkodnom. Ki kell valahogyan űznöm magamból a vasfüvet, meg kell gyógyulnom...vér….vér kell. Mindez szinte másodpercek alatt borítja el az elmémet, és zihálva, szinte könyörögve saját magamhoz próbálok ellenállni a hirtelen ébredő vérszomjnak. Nem lehet...úgy nem ahogyan a zsigerekből parancsoló ösztönök akarják. Ökölbe szorítom a kezem, a testem még inkább az ágyhoz préselem, az ajkaimat összeszorítva igyekszem győzedelmeskedni az ösztönökön, de egyre nehezebb. Túl gyenge vagyok a koncentráláshoz. Éreztem én, hogy ebből baj lesz, és most, ahogyan a másodpercek is kínos lassúsággal haladnak előre semmi mást nem hallok ebben az istenverte szobában, csak az alvó fiú szívének csalogatóan ritmikus dobolását.
Le akarom rohanni, rá akarok tapadni, vért akarok belőle fakasztani, a gyógyulásom zálogát….ezt akarom, erre vágyom, ez az ami másodpercek alatt elönt mint valami forró kábulat, amiből képtelen vagyok kiszakadni. Ahogyan alszik a feje kicsit oldalra billen. A vérének édes illata megint a fejembe furakszik, éppen úgy mint az iskolánál, ahol megpillantottam. Mi a pokol ez? Nem tudom, csak azt, hogy ízlelni akarom. És nem csak azért, hogy gyógyuljak, hanem azért mert kell, mert akarom.
De belül az az apró reménysugár, ami mindig is kitaszított ebből a fertelmes kárhozatból csendre int. Lassan suttogva ringat és csitít, csendesíti a bennem dübörgő fenevadat. A légzésem szabályosabbá válik, az öklöm kiengedem, és ahogyan kinyitom a szemeimet, már csak a vöröslő rubint íriszek emlékeztetnek rá, milyen vágyak kerítettek hatalmuk alá az előző pillanatokban. Megemelem a kezem és a mellettem lévő éjjeliszekrényen pihenő vizespoharat a földre lököm. Fel kell ébresztenem, de másképp nem tudom. Nem mozdulhatok meg, mert a következő pillanatban rávetném magam. Mikor végre nyitogatni a kezdi a szemeit, lassan én is megszólalok.
- Hova hoztál?- ez az első kérdés amit felteszek, de nem az utolsó.
- Ugye tudod, hogy ha az volt a célod, hogy megments, az egy rossz döntés volt? Nem különbözöm sokban azoktól akik rád támadtak.- a vizes pohár üvegcserepeit nézem egy pillanatig a földön, majd visszatekintek a fiúra. Szemeimben még mindig az éhség és a gyógyulni vágyás kavarog. A vasfű a tudatomat is felemészti lassan.
- Ahhoz, hogy újra erőre kapjak vérre van szükségem….de van egy olyan érzésem, hogy ezt te úgyis tudod már…- halk a hangom, apró, morranó hang teszi fátyolossá, mert továbbra is nehezemre esik a beszéd. Tekintetem óvatosan és lassan az ölében pihenő kezére vezetem, az ütőerére, majd felnézek rá és a pillantásom megállapodik a nyakánál. Ha nem segít feleslegesen mentett meg. Akkor akár ott is hagyhatott volna.  





szószám:passz & megjegyzés: :<3:  



Vendég
Vendég
avatar
163
C szint:
Kalmithil

Középiskola Empty
TémanyitásKözépiskola EmptyVas. Jan. 19, 2020 11:42 am



To: Avarina


Feelings change, but memories don't!






Középiskola. A hely, ahol az ember, a gyerek és a felnőtt lét között tengődik, az általános sulisok szemében bácsi vagy néni az ember, viszont a felnőttek szemében meg még mindig csak egy gyerek.
Valamilyen szinten jól van ez így, addig jó, amíg még iskolába járhat az ember. A felnőtt élet sem leányálom, legalábbis a szüleim által megtapasztaltam. Apám folyton ingerülten jött haza a munkából, ha már valamit nem a helyén talált, kiverte a balhét. Anyám pedig az a fajta volt, akit érkezése után rögtön az ágyban találtad meg, minden egyes nap hulla fáradtan érkezett meg. Ki akar így élni? Viszont ennek ellenére a szüleim mindent megtettek a testvéremért és értem egyaránt. Nem voltunk tökéletes család, nem hiszem, hogy olyan létezne, de nagyon szerettük egymást. Apám halála után sem változott sokat a felállás, kivéve persze, hogy már csak hárman maradtunk egymásnak. Már bő tíz éve, hogy nincs többé és azt hiszem, sose fogom elfelejteni azt a napot, mivel azon a napon változott meg az életem. Az utcai lámpák zizegő hangja megzavarta a gondolataimat. Este van, csak úgy vakítottak a fények, amik kiáramoltak belőlük. A levegő is lehűlt, szinte lehetett látni a leheletemet. – Azért szöktem ide a régi pályára, hogy gyakoroljak a hétvégi fősulis kosárlabda mérkőzésre. Erre nem, hogy nem sikerült, de még be is sötétedett, óriási. – Valamennyit viszont gyakorolni kell, szóval fogtam a labdát a kezemben és a palánkot néztem koncentrálva, hogy milyen szögbe dobjam el magamtól a tárgyat. Mindig is szerettem a sportokat, viszont inkább az atlétikát preferáltam, mint a csapatjátékokat. Jobban ment nekem a futás bármely fajtája, mint ez a labdajáték. Sajnos nem volt sok választásom ez ügyben, vagy a foci vagy a kosárlabda, bár azt hiszem jól választottam, mert így a lábaim mellett a kezeimet is tudom használni, ami azért jó kondiban tart. Eldobtam a labdát és szép ívben landolt egyenesen a gyűrű közepébe. Csont nélkül bement és ezt a vonalon kívül tettem meg, így ez egy három pontos dobásnak felelt meg. Pont úgy esett le a labda, hogy felém pattogott, így nem kellett utána futnom. Idő szűkében voltam, tehát már csak pár kört tettem a pályán pattogtatva a labdát, csak hogy ez az egyszerű mozdulat sor se maradjon ki. Az ötödik kör végén még egyszer a pálya közepére mentem és az utolsó dobáshoz készültem, amikor a szemem sarkából megláttam, hogy három árnyék kezd közeledni hozzám. Mikor kiléptek a sötétségből a fényre, akkor láttam, hogy kettő idősebb meg egy fiatalabb srác jelent meg előttem. A fiatalabb talán korombeli lehetett. Nem ismertem fel őket, egyáltalán nem voltak ismerősek, viszont amilyen arccal néztek rám, tudtam, hogy ebből csak baj lesz. Ahogy egyre közelebb értek, lehetett érezni rajtuk a verbéna szagát. Biztosan olyan tárggyal, akarnak megsebezni, vagy esetleg végezni velem, ezek szerint nem jól ítéltek meg, ugyanis én nem vámpír vagyok, hanem vérfarkas. – Az nem lesz hatással rám. – Válaszoltam egy kisebb mosoly kíséretével. A közeledésük lelassult, gondolom rájöttek, hogy rossz fegyverrel szerettek volna próbálkozni. Bár ez a tény attól még nem tántorította el őket attól, hogy megtámadjanak, így az egyik fiú egy üvöltés keretében támadásba lendült, viszont ekkor jelent meg a semmiből egy lány. Közém és a támadó közé varázsolódott. Kikerekedtek a szemeim fogalmam sem volt, hogy honnan került oda olyan gyorsan. – Mi a fene? – A lány megragadta az egyiket és a nála levő karót vagy mit, mert nem tudtam szemügyre venni, beleszúrta. Megijedtem. Kiejtettem a labdát a kezemből és ekkor lökött el magától a bokor felé. Olyan erővel taszított el, hogy szinte repültem odáig. Földre érkezés után felpattantam gyorsan és onnan figyeltem az eseményeket. Lefagytam. Hasznosnak szerettem volna lenni a számára, hiszen mégis csak ő jött oda segíteni, de nem tudtam mit csinálni a figyelésen kívül. Három az egy ellen, nem nézett ki jól, bár ahogy láttam, nagyon is jól boldogult egyedül, akciófilmbe illő jeleneteket lehetett látni, olyan voltam, mint egy mozifilm nézője, az a lány szinte szuperhősnek nézett ki a szememben. Öt perc alatt brutálisan kivégezte azt a három fiút, szinte fel sem fogtam mi történt. Tátott szájjal néztem a nőt, ahogy ott állt és csak arra tudtam gondolni, hogy vajon ő is olyan lehet, mint én? A csata végén egyszerűen elgyengült, térdre rogyott. Elmúlt a veszély, szavaira kibújtam a bokorból.  – Mikor megakadályoztad, hogy bántsanak, már leszűrtem, hogy segíteni jöttél, csak azt sajnálom, hogy nem jöttem ki előbb, bár ahogy láttam nem is lett volna rám szükséged. – Szégyelltem magamat, nem is tudtam rá nézni. Egy kicsit talán zavarban is voltam, igaz nem tudni mi lett volna, ha nem lett volna itt, de az életemet mentette meg. – Nos, igen a vérszívókkal vigyázni kell. – A tekintetemet rá fordítottam és egy apró mosolyt ki tudtam facsarni magamból.  – Köszönöm és sajnálom. – Figyeltem tovább és ekkor változott meg az egész testtartása. Egyszer csak elájult. Valamit mondani szeretett volna nekem, csak nem értettem a végét. Ott feküdt mozdulatlanul, megnéztem, hogy jól van-e és nyugtáztam, hogy még életjeleket érzékelek a nyakán. Megsérült, de hiszen nem csodálkozom rajta, sokan voltak ellene. Ráadásul, ahogy látom a vére keveredett a verbénával, ebből rögtön leesett, hogy ez a lány egy vámpír. – El kell vinnem valahova, nem hagyhatom itt csak úgy! Megmentett. Tennem kell valamit! – A karjaim közé kaptam a szinte élettelen testét. Végignéztem a tetemeken, majd elfutottam a lánnyal a házunkhoz. Mivel a ház tulajdonjogának egy része az én nevemen van, így át tudtam lépni vele a küszöböt. Fogalmam sincs hova vittem volna, ha ez a lehetőség nem áll fenn. Gyorsan felrohantam vele a szobámba, lefektettem az ágyra és magunkra zártam a szobám ajtaját, hogy még véletlenül se jöjjön be senki. Odavittem az ágy mellé egy széket és leültem rá, gondoltam így fogom várni, amíg magához tér. Ahogy végigpörgettem magamban mi is történt az este, azonnal elnyomott az álom.

939 Words ••• Somebody ••• note: Ava Középiskola 846202165 ••• kredit



Dominic Arback
Omega
éjjeli vonyító
Dominic Arback



163
C szint:
Kalmithil
Középiskola Fe2bcd34fdae2065a72cbe6618efd16c1f0a8844
D szint:
Child of the Ghost Moon

Ez az én történetem :
Az életem ennyi titkot rejt :
56
Titulus :
☾ Védelmező fivér
Másik felem :
Ennyi éve vagyok a világon :
31
Lejátszási listám :
Akinek az arcát viselem :
☾ Wolfgang Novogratz
Tartózkodási helyem :
☾ Mystic Falls
℘ ℘ ℘ :
Középiskola Bc43005676e3f898ea965b862c3aa644b0a88df0
Az álarc mögött :
Fedora

Középiskola Empty
TémanyitásKözépiskola EmptyPént. Jan. 17, 2020 3:14 pm




Dominic & Avarina
Apám gyakorta mondogatta, hogy aki a fajtáját mészárolja előbb vagy utóbbi a pokolra jut. Nem ironikus ez olyan valaki szájából, aki több száz éve halott, és már amúgy is ott van? Mert ez nem élet, ez pokol.Mindenféle szempontból. Az emberek iránti, szerinte beteges vonzódásom időnként már nevetséges, és sehova nem vezet. Mert aki nem olyan mint mi, az préda. Vagy gyorsabb, vagy lassabb, vagy sokat beszél, vagy keveset, vagy nevetgél a halála előtti boldog tudatlanságban, vagy csak meghúzódik a sarokban, és a többiek észre sem veszik, de akkor is csak préda. Hús a vér felett. Nem állítom, hogy ez a gondolkodás lett a veszte, de tény, hogy egy ember miatt kellett végül meghalnia. Meg kicsit talán amiatt amit velem tett. Bár ha jobban belegondolok nekem ez a természetes, talán pont erre születtem, talán mindig is ebbe az irányba vitt a sorsom. Néha a vérhiány túl filozofikussá tesz. Én többnyire életben hagytam azokat akikből vért szívtam. Nem humanitárius okokból, egyszerűen a praktikum miatt. Választhattam volna, hogy a legtöbb kényelmes vámpírhoz hasonlóan kórházi tasakokat verek csapra, de akkor hol maradt volna a vadászat izgalma? Hol maradt volna az az érzés amitől egekbe szökik az adrenalin és végigperzseli a torkomat amikor nyelek egy nagyot a masszívan doboló szívre gondolva, mi nekem teremti elő a rubint cseppeket? Kondícióban kellett tartanom magam, így aztán időnként saját szórakozásomra kis vadászatokat tartottam, amikor elengedtem az elbájoltat, megparancsolva, hogy fusson a fák között ameddig csak a lába bírja. Nekem pedig el kellett ejtenem. Meg is tettem, minden alkalommal, de mindig ügyeltem arra, hogy ne szívjam ki belőle az utolsó leheletet, mert még szükségem lehet rá. Elpuhulni nem vágytam, és mert az átkom az emberekhez köt, kénytelen vagyok időnként ezzel visszaélni. Vagy élni. Nézőpont kérdése.
Mystic Falls egy időben jó helynek bizonyult a magam fajta számára, aztán egy időben jobb volt elkerülni. Mostanság sem állítom, hogy életbiztosítás errefelé grasszálni, de a megbízás ide szólított. Néha már nem tudtam eldönteni, hogy élvezetből csinálom, vagy a pénz miatt, vagy egyszerűen csak jó érzéssel tölt el fakarót döfni egy olyan szívébe, amilyen én vagyok? Minden alkalommal amikor látom szürkén elszáradni a szemeim előtt, mint egy víztől óvott ezeréves fakérget, az jut eszembe, hogy én csak segítek rajta. Hogy rajtam is így fognak majd egykor, nem kérdés. Én nem keresem a halált, de duhaj módon szembe megyek vele  a képébe röhögök, és felajánlom magam. De elkerül. A franc tudja miért.
Esőt könnyezett az előző éjszaka, de a mai már szelet hozott, a fák között a tél, mint egy fagyot lehelő rágcsáló haladt tova. Nemrég ettem, eltelített a jóllakottság érzése, az érzékeim kiélesedtek, az agyam gőzerővel dolgozott, az információkat értékelte ki. A hely szinte néptelen volt. A sportpályán a kosárlabda palánknál egyetlen kölyök passzolgatta be a labdát időnként, a gomolygó pára kicsapódott ajkai közül minden egyes lélegzetvételnél. A vére édesen hívogatott, pedig tényleg nem voltam éhes. Mi az ördög? Egy ember nem lehet rám ilyen hatással. Nem törődtem vele. A feladatom nem az, hogy egy labdázó srácot bámuljak, így az utcát vettem szemügyre, de nem volt mozgolódás. A labda pattogása idegesítően ismétlődő ritmikussággal kopogott az agyamon.Szisszenve próbáltam nem tudomást venni róla, de úgy tűnik valamiért visszavonzza a tekintetemet. Nem is volt kérdés, hogy miért, mert alig öt perc múlva három alak tűnt fel a magas, kosárpályát beborító kandelláberek erős fényeit kerülgetve. A mozgásuk kifinomult kecsessége elárulta, hogy nem egyszerű emberek. Villant a tekintetem amikor a srácot figyeltem, majd a közeledőket. Nem kéne….nem is kellene, hogy foglalkozzak vele, nekem most egészen más a dolgom, egészen más valakire várok. A három alak közel érve a fiúhoz hirtelen elvált egymástól, mint valami átkozott, szétnyíló sötét virágszirom, és körbekeríteni akarták. Még mindig őket figyeltem az agyamat szinte teljesen kitöltötte a szemeim előtt lezajló jelenet, de nem akartam közbeavatkozni. Illetve tudtam, hogy nem kellene, nem az én dolgom, és nem bukhatom el azt amiért jöttem. De képtelen voltam másra figyelni, egyre többször és egyre erősebben ráncolva a homlokomat néztem abba az irányba. A bokor takarásában, a szélnek szembe nem nagyon voltam veszélyben egészen addig amíg fel nem fedem a kilétem. És ez egy veszélyes húzás lenne részemről...mégis. Nem tudok tétlen maradni, amikor látom, hogy az egyik már egészen közel jár a sráchoz, aki a következő dobás előtt megáll és a közeledőket figyeli. Hárman vannak. Szét fogják szedni. Miért foglalkozom vele? Gyerünk Ava, a feladatra koncentrálj! Felmarkolod a dohányt és már itt sem vagy. Csak egy ember….csak egy ember….más esetben te lennél amazok helyében.De nem én vagyok.
- De meg fogom ezt bánni!- fejem csóválva, rosszallón felszisszenve adtam fel eddigi menedékemet, hogy szinte villámgyorsan szeljem át  a teret, az levegőt, belekapaszkodva a felgyorsult időbe, és a fiú, meg az egyik támadó közé álljak. Az első még fiatal volt és gyakorlatlan, minden bizonnyal a másik kettő most hozhatta ki a frissen átváltoztatottat az első vadászatra. A felkarom alól a nyekergő bőrkabát ujja közül rántottam ki a vasfűvel is megspékelt hegyes mini fakarót, amit az ifjú vámpírba döftem. Ezzel pedig aláírtam azt hiszem a halálos ítéletemet a másik kettőnél. Jobb kézzel döftem, de a bal még rejtegetett meglepetést, és arra többnyire nem szoktak számítani. A srácot a bokrok felé taszítottam, hogy ne maradjon nekik szem elől, miközben én a jobb oldalira vetettem magam, nem számítva arra, hogy én is támadást fogok kapni, méghozzá nem egyszerűt. A lábamat érte a találat, méghozzá a vádlimat. És miközben balomból ugrás közben a másik mini fakarót az általam támadottba döftem, a második vámpír az én lábamat kapta telibe. Égető, csontomat maró fájdalom szakadt fel belőlem, meg üvöltés. Nem maradt időm gondolkodni. A lábamba vert fegyvert, aminek már messziről éreztem a maró vasfű szagát, akár az embernek a tömény sósav, kihúztam és  az újonnan szerzett fegyveremet egyenesen a harmadik nyakába döftem, kezemmel pedig a mellkasába nyúlva a szívére markoltam. Reccsenések közepette szakadt ki belőle, és úgy nyaklott el a kezeim között akár a mozgatóját veszett marionett báb.
Zihálva egyenesedtem fel, és dobtam félre a vasfüves kést. A lábamból az erő kifutott. A vasfű erős volt, és sok, és nem kímélt, egyre jobban és egyre fájdalmasabban terjedt el bennem. Térdre estem a hullák mellett, miközben a bokrok irányába néztem ahova a fiút taszítottam.
- Gondolom….sejted….hogy...nem foglak bántani.- ziháltam, levegő után kapkodva, noha azt hiszem jelen állapotomban nem sok mindenkinek tudtam volna ártani. Az igazság az, hogy megmozdulni sem nagyon tudtam.
- Finom főfogás lettél volna neki. Csak tudnám mi a francnak avatkoztam közbe?- néztem el oldalra a csapzott hajam sűrűjén át. A tekintetem éppen olyan vörösen örvénylett amilyen módon a kezemen csillogott, az árnyékokban szurokfekete vámpírvér.
- Buktam….miattad...egy meee...- köhögve görnyedtem össze. Éreztem, hogy az egész testemen végigáramlik valami nem nagyon ismert forróság, ami belül emésztett fel. Mintha a kínok közepette csak fogak másztak volna bennem végig legbelül, hogy felzabáljanak.
Nem tudom mennyi vasfű jutott a szervezetembe, de elég sok ahhoz, hogy képtelen legyek lábra állni. Tudtam, hogy meg fogom bánni. Bár lehet így volt jó. Lehet most nyitottam ki az első átjárót a pokolba. Ideje volt. Itthon vagyok.  




szószám:passz & megjegyzés: :<3:  



Vendég
Vendég
avatar
163
C szint:
Kalmithil

Középiskola Empty
TémanyitásKözépiskola EmptyPént. Aug. 02, 2019 6:39 pm

Szabad játéktér.

Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
Always and Forever



163
C szint:
Kalmithil
Középiskola Nui9OmD
Legfelsőbb szint:
The Survivor

Ez az én történetem :
Középiskola 99b4938c245b0cd431ace7968390674e0ee9f16a
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Középiskola F97377f1957c2499834fa8de31fda3cd119039ef
Az életem ennyi titkot rejt :
1120
Ennyi éve vagyok a világon :
7
Lejátszási listám :
Akinek az arcát viselem :
℘ A body without a soul
A fiók mögött :

Középiskola Empty
TémanyitásKözépiskola EmptySzer. Ápr. 24, 2019 5:07 pm


To: Bianca

you have to get lost before you find yourself




Attól még, mert a vámpírlét új erőkkel ruház fel, jól tudom magamról, hogy nem vagyok sebezhetetlen. Illetve, én ezer örömmel elfelejteném, de John folyton emlékeztet... Szóval, amikor a lány a mentális állapotáról kezd beszélni, dacára a halhatatlanságomnak lenyelek egy fintort és észrevétlen visszahúzom tőle a kezem, mintha attól félnék, leharapja.
- Az... Jó, azt hiszem. Gratulálok. - Fogalmam sincs, mi mást illene mondanom, úgyhogy inkább próbálok úrrá lenni az arcvonásaimon, és lovagiasan mosolyogni rá. Persze ahogy kurta magyarázatot fűz a viselkedéséhez, kissé ellazulnak az izmaim és a veszélyérzetem is visszazuhan a nulla közelébe. - Hát igen, a múlt év elég szar volt nekem is. - Őszintén szólva egyáltalán nem hibáztatom, ha kicsit is bekattant. Ha az én évemből indulok ki, teljesen átérzem.
Meglep, hogy belém karol, de nem ellenkezem, nem zavar a közelsége. Pont olyan, mint bármely más korabeli. Arra nézek, amerre magyaráz; ezúttal szerencsére nem a levegőbe. Látom, hogy egy férfi nagyon várja, és ennyiből leesik, hogy a lánynak is jól jöhet egy ürügy, amivel meglóg egy kis időre. Kölcsönösen nyereséges üzlet, mondtam én!
Elindulok a lánnyal az oldalamon befelé, cinkos mosollyal biccentve oda a tanárának. Miközben átküzdjük magunkat a folyosókon, kíváncsian hallgatom, mit mesél. Természetesen jócskán magunkra vonjuk a figyelmet, és nem mindig érzem úgy, hogy ez csak nekem köszönhető.
- Őszintén szólva számomra Mystic Falls mindig is dögunalmas helynek tűnt, minden hóbortos, titokzatos, sötét varázsával együtt. - Enyhe gúnnyal átitatva csöpögtetem a jelzőket. Gyermekként nem tudtam, hogy a mesék valódiak, így a hely sem jelentett többet számomra egy unalmas kisvárosnál. Ha láttam volna a jeleket, lehet, hogy jobb gyerekkorom lett volna.
Elnevetem magam a menzás megjegyzésén, bár lehet nem viccnek szánta, de nekem bejön a humora. Inkább nem árulom el neki, hogy a város legjobb étterme főz ránk és a stábra, úgyhogy egyáltalán nem kell a koszt miatt aggódnom. Persze ebédidőben majd tiszteletem teszem, hogy magamat és a sorozatot is fényezzem kicsit. Ez már csak így működik.
- Persze, szívesen. De csak ha a sütid az enyém lehet. - Ha már bizniszelünk, csináljuk rendesen. Közben megérkezünk a hátsó udvarhoz. Egy-két állványból látszik, hogy a díszletesek már elkezdtek kipakolni, de még meglehetősen kezdetleges a helyszín. Ezek szerint bőven ráérek tovább bujkálni.
- Ellógtunk a menedzserem elől. - lepillantok a mellettem ácsorgóra. Felesleges hazudnom, ő is teljesen őszinte volt velem idáig, azt meg sosem titkoltam az interjúkon és a kamerák mögött sem, hogy megátalkodott bajkeverő lennék. - Mindig nyaggat valamivel, nem tudok tőle rendesen ráhangolódni a jelenetre. Ha a te szemeddel nézünk körbe, gondoltam, könnyebben megy majd.
Ha még van hozzám kedve, akkor elindulok vele az udvaron. Egyelőre még fogalmam sincs, merre megyünk, de majd menet közben kitalálom, ha megtetszik valami.
- Mit utálsz a legjobban az iskolában, ...? - Mikor megszólítanám, akkor jövök rá, hogy nem tudom a nevét. Elgondolkodom egy pillanatra, de nem dereng, hogy bemutatkozott volna. - Hogy hívnak? - Feltételezem, ő már tudja, ki vagyok, így felesleges lenne magammal kezdenem.


énsemszámolom ❖ ha bármi nem tetszik, csak szólj! Középiskola 241513313  



Vendég
Vendég
avatar
163
C szint:
Kalmithil

Középiskola Empty
TémanyitásKözépiskola Empty


Ajánlott tartalom
163
C szint:
Kalmithil

Középiskola Empty
 

Középiskola

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next