Nagyon hosszú nap volt a mai és egy újabb kudarccal bővült, mégis valahogy igyekeztem rávilágítani arra, hogy nem veszett oda minden. Ha valamit megtanultam azóta, hogy megjelentek a Salvatore testvérek Mystic Falls-ban, hogy nem számít mekkora csapás ér minket valahogy mindig megtaláljuk a módot, hogy a lehető legjobb megoldással zárjuk le magunk mögött a múltat.
- Mutatni akarok valamit. - Váltott hirtelen témát Stefan, majd felém nyújtotta a kezét. - Gyere. - Összekulcsoltam az ujjainkat, majd kivételesen némán követtem, hiszen mindazok után, amivel ma szembe kellett néznie úgy érzem jobb, ha most hallgatok, hiszen habár őszintén hiszem, hogy még nem vesztettünk, szívesen veszek mindenféle figyelemelterelést, amit csak lehet.
- Ezt ma hozták, amíg nem voltunk itthon. - Ahogy felértünk a legújabb projektjéhez - ami jelen esetben egy szoba volt - a szemem egy szekrényen landolt, amit alig kezdtem el vizslatni a szemeimmel, amikor újra megszólalt. - A lányok ágyainak holnap kell megjönnie. - Erre szinte automatikusan felé fordulok, hiszen nem tudom hova tenni az egészet. - Kiveszem ezt a falat, hogy majd elférjenek egymás mellett. - Azt hiszem életemben először fordult elő, hogy nem is tudtam, hogy mit mondjak. - A gyerekeimnek alakítod át ezt a szobát? - Annyira meglepett, hogy elgondolkoztam azon, hogy megcsípem magam. Ugyanakkor sejthettem volna, hiszen mégis csak Stefan-ról beszélünk. De még csak éppen megkértem, hogy én ideköltözhetnék-e hozzá nem számítottam arra, hogy azzal együtt rögtön ezt is megugorjuk. Bár tény, hogy a gyerekek a mindenem így hivatalosan is egy csomaggá változtunk és egyikünket sem kaphatja meg senki a többiek nélkül. - Igen gondoltam időnként el akarnának jönni majd ide. - Mivel nem válaszoltam folytatta. - Jó lesz így? - Éreztem, ahogy a mellkasomat elárasztja a melegség pusztán attól, hogy ezt tényleg így végiggondolta nem sokkal azután, hogy megkérdeztem egyáltalán én ideköltözhetek-e. Nem, mintha nem vágytam volna rá már sokkal korábban. - Persze, hogy jó lesz csak.. - Találtam meg végre a hangomat, miközben végig a tekintetét fürkésztem. - Csak nem számítottam rá. - Nyögtem ki végül az igazságot. - Miért nem? - Úgy kérdezett vissza, mintha teljesen természetes lenne mindaz, amit értem tesz. De pontosan azért szerettem bele, hiszen mindig olyan közel állt hozzá a jóság. Szinte már természetes volt. - Most már te vagy a családom. - Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt a pillanatot főleg, hogy én akartam jobb kedvre deríteni őt mégis úgy érzem, hogy mérföldkövekkel boldogabbá tesz minden egyes másodperc múltával.
- Nézd meg! Antik darab. - Intett azzal a szekrény felé, amelynek a létezéséről is elfeledkeztem hirtelen. - Igen? Gyönyörű a lányok imádni fogják. - Azzal, hogy tovább vizslassam kihúztam a felső fiókot, amelyben egy kis fekete doboz volt. - Az valójában a tiéd. - A kezembe vettem a kis dobozt és kinyitottam, majd akaratlanul is egy hatalmas mosoly terült el az arcomon. - Reméltem, hogy viselni fogod. - Azzal visszafordultam felé a levakarhatatlan mosollyal az arcomon.
Az összes közös emlékünk egyszerre támadta meg az elmémet. De nem csak a jók, a szépek, a szinte tökéletesek, hanem a rosszak is. Egytől-egyig mindegyik lejátszódott lelki szemeim előtt, miközben a mellkasom olyan melegséggel telt meg, amelytől szinte azt hittem, hogy olyannyira megduzzad, hogy már szinte szétrobban. Mert nem csak a jó emlékeink határoztak meg bennünket. Mindenki szeret a jó dolgokra emlékezni, de a rosszak is legalább annyira fontosak. A küzdelmek, amelyeken keresztüljutottunk. Hiszen ezek mutatják meg igazán, hogy bármit is sodor az utunkba az élet nekünk egymás mellett van a helyünk.
- Viselni, mint egy...? Barátság gyűrűt, vagy esetleg mást? - Ismerhet annyira, hogy én aztán biztos, hogy kihúzom belőle, amit hallani akarok. - Tényleg ki kell mondanom? - Teszi fel a rossz kérdést mosollyal az arcán. - Igen, szerintem ki kell. - Felnevetek és szinte megfeszült idegekkel várom, hogy mégis mi fogja elhagyni az ajkait, miközben már most szétrobbanok a boldogságtól.
- Caroline Elizabeth Forbes. Megtisztelnél azzal, hogy viseled ezt az eljegyzési gyűrűt, mint a szerelmem zálogát.. - Belefolytom a szavait egy csókkal, hiszen már nem bírtam uralkodni magamon. - Ez túl hosszú térj a lényegre. - Azzal lopok tőle még egy apró csókot, majd hagyom, hogy folytassa. - Szeretném, ha hozzám jönnél. Hozzám jössz? - A válaszom elsősorban egy csók, amelyet verbálisan is megerősítek. - Igen. - Mielőtt újra birtokba venném ajkait és ezzel megpecsételném a saját örökkévalóságom.


℘ Képesség ℘ D szint ℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.