The night is dark and full of terrors

A földön töltött időszakomból, talán az éjszakákat szeretem a legjobban. Ilyenkor minden elcsendesül, mintha egy láthatatlan kéz munkálkodna a háttérben, minden olyan fojtogató. Mintha egyik pillanatról a másikra valami szörnyűséges dolog történne, az emberek okosabbik fele tudja ezt nagyon jól és hazasiet, hogy ott bezárkózhasson, élvezve az otthon melegét. Míg az ostobábbak ilyenkor merészkednek ki, hiszen azt hiszik, hogy övék a világ és ilyenkor bármit megtehetnek, mert elkerülik őket az árgus szemek. Nagyobbat nem is tévedhetnek! A sarkon leselkedik rájuk a gonosz, aki csak arra vár, hogy kiolthassa a parányi életüket. Már hallom is a könyörgések és sikolyok együttes szimfóniáját. Zene füleimnek a dallam. Halk dudorászásba kezdek, miközben a város központja felé, hogy egy újabb báb után nézzek. Szükségem van rájuk, ha enni akarok, hiszen nem nyaggathatom ezzel folyton Elenát, neki fontosabb dolgai is vannak. Amellett persze azt is imáfom, ahogy apránként megadják magukat az elmetrükkjeimnek. Élvezem a játékot, ami nekik felér egy kínzással. Épp egy sikátor mellett megyek el, amikor elém kerül egy vámpír, legalábbis a gyorsaságából ítélve csak az lehet. Elállja az utamat, mire csak felhúzom az egyik szemöldökömet. Ez meg mit akarhat? íázksrolja a derekam, majd csábos mosolyt ejtve édes szavakat sugdos. Pffúj! Tömény cefre szag árad a szájából. Ez aztán a romantika! Látom, ahogy kitágulnak a pupillái. Á, igen a jól bevált igézés. Végre láthatom testközelből. Vajon mindegyik ilyen nyugtató szavakat mondd az áldozatának? Míg gondolataimba merülök ő  finoman megtol, de mire kettőt pislogok már a sötét sikátorban vagyunk. Teste az enyémhez simul, mintha többet akarna tőlem, derekamnál fogva hozzám préselődik. Úgy nézünk ki, mint a vad és az esetlen prédája. Már csak az a kérdés melyikünk melyik? Tovább nyugtat, miszerint tetszeni fog. Ó, azt meghiszem! A megfelelő pillanatra várok, addig is úgy teszek, mint valami szerencsétlen halandó. Hajamat félre söpre a nyakamról, mire a hideg szellő kissé csípősen érint. Látom, amint felhúzza az ínyét és kivillannak a tűhegyes metszőfogai, míg a szemei körül feldagadnak az erek. De jó látni, hogy milyen egy éhes vámpír.
- Ne félj, nem bántalak. Nincs okod kiabálni. Ígérem ez tetszeni fog - utánzom a hangját, majd mélyen a szemeibe nézek. Telepatikus képességem segítségével pszichés fájdalmat okozok neki, amitől úgy érzi, hogy menten felrobban a feje, miközben a teste lángokba borul. Apró mosollyal az arcomon nézem, ahogy előbb a fejéhez kap, majd a kezét kezdi csapkodni. Míg ő szenved, addig gyors átfutom az emlékeit hátha találok valami érdekeset. Ó, egy friss hús. Ínycsiklandónak tűnik. Egy sóhajjal megszakítom a fájdalmát, mintha nem is létezett volna.
- Rossz nőt választottál a romantikus vacsorához - rázom meg a fejem, majd közelebb lépek hozzá felemelem fejét az állánál fogva, hogy rám nézzen - Felejtsd el az előbbi támadást és az éhségedet is - törlöm ki az emlékei közül a találkozásunk kezdetét, majd ellépek tőle, mintha csak most találkoznánk. Szükségem van rá, tudatlan és ezt a hasznomra fordíthatnám.
- Uram, jól van? - lépek mellé, óvatosan megérintve a karját, mintha egy kedves idegen lennék, aki aggódik érte - Erre sétáltam és észre vettem, hogy van itt valaki. Tudok valamiben segíteni? Kér egy kis vizet vagy vért? - hangom csilingel, akár egy megmentő angyalé, az utolsó szót csak halkan ejtem ki.

From: Sierra

  csak megkóstollak    ❀  kredit

A múltban fellelhető vonásaim kezdtek teljességgel elfakulni, miként a szerepkört, avagy az irányítási jogot a jelenem felett; egy igencsak új személyiség vette át, aki... aki koránt sem én voltam. Mindezt pedig pusztán azzal örököltem meg, miszerint elfoglaltam egy testet, s bár nem szándékosan óhajtottam e létet, akkor sem volt sok eshetőségem a visszakozás nyomán. A legnehezebb, avagy mondhatni: intenzívebb részén azt hihetném, hogy túl vagyok, de... de ez nincs így, hisz' azzal, miként elnyomom a feltörni kívánó emlékeket, s megakadályozom a saját, illetve a Jefferson általi jellemképviselet összeolvadását; hátráltatom a kialakulni akaró felállást. Magyarán nem, hogy előrébb sem jutok, viszont még hátrébb lépkedem a céljaimtól, mintha minden egyes kimenettel arra játszana, hogy elbukjam e küzdelmet. Szinte... szinte még bele se fogtam az ellenállásba; el sem kezdtem a bosszúmat, s máris... máris oly' eseménybe botlok, ami erősen visszafog. Mi ez, ha nem szívás, s mi ez, ha... ha nem balszerencse?! Démonokat követtem esztelenül; bemérve a pozíciójukat könnyedén küldtem vissza őket oda, ahová valóak; a Pokolba. S hogy ezt miért is csináltam? Azért, mert jelentősebb mértékben ők tehettek erről az egészről. Nem elégedtem meg egy alkalommal; százszor is megkíséreltem visszatoloncolni őket a helyükre. Azt kívántam, miszerint szenvedjenek, maradjanak a mélységben, sőt sose... sose lássák újra az emberi terepet. Viszont... viszont aztán beugrott egy megoldás, amellyel sokkal jobban kijöhetnék... mily' kár is lesz értük..
- Az emberek igazából ostobák... - Fűzöm hozzá találomra a beszélgetésünkhöz. - ...ott van a szemük előtt minden és mégsem sem látnak semmit. Olyan ez, mintsem, amikor valaki boszorkány, de képtelen használni az ereje valóját. Nem lát benne lehetőségeket, eshetőségeket, megragadni kívánt tényeket... A mágia játékszer... olyan trükk, melynek az ára magas, viszont, ha megfizeted kellő mértékű elégedettséggel távozhatsz. - Sejtelmes mosolyra húzódnak az ajkaim, miközben random előadást tartok egyféle véleményről, ezzel zavarva össze a légkört. Egyrészt egyetlen darabkát nyújt ez belőlem, másrészt pedig erőteljes célzásként minősül felé.. Fizetség, amit le kellesz tennie az asztalra, s aki hallja a nevem, vagy csak szimplán tőlem akar valamit; az jobb, ha felkészül, mert a könnyen jött teljesítés szándéka, nos hamar átcsaphat csalódottságba.
- Nem firtatom a témakört.. - Döntöm oldalra a fejemet. - ..mármint alap, miként mindkét nemnek megvan a saját maga kis előnye, de vannak fejleszthető készségeink. Én pedig jobb szeretek mindenre felkészülni; nem hiába előzi meg a hírnevem a találkozást általában. - Ravasz mosoly, hanyag vállvonás és túl is ugorhatunk az egoista témán. Nem szokásom fényezni a személyemet, viszont... viszont kiváltképp' nagyszerű warlock vagyok és ezt a világért sem tagadnám le. - Idő, idő, idő... - Ingatom meg a kobakom, arra gondolva, miszerint mennyi percet is vesztegetem el az életemből... oh, igen, hónapokat... Démonokat üldöztem, s küldtem vissza a fenébe, mialatt a bensőmben harcot folytattam a saját érzelmi világommal; igazán hasznosan töltöttem az utóbbi... - Mások nem értékelhetik ennyire a türelmet.. - Hazudok, mint mindig; átverek és vágok másokat, mert ehhez értek; ez az, amiben jó vagyok. Olyan könnyen megtéveszthető mindenki... de tényleg mindenki... kész röhej ez az egész, bár annál szórakoztatóbb az élő show.
- Nyilván praktikusabb volna egy olyan kellék, ami elrejthetőbb, s nem épp' oly' mértékben feltűnő... - Bólogatok a szavaimra, ekként fejtve ki az övéi után a kis meglátásomat, s míg ő ecsetelte a tőr hasznosságát; kibökte azt is egyúttal, miszerint lehetne dekoratívabb és egyaránt apróbb... Ezért is esem gondolkozóba, hiszen valami megfelelő kellene, miközben az alakját méregetem. S áh, igen! Az a kis... hajtű. Szúr, mert éles és tökéletes, mert apró, közben meg még... viselheti is és senki sem fogna egyébiránt gyanút rá. Ez egy nagyszerű ötlet, aminek természetesen Ő maga is hangot ad. Tehát... nincs más hátra, mintsem az elkészítési hadművelet, nem igaz?!
- Lesz épp' elég hasznos funkciód, sőt... talán még, ha kedves vagyok meglepetést is csempészek mellé. - Kacsintok rá játékosan, ekként hagyva neki némi időt, ugyanis ki kell választania a számára legtökéletesebb funkciót. Kíváncsian figyelem, hogy mire is esik a választása, s amikor kimondja... én rögvest elmosolyodom. Bénítás... remek adottság lesz ez, bár azért arra ügyelnem kell, miként rajtam használhatatlan legyen. Oh, hogy gonosz vagyok?! Dehogyis! Csupán ösztönösen védem a saját mágiámtól a bőrömet... nem, mintha amúgy bármivel is megölhető lennék.
- A-a-a... - Szólok utána megemelt hangszínnel, miközben ő indulásra készen; elsétálna. - Nem kell még ma? S a hajtű? - Jelenek meg egyetlen mozdulattal előtte; semmi varázslatot sem bevetve. Ez voltaképpen az alapképességem, akármilyen testben is legyek. - Illetve... elfelejtettük lebeszélni a rád eső költséget, ami valljuk be, hogy nem lesz egy sétagalopp... - Léptem hozzá igencsak közel, így hágva át a tiszteletadást. - ...viszont, ha szeretsz átlépkedni másokon és képes vagy ártani akárkinek, főleg, ha azok neked is ártanának, akkor kellően élvezni fogod az alkut, szépségem. - Szegezem az íriszeimet az övéire, ahogy egy pillanatig őrülten csillan fel a lélektükreim jellege. Lássuk, lássuk... mit is szólsz ehhez, drágaságom?!

From one witch to another

Vállat vontam csak hetykén amaz kijelentésére.
- Kinek a pap, kinek a papné. - sóhajtottam lemondón. Amaz hanghordozása azonban sokkal többet is elárul, mint amit el szeretne. Bár erről aligha tud, ez egyazon tehetségeim közül, melynek amúgy mestere vagyok magam is – elhinteni dolgokat, elhitetni a másikkal, hogy valami igazán fontos, hogy az a szóban forgó dolog nagyon is számít, odadobni, mint holmi gumicsontot az ostoba ebeknek, hogy hadd csámcsogjanak rajta, aztán tragikus hirtelenséggel elvenni, és kételyek közé taszítani az értetlen és értelmetlen vérebeket, hogy most melyik valóságnak is higgyenek. Ellenben úgy látom, a brit popkultúrával telített hasonlatom jó néven vette, legalább is az arcára kanyarodó mosoly ezt a benyomást kelti. Elismerően hümmentettem.
- Pedig azt mondják, a nők természetükből adódóan jobbak több feladat egyidejű elvégzésében. De aztán ki tudja, mi az igazság. Nem tudtam, hogy egy professzionalistával van dolgom. – incselkedtem szemtelenül, de még mindig elég csábosan ahhoz, hogy enyhítsem a szúrkálódásaim helyét, netán észre se vegye azokat – A magunkfajtának mása sincs, csak ideje. Pazarolhatjuk is, annyi jutott. De legalább is spórolni biztosan nem kell vele. Mindent szépen alaposan meg lehet tervezni, sőt, a kivitelezés sem igényel mást, csakis türelmet.
Fázósan összefontam magam előtt a karjaimat, amíg amaz féltő gonddal megvizsgálta a ripityára tört amulettem – mely valaha Dahliáé volt – maradványait. Nem volt különösebben se szép, se strapabíró darab, még csak túlságosan nem is kötődtem hozzá. De ha valaki egyszer venné a fáradtságot, hogy szilánkjaiból precíz műgonddal újra összerakja, megvolna a maga bája. Nem nekem, de valakinek biztos. Tulajdonképpen még hálásnak is kellene lennem Chrissie-nek, hogy a kis malőrjének hála lecserélhetem a forrásomat valami sokkalta praktikusabbra. Valami, amit nem húz le egy mesterkélt memento terhének súlya. Valami, ami sokkal jobban tükrözi a szájízemet. Az egyetlen dolog, amire oda kellett figyelnem, hogy mindez azelőtt történjen meg, hogy újra összecsapnék az én hőn szeretett, mi több, dédelgetett fivéremmel.
- Tudtam, hogy ugyanúgy látod majd a dolgokat, mint én. – mosolyodtam el sunyin. – Nem voltam ideges, kedves. Értem, miért ez volt az első gondolatod. Kézenfekvő választás, Gyors, praktikus, halálos, és multifunkcionális. Azonban mindketten be kell, hogy lássuk, túlságosan is nagy, a tőr vagy kés pengéjének vastagsága önmagában kielégítő, de ha lehet apróbb, dekoratívabb, tán épp emiatt végzetesebb… Miért ne lehetne?
Nem csak ő esik gondolkodóba, de társulok hozzá én is, és bár sejtem, hogy egész más apropóval legelteti rajtam végig a szemét, mint én azt szeretném, igencsak imponál. Szinte egyszerre támad ugyanaz az ötletem, mint amaznak, és ennek hangot is adok.
- … Hajtű!
Hát hogyne. Elég apró, nem túl feltűnő, dekoratívabb aligha lehetne, de kellően veszélyes. Ravasz mosolyra kanyarodtak ajkaim, ahogy hátra nyúltam a tarkóm magasságában a hajkoronámhoz, és előhúztam onnan a szóban forgó kis elemet. Olyan öt-hét centi hosszú – vagy egy-másfél hüvelyk annak, aki nem érti a metrikus rendszert, hisz ez itt Amerika! – maga a tű része, a végén egy nem túl feltűnő nagyságú, csontból és fából csiszolt gomb pihen. Igazán szépséges. A kedvenc hajtűm. Az egyetlen. Érdeklődve hallgattam a felsorakoztatott lehetőségeket, elismerőn meg is emelkedtek a szemöldökeim.
- Micsoda bőségtálat kínálsz itt nekem, kedvesem. Egyenesen el vagyok ragadtatva. Egyik funkció hasznosabb, mint a másik. Kár, hogy mind egyszerre nem lehet – imitálok csalódottságot, mely csak félig volt mesterkélt. Tényleg kér, hogy ekkora hatalom nem lehet a kezemben. Lássuk csak,. A nyomkövető funkciót a dolgok jelenlegi állása szerint egy, azaz egy főn tudnám alkalmazni, és bár hasznosnak hangzik, a gyakorlati haszna vajmi kevés. Nem másképp az agykontrollal, és ha közönséges tolvaj szarka volnék, aki gondolkodás nélkül be-besurran a más területére, kérdés sem volna, hogy ezt választom. Azonban ilyen mélyre egyelőre még én sem süllyedtem. Persze, eljöhet az ideje, de erősen kételkedek benne. Hanem viszont a megbénítás! Na, kérem szépen, erről van szó, ebben már látok fantáziát! Ezzel már tudok dolgozni is.
- Alapos megfontolás után úgy gondolom, a legtöbb gyakorlati haszna annak van, ha bárkit bármikor egyetlen könnyed kézmozdulattal megbénítok. A többi ajánlat is kecsegtető, de nem eléggé – mosolyodtam el bájosan, válaszul amaz sátáni vigyorára.
- Fantasztikus! És most, hogy ezt is megbeszéltük… - és ezen a ponton képes voltam elegánsan biccenteni a férfinak, majd sarkon fordulni, hogy én most akkor nőiesen távozok.

678 szó || The Wolf || note: Your move x'D || kredit

Évek...
Amilyen szinten megfoghatatlan, épp' olyan módon kifizetődő. Akár mondhatnánk azt is, miszerint sokkal jobban járnak azok, akik természetfelettiek lesznek, vagy csupán annak születnek. Hiszen... nincsen problémánk, nincsen gondunk, nincsen határunk... Nem kötnek le minket ékes szabályok, s nem bélyegez meg minket maga a kor. Mennyivel is egyszerűbb így élni, nem igaz? Nem arra gondolva egyes pillanatokban, miként egy szép napon megöregszel, meghalsz, s ekként eltemetnek. Ehelyett a szemeid előtt más lebeghet; elérni kívánt célok, tudástár fejlesztés, hírnévszerzés... Máris jobban hangzik a lista? Oh, igen, a halhatatlan évek, vagy csupán a megölhetetlenség az, ami előrébb sodor, viszont... olykor ezeknek a kis trükköknek bizony hatalmas ára van. Olyan, amivel még Te magad sem számolhatsz. S a hőn ámított élet egyetlen csettintésre; fenekestül lehet a legrosszabb rémálmod. Azt hiszed... hazudok?! Nem, sosem teszem... vagy mégis, de ez kit zavar? Engem nem, őt nem, téged sem.. Ez az életrendje; megtévesztés, eltiprás, becsapás.. Emberek, kik embereken gázolnak át, s áh, igen, pontosan egy ilyen században élünk. Meglepő is lehetne a tény, ha nem ugyanezt tennénk mindannyian; célokat, álmokat, terveket szőve. De ezek vagyunk; akarunk és elveszünk. Kell, s megszerezzük. De, mint mindennek; ennek is ára van, míg néha ez a költség túl magas. Tehát hiába van hírnevem, ha közben a drága önérzetemen ez mit sem javít.
- Nem mindenki él ilyen apró-cseprő trükkökkel. - Válaszoltam egyféle könnyedséggel. Talán, még úgy is tűnhetett e perc kapcsán, mintha számomra nem okozna jelentősebb erőfeszítést, vagy, mintha csak félvállról venném az egészet. Végül is... nem telt semmibe sem összehoznom ezt a kis képességet. Egy jól irányzott mutatvány volt, némi beilleszkedési procedúrával és magával a vágy képzetével. Aztán tádám; létrejött az átok, vagy eme áldás - igazából attól függ, miszerint melyik oldalról szemléljük. Egyeseknek kiváló értékekkel bíró hatalom, másoknak meg inkább élet megkeserítő jelenlét, de ezt döntse el mindenki maga. Én ugyan nem szólok bele!
Határozottan mosolyra húzom az ajkaimat a Sherlock-os megjegyzése nyomán, bár, ami azt illeti, nem volt nehéz összetenni. Tények, érvek, állapítások... Oké, igazából hülyeség volt hangosan megjegyezni, de legalább megkaptam a detektív szerepkört is. Legközelebb lehet, hogy magánnyomozóként lesz rám szükség, sőt... ki tudja?
- Igazából a koncentráción múlik.. - Ejtem ki néhány fokkal mélyebb hangszín kíséretében. - Idő... hát igen, az van rengeteg. - Fűzöm még hozzá gondolatként, bár ettől nem jutunk előrébb. Apropó...
Azt tekintve, egyre közelebb jutunk a lényeghez, magához a feladathoz és a szemrevételezett tárgy igazán sokat elárul - mondhatni többet is, mintsem kellene. Ez az, ami fontos a mágiában, hiszen az összetettsége és a bonyolultsága ellenére; kifejező, letisztult és felettébb egyedi. A darabkák már most megmutatnak egy pontot, ekként illesztve össze további puzzle-ket; megvonva némi kételyt. Érdemben értékes információt hordoz a kellék; maga az amulett - mind a viselője, s mind a megalkotója részéről. Felületes munka, s bár ősi mágiának tűnik, mégsem elég alapos. Kérkedő, hivalkodó, elpusztítható.. Elmélkedésemből a szavai zökkentenek ki, amelyekre kellő figyelmet fordítok. Minél többet árul el róla, s minél jobban elmélyedek ebben, annál egyszerűbben fejthetem meg a megoldást. De persze, nem is én volnék, ha nem bonyolítanám. Tehát... eltörték -, ez sok mindent megmagyaráz. De sosem értettem, miként a mágikus erőt miért ilyen nyamvadt eszközökbe tuszkolják. Pont egy nyakék, s főként, hogy nincs rajta védőbűbáj? Érdekes teóriája lehetett a készítőnek..
- Igen, ez igaz. - Bólintok rá az érvelésére. - Ne aggódj, nem ebben gondolkozom, viszont... hirtelen elő kellett állnom egy tárggyal. - Vonok vállat, miközben visszacsomagolom a selyem zsebkendőbe a ripityára tört darabkákat, amit végül könnyedén csúsztatok a kabátom belső zsebébe. Mert igen, erre is szükségem lesz. - Valami apró, nem annyira feltűnő, de mégis fémkészítésű, avagy tűszerű akármi kellene. Nincs nálad mondjuk egy... - Töprengek el, így mérve végig a nőt, ami félreérthetővé is válhat, de... - ...oh, igen! - Mutatok a vörös hajzuhatagára. - Hajtű esetleg?
Számba veszek lehetőségeket, hisz' a repertoár; igen széles skálán mozog.
- Mondjuk a test kiválasztásának megjelölésén túl... - Kezdek bele az ecsetelésbe hosszú percek múltán. - ...elérhetővé válhatna egyetlen tűszúrással, hogy az áldozat lekövethetővé váljon. S hogy mit értek ez alatt? Nagyjából úgy funkcionálna, mint egy nyomkövető. - Magyarázom, miként különbséget akarok tenni a megjelölési módszer és a csel alkalmazása között. - Akár felhasználható lehetne ugyancsak ezen technikai malőrrel; agykontrollra. Oké, bizonyos keretek közé szorítva, de megoldható.. - Morfondírozok némi szünetet tartva. - Sőt... mi lenne, ha az áldozatot megfertőznéd? Tegyük fel... megbéníthatnád egy rövidke időre, míg megjelölöd, vagy... elintézed azt, amit akarsz, netán meglógsz előle.. - Sorolom az opciókat, összeszedve három röpke, de megfelelő példát; képességet, arra vonatkozóan, hogy mikkel is élhet. - Mit mondasz? Tetszik valamelyik? Mást szeretnél? - Érdeklődök kíváncsian. - Bár széles a választék és bármi is legyen; rajtad áll! - Jelenik meg egy ördögi vigyor az arcomon.

From one witch to another

Az az át nem gondolt, őszintének ható, de mindenképpen rövid mosoly sejtetni engedi, hogy a mimikája és a szavai mögött kőkemény tapasztalat, és egy meglehetősen sötét történet lapul. Nem egyedi eset. A halhatatlanságnak és az elpusztíthatatlanságnak vérrel kell megfizetni az árát. Elismerőn hümmentettem, tudomásul véve saját igazamat.
- Nem is rossz. Az ember lánya nem botlik bele lépten-nyomon hasonszőrű szerzetekbe.
Ez persze nem volt egyenesen arányos azzal, hogy máris puszipajtások leszünk, de ezt neki nem kellett tudnia.
- Bravo, Sherlock – csak hogy a brit tréfáknál maradjak, és úgy látom, a válaszom elnyerte a tetszését. Az egyetlen ok, ami miatt lemondtam a színpadias, elegáns tapsról is. Úgy sejtem, nem ejtettek rajta sebet a szavaim, mégis majd fél percre félrepillant, de ha tudnék is gondolatot olvasni – mint ahogy nem tudok – akkor sem igazán érdekelne, mi az oka a szünetnek. Szavaira sejtelmesen elmosolyodok. Úgy tűnik, sikerült felkeltenem és végleg megragadnom a figyelmét, én pedig hagyom, hogy közelebb lépjen hozzám.
- Azt hittem, a szimultán feladatmegoldás a nők privilégiuma. – pillantok fel rá, ahogy egészen előttem áll meg – Ennek a nőnek pedig van ideje.
Van még új a nap alatt, ezek szerint, Biztos voltam benne, a kiállása, az öltözködése, az illata és az aurája alapján, hogy Zack Reed a saját nemét részesíti előnyben, de lehet, tévedek. A tényen viszont, hogy én annál inkább, ez mit sem változtat. Ahogy előre nyújtja a kezét, egy csapásra megszűnik a kettőnk közt tematikusan felépített, sűrű levegő, én pedig engedékenyen átnyújtom felé az amulett maradványait. Nem félek tőle, hogy kárt tesz benne – azt már megtette más, és annál nagyobb kárt nem lehet benne tenni. Ahogy realizálom, hogy bizony el kell regélnem ennek a történetét, undokul elfintorodok, a karjaimat pedig fázósan karba fonom. Nehezet sóhajtok, mintha a szám nyitnám, hogy kihúzhassák a fogam.
- Ez az amulett, azon kívül, hogy egy számomra nagyon fontos személy utolsó mementója, úgy működött, mint a mágikus képességeimet etető akkumulátor. Elraktározott kellő mennyiségű mágiát, hogy amikor szükségem volt rá, legyen kéznél kellő mennyiségű energia. Ha merítek valamelyik őselemből, a hétköznapi mágiát még így is végre tudom hajtani, de a nyerőkártyámat, a testből testbe ugrást már nem tudom végrehajtani nélküle. És hogy hogy sérült meg… - mosolyogtam undokul – Családi perpatvar. Az én kedves mostohaöcsém azt hitte, revansot vehet rajtam. Kitekerte a gazdatestem nyakát, az amulettet pedig ripityára törte, talán hogy bebiztosítsa magát, hogy tudja, nem térek vissza. Szegény naiv gyermek… Nem tudta… Nem tud az semmit. – fejezem be a mesét egy vörös tincset hátradobva a vállam felett – Nagyon lebutítva igen, ezt szeretném. Bár nem vagyok benne biztos, hogy a kés a legmegfelelőbb eszköz ehhez. Nem valami praktikus. Túl nagy, túl árulkodó.
Amikor azt mondja ellenben, hogy ez túlontúl egyszerű, érdeklődve felvonom a szemöldökömet.
- Oh? Tetszik, ahogy beszél, Mr. Reed. Hallgatlak, miféle lehetőségeim vannak? – őszintén érdekel, a boszorkánymester mit forgat a fejében. Hisz mi lehet kézenfekvőbb magánál a kifogyhatatlan és kiszámíthatatlan mágia hatalmánál?

476 szó || Red Right Hand || note: Na, témánál vagyunk. || kredit

Igyekszem a partneremet kellőképpen felmérni, s ekként nem, nem csak a külsőségekre alapozva. Próbálok valamiféle rést ütni ezen a pókerarcon, mintha csupán az oly' könnyű feladat volna. De a vonásai, a tekintette, maga az alakja... - nem árul el többet, s ez aggasztóan ironikus. Pontosan olyan, mintsem egy lottójáték, amit annak reményében teszel fel, hogy nyerni óhajtasz, de aztán kiderül, miként egyetlen variáció a helyes és a többi pedig bukta. Van egy árnyalatnyi mázli ebben a dologban, amely által; vagy bejön, vagy nem. Én is valahogy hasonlóan tippelgethetek; olvasva a szemei világából, megfigyelve a mozgását, s az arca apró kis rezdüléseit. Kezdem lassan azt hinni, miszerint szándékosan arra játszik, miként kiolvashatatlanná váljon. Persze az évek múlásával ez nem nehéz. Elsajátítunk dolgokat, fejlesztve az emberi adottságaink értékét, így válva képessé olvasni a másikban, vagy csak egy-egy dologból leszűrni valamit. Képeket rakunk össze, vázlatot alkotunk a palettán, míg a végeredmény zárlatában; kijön az összkép. S annak ellenére, hogy a testbeszéde nem vezetett sokhoz - mondhatni: semmihez -, a tekintetében ott csillogott valami sejtelmes meglátás, ami bizony a maga módján árulkodó jelleggel bírt. Nyilván volt valami ok a háttérben, amiért pont erre járt ilyenkor. De ezen felesleges is volt gondolkoznom, hiszen semmiből sem tehetném össze az apró kockákat -, az a puzzle megfejtetlen maradna. Tekintetbe véve, miként nem ismertem eléggé, s hogy nem is voltam jó a tipp-mix pontosításában, avagy helyesbítve: nem vagyok gondolatolvasó egyed.
- Pontosan.. - Biccentek rá a mondandója lényegére és egyaránt a szavamra. - Van, akiknél a hobbi stimmel; nálunk meg az elpusztíthatatlanság fogalma. - Ott lappang az a kósza mosoly az arcomon, elárulva valami egészen sötét dolgot. Míg egyesek azon aggódnak egész életük folyamán, miként ez mily' rövid, s bár' ne érne véget, addig mi maximum csak azon; hogyan is érhetnénk célt. Ez pedig elárul egy-két jelentősebb háttéri kapcsot. Nyilván mindkettőnknek megvan a maga keresztje; a sajátos terhével ellátva -, amit ugyan nem kell fokozni. Aztán nyilván a múltunk egy eldugottabb szegletében; lappanganak rejtelmek, s titkok, amelyeket jobb nem feltárni a nagyközönség előtt. Ezért is ennyire zárkózott; mert egy vadidegennel szemben nem akar kiszolgáltatottá válni, nem igaz? Nem, mintha attól kéne félteni őt, hogy törékeny kis nádszál volna. Ettől több van benne; sokkal több. Egy lehetőség, egy adottság, egy sötét volumen.. S már csak annyi a kérdés; vajon mennyi ideje élhet a földön?
- Akkor ezek alapján; egyikünknek sincs. - S ez tetszik. Tetszik, ahogy felvállalja, hogy nem veszthet semmit. Ott van benne az a határozott kiállás; az a merően vak elhivatottság és önbizalmi érték. Ezzel kelti fel bennem igazán az érdeklődést, s nem azzal, hogy ki, vagy honnan jött. Sosem érdekelt az a tény, hogy ki állt előttem; a lényeg az volt, hogy legyen benne valami.. valami megfoghatatlan. Ugyanis ezzel kitűnt a sablonos egyedek közül; s lám, lám... ő főként. Ugyanazok az alapok; érdeklődési irány. Maga a halhatatlanság, mint egyféle titulus. Jó, oké, képletesen, mert 'visszatérünk a halálból fázis', de szerintem érthető. Félretekintek egy félpercig, miként konstatálja ezt. Tudom, tudom... Lehet, hogy jobban értékelte volna a beszédet, de erre azt hiszem még végtelen időnk lesz, tekintve, hogy nem két perces csiribí-csiribá-ról van szó, vagyis.. erősen ez a megérzésem. - Aközben is kiismerhetlek, vagy beszélhetünk akármiről, amiről csak óhajtunk... - Jegyzem meg a szemeit pásztázva. - ...miközben próbálom fejben összetenni, amit akarsz. A kíváncsiságom nem fog alább hagyni, főként, ha izgalmas dolgot kívánsz magadnak. - Mosolygok ravasz módon, kiélvezve a szavakat. Nem is tippelgetek, hogy mit óhajthat, ezért csak megvárom, amíg bemutatva; előadja nekem. Érdeklődve lépek még közelebb felé, magam mellé engedve a kezeimet. Tehát egy megbűvölt nyaklánc... hm, érdekes. Hallgatom az információ morzsákat, miközben kinyújtom a kezem, ekként jelezve, hogyha szabad a dolog, akkor átvenném egy kis megnézésre.
- Értem, értem... - Figyelem a széttört darabkákat. - ...hogyan sérült meg? Eleve törékeny volt, s bárki szétüthette egy csapásra, vagy... valamihez kötve lehetett elpusztítani? - Érdeklődöm felvonva a szemöldököm, ahogy tovább vizsgálom; már, ha az nálam van. - Roppantul érdekes.. - Jegyzem meg inkább magamnak, mintsem a számára, miként lassacskán újfent neki szentelem a figyelmemet. - Tehát összegezve.. - Elmélkedőn kezdek bele. - Azt szeretnéd tőlem, hogy egy adott tárgy; mondjuk egy "kés".. elnyeljen kellő mennyiségű mágiát, amelyet bármikor használhatsz kifogyhatatlan eszközként? Emellett benne lenne a testugrás is, mint olyan, nem igaz? - Térek rá a tárgy lényegére, ugyanis ezt kell megalkotnom, vagy úgymond összeállítanom a részére. - De ez így... öhm... túlontúl egyszerű. Nem szeretnél még hozzá pluszba akármit? Valami kis meglepetést, amivel még feldobhatod, sőt érdekesebbé teheted ezt a tárgyat? Mint egy kicsi kis képesség, csak az izgalmak kedvéért. - Teszem még hozzá, ahogy máris a varázslaton töprengek. Kellenek hozzá tárgyak, néhány ige, meg némi vér... Persze, ezeket nem árt ám beszerezni. Oké, oké, haladjunk lépésenként... Először egyeztessünk, aztán meg majd jöhet is a móka.

From one witch to another

Úgy tűnik, tetten értem az én elveszett báránykámat valamiféle nagy volumenű és horderejű gondolatok garmadájában, mert előbb lepte meg a tény, hogy egyáltalán bárki kószál még erre éjnek évadján, mint az, hogy nőből vagyok. Ez vajon mit árul el róla? Finom, de annál határozottabb mozdulattal állok meg előtte enyhe terpeszben, és figyelem végig a mozdulatsort, ahogy ellöki magát a faltól, és nyeglén felém fordul. Na, az arcára kiülő csalódottság, amiért nem egy 20 éves szende fruska vagyok, már egy-két igen szolid tényt elárul róla. És egyáltalán nem tetszett. Bár, akkor arra is biztosan rájött, hogy vagány kislány vagyok, a cipőmet is magam kötöm be, és ez egy-két tényt benne is meg kellett, hogy szilárdítson. Úgy látom, a kedvére van a kiállásom, talál benne valami érzékien vonzót, hogy egy sötét, nyirkos sikátor kellős közepén titkos paktumot fogunk kötni. Mert hogy titkos paktumot fogunk kötni. Nem mozdulok egyetlen centit se, ahogy közelebb lép hozzám, hagyom, hadd nézzen meg magának, ha akar. Az a mosoly részemről is negédes válaszra lel, habár a tömény cigarettafüst kezd egy kissé sok lenni. Nyájasan elmosolyodok a feleletre.
- Tehát inkább a második. Ez arra enged következtetnem, hogy több bennünk a közös, mint azt elsőre gondoltam.
Nem féltem a cigaretta mennyiségét. Biztos vagyok benne, hogy talál megoldást, hogy hogyan gyújthasson rá egy hetedik szálra. Mi boszorkányok már csak így működünk. Csak a szúrós, kék tekintetemmel figyelem az utolsó fényforrás, az égő cigarettacsikk halálát, ahogy amaz eldobja, majd rá is tapos. Ráérős komótossággal cirógatom a karomon pihenő holló éjfekete tollazatát, és nem kerüli el a figyelmemet, hogy ő is észrevételezte. Sustorogtam valamit még az én szénfekete szépségemnek, aztán útjára engedtem.
- Csak az fél a haláltól, akinek van veszíteni valója, kedves – térítettem vissza a kapott mosolyt egy másikkal, aztán ez kissé elhalványul, ahogy nyersen és erőszakosan rávilágít a tényre, hogy sem az idő, sem a hely nem alkalmas véletlenszerű bájcsevelyre. Összefontam magam is a karjaim – Hát jól van. Azt hittem, ennél fontosabb neked az előjáték, de részemről egyből a tárgyra is térhetünk.
Megvárom, míg a kíváncsiságát felingerelve közelebb lép, még mindig kínosan ügyelve arra, hogy a testbeszédem épp csak annyit áruljon el belőlem – a céljaimból és a vágyaimból – amennyit akarok.
- Volna itt valami. Pontosabban valaminek a maradványai. – nyúltam a zsebembe, hogy előhúzzak belőle egy szép és tiszta selyemzsebkendőbe csomagolt, ripityára tört nyakláncot – Azon felül, hogy egy nagyon fontos személytől kaptam, funkcionális is volt. Tudom, hogy gyakorlatilag javíthatatlan, nem is azt akarom, hogy rendbe hozzuk, hanem hogy pótoljuk valamivel. Esszenciális a számomra, hogy legyen valami, aminek segítségével a nagyobb mágiákat, konkrétan egy más testbe való ugrást eszközölni tudjak.  

429 szó || Sand Planet || note: Na, témánál vagyunk. || kredit

To: Ambrosia Thorne

Hetykén nyúlok a gyújtóért, miként lángra lobbantva odatartom a cigit. A tűz sziluettjét figyelem egy darabig, majdan beleszívok a kátrányba. Letüdőzöm egészen mélyen a nikotint, aztán egyszer csak kifújom a füstöt. Felettébb érdekes, ahogy egy-egy élvezeti szer függőséget okoz. Jelen esetben nálam a dohány, míg egy másik szempontból a drogért remeg minden porcikám, s bár én nem nyúltam érte egyszer sem, de ez az előző test tulajdonosról nem mondható el. Még így hónapok elteltével is nehéz megszokni... mint egy rossz kábítószeres; konkrétan úgy érzem magam. Enyhén megrázom a fejem, neki dőlve ezzel még inkább a jéghideg kőfalnak. Elfog egyféle jóleső és kelletlen borzongás, mint, amikor valaki hozzád ér a dermesztő kezével. Ennél már csak az lehet jobb móka, ha a tél közepén meztelenül rohangálsz a hóban. Próbáltad már? Nem, én sem... csak valamiért egyszerűen felmerült bennem. Esetleg... egy jégkamrás faktort is kipróbálhatnék, hiszen a tapasztalat teszi a mestert, nem igaz? Még úgy sem haltam meg ilyen szépen, sőt egy hatalmas jégtömbre hasonlítanék, vagy egy extra nagy jégkockára. Aztán meg hupsz az üdítőbe, mint egy kellő mértékű hűsítő..
Elmélkedésemből a magassarkú cipő ékes kopogása ránt vissza, mint egyféle jelzés. Persze, hova is gondol az ember... Itt még az éjszaka sötétjében is kóborolnak a kíváncsi lelkek. Persze, meg se lepődnék, ha a drága nő -, mert egy pasi csak nem járkál ilyen cipellőben - valami kis természetfeletti lenne. Mondjuk egy vámpír biztosan nem, mert ahhoz képest eléggé lassan közelít. Na meg, akkor a nyakamra pályázna rögvest, vagy mégsem? Finoman lököm el magamat a faltól, ekként fordulva az időközben megérkező hölgyemény felé. Személy szerint le is döbbent, hiszen nem egy fiatal lányka képe tekint vissza rám, s emellett nem is egy elveszett ártatlan lélekké. Ami azt illeti, még tetszik is nekem a helyzet. Van benne valami elragadóan merész és egyaránt határozott fellépés. Mint, aki egyszerre tudná azt, miszerint mit akar, de mégis csak sejtelmes maradna. Megejtettem egy mosolyt a kérdései nyomán, ahogy újabbat szívtam a mámorból. Végül tettem felé egy lépést, fürkészve a vonásait és értelmezve ezt a nagyra törő kérdés sort. Nem nagyon szokta ez érdekelni az embereket, szóval kíváncsi lennék, miként mire is akart pontosabban célozni.
- Néhány darab füstölgő halál csupán... - Slukkolok a szálból. - ...ami különösebben nekem nem árthat. - Vonok vállat, mintha a világ legtermészetesebb módja lenne a töménytelen cigaretta mennyiség. Persze, az már egy másik kérdés, hogy ez volt az utolsó szálam. Oh, persze... hogyan is felejthettem el? Hiszen warlock' vagyok. Egy boszorkány, aki egy csettintésre varázsolhat magának egy újabb dobozzal, bár ez a kereskedőkkel szemben nem fair... de én mikor is voltam az? Lazán dobom le magam elé az elszívott csikket, ahogy könnyed módon lépek rá; eltaposva azt. Csak ezek után tűnik fel a holló és a hölgy különös kapcsolata. Áh, ezek szerint jó kapcsolatban van az állatokkal? Megérti a nyelvüket? Töprengek el, majd keresztbe fonom a mellkasom előtt a karjaimat.
- Egyébként nem félek a haláltól. Miért te igen? - Érdeklődöm egy kósza félmosollyal. - S ha szabad kérdeznem... miben segíthetek? Ugyanis... - Tekintek körbe a sikátorban. - ...nem szokás ilyenkor erre flangálni, s főként nem szoktak csak úgy engem leszólítani. - Pillantok rá újfent. - Tehát valamit akarsz, ugye? - Teszek egy lépést előrébb, ekként hagyva köztünk néhány méter távolságot. - Már csak az a kérdés maradt hátra... Mit? - Döntöm oldalra a fejem, méregetve őt, ugyanis valahogy ki kell találnom, miként mit akarhat. S ezt csak a testbeszéd árulhatja el, vagy tán az sem?

Outfit || 572 || Pure Grinding || - || kredit

From one witch to another

Nem telt sok időbe, hogy tudomást szerezzek Zack Reed, boszorkánymester létezéséről. Felkutatni már annál nehezebb feladat volt, de semmi olyan, amit néhány szerencsés időben, és leginkább szerencsés helyre elküldött katicabogár, szarka és holló meg ne oldana. Újabb akadályt – még mindig semmi legyőzhetetlent, de valamivel több áldozatot igénylőt – gördített elém a tény, hogy az én kis kedveskéim azt suttogták a fülembe, hogy nem New Orleans-ban, hanem a pár órára fekvő Mystic Falls-ban találom. Megtehettem volna, hogy odateleportálok, saját dolgomat megkönnyítendő, de úgy döntöttem, inkább veszem a fáradtságot, és adok az első benyomás hatalmára – a személygépkocsis megközelítés mellett döntöttem. Aznap este, amikor a történetünk elkezdődött, egy éjfekete holló pihent az egyik sikátor felett a tűzlétra tetején. Párszáz méterre ama bizonyos sikátor előtt parkoltam le, és mielőtt még kiszálltam volna, gyorsan megigazítottam a sminkemet. Egy számomra kedves dal verse-jét dúdolgatva zártam le a kocsit, majd léptem be a meglepően visszhangos, az esttől hideg sikátorba. Szándékosan magassarkú cipőt húztam, hogy jól hallhatóvá tehessem a közeledtem. Egy pont után intenzív cigaretta füst édeskés aromáját véltem felfedezni a levegőben terjengeni. Megvolt az öt szál is, ha nem hat. Innen tudtam, hogy jó felé megyek. Pár méterről öblös, nyers, brit akcentusú szavakat vernek vissza a vaskos téglafalak, ez pedig szemtelen mosolyra fakaszt. Még közelebb lépdeltem.
- Nem félsz, hogy korai halálod leled ennyi kátránytól? – villantottam ki apró, hegyes fogaimat a mosolyom alól – Vagy talán épp azért szívod őket ilyen elánnal, mert tudod, hogy az sem pusztítana el?
A holló, mely eddig a tűzlétra legfelső fokán tollászkodott, visszhangos károgással elrugaszkodott, és helyette megpihent a kézfejemen. Megcirógattam, mintha valami házimacska volna.
- Jó kislány… - duruzsolom neki halkan, mielőtt a férfinak szenteltem volna a figyelmemet – Kerestelek. És úgy tűnik, meg is találtalak.  

283 szó || Gravity || note: Better late than never! || kredit