Lassan fedi fel előttünk valódi arcát a világ, hogy talán semmi sem állandó, csak a fájdalom, a gyász. - Vihar sújtotta üresség... - a tinta makacsul foglalja el helyét a kávétól ázott papíron, miközben ölembe bújt, fekete, apró könyvedbe körmölök. Rándul a vállam, ázott vagyok. A hajam csomókban áll össze, nyirkos. Vér foltok tarkítják  ruháimat. Ujjaim közt pördítem a tollat, majd felpillantok. Zuhog. Kopog. És fúj a szél. Megkongatja lágyan az üveget, majd birtokba veszi a vékony átlátszó rétegre tapadó cseppeket, s kedvére irányítja azokat. Homlokom döntöm a vékony- hűvös rétegnek, miközben Rád gondolok. Az otthonunk.

Nehéznek érzem szemfedelem, így lehunyva megadom magam a mentális emlékképeknek. Látom a villanást, s látlak téged. Rohanvást térdelek melléd, hogy karjaimmal közre fogjam elgyengült tested, amikor láz gyötörte karcsú alakod és támogatásra volt szűkséged. Épp most súgom füledbe, mit érzek irántad. Elveszve, gyengén pillantasz rám. Kérlek, ne szólj semmit! - ezt kívántam. És kívánom most is, mikor távol vagy tőlem. Szám sarkán gödrök jelennek meg, ahogy felidézem első éjszakánkat. Emlékszel, hogy hányszor ugrottam ki eléd a sötétből, hogy sikolyodból nevetést formáljon a heves szívverésed? A nyakamba kapva vittelek le a tóhoz, kétszer is. Akkor még nem gondoltam, hogy a világnak mennyire jelentéktelenül aprónak számítok, hogy minden elképzelésemen túl nő, s igazából sokkal nagyobb. Lapozok fejemben. Te voltál az első nő, akit...

Felnyitom íriszeim, a házunk belterére pillantok, tovább siklanak szemeim. Müzlis doboz az asztalon, épp, mint akkor. Az első reggelünkön. Halk nevetés szökik fel belőlem, ami lassan fakul arcomra. Új-Mexikóban töltöttünk egy nyarat... Halántékom nyomom a hűvös üvegnek, miközben lehunyom szemeim ismét. Engedem, had járjon át az emlékek halmaza.
A földhöz vágott bögre, a kinn töltött éjszaka a napozó ágyakon. Csukott szem mögül is mosolygok. Különlegessé tettél azzal, hogy te milyen különleges vagy. Emlékszem, hogy mennyire izzadt a tenyerem, ki vert a víz és émelyegtem. Nem tudtam levonni rólad a szemem, miközben meséltél... Ott csodáltalak meg először. A rajz a porba neveink kezdőbetűivel, az ismeretlen érzések és a mosolyod elég volt ahhoz, hogy elgyengüljek...
Erik bizonygatta, hogy bolond vagyok, de nem számított. Attól az estétől számítva, már nem. Megköszörülöm torkom, miközben felnyitva szemeim újra a sötét égboltra emelem tekintetem. Becsukom az ölembe tartott könyvet és félrecsúsztatom.
Sérülékennyé tettelek, és te elveszetté bűvöltél engem. Pontosan tudom, hogy mit jelent az, ami összeköt minket. A halhatatlan - így nevezett a nő. Sosem feledem tekintetét, sem szavait. Egy részem -ki tudja, hogy mekkora részem- igazat ad neki. Ostobaság, hogy visszajöttem, hogy itt vagyok, hogy ... Mi sülhet ki abból, ha a hold szülötte embert akar játszani?

Leküzdve torkomban egy gombócot lassan lehámozom magamról a vörös-kockás plédet - nem tudom, mikor került a hátamra - , s halk, nesztelen léptekkel igyekszem a ház másik végébe. Apró termet borítja be a hatalmas ágyat. Kéz - láb a testhez simul, egészen kicsire fest. Szőke, ezúttal kócos tincsek mindenhol. Mosolyt csalsz arcomra, így is, hogy alszol. Halovány bőrbe bújt ujjaim arcodat kutatják, hogy kemény vonalaid simogathassák. Apró köröket rajzolok orcádra, végül az ágy peremére kucorodok. Tekintetem nem vonom el rólad. Nézem a gesztusaid. Parancsoló, igazságot követelő ajkaid. A karjaid, hányszor öleltek már, s karcsú törzsed, hányszor öleltem már... Végül elpillantok rólad és a szekrényen heverő képre pillantok, ahonnan együtt nézünk vissza rám.  Halványan elmosolyodom, végül lemondóan felsóhajtva felemelkedem, hogy véve egy mély levegőt, felkészítsem lelkem, vázam arra, hogy a szemedbe nézve elmondjam, mi lett belőlem...

... és akkor felpillantasz rám.