Felnyitom íriszeim, a házunk belterére pillantok, tovább siklanak szemeim. Müzlis doboz az asztalon, épp, mint akkor. Az első reggelünkön. Halk nevetés szökik fel belőlem, ami lassan fakul arcomra. Új-Mexikóban töltöttünk egy nyarat... Halántékom nyomom a hűvös üvegnek, miközben lehunyom szemeim ismét. Engedem, had járjon át az emlékek halmaza. A földhöz vágott bögre, a kinn töltött éjszaka a napozó ágyakon. Csukott szem mögül is mosolygok. Különlegessé tettél azzal, hogy te milyen különleges vagy. Emlékszem, hogy mennyire izzadt a tenyerem, ki vert a víz és émelyegtem. Nem tudtam levonni rólad a szemem, miközben meséltél... Ott csodáltalak meg először. A rajz a porba neveink kezdőbetűivel, az ismeretlen érzések és a mosolyod elég volt ahhoz, hogy elgyengüljek... Erik bizonygatta, hogy bolond vagyok, de nem számított. Attól az estétől számítva, már nem. Megköszörülöm torkom, miközben felnyitva szemeim újra a sötét égboltra emelem tekintetem. Becsukom az ölembe tartott könyvet és félrecsúsztatom. Sérülékennyé tettelek, és te elveszetté bűvöltél engem. Pontosan tudom, hogy mit jelent az, ami összeköt minket. A halhatatlan - így nevezett a nő. Sosem feledem tekintetét, sem szavait. Egy részem -ki tudja, hogy mekkora részem- igazat ad neki. Ostobaság, hogy visszajöttem, hogy itt vagyok, hogy ... Mi sülhet ki abból, ha a hold szülötte embert akar játszani?
Leküzdve torkomban egy gombócot lassan lehámozom magamról a vörös-kockás plédet - nem tudom, mikor került a hátamra - , s halk, nesztelen léptekkel igyekszem a ház másik végébe. Apró termet borítja be a hatalmas ágyat. Kéz - láb a testhez simul, egészen kicsire fest. Szőke, ezúttal kócos tincsek mindenhol. Mosolyt csalsz arcomra, így is, hogy alszol. Halovány bőrbe bújt ujjaim arcodat kutatják, hogy kemény vonalaid simogathassák. Apró köröket rajzolok orcádra, végül az ágy peremére kucorodok. Tekintetem nem vonom el rólad. Nézem a gesztusaid. Parancsoló, igazságot követelő ajkaid. A karjaid, hányszor öleltek már, s karcsú törzsed, hányszor öleltem már... Végül elpillantok rólad és a szekrényen heverő képre pillantok, ahonnan együtt nézünk vissza rám. Halványan elmosolyodom, végül lemondóan felsóhajtva felemelkedem, hogy véve egy mély levegőt, felkészítsem lelkem, vázam arra, hogy a szemedbe nézve elmondjam, mi lett belőlem... ... és akkor felpillantasz rám. - Lara? - attól félek az álmából ébreszteni, nem a legszerencsésebb - de nem áll szándékomban elillanni, most hogy ennyi idő után végre újra előtte állok. Vázam kihúzom, arcom gondterhelt. Úgy nézem, hogy még ilyen ébertelen állapotban is láthatja rajtam a megbánást. A baleset óta hetek teltek el, én pedig a vérszomjammal küzdöttem, küzdöm most is, mindig. Meg akartam halni, de tudtam, hogy nem tehetem meg anélkül, hogy ne állnék elé, ezért eljöttem - és itt vagyok, teljes valómba, vállalva azt, ami belőlem lett. Bármennyire esik is nehezemre, minden izmom belefeszül, nyelnem kell, ahogy a reakciójára várok. Leengedem kissé törzsem, hogy megérinthessem, megsimíthassam karját, arcát, bármit, amiből érzem testének hőjét - mit magamon már nem tudhatok többé... - Hazajöttem... - búgom rekedtes hangon, kiegyenesedve előtte, türelemmel arcomon, mégis tudom, érzem, íriszeimben némi rettegés csillan meg. Mégsem tudott rólam, talán már el is temetett a szívében,... A poklot járhatta meg, akárcsak én, de hiszem, hogy együtt még megmenthetjük.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
|| 
