Azt mondják, miszerint a család szó oltalom, hogy a gyermekkor a legszebb emlékeink közé sorolható, s minden boldogságunk innen idéződhet fel. De a valóságban komplikáltabb a helyzet, ugyanis nem minden az, aminek első pillantásra tűnik. Persze, te magad esküdni mernél, hogy már pedig így van, hiszen két szülővel nőhettél fel, és sok testvérrel, akik mindig melletted voltak a legrosszabb pillanatban. Számíthattál rájuk otthon, az iskolában, sőt magában a szabadidődben is, mintsem egyféle őrangyalokra. Nyilván a mai napig kijöttök, de... Figyelj, kérlek, én azt mondom neked, hogy mindig is lesznek kivételek. S csupán addig vagy szerencsés, míg nem tapasztalod meg az árnyoldal okozta kétségbeejtő érzést..

Az erdő egy igencsak sötét hely, s főként az éjszaka kellős közepén. Rémisztő, hátborzongató, és veszélyes.. Egyik épeszű gyermek sem futkározna errefelé, sőt... még csak játékból sem. Az idő lassacskán éjfélt üt, elhozva a boszorkányok óráját, ezáltal teret adva a sötétség lényeinek. A Hold ékesen tűnik fel az égbolt peremen, míg a megannyi apró kis csillag hálózatként kötődik össze. A lombokról néha lehullik egy-egy kósza levél, a hidegség betölti szinte a teret, és csak néhány állatka az, mely ilyenkor zajongni vél. Mégis valami nem stimmel... A tájat felveri egy éles üvöltés hangja, s az eddig hangtalan környezet immáron zajossá válik. Rémült állatok ugranak le a fákról, s szélednek tova, bújnak el, és húzódnak össze. Rohamos futóléptek adnak hangot, falevelek zörögnek, s bomlanak szerteszéjjel. Levegő kapkodás, iramos szívverés, és folytonos hátrafelé nézés. Szinte életre menő harcnak tűnhet a mostani jelenet, nos külső szemmel tekintve..
- Állj meg! - Hallatszik fel a távolból, egy férfi hang. Szinte felbőszülten üvölt. Érződik, hogy mérhetetlenül haragos, és mérges. - Állj meg a hétszentségit, te kis... - Folytatja, nem adva fel. Ugyancsak rohanó tempóban halad, de nagyobb előnnyel rendelkezik, mint a tapasztalatlan kislány.
Az idő lassan telő intervallumként szolgál, ahogy a pillanat egy rémület képévé változik. S hiába minden lépés, sietés, avagy száguldás... Egyetlen egy figyelmetlenség, amely hibának számító, és máris a földön kötök ki. A falevelek alatt rejtőző nagyobb kődarabban megbotolva, ugyanis előre esek. A térdeim csattannak a kemény földön, ahogy a kezeimmel megtámasztom önmagam. Már éppen felállnék, amikor nyilalló fájdalom fut végig a lábamban. Halkan sziszegve csúszok előrébb, de a férfi - a saját apám - utolér. Elkapja a lábfejemet, és teljes erővel ránt visszafelé. Időm sincs reagálni, s nem hogy védekezni. Túl gyenge vagyok ellene.
- Ha egyszer azt mondom neked, hogy az enyém leszel, akkor az úgy is lesz. - Beteges szavak, egy őrült ember szájából. - Nem ellenkezhetsz. - Erősen maga alá kényszerít, ahogy a mocskos szájával csókokat hint a nyakamra. Remegve ellenkezem, de mindhiába. Elakartam kerülni, ami már előtte is megtörtént, de nem lehet...
A sorsom örök pecsét.

Általában minden rosszban van valami jó, nem de bár? Hiszen az élet büntetései után következnek a nyerő szériák, míg az a sok balszerencsétlen emlék köddé vész. Milyen egyszerű is a sors maga.... bűnhődj azért, hogy a legjobbat kapd.

Az elhagyatott terület sivár, omladozó épületekkel telt, s megannyi ürességgel átszelt. Talán még, nos tökéletesen meg is felelne egy temetőnek, már ha az volna a funkciója. Halk nyöszörgést hallat a szánalmas kis áldozatom, miközben a csörtetések közepette, magam után húzom. A láncot erősen rántom, és minden egyes mozdulat a nyakát sérti, hiszen mindezen jelenet olyan illusztráció, mintsem egy pórázhoz kötött eb. Milyen szép kis megfogalmazás..
- Tehát... - Rántom fel a lányt a hajától fogva. - ...hol is tartottunk, kérlek? - Cibálom magammal egy kihalt raktárhelyiségbe. - Áh, igen... - Mosolyodom el ördögien. - ...ott jártunk, miszerint elárulod nekem, hogy merre is találom meg Kirk Wood-ot. Persze, nem lenne nehéz tippelgetnem, ugyanis itt van a közelben. - Elmélkedem félúton, ahogy a földre lököm. - Csak tudod egyszerűbb lenne a meglepetés erejével felköszönteni... mondjuk egy haláli élménnyel, nem gondolod? - Vonom fel a szemöldökömet, ahogy leguggolok vele szemben. - Általában ti egyszerű kis senkik... azt valljátok, hogy mennyire nemes a családi összetartás, de a fenéket... gyűlölök mindenkit, és addig nem nyugszom, amíg sorban meg nem halt minden egyes családtag. Vörös rubinkő? Még mit nem... kell a fenének. Azt akarom, hogy könyörögjenek az életükért, miközben szétcincálom darabokra az életüket. Te pedig... semmire sem vagy jó. - Rázom meg a fejemet unottan, ahogy előveszek egy gyufát, majd lazán meggyújtom. - Jó égést, te szuka... - Dobom a hajára, míg nem kell sok, és már lángra is kap, főként azért, mert előtte szépen megöntöztem egy kis benzinnel.

S hogy a történetem hol is kezdődik el, avagy miként fejeződik be? Nos... azt hiszem, édes mindegy.