Különös alapossággal olvasom végig a sorokat. A levelet, amelyet az egyszobás garzon bejárati ajtaja alá csúsztattak, kapkodva írták, a szerzője nem törekedett arra, hogy a betűk a vonalak között maradjanak. Elavult módja ez a végrehajtók keresésének, de a megbízásaim messze nem olyan megszokottak, mint amire a laikus szemlélő számítana. A füzetlap tömjén és füstölő szagától átitatott, melyet még most, hosszú órák távlatából is úgy érzek, mintha épp a szemem előtt írta volna az a magát boszorkánynak meg médiumnak nevező személy. Az évek alatt hozzászoktam már a szokatlan ajánlatokhoz – bárki más a közvetítő arcába röhögött volna, ha azt mondják neki, egy halott, egy igazán halott kuncsaft kéri a következő megbízást. De volt valami a benevento-i boszorkány kisugárzásában, amely mégis arra késztetett, hogy ne hagyjam ott azonnal azt a bizarr kis kuckót, aminek a faláról okkult szimbólumoktól túlcsorduló képek lógtak, életemben talán először pedig a forróság fájdalmát is megéreztem, amikor az elmállott, már talán évek óta odaszáradt viasszal gusztustalanul beterített asztalra tenyereltem, hogy nyomatékosítsam Osanna számára, hogy elfoglalt ember vagyok, nem érek rá a fantáziáival játszadozni.
Nem különösebben fejlődött ki a veszélyérzetem, amiben nem segített az sem, hogy képtelen vagyok a fizikai fájdalmat érezni. Anyám jobban szerette a szörnyeteg kifejezést használni rám, a közeg azonban, amibe beleszülettem, hamar felfedezte a kiaknázható lehetőségeket bennem. Nem éreztem a fájdalmat, amikor először törtem el az egyik csontom, és akkor sem, amikor egy apró ólomgolyó kóstolt meg belülről azzal a szándékkal, hogy szívemmel eggyé váljon. Még ha ez nem is sikerült neki. Nem érzem a bűntudatot, ha meghúzom a ravaszt, és egy tiszta találattal elveszem valakitől a legnagyobb értékét, amit azelőtt nem becsült meg eléggé. Azonban fájdalmat okoz, ha más szemébe kell néznem, hányingert kelt bennem, ha a betegséget szagolom, a bőrömön érzem az ártatlanságot, elviselhetetlenül intenzíven érzem, ha sót szórnak az ételembe, s a rothadással kapcsolom össze a romlást, melyet mindenki önmagának okoz.
Évek teltek el azóta, hogy elfogadtam az első megbízásomat Osannától. Azóta bár próbált bevonni a magyarázatokba, az én zsebem tele volt az állítólagos szellemektől érkező hagyatékokkal, így nem kérdeztem tovább, nem érdekelt. Vannak dolgok, melyeket talán jobb nem megmagyarázni. Mind a „túlvilági” megbízók valódi kiléte, mind pedig az állapotom valódi oka.
A papírdarab ropogva gyűrődik össze, ahogyan galacsint hajtogatok belőle, a zsebembe süllyesztve pedig elraktározom mindazokat az információkat, melyek szükségesek számomra. Csak egy újabb munka, amiért olyan fizetséget ígértek, amit nem utasíthatok vissza. Bármit is jelentsen ez. Lépteim épp olyan könnyedek, mintha Paavo, a szfinx osonna fel ugyanezeken a tűzlétrákon. Legalább nem csak a kopaszság közös bennünk. Lehajolok, hogy kikerüljek egy alacsonyra tervezett gerendát, s amikor a megfelelő búvóhelyem megtalálom, ahonnan kellően belátom azt a teret, ahová a célpontomat várom, már nincs más dolgom, mint türelmesen kivárni, míg az megjelenik. Kellően rejtőzésben vagyok, a Hold fényét jótékonyan fátyolozza el a környezet, ahogyan engem is a rám vetülő árnyékok.
A családban talán az egyetlen vagyok, aki megtartotta a maga szuverenitását. A hosszú távollét után idegen leszek ismét abban a városban, amit meghódítottunk, vagy legalábbis meg akarunk hódítani magunknak. Emlékeim szerint csak feleannyira bűzlik New Orleans a szeméttől, mint Nápoly, de több ember bűzlik úgy, mint a holttestek. Vajon Patricknak is feltűnt, mennyi embernek van konkrétan hullaszaga?
Amint meglátom a célpontom, nem tökölök tovább. Egyetlen, jól irányzott lövés a fejbe, amitől az ódivatú csuklya aligha menti meg. Nem szeretem a piszkos munkát – a fejlövés a legtisztább, pillanatok alatt végez az emberrel, nem fog sokat szenvedni. Hivatásom ellenére nem szeretem, ha sokáig szenvednek, nem vagyok szadista, ámbár nem érzem azt sem, hogy rosszat teszek. A test Nápoly szeméttel beborított utcakövére hull, nem több, mint egy nehéz krumplis zsák, amit hanyagul a bejárati ajtód mellé döntesz, hogy ne kelljen tovább cipelned.
Nem várom meg az első sikolyokat, nem időzöm tovább, hogy felfedezzék a hullát. Néhány óra múlva már Paavoval a repülőgép fedélzetén fogok az Egyesült Államok felé tartani, s az egyetlen ember, akitől egy üzenettel elköszönök majd, az nem lesz más, mint Osanna.
Mily keveset tudok arról, hogy ő ezt már nem fogja elolvasni. Mily keveset arról, mennyi boszorkányt haragítottam így magamra. S mily sokat, hogy már nem lesz szükségem holmi médiumokra ahhoz, hogy különös szerződéseimet megköttessem.