Öt évvel ezelőtt

Vér. Rengeteg vér. Próbálom kitalálni honnan jöhet és miért van ott mindenhol, de a fájdalom elveszi az eszem. Homályosan látok és nem kapok levegőt. Csak a saját zihálásomat hallom. A nedves talajt markolászom, vakon tapogatózom, míg bele nem ütközök valami hidegbe. Erősen lehunyom a szemeim, majd kinyitom őket. Elismétlem, míg valamennyire élesebb nem lesz a kép, és mikor meglátom mit szorongatok felüvöltök. Ellököm magam onnan, olyan messzire húzódom a testtől, amennyire csak lehet. Egy fának vetem a hátam.

- Carrie - nem tudom, hogy tényleg kimondom-e a húgom nevét, vagy csak képzelem, de ez valamit beindít. A fájdalom eltompul, a zihálásom elnémul, beszippant a sötétség, hogy aztán kilökjön magából. Jobb volt vakon, túl intenzív kép fogad. A húgom élettelen teste hever tőlem pár méterre. Üveges szemekkel bámul a semmibe, körülötte a saját vére színezi a talajt. Meghalt.

- Megöltem - javítom ki magam és elfog a hányinger.

Ezt akartad.

- NEM!

De igen. Utáltad őt, mert egy kotnyeles kis görcs volt.

- De nem akartam ezt. Nem akartam, hogy meghaljon!

Nekem akarsz hazudni? Gyilkos vagy.

- Nem vagyok!

Nézz csak rá. Nem lélegzik. Megölted, meggyilkoltad, végeztél vele...

- HALLGASS!

Megfizettem érte, méghozzá rendesen.

Nem könnyű beismerni magadnak, hogy mi vagy, de ha minden teliholdkor szörnyeteggé változol, akkor nem igazán menekülhetsz az igazság elől. Eleinte fel sem fogtam, mi történik, azt hittem a rémálmok és a bűntudat veszík el az eszem. Azért van az az elviselhetetlen fájdalom, azért nem emlékszem semmire és azért hallucinálok dolgokat. Ha nem találkozom Corával, talán még ma is ebben a hitben ringatnám magam. New Orleansban találkoztunk, pár héttel az után, hogy elmenekültem Atlantából. Egy bárban volt felszolgáló, és különös érzéke volt hozzá, hogy belelásson másokba. Boszorkány volt és segíteni akart. Addig egy szavát sem hittem el, míg rá nem kérdezett, kit öltem meg. Az ilyesmire nem szokás csak úgy "ráhibázni". Elmondott mindent, amit tudott, én meg egyszerűen a képébe nevettem. De a bogár már ott volt a fülemben. A következő telihold után felkerestem, és megkértem, hogy segítsen.

Nem lett könnyebb. nem szabadultam meg a kínoktól, de nem voltam egyedül és ez sokat segített. Kedveltem Corát, és ő is engem. Összemelegedtünk, próbáltam előre nézni és hagyni a múltat, de valahányszor lehunytam a szemem Carryt láttam, holtan. Mikor kinyitottam, akkor pedig Corát, ahogy békésen szuszog mellettem. Aztán a képek összemosódtak, már nem csak a húgomat láttam holtan, hanem a lányt is, akit szerettem. Innen tudtam, hogy a szörnyeteg nem szívódott fel, csak meghúzta magát. És ki tudja, mire ugrik majd. Nem engedhettem el magam, nem lehettem boldog. Hülye voltam, hogy azt hittem elfelejthetem a múltat. Kezdtem megváltozni. Elutasító lettem, gúnyos és szemét. Csak Cora volt nekem, akin ezt kitölthettem. Foggal-körömmel próbáltam ellökni magamtól, de olyan makacsul kapaszkodott belém. Bántanom kellett, másképp nem ment. A szörnyeteg elégedetten morgott, mikor kidobott, mikor elvágtam magam az egyetlen embertől is, aki szeretett. Eljöttem New Orleansból és vissza se néztem.