Amikor az embernek azt mondják, hogy "ugorjon le tejért", akkor nem arra számít, hogy ez szó szerint értendő. De itt, Mystic Fallsban úgy fest a dolog, hogy valóban csak egy köpésre van a bolt. Sőt le merem fogadni, hogy ha kimennék a ház elé, aztán kiindulópont gyanánt lemérném, mi milyen távolságra van onnan, akkor ugyanannyi lépésre jönne ki a templom és az a bordélyháznak kinéző kocsmaszerűség. Ha már itt tartunk, szerintem ebben a városban minden ugyanannyi lépésnyire van egymástól, még ha ez matematikailag lehetetlen is... Basszus, túl sok lett így turné nélkül a szabadidőm, hogy elkezdtem ennyit és ilyen hülyeségeken agyalni. Viszont megvan az új rekordom tejvásárlást tekintve. Anya amúgy azt mondta, most nincs nála készpénz, de majd megadja. Amikor ilyeneket mond, nem tudok mást tenni, csak mosolygok. Nagyon aranyos, hogy azt hiszi, egy liter tej árán múlik a megélhetésem. Meg egyébként is...az ember ne kérjen vagy fogadjon már el pénzt az anyjától. Suttyóság. Már jó pár napja itt vagyok, de néhányan még mindig megbámulnak. Mondjuk egyik nap hallottam, amikor egy gyerek rólam regélt a nagyapjának az utcán, és az öreg azt felelte, hogy "a zongoristák önmagukban képtelen létezni, előbb-utóbb ez a Chadwick is el fog tűnni a süllyesztőben". Egyébként valahol igaza van. Bőven a szerencsén is múlt, hogy ennyire kitűnök a zongoristák között. És kicsit sem sértődtem meg - bár az a Chadwick kicsit erős volt -, sőt jókat derültem a szavain. Egy ilyen kisvárosban pláne megnyugtató, ha nem ismernek az emberek. Amikor megérkeztem, reméltem is, hogy a legtöbbjüknek fogalmuk se lesz, hogy egyáltalán melyik bolygóról származom, de ez nem jött be. Sőt meglepően sokan varázsolódnak el a jelek szerint a pianínók által. A kultúrának úgy tűnik, még mindig van némi esélye megváltani a világot. Ez örömmel tölt el. De bármennyire is úgy érzem, Mystic Falls nem az én városom, valami miatt mégis kötődöm a helyhez...már persze anyámon kívül. És azt hiszem, ennek ahhoz a lányhoz van köze, akit megismertem. Ruby. Nem kicsit keltette fel az érdeklődésem a múltkori találkozásunk után. Már ezért megérte idejönni. Azóta, hogy onnan hazajöttem, amikor csak eszembe jut, megölelem anyát, hogy így fejezzem ki köszönetemet, amiért a költözési mániájának hála az utamba keveredett az a vörös szépség. Szerintem mindjárt megkapja a mai kb. nyolcadik ölelését, amit már egyébként bizonyára furcsáll, mert nem vall rám a dolog.
Ahogy belépek a lakásba vigyorral a képemen, azzal a lendülettel rá is fagy az arcomra a széles mosoly, és bár nem ernyednek el az izmaim annyira, hogy elejtsem a tejet, de azért az arckifejezésemből ki lehet találni, hogy sokkolt az elém táruló látvány. Ami amúgy az ikertestvérem. Pont rá számítottam a legkevésbé. Azt is előbb betippeltem volna, hogy előbb-utóbb ajtót nyitok, és az illető, aki majd ott ácsorog, bemutatkozik Halálként. De ez... nem is tudom, mit gondoljak. Bár mintha tükörbe néznék, mégis az az érzésem, hogy vadidegenek vagyunk. Egy árva szó nélkül teszem be a tejet a hűtőbe, anyára rá sem nézek, mert úgyis tudom, hogy jelenleg ő a legboldogabb a világon, aztán lassan megindulok a nappaliba, ám megállok az ajtóban.
- Frederick. Mi szél hozott ide? Apánkból kifogyott a szeretet vagy csak nem tud már újat mutatni? - Fogalmam sincs, miért élcelődöm. Semmi bajom a testvéremmel, sőt hálás is vagyok neki, hogy egyszerű halandóként élhetek. Talán csak azért vagyok ilyen, mert rohadt rég nem találkoztunk, én meg alapvetően bizonytalan vagyok az embereket illetően. És nem hiszem, hogy csak úgy, ok nélkül eljött volna ide. Vagy anyát akarta látni? Eddig sem nagyon kereste, miért épp most? Mindenesetre kicsit visszaveszek, hiszen gyorsan anyára sandítottam, aki épp olyan csúnyán néz rám, mint amikor egyszer hálaadáskor gumilabdának néztem a pulykát és hozzávágtam a szomszéd kölyökhöz. Lehet, hogy az emlékek miatt, vagy azért egy kis részem örül Frederick-nek, de megejtek egy apró mosolyt felé.