"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
A helyzet groteszk volt, holott már nem egyszer kellett ezen keresztülmennünk. A szobában egyedül Bonnie volt az egyetlen, aki nem ment át ezen, legalábbis szó szerinti értelemben nem. Hiszen mindannyiunknak voltak nehéz időszaka, mindannyian sokat veszítettünk, s az ember olyankor tesz olyan dolgokat is, amit nem tenne meg máskor. Ez a helyzet viszont merőben más volt, mindent be kellett vetnünk, ami csak eszünkbe jutott. A napló nem volt egy rossz ötlet, jó úton haladtunk vele, de mégis úgy éreztem, nem elég, keményebben kell küzdenünk, más módszerre lesz szükség. A szavai valahogy bántóak voltak, pedig teljes mértékben igaza volt. Én rángattam bele ebbe a világba, miattam vált vámpírrá, ilyenformán erről a helyzetről is én tehettem, vagyis én indítottam el a lavinát, amit végül elsodorta Elenát is. - Most komolyan ezzel jössz? - Az állkapcsom megfeszült, kezdtem elveszíteni a türelmemet, pedig Elena csak Katherine és Sierra hatására beszélt nekünk badarságokat. - Tudod jól, hogy emiatt figyeltünk fel rád, de nem emiatt maradtunk az életed részei. Ha ebben hiszel, akkor nagyobb károkat okoztak a fejedben, mint elsőre gondoltuk. - sóhajtottam lemondóan, csalódottan. Ugyanakkor ahogy végignéztem a lányon, hirtelen megláttam rajta valamiféle... küszködést. Ez jó jel volt, elgondolkodtattuk, s ha nem is jártunk sikerrel, afelé haladtunk. Kezdtem újra reményt érezni. Damon is kezdte elveszíteni a türelmét, de a szavai után valahogy nem számítottam, hogy tesz is valamit. Hirtelen Elena elé suhant, és megcsókolta, ami vagy nagyon jó ötlet volt, vagy a lehető legrosszabb, amit tehetett. Kissé félve vártam a lány reakcióját, s reméltem, hogy ha nem is ébred fel hirtelen ebből az abszurd álomból, legalább egy kis része magához tér.
Keserűen nevettem el magamat a lány szavai hallatán… megfordult a fejemben, hogy mit kellene még tennem nekem és a többieknek is ahhoz, hogy magához térjen, hogy visszakapjuk, hogy újra olyan legyen, mint régen. Az a kedves lány, akibe olyan könnyű volt beleszeretni, aki azonnal, ott az éjszaka közepén az úton állva elrabolta a szívemet. - Hát persze, Elena, csak azért próbálunk most is meggyőzni, hogy hazugságokkal tömték tele a fejedet, mert annyira nem bírunk elviselni! Komolyan kérdezem: nem érzed teljes ellentmondásnak, ami történik? Nem érzed úgy, hogy valami nem stimmel? Tudom, hogy ott vannak azok a fekete foltok az emlékeidben, amik szerinted valóságosak… a hiányzó részek azok, amiket az a két szuka nem tudott megmásítani - a hangom keserű volt, elcsigázott, úgy éreztem, belefáradtam a küzdelembe. Mégis ott zizegett bennem, hogy nem hagyhatom, hogy Katherine nyerjen. Nem engedhetem meg, hogy ismét ő nevethessen utoljára. Túl sokszor tette meg, túl sok alkalommal csapott be, és rombolta le az addig felépített életünk, mindannyiunkét. Nem nyerhetett újra. Hirtelen döntöttem el, és baromira nem volt a terv része sem, de meguntam azt a frusztráló tehetetlenséget, ami ott dobolt a fülemben. Vámpírsebességgel vágódtam Elenához, és csókoltam meg. Nem igazán a csók volt a lényeges, hanem az, hogy megpróbáltam a fizikai kontaktus által megjeleníteni azt a sok-sok emléket kettőnkről, a többiekről, azt ahogyan először, legeslegelőször találkoztunk, amikor az álom-átok miatt el kellett hogy engedjem, mindannyian el kellett, hogy engedjük. Ha eltaszított sem érdekelt, csak az, hogy legalább egy töredékét átadjam ezeknek a pillanatoknak.
i want you by my side
so that i never feel alone again
they've always been so kind but now
they've brought you away from here
i hope they didn't get your mind,
your heart is too strong anyway
we need to fetch back the time
they have stolen from us
Az álarc mögött :
szuszu
Szomb. Jan. 09, 2021 11:59 am
to everybody
❖ come back to us
Ha egy valami állandó volt számunkra azaz, hogy soha nem adtuk fel a reményt és mindig küzdöttünk a másikért. Most is pontosan ezt tesszük Elena-ért, habár nagyon cérnavékony már az utolsó idegszálam, ami visszafog engem attól, hogy lekeverjek neki egy józanító pofont. Ki tudja még lehet, hogy tényleg jó hatással lenne az elméjére, de akkor mindaz, amit most elkezdtünk lehet, hogy darabokra hullana. Nem tudom, hogy mit hisz, hogy miért utáljuk, hogy mit is csináltunk vele, de azt hiszem még ő maga sem tudja. Jól összekuszálhatták a fejét és habár ez később koránt sem lesz mentség, hiszen én is tisztán emlékszem a bűntudatra, amelyet éreztem miután szembesültem a tetteimmel, amelyeket kikapcsolt állapotban elkövettem. De végső soron akkor sem voltam utána egyedül, hiszen akarva-akaratlanul összekovácsolódott a sorsunk és egy család formálódott még akkor is, ha nem feltétlen kötött össze minket valamilyen kötelék. Elena csak úgy a testvérem, mint Bonnie. Megvoltak a magunk vitái, de pontosan ezért olyan erős most a barátságunk, mert ezeken túlküzdöttük magunkat és együtt jöttünk ki belőle. - Dehogy kívántalak a pokolra Elena! - Na, jó lehet, hogy egyszer-kétszer átfutott az agyamon a dolog, de sosem gondoltam komolyan. Egy gyermeteg elmében irigységből, bosszúból született gondolat volt, amely szinte azonnal tova is szállt. - Azért voltunk melletted, mert szeretünk téged. Azért vagyunk itt, mert szeretünk téged. Eddig sem adtunk fel téged sosem nem számítottak a körülmények és nem is most fogjuk ezt elkezdeni. - Csak remélni tudtam, hogy tényleg hatással voltunk rá, hogy át tudunk törni azon a mocskos illúzión, amely ezt az egész helyzetet szülte. - Hadd segítsünk neked most is.
wore her scars as her best attire
A stunning dress made of ∫hellfire ∫.
Az álarc mögött :
∫ winnie the pooh ∫
Csüt. Okt. 29, 2020 9:37 pm
I return?
If you love me, don't let go
Abszurd volt az egész látvány. Damonön elidőzött egy hosszabb pillanatra a tekintetem, majd lassan a többiekre pillantottam. Nem hülyített meg senki, legalábbis rajtuk kívül nem. Fogalmam sem volt, mit akarnak bizonyítani ezzel az egésszel. Szinte körbeálltak és úgy tűnt, menekülési útvonalam sincs már. Értetlenül kapkodtam a tekintetem egyikükről a másikra. Nem nagyon tudtam, mit terveznek, de ahogy a naplók előkerültek, nevetnem kellett. Ha azt gondolták, hogy néhány tündérmeséből vett mondattal bármit elérnek, nos, tévedtek. Carolinera pillantottam, ahogy elkezdett felolvasni. Nyitottam a számat, hogy közbeszóljak, de aztán belém forrt a szó. Damon? Lehet, szerettem, de közel sem volt helyes. Semmi sem volt az. - Nevetséges. Azt hiszed, hogy ettől minden megváltozik? Mit akartok bizonyítani? – Ezt már mindegyikükhöz intéztem. Damonhöz került ezúttal a napló és a szó is, így rápillantottam. Összefontam magam előtt a karjaimat, így hallgattam és fogalmam sem volt, miért nem szólok közbe, miért nem hagyom őket faképnél. Talán valahol érdekelt, hogy mit akarnak. - Oh, igen, emlékszem, Stefanról ábrándoztam, mikor ezt írtam – Jegyeztem meg, mikor Damon a sorok végére ért. Tekintetem hosszan elidőzött a férfin. – Szép kezdete volt a rémálomnak… amibe rántott – Motyogtam, közben viszont a fogaskerekek a fejemben vészesen jártak már, nem csak Damon miatt, de a Caroline által felolvasott sorok miatt is. Stefan hangja rántott ki a gondolkodásból, így ránéztem, miközben tettem hátrébb egy lépést. Bujkálok az igazság elől? Arra akarnak utalni vajon, hogy most is ezt teszem? Miért utálom őket? Mi a valódi oka annak, hogy ellenük vagyok? - Nem félek! – Jelentettem ki kissé hangosabban a kelleténél. Ekkor jelent meg Bonnie, aki csak Stefan szavait próbálta megerősíteni. – Lehet, így tettetek, de közben… gyűlöltétek, hogy ezt kellett tennetek, nem igaz? Te, Bonnie, mindent eldobtál, hogy megments. Kétlem, hogy ne gyűlölnél – Ezután a szöszire néztem. – Caroline, tőled pedig mindent elvettem, nem utálsz, mondd? A szíved mélyén igen… és talán párszor már a pokolra kívántál, ugye? – Ezt követően a Salvatore fivérekre néztem. – Ti pedig… tudjuk jól, hogy nem engem akartatok soha, hanem Katherinet. Csak mert úgy nézek ki, mint ő… ne tagadjátok, hogy nem ezért figyeltetek fel rám. Nem engem akartatok… - A szavaim suttogásba fulladtak. Újra meg újra a fülemben hallottam az általam írt sorokat, amiket felolvastak. Úgy éreztem, mintha valami a felszínre akarna jutni bennem. Talán a fájdalom? A remény? A… nem, fogalmam sem volt, mi. Kissé remegni kezdtem, tekintetem egyikükről a másikra ugrott.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Már-már ironikus, hogy én vagyok az, akire újfent szükség van. Nehezen tudom viszont megemészteni azt, hogy Damon karnyújtásnyira van Elenától, még akkor is, ha a lány jelenleg inkább a gonosz hasonmására hasonlít, nem pedig magára, tőlem pedig Enzot egy egész világ választ el. Lehet, hogy beszélhetek vele, de nem érinthetem meg. Nincs fizikai kontakt és ez nem csak engem, de őt is kezdi megőrjíteni. De van megoldás. És ezúttal nem fog érdekelni a következmény, amit magával von. Csak az számít majd, hogy az én akaratom teljesüljön. Életemben talán először. A házat hamar lezárom a bűbájjal, nem volt szükség hozzá másra pár apróságon túl Elenától. Bármit is tesz ezután, a házból már önként nem léphet ki. Néha azon kapom magam, hogy azon morfondírozok, mennyit változtam az utóbbi években. Az, hogy Enzot elveszítettem, kiszakított egy olyan darabot belőlem, amiről azt hittem, mindig az enyém lesz. Az önzetlenség már koránt sem tartozik hozzám. Megtanultam, hogy néha saját magamat kell előtérbe helyezni. És igen, ennek ellenére mégis itt vagyok, hogy segítsek. Talán egyszerre vagyok önzetlen és önző? Nem tudom. Nehéz már hova tenni saját magamat. Percekkel később érinti a lábam a lépcső egyes fokait. Nem tudom, jó ötlet-e lemennem. Elena nagy eséllyel engem is utál, kreált, nem valós dolgok miatt, mint a többieket, de nem ücsöröghetek odafent tétlenül. Stefanra, majd Damonre vetek egy pillantást, végül Caroline közelében állok meg. Habár itt vagyok, hogy segítsek, nem tudok megbocsátani teljesen a fivéreknek. Damonnek, amiért ennyire elhanyagolt újra, pedig elvileg a legjobb barátjának tartott, Stefannak pedig… Enzo miatt. Gyengén megrázom a fejem, majd Elenára emelem a tekintetem. Nálam egyetlen napló sincs, de mégis vannak gondolatok a fejemben, amit kimondhatok. - Stefannak igaza van, Elena. Mi itt vagyunk és leszünk is neked. Mi vagyunk azok, akik mindent feláldoztak, hogy megmentsenek téged. Térj észhez, Elena! – Lehet, hogy nem pont ezt kellene mondanom, de kibukik belőlem és többet is mondanék, de időben megállítom magam.
Sokkal rosszabb volt ez az új Elena, mint amilyenre emlékeztem. Bár valami furcsa volt vele kapcsolatban. Ahogy Caroline rákérdezett, mit is tettünk ellene, nem tudott valós választ adni, mintha kicsit megingott volna. Odalentről, szemtől-szemben lenni vele viszont... nem úgy tűnt, mint aki a régi énjére hasonlít. De talán közel jártunk ahhoz, hogy előhozzuk. Nem reagáltam a hozzám intézett szavaira sem, csak elmosolyodtam, elővéve a legjobb színészi tehetségemet. Caroline tátogására viszont aprót ráztam a fejemen, majd lapozgatni kezdtem a naplót. Nem sok kellett hozzá, hogy a nejem tényleg nekiugorjon a barátnőjének, az viszont nem vezetett volna semmi jóra. Cselekednünk kellett, mielőtt még tényleg megjelennek az említett "barátok", sosem lehetett tudni. Furcsa volt a többiek szájából hallani Elena titkos gondolatait, emlékeit, amiket papírra vésett. Kellemetlen lehetett számára, bár talán elsőre még fel sem fogta, mi történik valójában, vagy nem is érdekelte. Mégis úgy gondoltam, a többiekkel együtt, hogy ez működni fog. Működnie kellett. Hagytam néhány pillanatnyi szünetet, hogy eljussanak a többiek szavai a lányhoz, remélve, látunk rajta valami reakciót, vagy bármiféle valódi érzelmet. Lapoztam még egyet, majd megakadt a szemem egy részleten, ami kifejezetten illett a szituációhoz. - Kedves Naplóm! Ma meggyőződtem arról, hogy feladni nem szégyen. Ne kockáztass. Ne változtass. Csak semmi dráma, ennek nem most van itt az ideje. De az okaim nem is okok, csak kifogások. Valójában csak bujkálok az igazság elől, az igazság pedig az, hogy félek. Félek, ha csak egy pillanatra is engedek a boldogságnak a világ megint összeomlik körülöttem és nem tudom, hogy azt túlélném-e. - - Ahogy befejeztem, kerestem Elena tekintetét. Az arcát vizslattam, remélve, hogy látok rajta valamit, amitől nem fogom azt érezni, feleslegesen törtük magunkat. - Most is félsz. Ne tedd! Mi itt leszünk neked, nem számít, mit tettél az elmúlt években. Kérlek, Elena! - suttogtam az utolsó szavakat. Nem akartam tovább játszani a szerepemet, a nemtörődöm vámpírt, mert igenis érdekelt, mi van vele. Vissza akartam őt kapni ugyanúgy, ahogyan mindenki a szobában.
A szobában szinte tapinthatóvá vált a feszültség, ahogy Elena rájött a túlerőnkre. Hallottam, ahogyan Bonnie az emeleten nekikezdett a varázslatnak, és tudtam, hogy nem kell sok idő hozzá, hogy lezárja a házat számunkra, de azt a keveset is meg kellett nyernünk neki. Gúnyos vigyort villantottam a barna nő felé, amikor megjegyezte, hogy örül, amiért még élek. Valahogy ebben az állapotában nem tudtam komolyan venni mindezt, de megkeményítettem magamat, és hagytam, hogy egyszerűen leperegjenek a szavak. Nem ő volt, nem volt magánál, és fogalma sem volt mindarról, amit a valódi Elena érzett és gondolt. A velünk szembenálló jelenés csak Katherine bábja volt, és meg kellett törnünk annak a ribancnak a hatalmát Elena felett. – Kár – húztam el a számat, amikor célzást tett a „barátaira”. – Szívesen nyúztam volna le róluk a bőrt, amiért így meghülyítettek – jegyeztem egy kissé ábrándos mosollyal az arcomon, mert valóban boldoggá tett volna, ha kitekerhettem volna a szirén és Katherine nyakát is. Elkaptam a naplót, amit Stefan felém dobott, s ahogy a szöszi sógornőm befejezte a felolvasást, folytattam egy másik véletlenszerűen kiválasztott idézettel: – Kedves naplóm! Ma minden megváltozik, muszáj lesz. Mosolyogni fogok és jó fejnek hisznek majd. Mintha azt mondanám „jól vagyok, köszi”. Igen, mert amúgy is jobban vagyok. Nem leszek többé a szomorú kislány, aki elvesztette a szüleit, új életet kezdek. Új ember leszek, csak így lehet ezen az egészen túllépni –felpillantottam Elenára, s oda sem nézve tovább lapoztam a napló oldalai között: – Kedves naplóm! A mai reggel valahogy más, nem olyan mint eddig, érzem. Kivételesen nem undorral indulok neki a napnak, mert ma újra láthatom őt, így hosszú ideje most először jól érzem magam. Megpróbáltam. Annyira szeretném ha működnének a dolgok, de minden ösztönöm azt súgja legyek óvatos, mert amit nem ismersz, az könnyen megbánthat – ezek még abból az időszakból származtak, amikor annyi idő után Stefannal visszatértünk Mystic Falls-ba. A nőt figyeltem, mert reméltem, látni fogok az arcán átsuhanni bármit, ami reményt adhat és amibe belekapaszkodhatok.
i want you by my side
so that i never feel alone again
they've always been so kind but now
they've brought you away from here
i hope they didn't get your mind,
your heart is too strong anyway
we need to fetch back the time
they have stolen from us
Az álarc mögött :
szuszu
Pént. Szept. 11, 2020 3:41 pm
team up, avengers
Összehúztam a szemem, ahogy Elena gondolkodni, habozni látszott. Mintha valami felpislákolt volna a vastag réteg agymosás alatt, de aztán ki is húnyt, én pedig csalódottan megcsóváltam a fejem. Sosem örültem még annyira Damon hangjának, mint amikor megszólalt mögöttem, hát amikor még Stefan is csatlakozott hozzá. Elmondhatatlanul örültem neki, hogy végre nem egyedül kellett szembenéznem a barátnőm agymosott dolgaival. Elkaptam az egyik naplót és töprengve megforgattam a kezemben. - Fejbe kólinthatlak, ha ez hiányzik - ejtettem vállat, és a bőrkötést cirógatva Stefanra sandítottam, kérlelőn tátogva el felé: csak egyszer? Őszintén jól esett volna, arról nem beszélve, hogy talán Elenának is segített volna kijózanodni. Nem úgy tűnt, mint aki hisz nekünk, és ahogy barátjaként hivatkozott arra a némberre odalent... Ingerülten felcsaptam a naplót. - Szerencsédre mind itt vagyunk. - Szúrós pillantást vetettem rá, majd a lány kézírására meredve köszörültem a torkomon és olvasni kezdtem: - Kedves Én! Ha ezt olvasod.... Ahh, de szépen írsz! - sóhajtottam bele a felolvasásba, majd köhintve elhadartam egy gyors bocsánatkérést és eltűrtem egy szőke fürtöt a szemem elől. - Ha ezt olvasod, akkor valaki elkotyogta neked az emlékeid kiesését. Arra tippelek, hogy Caroline volt. Hééé! - szakítottam félbe ismét magam, de aztán folytattam is. - Igen, szeretted Damont. Olyan szenvedéllyel szeretted, ami felemésztett téged, és amikor Damon meghalt, az űr, amit maga után hagyott, túlságosan mély volt. Túl sötét. Szembenézni az örökkévalósággal a lelkitársad nélkül, ez teljesen kifordított magadból. Olyasvalakivé váltál, ami nem vagy: szörnyeteggé. - felnéztem a sorok közül és átadtam a szót valaki másnak.
Tényleg rémlett, hogy júniusi esküvőt emlegetett annak idején, de érdekes mód Stefan mégis inkább választott engem, a hasonmást, a pótlékot, mintsem őt. Habár csak ideiglenesen. Szórakozásból, de velem volt. A szemeimet forgattam, majd megcsóváltam a fejemet. Sosem voltunk legjobb barátnők. A féltékenysége túltett mindenen és ezt bárki megmondta volna, hacsak ránéz. Sőt, valójában külső szemlélők úgy gondoltam, a mai napig alátámasztanák ezt. - Igen, ti, mégis ki más, ha nem ti? – Kiakadt, szinte készültem a robbanásra, ami meg is érkezett. Kikelt magából és arra volt kíváncsi, mit tettek ellenem; és nyitottam a számat ugyan, de valahogy akármelyik kósza emlék után kaptam, egyiket sem értem el. Valamiért, ha bármelyikre erősebben gondoltam, elhalványult előttem, mintha sosem lett volna valós. - Az a kérdés, mit nem tettetek – Böktem ki végül ennyit, mintha ezzel lerendezhetnék mindent. Még a karjaimat is összefontam magam előtt, így nézve a szöszit. Aztán hirtelen, pillanatokkal később valahogy túl zsúfolttá vált a nappali. Először Damonra, majd Stefanra ugrott a tekintetem, miközben összepréseltem az ajkaimat. Mi a fene? Hallanom kellett volna a vámpírhallásommal, hogy itt vannak, de úgy tűnik, túlságosan lefoglalt Caroline. Felnevettem. Hallottam Bonnie mormolását, most már tisztán kivettem, de nem volt kedvem törődni azzal, mit boszorkánykodik, meg időm sem. - Nem, ezt magatoknak köszönhetitek, Damon. Apropó, örülök, hogy élsz – Végigmértem egy halk nevetéssel, oldalra döntött fejjel, majd Stefanra pillantottam. - Verbénás whiskyt? Köszi, kihagyom – Reagáltam le egyből, majd tettem hátrébb egy lépést. Bármennyire is akartam magabiztosnak tűnni, nem tetszett a túlerő. – Ha viszont tudtam volna, hogy házibuli készül, hívtam volna a barátaimat is – Ezúttal Damonre néztem, Katherinere utalgatva, habár ezt magam sem gondoltam teljesen komolyan. – Oké, és most? Mi a tervetek? Megöltök? – Kitártam a karjaimat és végignéztem mindhármukon. – Vagy Bonnie iktat ki a varázsigéivel?
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Az esélyeink nem voltak túl jók, de meg kellett próbálnunk. Damon és Bonnie segítségével talán volt egy kevés fény az alagút végén. Odafönt a várakozás egyre zavaróbb volt, mindannyian feszengtünk egymás társaságában, féltettük Caroline-t, aggódtunk a terv sikeressége miatt. Vissza akartuk kapni Elenát, ám kockázatos húzás volt a részünkről, hogy belekényszerítjük egy adott helyzetbe. A naplói ezért voltak remek biztosítékok, amiket bevetve talán észhez téríthettük, plusz ott volt Bonnie mágiája. Ő tört meg elsőnek, s az ajtóhoz lopózva hallgatózni kezdett, ujjai a kilincsen, készen arra, mikor kell előbújnia. Aztán valahogy mégis Damon jutott ki először a szobából, mögötte én, Bonnie pedig hátramaradva, ahogy azt megbeszéltük. Caroline türelme kezdett fogyni, Elena harciasnak hallatszott, ráadásul a feleségem hangszíne alapján már inkább nekünk szólt, mintsem a barátnőjének. Damon nem habozott, azonnal meg is szólította Elenát, Bonnie eközben az emeleten mormolta a házat lezáró varázsigét, én pedig a naplókkal a kezemben követtem a bátyámat. Egyet odadobtam Care-nek, egyet Damonnek, a harmadikat pedig magamnál tartottam. - Üdv újra, Elena! Kérsz egy italt? - kérdeztem barátságosan, ami talán még össze is zavarhatta kissé, hiszen mindenki feszült volt. Ezúttal nem én akartam az lenni, aki provokálja őt. Szép nyugisan kinyitottam a kezemben tartott könyvecskét egy tetszőleges oldalon, de egyelőre csendben voltam.
Az egész helyzet szürreális volt. Mégis mit tudtunk volna kezdeni ezzel a helyzettel… Mégis foggal-körömmel kapaszkodtam abba a tervbe, amit kitaláltunk, mert szükségem volt valamilyen fogódzkodóra, hogy ne veszítsem el a józan eszemet, amihez életemben talán először komolyan közel álltam. A szobában szinte vibrált az ellenszenv Bonbon felől, amit alapjaiban megértettem, de most, ebben a pillanatban nem volt kapacitásom arra, hogy ezzel is törődjek. Majd rendezem vele is a számlát, ha lesz erre időnk, ám a drága sógornőm egyre hevesebben reagált a megtébolyult Elena szavaira, és egy ponton érezhetően megváltozott Caroline hangsúlya, amiből érezni lehetett, hogy elfogyott a türelme, amin nem kifejezetten csodálkoztam. – Gyerünk – intettem a többiek, szinte hang nélkül szóltam hozzájuk, s bíztam benne, hogy Bonnie-nak elegendő néhány perc, amíg bezárja a házat, hogy Elena ne tudjon kedvére elszaladni, amikor megjelenünk a földszinten mi is. De ezt nem vártam már meg az emeleten, helyette vámpírsebességgel rohantam le a lépcsőn, hogy aztán nekitámaszkodva az ajtófélfának, elrejtve az idegességemet szólaljak meg. – Tudod, ennél kedvesebben illik bánni a vendéglátóddal… Korábban jobb volt a modorod. A szirén barátnőd ezt is elvette tőled? Vagy ezt Katherine-nek köszönhetjük? – hangom enyhén gúnyos volt, nem túlzottan, de éppen annyi él volt benne, hogy felpiszkálja a barátnőmet. Szerettem volna arra alapozni, mint a szökőkútnál is: ha felbosszantom, akkor könnyebb kizökkenteni. Ott beválni látszott, s talán meg lehetett ismételni a bravúrt.
i want you by my side
so that i never feel alone again
they've always been so kind but now
they've brought you away from here
i hope they didn't get your mind,
your heart is too strong anyway
we need to fetch back the time
they have stolen from us
Kezdőlap
Ha egy valami állandó volt számunkra azaz, hogy soha nem adtuk fel a reményt és mindig küzdöttünk a másikért. Most is pontosan ezt tesszük Elena-ért, habár nagyon cérnavékony már az utolsó idegszálam, ami visszafog engem attól, hogy lekeverjek neki egy józanító pofont. Ki tudja még lehet, hogy tényleg jó hatással lenne az elméjére, de akkor mindaz, amit most elkezdtünk lehet, hogy darabokra hullana. 
❀ 
