A helyzet kezdett kicsit abszurd lenni, vagy inkább ismerős, hiszen Katherine megannyiszor próbált már keresztbetenni nekünk. Elena a hasonmása volt, akit a szerettei vettek körül, barátok, akikre mindig számíthatott, akik védték őt, és támogatták. Katherine mellett soha nem volt senki, csupán olyan szövetségesek, akik önző okokból, vagy önvédelemből segítették őt, nem tudom, hogy volt-e valaha bárki, aki igazán törődött vele. Ez a szituáció arra emlékeztetett, mikor Elena még halandó volt, Katherine pedig a "halálból" bukkant fel, hogy összezavarja Damont, és éket verjen közénk. A kapcsolatunkat is veszélyeztette Elenával, akivel egy ideig megjátszottuk a szakítást, csak hogy biztonságban legyen, de végül rossz vége lett. A szavai mintha visszarepítettek volna évekkel korábbra, s újra furcsa érzés kerített hatalmába, amit ezúttal is próbáltam elnyomni magamban. - Őszintén, Elena, én már nem tudom, hogy az a nő mire képes. Azt viszont tudom, hogy mi itt vagyunk neked, s ez olyan dolog a birtokodban, ami neki nincs meg. - Mert bármivé is vált Katherine, már nem az a lány volt, akibe beleszerettem, s nem is az a haldokló, akit megsajnáltam, ő valami egészen mássá, gonosszá formálódott az évek alatt, olyasvalakivé, mint Kai. Természetesen féltem, de inkább másokat féltettem, mint a saját életem. Az kevésbé volt fontos, hogy én jól legyek, Caroline, és a lányok biztonsága volt az első, valamint most már Elenáé is, hogy újra itt volt velünk.
Alaptalan volt az aggódásom, s igazam lett, mert amint lefutottuk a tiszteletköröket, rögtön Damonre terelődött a szó, akiről egyáltalán nem akartam még beszélni, ám... mégis mit tehettem? Róla kérdezett, a férfiről, akibe halálosan szerelmes volt, akit nem láthatott jó ideje, s aki annyira nem bírta Elena hiányát, hogy kikapcsolt. Azt pedig, hogy kudarcot vallottam, végképp nem szerettem volna beismerni, mert bárki bármit mond, feladtam. Nem kerestem tovább, féltem, hogy bántani fog valakit, inkább elengedtem, pedig addig kellett volna keresnem őt, győzködni, míg végül beadja a derekát, és hazajön. - Damon... most nincs itt. Tudod, ő viselte a legnehezebben a hiányod. Biztos vagyok benne, hogy amint értesül arról, hogy visszakaptunk, minden rendbe fog jönni. - Legalábbis bíztam benne, hogy Elena lesz a trükkje a visszakapcsolásának, ő lesz a kulcs ahhoz, hogy visszatérjen, s nem veszett még el annyira, hogy semmi, és senki sem érdekli. Emlékeztem még azokra az időkre, mikor én győztem meg magam arról, hogy jobb neki nélkülem, s olyannyira eltaszítottam magamtól, hogy végül a bátyám karjaiban kötött ki. Így utólag már egyáltalán nem bántam, mindketten megkaptuk a lányt, de akkor pokoli érzés volt. Sejtettem, hogy mi játszódik le Damon agyában, csak reménykedtem benne, hogy ő nem olyan ostoba, mint én voltam minden egyes kikapcsolásnál.
Az a különös érzés, ami kétszer is hatalmába kerített röpke öt perc alatt, újra visszatért, de ezúttal olyan erősen rúgott gyomorszájon, hogy egy pillanatra megtorpantam. Elena... hirtelen visszatér, nem Damonről érdeklődik, és furcsán viselkedik. Bonnie-ról sosem volt ilyen véleménnyel, inkább hálás volt neki, amiért mindent megtesz érte, vagy egy kis bűntudata volt miatta, de nem csodálkozott a tettein. Természetes volt, hogy feláldoztuk a saját életünket olykor a másikért, másképp nem is cseledtünk soha. A rémálom csak folytatódott, reagálni sem tudtam semmire, képtelen voltam akár megmozdulni is, a szavai pedig hideg epngeként hatoltak át rajtam. Megállíthattam volna abban, hogy a torkomnál fogva a falhoz szegezzen, ha nem is azonnal, a falhoz érkezve biztosan, mégsem tettem semmit. Meg sem próbáltam ellenállni, csak álltam ott, levegőért kapkodva, és teljesen összezavarodva. Ahogy ellépett tőlem, térdemre támaszkodtam egyik tenyeremmel, míga másikkal a torkomhoz kaptam. Néhány pillanat még eltelt - vagy talán percek, fogalmam sem volt, az időérzékem teljesen elveszítettem -, mire meg tudtam szólalni. - Nem Elena vagy, igaz? Nem lehetsz ő. Katherine...? - suttogtam, de annyira nem voltam biztos már semmiben, hogy az utolsó pillanatban valahogy kérdéssé formálódott a kijelentésem. Felegyenesedtem, ám nem moccantam, még mindig nem, olyan voltam, mint akit jéghodeg vízzel nyakon öntöttek. - Miért csinálod ezt? - ez volt az egyetlen, amit ki tudtam préselni összeszorított fogaim közül, s közben végig azon morfondíroztam, hogy mi történik, s miért. Már abban is kételkedni kezdtem, hogy ez a valóság, nem pedig valami rémálom, amibe a fotelben elszundítva kerültem, a bourbon mellékhatása gyanánt.

●

Elena és Damon hiánya teljesen beleitta magát a napjaimba. Eleinte bármit megtettem volna azért, hogy megtaláljam Elenát, segíteni akartam Damonnek, hogy ne veszítse el a lányt, akiért annyit küzdött, Caroline-nak pedig visszaadni a barátnőjét.. Aztán a bátyámat is elveszítettem, akiért szintén mindent megtettem, hogy hazahozzam. Épp úgy kudarcot vallottam, mint évekkel ezelőtt, amikor elhagytam a várost, azzal együtt pedig cserben hagytam a szeretteimet. Túl sok volt ez már nekem, valakivel mindig történt valami, ami miatt nem lehetett boldog. Kikapcsolt érzések, elfelejtett emlékek, elveszített hónapok, emberek, akik meghaltak, akik eltűntek az életünkből... Sok mindent kellett elviselnünk az évek során, de kezdtem besokallni.
Az ital egy kis megnyugvást nyújtott, legalább egy rövid időre csillapította a gondolataimat, s azt az égető hiányérzetet, ami belülről próbált meg felemészteni. Elena személyében azonban sokkal többet kaptam, mint egy kis megnyugvás. Olyan erős megkönnyebbülés töltött el, hogy a döbbenet, és az ölelés után még egy nevetés is kibuggyant belőlem. Önfeledt, felszabadító nevetés, az a fajta, amit ritkán hall, és hallat az ember. Miután megszólalt, kezdtem elhinni, hogy tényleg itt van, a házunkban, ahová rengeteg emlék kötötte őt. - Katherine terve most nem fontos. Foglalkozunk vele később, most csak örüljünk annak, hogy újra itt vagy, itthon. - Legszívesebben azonnal nyúltam volna a telefonért, hogy értesítsem Caroline-t a fejleményekről, de úgy éreztem, túl sok volna Elenának annyi öröm, amennyivel Care megtöltené a teljes házat egymaga, sőt, az egész várost. Csak szép lassan, apró lépésekben szokja meg újra az életét, ami várt rá, annak ellenére, hogy meg sem tudtam volna mondani, milyen régóta hagyott itt bennünket. A gondolataimból kiszakadva újra rá fókuszáltam, a hangjára, az arcára, mindenre, ami ő volt, de valami fura érzés mocorogni kezdett a gyomromban. Damon holléte nem is érdekli? Elhessegettem a gondolatot, mert bizonyára ővele akart először találkozni, de Elena mindig is a tapintatosságáról volt híres. - Boldog házas élet, na és persze gyerekek, akikről azt hittük, hogy sosem lehet. De nélkületek nem volt elég boldog. - vontam vállat, aztán gyorsan elmosolyodtam magam. Nem akartam rögtön azzal kezdeni, hogy Damon kikapcsolta az érzéseit, és elhagyta a várost, én pedig nem tudtam visszatartani, vagy hazahozni. Csak most kaptuk vissza őt, a bonyodalmakkal ráérünk foglalkozni később is. - Bonnie jól van a körülményekhez képest. Aggódott miattad. Mint mindannyian. - A részletekbe nem akartam belefolyni, a sok év kihagyás nehéz tud lenni, a felzárkózást pedig lassan kell csinálni. Ha mindent rázúdítanék, ami addig történt, amíg nem volt köztünk, valószínűleg itt ülhetnénk hetekig. Egyelőre csak tudatni akartam vele, hogy hiányzott nekünk, hogy nem felejtettük el, s hogy minden visszatérhet a régi kerékvágásba - többé-kevésbé.

●

Kezdett minden megint a feje tetejére állni. Hozzászokhattam volna már, hogy amikor úgy tűnik, hogy csupa öröm, és nyugalom az életünk, valami mindig történik... de a helyzet az, hogy sosem volt teljes a boldogságunk, a nyugalom pedig olyan luxus volt, amit nem kaphattunk meg. Hiszen hiába voltam örömittas házas, hiába tapasztaltam meg a gyermekvállalás örömét - még ha csak részben is, mellékszereplőként -, nem volt velem Damon, Elena pedig a jó ég tudja hol volt. Minden nap aggasztott, hogy egyikükről sem tudok semmit, de mintha csak megéreztem volna a rosszat. Hetek óta nem aludtam egy jót, feszült voltam, ingerült, és minél többször gondoltam rájuk, anál inkább görcsben állt a gyomrom. Aztán néhány nappal ezelőtt szó szerint eljött hozzánk a pokol, legalábbis az egyik féreg, hogy az ikrek életére törjön úgy, ahogy anno nem sikerült neki. Egészen addig próbáltam mellőzni az italt, nem whisky-be fojtani a bánatom, mert már nem csak önmagamra kellett gondolnom. De eljön az a pillanat, mikor már nem tehetsz mást, valahogy tompítanod kell a rossz gondolatokat, amik a tudatod mélyéről törnek elő, a rossz érzéseket a gyomrodban, és az állandó feszültséget. Kora este az iskolába mentem, hogy ránézzek Caroline-ra, megérdeklődjem, hogy vannak a lányok, és Alarictól, kell-e bármi segítség. Miután meggyőződtem róla, hogy a körülményekhez képest mindenki jól van, visszatértem a házba, hogy ne legyek láb alatt, és ne készítsen ki az ikreket az aggódásommal, rögtön a nappaliba vettem az irányt, ott is az italos szekrény volt az első megálló. Kivettem egy teljes üveg bourbont, félig töltöttem a poharam, s épp készültem leheveredni a kanapéra, mikor valamiféle zaj ütötte meg a fülem. Az ajtó felé fordultam, arra számítva, hogy talán Care hazaugrott ebédelni, de amit valójában láttam, az egyszerre volt sokkoló, és a legjobb dolog, ami az utóbbi hónapokban történt velem. Néhány másodpercig nem jutottam szóhoz, s mikor igen, hatalmasat kellett nyelnem, de még úgy is tátogtam vagy fél percig, mint egy hal az akváriumban. - Elena? - földbe gyökerezett lábakkal, leengedett karokkal meredtem lá, kész csoda volt, hogy a poharat nem ejtettem a szőnyegre. Egy teljes perc eltelt, vagy talán kettő is, mire meg tudtam moccanni, letenni a poharat a kis asztalra, és odalépni Elenához, hogy szorosan magamhoz öleljem. - Hogy lehetsz... - kezdtem bele, aztán mégsem folytattam, mert időközben ráébredtem, hogy ez nem a megfelelő időpont, hogy faggatni kezdjem. Az még bőven ráér, hiszen újra itt van, visszakaptuk, s ha ő itt van, nemsokára Damon is újra velünk lesz. Már láttam is magam előtt, ahogy Caroline teljesen felpörögve szervezkedik, azután pedig megünnepeljük a visszatérésüket. Elhúzódtam Elenától, és az arcára szegeztem a pillantásom, a barna szemekre, az ismerős, baráti arcra. - Nem tudod elhinni, mennyire hiányoztál nekünk. - végül csak ennyit tudtam kinyögni, bár annyira boldog voltam, és annyira meglepődtem a jelenlétén, hogy még az is végigfutott az agyamon, talán álmodom, vagy teljesen begolyóztam, és már hallucinálok is.

hamar letörlöd a vigyort a képemről, mi?   
●