Lehet, hogy a házban tartózkodó nők közül én képviseltem az "érzékeny picsa" titulust, amit még nem nagyon sikerült egyik barátnőmnek sem megszereznie tőlem, de Elena megjegyzése igenis fájt. Az, hogy szerinte sosem voltunk barátnők, mélyebbre ütött, mint kellett volna. Eszembe jutott, mennyi mindenen mentünk át együtt, hányszor éreztem úgy, hogy labdába sem rúghatok mellette Bonnie-hoz képest, és hogy a háromszögünk valójában mindig is BonnieElena és Caroline volt. Aztán persze idősebb lettem és rájöttem, hogy nincs így, az irigységgel átitatott hormonokból pedig ki lehet nőni, mégis... Nem is reagáltam rá semmit, csak megbántottan bámultam Elenára és próbáltam nem túl sebezhetőnek látszani. Nem akartam támadási felületet adni neki. - Megmondtam, hogy júniusi esküvőnk lesz. - vontam végül vállat, mintha ennyin múlott volna az egész. Jelenleg úgysem értené meg, mennyi munka és küzdelem volt kettőnk mögött, milyen erős és stabil barátságnak kellett előbb csalódások útján kiépülnie, és hogy az első csók még nem jelentette azt, hogy egyből az ölünkbe hullott minden. Feleslegesen magyaráztam volna a jelenlegi Elenának bármit is. Ó, ne vegyél rá mérget, két pofon csodákra képes..., ingattam a fejemen némileg bosszúsan, megőrizve hideg, ám éles mosolyomat. Hangosan persze nem mondtam ki, addig nem, míg a többiek közbe nem lépnek. Egy rögtönzött hajtépés valószínűleg elrontotta volna a tervet. - Nos, nincs itt más. - Színpadiasan körbemutattam a nappalin, érzékeltetve, a titulus csakis őt illethette. Meg aztán nem igazán szerettem rangsorolni. Őszintén kész voltam meggyőzni Elenát arról, hogy hülyeség másokra hallgatnia, főleg arra az álnok kígyóra velünk szemben, ám kezdtem belátni, hogy igaza van. Nem tűnt kattantnak. Teljesen nyugodtan és kimérten viselkedett, mint aki tényleg tudatában volt annak, ami történik, és határozottan hitt benne, mi tettük tönkre az életét. Ám az utolsó megjegyzése elszakította türelmem utolsó cérnaszálát, szemöldököm a magasba ugrott, ajkaim pedig elnyíltak a meglepettségtől. Ha rajzfilmfigura lettem volna, a hajam most kezdett volna el lángolni. - Hogy mit tettünk? Hogy mi mit tettünk? - visszhangoztam egy oktávval magasabban, és én is közelebb léptem hozzá, jelezve, felveszem a kesztyűt, jöjjön csak, támadjon, ha mer, aztán majd meglátjuk, ki ken kit először a falra... - Világosíts már fel kérlek, mit tettünk azon túl, hogy folyton ugrottunk, bármilyen nyűgöd volt éppen, és mindig mindenki ott volt neked, kettétörte magát, csak hogy szegény Elenának jó legyen... Mert azt hiszem, valahol lemaradtam! - Hangom megugrott a végén, fenyegetőn elsötétült, mely ezúttal nem az előttem állónak szólt, hanem sokkal inkább a fentieknek. Így adtam meg a jelet, hogy vagy most jönnek és elindítják a tervet, vagy kikaparom Elena szemét és akkor mutogathatnak neki bármiféle naplót...
A szemeimet forgattam a szavaira, amik ismerősen csengtek a számomra. Talán ezért is voltam olyan hülye, hogy elhittem, mi ketten barátok vagyunk. Hisz hogy lehetnénk azok, ha mindvégig utált engem azért, mert néhány srác engem szemelt ki helyette? Nem tehettem róla. Sosem küszködtem a fiúk figyelméért, mégis megkaptam, de ezért nem kellett volna utálnia. Ahogy tovább beszélt és azt mondta, barátnők vagyunk, megráztam a fejemet. - Nem vagyunk, Caroline. Valószínűleg sosem voltunk azok – Tettem hozzá és kíváncsi voltam, miféle reakciót csalok ki belőle ezzel. Tényleg úgy éreztem, hogy itt senkinek sem számítok valójában és mindenki boldog, amióta eltűntem. Talán vissza se kellett volna térnem? - Amúgy nézd csak… Stefan végül nálad kötött ki – Elmosolyodtam, kissé szúrósan figyelve őt, majd sóhajtottam egy nagyobbat. – Ha kijózanodtam? Caroline, nézz rám! Teljesen józan vagyok. Tisztán látok mindent. Titeket. Ennél józanabb nem is lehetnék! – A karjaimat is kitártam. Annyira el voltam foglalva a szöszivel, hogy nem is sejtettem: készülnek valamire. Összefontam lassan a karjaimat magam előtt, miután elvette tőlem a képet és egyik lábamra helyeztem a testsúlyom. Egy pillanatra ledermedtem a családi átok említésére, hisz eddig ez eszembe sem jutott. Kai és Jo annak idején… az egyesülés. Megráztam gyengén a fejemet, hisz nem kellett volna, hogy érdekeljen, mi lesz a két gyerekkel. Nem az én felelősségem volt és amúgy sem nekem kellett megoldanom. Hanem nekik. - Oh, a legjobb barátnő alatt engem értesz, huh? – Megejtettem egy mosoly félét, jelezve, hogy jólesik a jelző, de nem a legjobb barátnő, hanem talán inkább a másik. Kattantnak tartott. Nevetséges volt. Talán a helyemben ő még kattantabbá vált volna, ha rádöbben, mindenki kihasználta és sosem szerette igazán. De ezt kár lett volna a fejéhez vágnom. Ahogy a szokásos, „mi szeretünk” maszlaggal jött, látványosan forgattam a szemeimet. Régen mindent elhittem nekik. Naiv voltam, hiszékeny… befolyásolható. - Azt hiszed, hogy melléjük álltam, Caroline? Nem lettünk legjobb barátnők a hasonmásommal. De felnyitotta a szemem olyan dolgokra, amikre sosem gondoltam… - Arra nem emlékeztem, ez hogya történt, csak maga az érzés, a felismerés, mint mikor derült égből lecsap a villám. Az árulás érzése így sújtott le rám. – Egyébként is nektek kéne átgondolni, mit tettetek ellenem… - Közelebb léptem hozzá és kész voltam rátámadni.
360 words ••• unsteady ••• note: szerintem csatlakozzanak az emeleten bujdosók ••• kredit
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
A percek lassan vánszorogtak előre, nekem pedig minden egyes másodperc elteltével emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy miért is voltam most itt, hogy miért nem csatlakoztam inkább a két legjobb barátnőmhöz. Ott lett volna a helyem, tudtam, éreztem. Elena és Caroline kapcsolata soha nem volt teljesen felhőtlen, s habár szerették egymást, jó pár konfliktusban kellett már mediálnom közöttük. Bevallom, Carolinera én is rettentően irigy voltam. Talán azt lehetne mondani, hogy Elena volt az, aki mindig mindent megkapott, ám a szőke sem panaszkodhatott. Elvégre, neki itt volt Stefan, házasság, gyerekek, és habár tudtam, hogy az ő élete sem fenékig tejföl, mégsem tudtam nem féltékeny lenni rá. Amikor tőlem elvették a családomat, a pasimat, és most még az egyik legjobb barátnőmet is. És persze már csak hab volt a tortán, hogy amíg arra vártam, a két barátnőm mikor szedi szét egymást, addig én itt várakoztam azzal a két férfival, akiket szívem szerint a pokol tüzein égettem volna el. Príma volt minden, mint mindig. Idegesen járkáltam fel-alá, karba tett kezekkel, ujjaimmal a felkaromon dobolva. Próbáltam elterelni a gondolataimat a hátam mögött elhelyezkedő két vámpírról, és istenemre mondom, én igyekeztem nem gyilkos pillantásokkal illetni mindkettőt! Sokszor azonban nem tudtam visszafogni magam, ahogy az aggodalom úrrá lett rajtam. Még ezért a kialakult szituációért is képes lettem volna őket hibáztatni, elvégre Katherine is csak miattuk jelent meg az életünkben, ó, és persze ha ők nem jelentek volna meg, akkor bele sem keveredtünk volna ebbe az egész természetfeletti világba, és most is boldogan élnénk tudatlan kis életünket, de legalább biztonságban. - Én ezt nem bírom tovább – fakadtam ki, bár inkább magamnak, mintsem a Salvatore fivéreknek. Két nagy lépéssel már ott is voltam az ajtónál, fülemet rátapasztva hallgatóztam, miközben ujjaim a kilincsre fonódtak. Volt bennem annyi megfontoltság, hogy ne rohanjak rögtön le az emeletről, ám megőrjített az, hogy semmit nem hallottam a lenti eseményekből. Persze, a két vámpírnak nem volt ezzel gondja, mint ahogy azzal sem lett volna, hogy egy szemvillanás alatt leérjenek, de nekem muszáj volt itt gubbasztanom az ajtó előtt, készen állva arra, hogy Elenának fájdalmat okozzak, ha bántani merné Carolinet.
Még mindig hihetetlennek tűnt számomra a szituáció, pedig a házban egy ember kivételével mindannyian átestünk hasonlót. Ez mégis más volt, Elena nem csak az érzéseit veszítette el, sőt, az érzései tulajdonképpen ott voltak, csak teljesen másképp érzékelt mindent. A múltra is másképpen emlékezett, mintha mindannyian kihasználtuk volna őt, vagy legalább a hátunk közepére sem kívántuk volna soha, holott szó sem volt hasonlóról sem. Így már, hogy Damon által tudtam, mi történt vele, kevésbé volt abszurd, azonban még így sem tudtuk jól kezelni a helyzetet. Nem is lehetett. Mindennek tetejébe pedig még össze voltam zárva Bonnie-val egy helyiségbe, holott ő nagy valószínűséggel tényleg a háta közepére sem kívánt engem. Meg is értettem, túl sokszor nézett el nekünk már rosszabbnál rosszabb dolgokat az évek során, nem bocsájthatott meg minden alkalommal, mikor egyikünk igazi seggfej vámpírként viselkedik. Ráadásul még a bátyámra is haragudott, amiért lelépett, a két barátnője pedig odalent próbált dűlőre jutni... neki kész pokol lehetett ez az egész. A lenti beszélgetésből minden egyes szót figyeltem, semmi sem kerülhette el a figyelmem, mert a jelenlegi Elenából bármit kinéztem volna, ami kifejezetten ijesztő volt. Hasonlóképp viselkedett a feleségemmel, mint velem, mintha nélküle minden tökéletes lett volna. Nem igazán tudtam, dühös, vagy elkeseredett legyek emiatt. A nevem hallatán görcsbe rándult a gyomrom, egy pillantást vetettem Bonnie-ra, majd Damonre, végül lehajtottam a fejemet. Caroline szerencsére jól kezelte a helyzetet, már amennyire ezt lehetett. Nem lepett meg, hogy végül kiakadt, mert hiába tudtuk azóta, hogy egy szirén miatt fordult ki önmagából, nem volt kevésbé nehéz így látni őt. Mi, többiek pedig csak tovább vártunk, vajon mi sül ki ebből, s mikor léphetünk végre közbe.
Amikor kitaláltuk ezt a remekbe szabott tervet, ami nem volt egy világmegváltó ötlet, de reméltem, hogy működőképes viszont igen, nem számoltam bele, hogy néma csendben fogom magamat találni az összes szerettemmel, akik tökéletes jogosan voltak rám dühösök, amiért képes voltam elhúzni a csíkot, pont amikor a legnagyobb volt a szar a fejünk felett. A vámpírizmus ugyan megnövelte az élettartamomat, de a rossz szokásaimra nem volt megoldás. Egyáltalán nem. Ezért rohadt kényelmetlen volt ülni a szobában, és szembenézni például Bonnie-val, akivel nem volt lehetőségem ez előtt az este előtt beszélni, mert nem siette el a visszatérést Mystic Falls-ba, ami miatt őszintén szólva nehezen tudtam volna hibáztatni. S bár Steffel elástuk a csatabárdot, most az a nagyon is kellemetlen helyzen állt fenn, hogy egyedül maradtam a boszival meg az öcsémmel, és a nő érthető módon csak gyűlöletet és megvetést táplált felé is. Vidám este lesz ez! Ezért is ittam, nem csak az… ex-barátnőm – mert ugyebár kirúgott – észhez térítése végett is. Annyi ilyen elcseszett helyzettel kellett már szembe néznünk, most mégis olyan lehetetlen volt ez az egész. Mintha semmi sem működött volna már évek óta. Vagy csak baromi pesszimista voltam, mióta a tökéletes nő kosarat adott, és ez még úgy is megviselt, hogy mindezt úgy tette meg, hogy nem volt magánál. Lentről hallottam Caroline gúnyos megjegyzéseit, amellyel összefoglalta a cseppet sem rózsás életüket Stefannal. Nem irigyeltem az öcsémet, annak ellenére sem, hogy neki legalább ott volt a szöszi. Amikor megjegyezte Elenának, hogy „élővé iszom” magamat, keserű mosoly kúszott az arcomra, és megemeltem a poharamat Bonbon és Stefan felé, majd legurítottam a maradék whiskymet, hogy aztán hangtalanul letegyem a poharamat a komód tetejére.
i want you by my side
so that i never feel alone again
they've always been so kind but now
they've brought you away from here
i hope they didn't get your mind,
your heart is too strong anyway
we need to fetch back the time
they have stolen from us
Az álarc mögött :
szuszu
Kedd Május 05, 2020 6:01 pm
team up, avengers
Egyáltalán miért az antik vázát féltettem, mikor Damon odafent épp lecsapolta a bourbon készletet? Igaz, hogy ez technikailag az ő háza is, ám attól még a mai estét és annak következményeit egyikünk sem viselhette el józanul, így csak azt reméltem, ezt figyelembe veszi és hagy nekem is. - Hé, tini voltam, és mentségemre szóljon, az összes srác, aki nekem tetszett, nálad kötött ki. Nem hibáztathatsz érte, amiért néha ribanc voltam. - Talán nem kellett volna felháborodnom és veszekednem vele. Nem is tettem, igazából, meglehetősen nyugodt maradtam, hisz az már olyan régen volt, a történtek nem igazán voltak rám semmilyen hatással. - De aztán megbeszéltük, emlékszel? Nem szabad csak a rosszra visszagondolnod. Barátnők vagyunk és fontos vagy nekem. - Mi sem bizonyította ezt jobban, mint hogy itt voltam, egy tervnek a kellős közepén, amiben igazából egyikünk sem hitt teljesen. Stefan említésére enyhén megfeszültem, beszívtam az ajkam és kerestem egy pontot a szobában, amit stírölhettem. - Nem kellett, a felesége vagyok. Megérzem, ha a pasim más nőkkel van. - Inkább ez, minthogy nekiessek azért, amit a fiúkkal tett. Nem mintha Damon nem érdemelte volna meg, és nem mintha Elena megérdemelte volna, hiszen egyértelműen nem volt önmaga. Az a lány, akit én ismertem, sosem ártott volna egyiküknek sem. - De azért, majd ha kijózanodtál, erről még beszélünk. - fűztem hozzá kettőnkre bökve, és bár gyanakvást keltett bennem a közelsége, végül elvettem a képet. Nem néztem rá, Elenát figyeltem végig, egyik szembogaráról a másikra ugrott a pillantásom. - Persze, a lányaimat meg akarja ölni egy őrült démon-boszorkány sorozatgyilkos, mielőtt még az ősi családi átok miatt egymással végeznének, a sógorom lassan újra élővé issza magát, mert ennél halottabb már nem lehet, a legjobb barátnőm meg totál elkattant és azt hiszi, ártani akarunk neki. Az életem egy tündérmese. - gúnyolódtam, majd hitetlenkedve megcsóváltam a fejem és lehalkítottam a hangom, bizalmasabb élt vett. - Úristen, Elena, hallod magad? Ez nem te vagy. Tudod, hogy szeretünk és hogy szándékosan sosem ártanánk neked semmivel. Damonnek szüksége van rád. Stefannak. Bonnie-nak. Tényleg azt hiszed, cserben hagynánk és ellened fordulnánk? Tényleg inkább annak a bongyor, ódivatú bőrdzsekiben illegő, túlsminkelt, gonosz ribancnak hiszel velünk szemben, aki annyi szörnyűséget kavart ellenünk és aki annyiszor próbált eltenni téged láb alól? - letettem a képet valahova, hogy teljes figyelmem Elenának szentelhessem.
Furcsa volt a két gyermeket látni, ilyen idősen. Bár tény és való, hogy jó pár évet a koporsóban sínylődtem… az idő számomra már rég megállt, már ami az öregedést illette és persze, gyermekem sem lehetett már sosem. Sokmindent irigyeltem mindig Carolinetól, de ez volt az, amit a leginkább. Gyerekei lettek. El sem tudtam képzelni, milyen érzés lehetett neki, hogy vámpír létére ott növekedett a szíve alatt ez a két kislány. El akartam tőle venni ezt az örömöt, ezt az ajándékot… Hallottam a lépteket, így azonnal megfordultam, hogy lássam, ki az. Bárki lehetett jóformán, Stefan, Bonnie, Caroline, vagy netán az ikrek. De Caroline volt az. A szavai elsőre megleptek, talán még meg is hatott. - És mit meséltél nekik rólam? – Kérdeztem vissza némi éllel a hangomban, ami arra utalt, hogy biztos, hogy csupa rossz dolgot mesélt a lányoknak rólam. – Azt, hogy mennyire idegesítettelek mindig? Hogy azt hitted, nekem mindig minden egyszerű volt, mert az „ölembe hullott” bármi? – Tettem fel néhány kérdést, de a továbbiakat hallva inkább magamba fojtottam a megjegyzéseimet. Caroline a maga módján mindig is érdekes volt. Nem is, inkább furcsa. Mint most, ebben a pillanatban is. - Bájcsevegni szeretnél, Caroline? – Felvontam a szemöldökömet, mint aki nem érti, miért viselkedik velem ennyire normálisan. Már a körülményekhez képest. – Stefan nem említette, hogy meglátogattam? – Bár azt kértem a vámpírtól, hogy tartsa a száját, nyilván hülye lettem volna, ha azt hiszem, tényleg nem mond senkinek semmit rólam. Sokkal hamarabb is felkereshettem volna őket, de nem csak belőlük állt ez az új, roppant izgalmas életem. Időről-időre ugyanis azt kellett tennem, amit Sierra kért, amolyan adok-kapok módon. Tettem felé egy lépést, majd még egyet és odanyújtottam neki a képet. - Végül mindent megkaptál, nem igaz? Gyerekek, Stefan, házasság… biztos, hogy boldog vagy. Főleg, hogy én sem zavarok be a képbe… vagyis eddig nem nagyon tettem – Vállat vontam, oldalra döntve a fejemet. Ha nem vette el a képet, akkor hagytam a földre esni és akkor összetört a képkeretben az üveg is.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
A terv egészen egyszerűen hangzott, nekem mégis kétségeim támadtak a sikeressége kapcsán. A többiek elmondása alapján kialakítottam – véleményem szerint – egy tökéletes képet arról, hogy Elena most milyen állapotban lehetett, épp emiatt nem hittem volna, hogy segített volna a helyzetén az, hogy a „barátai” elfogják őt. Szerintem ez csak még jobban alá fogja támasztani azt a tévhitét, miszerint utáljuk őt, elvégre mi másért viselkednénk így vele, csapnánk be őt, csalogatnánk őt egy csapdába? Mikor erre gondoltam, összeszorult a szívem, de mi más választásunk volt? A nyaklánc nem érte el azt a hatást, amit mindenki remélt, azt pedig még sem engedhettük, hogy ilyen állapotban a városban rohangáljon. Egyértelművé vált számunkra, hogy mi volt Elena terve: mindenkit meglátogatni az úgy nevezett barátai közül, és feltehetően megkínozni őket, bosszút állni. Damonnel és Stefannal már találkozott, így már csak én és Caroline voltunk hátra a listán. Már nem is tudom, hogy miért, de úgy gondoltuk, hogy Care lesz a következő célpontja, így elkezdtük az előkészületeket a Salvatore villában. Nem szívesen voltam itt, egy légtérben Stefannal, Enzo gyilkosával, de a barátnőm kedvéért félretettem minden ellenszenvemet, és a feladatomra koncentráltam. Előkészítettem a megfelelő varázslatot, majd mindannyian felmentünk az emeletre. Muszáj volt csendben lennünk, hiszen ha Elena észrevesz minket, bukik minden, és ennek Caroline ihatta meg a levét. Apropó, ivás. Mindannyian mondtuk Damonnek, hogy fejezze a whisky nyakalását, de persze ő, mint mindig, most sem hallgatott ránk. Nem véletlenül nem akarta egyikünk sem a részeg Damont, jobb lett volna, ha józan marad, de egy idő után ráhagytuk. Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy csendben várakoztunk itt fent, de egyszer csak halk mozgolódás hangja ütötte meg a fülünket. Még én is hallottam őket, hiába volt csak emberi hallásom. Damon leküldte Caret, hogy üdvözölje Elenát, én pedig szívem szerint utána mentem volna. Egy részem képtelen volt elhinni, hogy Elenát tényleg ennyire agymosottá tudták tenni – úgy éreztem, a saját szememmel kell látnom őt. Aztán eszembe jutott az álmom, és megacéloztam magamat. Nem volt szabad elrontanom a tervünket, így nem maradt más, mint ez az idegőrlő várakozás.
Nem szívesen engedtem Caroline-t az új Elena közelébe, aki rendkívül veszélyes és kiszámíthatatlan volt. Aggódtam érte, hiába tudtam, meg tudjam védeni magát, nehéz volt pont őt helyezni a terv központjába. Más választásunk viszont nem volt, még mindig jobb volt őt a közelébe engedni, mint a halandó Bonnie-t. A várakozás mindannyiunkat kikészített, az évtizedek alatt tanult türelemmel sem mentem semmire, Damon pedig még annyira sem. Egyedül a bourbon segített neki kicsit, amitől hiába intettem óva, mondván józanul van rá szükségünk... egy idő után ráhagytam, ahogyan a többiek is. Talán még jobb is volt így, némileg lenyugszik, mire oda jutunk, hogy közbe kell lépnünk. Sokat kellett várni, beesteledett, de Elena végül megérkezett, Damon pedig útnak indította szinte azonnal a feleségemet, ahogy meghallottuk a neszezést. A gyomrom apróra zsugorodott, majd' kiugrottam a bőrömből, egyrészt izgatott, másrészt ideges voltam, hiszen ahogyan a többiek, úgy én is jó végkimenetelt szerettem volna elérni. Még akkor is, ha ehhez meg kellett kínoznunk Elenát, akkor és ott nem túlzottan érdekelt, hogyan hozzuk őt vissza. Nem először élünk át hasonlót, ez sem lehet sokkal másabb, mint egy érzelmi kikapcsolás, legalábbis ebben bíztam. Mindannyian füleltünk, egyedül Bonnie volt az, aki nem rendelkezett emberfeletti hallással, de valamicske anélkül is felszűrődött a földszintről, a lényeget talán még ő is hallhatta. A falnak dőlve próbáltam nyugton maradni, ugyanakkor fel is készültem, ha bármi van, rögtön Caroline segítségére tudjak sietni. Caroline szavait hallgatva elfogott a nosztalgia, előtörtek az emlékek, s egy részem még mindig saját magát okolta, amiért Elena ebbe a helyzetbe került, hiszen egykor mindent megtettem, hogy elkerüljük mindezt.
Fogalmam sem volt működni fog-e a terv, csak reménykedhettem benne, ahogyan abban is, hogy Elena valóban meglátogatja a testvérem után Caroline-t is, és hogy mindezt a villában kívánja megtenni. Mindannyian bíztunk azt hiszem ebben. Órákkal korábban előkészítettünk mindent és várakoztunk. A sokadik pohár whiskyt borítottam magamba, ami nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt, és Stefan is próbált erről lebeszélni, de mindenki érezte rajtam, hogy jelenleg semmi esélyük sincs ezzel kapcsolatban. Valamivel kontrollálnom kellett az idegességemet. És részben a zavaromat is. Zavarban voltam, amiért mindenki ott volt a házban, az egykori otthonomban – ami talán még most is az volt részben –, aki fontos volt a számomra, és akiket cserbenhagytam. Ezzel szembenézni elég szar érzés volt. Szarabb, mint hittem. Ezért is kortyolgattam a whiskyt. Az emeleten voltunk, várva, hogy Elena megjelenjen végre. Besötétedett már. Kezdtem azt gondolni, talán nem is ez a nap lesz az. Éppen meg akartam ezt jegyezni a többieknek, amikor meghallottunk a neszezést lentről. A szöszire néztem és intettem a fejemmel neki, bár erre azt hiszem nem volt igazából szüksége. A szoba ajtajában álltam meg, a küszöbön, hallgattam a lentről felszűrődő zajokat, a sógornőm hangját, és vártam. Vártunk tovább néma csendben, úgy téve, mintha nem is léteztünk volna, mintha ott sem lettünk volna. Ez volt az egyetlen lehetőségük. Ennek a felelősségnek a tudata ott lebegett, kimondatlanul közöttünk.
i want you by my side
so that i never feel alone again
they've always been so kind but now
they've brought you away from here
i hope they didn't get your mind,
your heart is too strong anyway
we need to fetch back the time
they have stolen from us
Az álarc mögött :
szuszu
Szomb. Feb. 01, 2020 4:05 pm
team up, avengers
Szóval, a terv meglehetősen egyszerű volt: engedjek be egy kikapcsolt és irányítás alatt álló Elenát az otthonunkba és csacsogjak vele egy kicsit, míg a többiek csapdába ejtik. Végül is mi sülhetne el rosszul azok után, hogy Damont majdnem megölte, Stefant meg leszúrta? És mégis miről kellett volna csevegnem vele? Arról, hogyan próbálta a pasija megölni őt, vagy hogy ő hogyan próbált végezni a férjemmel? Egy kis vodka és popcorn mellé és máris pont olyan programnak hangzott, mint amiket régen, a csajos péntek esték alatt csináltunk volna. Na jó, mentségemre szóljon, megpróbáltam kevésbé cinikusan állni a dologhoz, és mivel mindhárman olyan elhivatottnak tűntek a tervet illetően, nem akartam én sem elrontani a hangulatot. Bármi is történt Elenával, a végére akartam járni, hiszen rajtunk kívül más nem segíthetett rajta - csak ezzel valamiért ő még nem volt tisztában. A szándék, hogy segítsek a barátnőmön, keveredett az anyai ösztöneimmel. Talán el kellett volna pakolnom a törékeny holmikat a nappaliból? Stefanék szerint jobb, ha Elena szembesül az igazsággal. Szerintem meg az egy nagyon is antik váza ott a sarokban... Halk léptekkel megálltam mögötte a nappali túlsó végében. Felesleges lett volna lopakodnom, úgyis megérezte volna a jelenlétem. Összefont karokkal vártam, hogy megforduljon. A viszontlátás különösen hatott rám, egészen szentimentálissá tett egyetlen pillanat alatt. Mikor legutóbb álltunk szemtől szemben egymással, még minden annyira más volt. Fogalmam sem volt, láthatom-e őt újra valaha, lesz-e alkalmunk beszélgetni egymással. Mindvégig reméltem, hogy igen, ám azt sosem, hogy így. - Meséltem nekik rólad, tudod. - jegyeztem meg köszönés nélkül, a kezében lévő fotóra pillantva, sejtetve, hogy számítottam a látogatására. Öntudatlanul is elmosolyodtam, ahogy eszembe jutottak az ikrek. - Ők Elena néniként ismernek. "Néni." - Halk szusszanással fejeztem ki, mennyire nevetségesnek hangzott, és mosolyogva megcsóváltam a fejem, táncra keltve szőke fürtjeim. Lassan a törzsem mellé eresztettem a kezem és a farzsebembe túrva beljebb léptem. - Gondoltad volna, hogy egyszer felnövünk? Én tényleg azt hittem, a gimi örökké tart majd... - Nem mentem túl közel hozzá, tisztes távolságban megálltam tőle a nappali közepén, onnan figyeltem. Azt reméltem, közelebb csalhatom magamhoz, így Bonnie varázslata jobban érvényesül majd.
Miután teljesítettem az elvárt kvótát Sierrának, hagyott egy kis nyugtot. Viszont azóta állandóan a megölt emberek kísértettek álmaimban és ez kezdett az őrületbe kergetni. Lehet, ki voltak kapcsolva az érzéseim, de egy részemet ez nem tudta megszüntetni. Valahogy még mindig Én voltam… mélyen legbelül. Egy megbántott lány, akit elárult mindenki, akiben valaha is hitt. Habár elgondolkodtam olykor, hogy az igazság lehet, nem az, amit én látok, de mindig, mikor erre gondoltam, egy hang a fejemben az ellenkezőjét kezdte bizonygatni nekem. Szóval a végén már nem is gondolkodtam, hanem tettem, amit a belsőm sugallt és az érzelemmentes énem. Még nem találkoztam mindenkivel, mióta visszatértem és ezen sürgősen változtatnom kellett. Nem csak azért, mert Sierra a nyakamra járt miatta, hanem azért is, mert tényleg látni akartam először az önelégült képüket, az Elena mentes életük okán, majd pedig a félelmet, amit a látványom kelt bennük. Bár már koránt sem tűnt akkora bulinak, mint mikor először jöttem ide… a Damonnel való találkozásom pazarul sikerült, főleg a látszólagos halálommal, majd ezután Stefan következett, akit leszúrtam búcsúképp. Bár nem ejtettem halálos sérülést rajta, nem is akartam. Azóta Damonnel még egyszer találkoztam és szinte már sajnáltam, hogy annyira próbál hatni rám… mindhiába. Egészen a mai napig kerülgettem Bonniet; s most sem őt akartam felkeresni, hanem Carolinet. Talán mindenki közül ő volt az, aki a leginkább utált engem. Az ő szemében én mindent megkaptam, anélkül, hogy bármit is tettem volna, de valójában ez nem így volt. Lehet, nagyobb figyelmet kaptam a szüleim halála után, de nyilván rá is figyeltünk volna, sőt, figyeltünk, mikor az anyja meghalt, nem? Ha viszont a fiúkra volt féltékeny… visszagondolva, már az elején vihette volna őket. Stefant és Damont is, hisz én nem jelentettem számukra semmit igazán. A sors iróniája, hogy végül az egyik vámpírt tényleg megszerezte magának végérvényesen. Caroline, Stefan elmondása alapján tényleg boldog volt. Vele és a gyerekekkel. Ezt akartam a saját szememmel látni és ezúttal nem volt bennem az, hogy komolyabban lépjek fel, legalábbis nem ez volt az elsődleges. Egy részem látni akarta a gyerekeket… Mindig is akartam, de vámpírként már esélytelen volt, másrészt mégis kitől…? Valahogy nem volt erre semmiféle lehetőség. Az meg kész csoda volt, amit a Gemini koven tett az ikrekkel. Caroline anya lett. Nem tudom, vajon hogyan vészelte át a terhességet, de nyilván Bonnie mellette volt, meg Stefanék is. Hangtalanul léptem be a házba. Látszólag nem volt senki sem a közelben, így a nappaliba indultam. Legutóbb, mikor itt jártam, meg akartam nézni a kirakosgatott fotókat, de nem volt rá túl sok lehetőségem. Most viszont volt, így meg is tettem. Szinte túlságosan is belemerültem a fotókba, amin, meglepő módon, nem tűnt mindig mindenki teljesen vidámnak. Aztán hangokat, lépteket hallottam, így azonnal megfordultam, kezemben az egyik képpel, amin az ikrek szerepeltek.
452 words ••• unsteady ••• note: na vágjunk bele... ._. ••• kredit
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Kezdőlap
••• 
••• 
