- Talán túlságosan Katherine-re hasonlítottál, ezért akart megölni. Erre nem gondoltál? - Őszintén szólva, ez egy igencsak érthető magyarázat lett volna, hiszen így Damon elveszítette azt az Elenát, akit szeretett. Ugyanakkor... képtelen voltam elhinni, hogy tényleg ilyet tett. Az egész világ a feje tetejére állt, én pedig csak álltam, és néztem, hogyan hullik darabjaira minden. - Igazad van! Mert Katherine és Kai csupa jó dolgot tettek veled, igaz? Nem vagy épelméjű, ha azt gondolod, ők a te oldaladon állnak, s nem csak kihasználnak. - kezdtem igazán dühös lenni a viselkedése, a szavai, még a jelenléte miatt is. Mindennél jobban vártam azt anapot, mikor ő is, Damon is hazakerülnek, megkapják a saját kis boldog "befejezésüket". Soha nem így képzeltem. A fivérem nem volt itt, fogalmam sem volt róla, hol van, de azt Elena szavaiból leszűrtem, hogy még mindig kizárja az érzelmeit. Elena pedig... nem ismertem rá. Borzasztó változáson ment keresztül, nagyon megrémített, leginkább azért, mert tudtam, hogy el fog menekülni, s én nem tehetek ez ellen semmit. Titkon még mindig reménykedtem benne, hogy Caroline felbukkan, sőt, most még Mattnek is örültem volna, ha hívatlanul beállít. Nem jött senki, az idő pedig egyre fogyott. Elena hisztérikus nevetésére a hdieg is végigfutott rajtam. Nem reagáltam le akérdését, csak a fejemet ingattam, latolgattam a lehetőségeimet, de kifogytam az összesből. Ha lelép, nem tudom megállítani anélkül, hogy kárt tennék benne, féltem, hogy komoly baja esne vagy még rosszabb. Hiszen halvány lila gőzöm sem volt arról, mi a terve Katherine-nek, mennyire irányítja őt, vagy milyen hatással van rá. - Ezt akarják elhitetni veled, te pedig... vagy olyan ostoba, hogy bedőlj mindennek. Miért? Mit tettek veled, Elena? - Most már szomorú volt a hangom, minden indulat nélkül szóltam hozzá. A karóra esett a pillantásom, majd az arcára, végül az ajtóra, s tekintetem ide-oda ugrált a három között. Kicsit számítottamrá, hogy rám fog támadni, mégsem tértem ki előle, így a karó egyenesen a hasamba fúródott, átszakítva a pólóm anyagát, a bőrt, a fekete póló ragacsos és nedves lett a vértől. A karóhoz kaptam, szép lassan kihúztam, hogy ne tegyek nagyobb kárt. A seb azonnal gyógyulásnak indult, de elég lassan ahhoz, miképp ne tudjak lábra állni. Mikor sikerült annyi erőt gyűjtenem, hogy legalább feltérdeljek - a hirtelen fájdalomtól ugyanis a padlóra zuhantam -, kétségbeesetten pillantottam a barna szemekbe. - Sajnálom. Meg fogunk találni, és ígérem, minden rendbejön! - kiáltottam még utána, ahogy elindult a kijárat felé. Nem állítottam meg, hisz' elég súlyosan megsebzett ahhoz, miszerint ártalmatlanná tegyen. Dühös voltam magamra, s magamat okoltam, amiért nem derítettük ki időben, hová tűnt a teste, ráadásul Damon... Damon eltűnése is az én lelkemen száradt. Nagy nehezen feltápászkodtam, s az Elena által itthagyott kristálypoharat a falhoz vágtam. A szilánkok beterítették a padlót, én pedig erőtlenül rogytam a kanapéra.

Szintén nem a legjobb, mindenesetre köszönöm a játékot, imádtam!  
●

Játszottam a szerepemet, de már egyre nehezebben bírtam mosolyt erőltetni az arcomra. A gúnyos arckifejezés pedig kifejezetten fájdalommal járt, mert Elenát így látni, ebben az állapotban... nehéz volt elfogadnom. S egyre inkább biztos voltam benne, hogy ezt Katherine tette. Nem tagadta Elena, hogy a keze benne van a dologban, de nem is erősített meg kifejezetten abban, hogy mit műveltek vele. Enélkül is tudtam, hogy Katherine valamilyen módon belepiszkált az agyába, vagy Kai. Hiszen fogalmunk sem volt róla, mire is képesek a démonok, ha egyáltalán ez a megfelelő kifejezés rájuk. A szavak, melyeket Damonről mondott, teljesen érthetetlenek voltak számomra. Miért tett volna ilyet Damon? Az érzései ugyan ki voltak kapcsolva, de... Semmit sem értettem. Összevont szemöldökkel, zavaros arckifejezéssel meredtem rá. Próbáltam elképzelni a helyzetet, nem sok sikerrel. - Lehet, hogy megérdemelted. - vontam vállat, úgy téve, mintha meglepődtem volna, de úgy igazából nem érdekelne a dolog. Pedig valójában azt akartam kérdezni: Miért? Miért tenne ilyet a fivérem? Szerettem volna választ kapni a ki nem mondott kérdéseimre, nem lenyelni őket, mint ahogyan tennem kellett.
Igaza volt, tényleg övön aluli ütés volt, ugyanakkor ő kezdte, nekem meg fent kellett tartanom a látszatot, mintha csakugyan megvetném őt, mintha sosem szerettem volna. - Nem én kezdtem. - Mint az óvodások, játszottunk egymással, szurkálódtunk, csak éppen ő komolyan gondolta mindezt. Nem tudtammég,milyen kimenetele lesz ennek a látogatásnak, aggódtam, hogy esetleg idő előtt lelép. Mielőtt bármit is tehetnék, hogy megakadályozzam, vagy mielőtt Caroline hazaér. Ez utóbbiban kételkedtem, azt sem hittem, egyáltalán hazajön-e így, hogy Kai a lányok körül ólálkodik. Még mindig hihetetlen volt, hogy visszakaptuk Elenát, de nem azt a lányt, akit egészen idáig vártunk. Elkeserítő, és roppant bosszantó érzés volt ezzel szembesülni. - Igazad van. Mert Katherine-nek kell tetszenie. Vagy Kainak? - néztem rá kihívóan, mosollyal az arcomon, ezzel is jelezve, hogy irányítják, s nem azért van itt, mert itt akar lenni. Tudtam, mert ismertem Elenát, egyedül kikapcsolt állapotban láttam tőle hasonló tetteket, de ez... valahogy más volt.
Be kellett válnia a tervemnek, be kellett dőlnie a trükknek. Máskülönben veszett ügy az egész, s hiába próbálkoztam egészen idáig adni ezt az érdektelen szerepet. Miután felelt, igyekeztem minél gyorsabban megjárni a konyhát, felkapni az üveget, zsebembe süllyeszteni a verbénával megtöltött injekcióstűt. Mikor visszaértem, ő még mindig itt volt, amitől annyira megkönnyebbültem, hogy csaknem felsóhajtottam. Még időben megállítottam magam, s újra magamra erőltettem azt a maszkot, amit addig viseltem. Ahogy beléptem a szobába ismételten, megfordult, ám én láttam, hogy a fotókat nézegette, amitől megrándultak az arcizmaim. Erre figyelnem kellett volna. Bár... Kai pontosan tudta hogy néznek ki az ikrek, vagy hol találja őket, Elena pedig valamilyen módon kötődhetett hozzá, vagy valakihez a... pokolból. Nehéz volt kiejtenem ezt a szót, még gondolatban is, utáltam, hogy újra ilyenekkel kell foglalkoznunk. Már épp válaszolni akartam neki, mikor közelebb lépett, és tapogatni kezdett, rögtön tudtam, mire készül, s hogy ő is tudja, én mire készültem. Az egyetlen esélyem most foszlott szerte. Hogy hihettem, hogy ez beválik? Ennyire bolond nem lehetek... - Mert Katherine irányít, tudom,így kell lennie. Te nem ilyen vagy, Elena! Nem lennél képes ártani a szeretteidnek, nem lennél képes... - bizonygattam, bá nem tudtam, saját magamnak, avagy neki. Megfeszült az állkapcsom, ahogy tovább beszélt, egy részem azon gondolkodott, talán most kellene cselekednem, míg a másik, a józanabbik részem tisztában volt vele, hogy esélytelen. Csak egy dobásom volt, azt is elszúrtam. - Ha olyan sokáig voltál mellettünk, és ismersz minden trükköt. Azt is tudod, hogy mindvégig játszottam veled? Itt és most. Az egész csak egy színjáték volt, Elena. - kezdtem bele, majd végül nem folytattam tovább. Volt egy olyan érzésem, nem fog nekem hinni, nem hiszi majd el, hogy nem komolyan gondoltam az elhangzott szavaim. - Most mit akarsz tenni? Megölsz azzal a karóval? Az nem változtat a dolgokon. - néztem a rögtönzött fegyverre a kezében, majd az arcára, várva valamiféle reakciót, amiből kitalálhatom, mi lesz a következő lépése. Megérdemeltem volna ezért a sok hazugságért, hogy belém döfje azt a karót, mégis reméltem, hogy nem teszi meg.

Ez most jó béna lett  
●

Egyre nehezebb volt rávenni magam a hazugságokra. Már egyáltalán nem voltam biztos benne, ezzel elérek-e bármit is, bár... nagyon úgy tűnt, hogy kizökkentettem. Legalább egy kis időre. Láttam rajta a dühöt, azt, hogy tényleg elhiszi minden egys szavamat, amitől talán csalódott is lett - már ha képes volt még valódi érzelmekre, nem változott teljesen Katherine agymosott zombijává. Őszintén nem akartam belegondolni abba, Damon mégis mi a fenét művelhetett, amire épp utalni próbált a velem szemben ülő lány. A lány, akit egykor ismertem, akit még annak idején, évekkel ezelőtt szerettem. Most egyáltalán nem hasonlított régi önmagára, inkább volt Katherine tükörképe; valódi hasonmása, mintsem Elena Gilbert. Márépp szólásra nyitottam a számat, hogy rákérdezzek, mi történt köztük Damonnel, mikor megszólalt. Valóban ledöbbentem, egy pillanatra még az arcom is megnyúlt. Hogy mi?! Tudtam, hogy a bátyám kikapcsolt, azt is, hogy nagyon nehéz időszakon ment keresztül, amiből én sem tudtam kirángatni, merthogy azt sem tudtam merre jár. Ezek szerint itt volt, Mystic Fallsban, itt szenvedett a városban, míg én éltem a kis életem Caroline-nal. A mellkasom feszült a felgyülemlett bűntudattól, s alig gurítottam le torkomon az italt, már mentem is, hogy újratöltsek. Hiszen az is volt a célom, hogy egymagam iszogassak, az nem számított, hogy közben társaságom akadt. - Azért a körülményekre igencsak kíváncsi lennék. Például, mit értesz az alatt, hogy majdnem megölt? - néztem rá kétkedve, pedig nem ezt éreztem, sokkal inkább csalódottságot, és még mindig azt a rohadt bűntudatot, ami megpróbált felzabálni belülről. Talán végre sikerül is neki. - Ugyan, mit tudsz te erről? Sosem tapasztalhatod meg. - vontam vállat, és fúrtam bele tekintetem az övébe, ha lehetőségem volt rá. Közben pedig alig bírtam kimondani a szavakat, amikkel valószínűleg nagyon ingoványos talajra léptem. Nem akartam őt bántani, mégsem volt más lehetőségem. Ki akartam csikarni belőle valódi érzelmeket, amiket nem Katherine és Kai tápláltak belé, vagy Isten tudja, kicsodák. Túl messzire mentem, éreztem, tudtam. Miközben magamat ostoroztam, hogy belerúgok a földön fekvőbe, aki jelen esetben Elena volt, az agyam egy hátsóbb, eldugottabb része azon kattogott, tartunk-e a házban verbénát , amivel esetleg leszerelhetném őt. Ha fel is lelhető a házban, nem itt, a nappaliban, ami kicsit megnehezítette a dolgokat. - Nem áll jól. - jelentettem ki minden magyarázat nélkül, és hűvösen pillantottam végig rajta. - Ez... ez a viselkedés. Nem áll jól. - ingattam a fejem, és felé mutattam két ujjammal, miközben a kezemben egyensúlyoztam a poharat,megtöltve a borostyán folyadékkal. Válaszra sem méltattam a kérdését, ő is tudta, hogy fájó pontra tapintott, jobban mondva sejthette. S valóban, egy kicsit fájt, hogy Caroline-nak és nekem nem lehet közöt gyermekünk, de ez már akkor tény volt, mikor hűségt esküdtünk az oltárnál. Lizzie és Josie viszont az életem egyik fénypontja volt, ebbe még ez az új, Katherine-szerű Elena sem rondíthatott bele. Boldog voltam, bár nem annyira, amennyire előadtam magam, annál sokkal keserűbb boldogság volt ez. Elena és Damon mentes boldogság, így nem lehetett teljes. A poharaink csilingelve értek össze, nekem pedig szinte a hanggal együtt ugrott be, hogy a konyhában a fűszeres polcon van elrejtve verbéna, no de... hogyan jussak el érte? A kiürült üveg felé pislogtam, kezembe véve rázogattam meg, s fintorogva fordítottam hátat a lánynak. - Hozok még. Egy fontos dolgot még meg kell beszélnem veled, szóval ne mozdulj el, rendben? - egy szempillantás alatt kint voltam a konyhában, az egyik szekrényből előkaptam egy irtó régi whisky-t, amit még Caroline adott a születésnapomra, közben pedig a zsebembe süllyesztettem egy injekcióstűt is. A nappaliba lassú léptekkel indultam vissza, egy kicsit arra számítva, hogy Elena már nem lesz ott, vagy talán arra, hogy már nem lesz egyedül. Ha még mindig ott volt, rámosolyogtam, egy amolyan "nem kedvellek, de jó vendéglátó vagyok" arckifejezéssel, és felé nyújtottam az üveget. - Tehát, visszatérve a kérésedre. Rendben, nem árulom el senkinek, ha cserébe válaszolsz egy kérdésre. Katherine mikor tolja ide a képét? - Nem engedtem el ezt a témát, tudtam, hogy az ő keze van a dologban, s azt is, hogy előbb-utóbb majd felbukkan, de én tudni akartam, hogy mi a terve, s hogy mégis mikor mászik elő a tüzes gödréből. Fogalmam sem volt róla, tudja-e miben sántikálok - ugyan nem adtam semmi erre utaló jelet -, mindenesetre meg kellett próbálnom kicseleznem őt. Az üveg még bontatlan volt, reméltem, emiatt majd lejjebb ad a gyanakvásából, bár ha Katherine a fejébe mászott... Gyakanvóbb lehetett, mint eddig bármikor.

Ez most jó béna lett  
●

Először Kai bukkant fel, majd hirtelen, a semmiből Elena is, aki egyáltalán nem önmaga. A közelében sincs annak a lánynak, akit ismerek. Egyértelmű volt számomra, hogy ez nem véletlen, hogy Kai keze is benne van a dologban, ahogy Katherine-é is. A hasonló a hasonlót vonzza. Bele sem mertem gondolni, mit tehettek Elenával, ami miatt így kifordult magából, de kellett lennie egy módnak, hogy visszarántsuk őt, hogy újra a régi legyen. Még nem tudtam, hogy van-e értelme annak a kegyetlen "tréfának", amit vele űzök, de ki kellett zökkentenem egy kicsit, elterelni a figyelmét, mert ha csak egy esélyem van... másképp nem sikerülhet. Azt kellett mutatnom neki, amit Katherine elhitetett vele, a tiltakozásomnak amúgy sem lett volna semmi értelme. - Ó, nem. Ezúttal másképp van. Őszinte vagyok, életemben először, és el sem tudom mondani neked, mennyire jól esik! - hozzá hasonlóan, én is felnevettem, és esküszöm meglepődtem rajta, hogy nem lát át mindezen. A valódi Elena már rég megsejtette volna, hogycsak át akarom verni, de ez az új... biztosan borzalmas dolgokat kellett átélnie, hogy így megtört. Azt gondolja, mindenki átverte, kihasználta, és semmi vette őt mindig is, miért ne hinné el, ha én magam is ugyanezt mondom neki? Persze szomorú, hogy elhiszi, amiket összehordok, még csak nem is gyanakszik, de talán mindezt az előnyömre tudom fordítani. Egyelőre nem tudtam, miként, viszont folytatnom kellett ezt a színjátékot. Érdeklődő arcot vágtam, ahogy Damonről beszélt, kcisit a szemöldökömet is összevontam, pedig legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy térjen már észhez, és azonnal árulja el, mi történt a testvéremmel. Helyette csak vállat vontam, mintha nem is számítana, mi van vele, csak minimális kíváncsiságot mutattam, mint aki élvezi, ha szenvedni látja, és csak a szenvedése okát akarja megtudni. Hogy aztán jól kigúnyolja, vagy a képébe röhögjön. Nem, ez egyáltalán nem én voltam, de talán Elena most pont ilyennek látott. - Mit műveltél mert megint szerencsétlennel? - sóhajtottam fel, mintha Damon csak és kizárólag a nők miatt szenvedett volna, akikkel az évek során dolga volt. - Igaz, bármi is történt, megérdemelte. Olyan ostoba, és naiv, nem tanul soha semmiből. Nem úgy, mint én. A Katherine-hez, és hozzád hasonló nőket el kell engedni, nem tehetsz mást. Különben a fejedre nőnek, és szép lassan felemésztenek belülről. Mint valami halálos kór. - ingattam a fejemet, miközben próbáltam legyűrni az empatikus énemet, aki nem csak sajnálta Elenát, hanem együtt is érzett vele. Mert pontosan tudtam milyen azt hinni, hogy mindenki elárult, hogy mindenki ellenem van, s minderről én tehetek. Ő is hasonlóképp érezhetett, hogy az egész élete egy nagy, kövér hazugság, és senkiben sem bízhat. - Nem mondtam le róla. Csak egyszerűen... ő nem tud továbblépni. Képtelen elengedni a dolgokat. Emlékszel, Katherine után is vagy száznegyvenöt éven keresztül epekedett. Tényleg azt hitted, hogy rólad majd pár év alatt lemond? Szerintem szánalmas, szóval ha nem látja be, akkor minek foglalkozzam vele.. Értelmetlen. - legyintettem. Egy lusta vigyor terült szét az arcomon, úgy tűnik, az efféle szerepjátékokhoz hozzászoktam az évek alatt. Megerőltető volt mindezt eljátszani, de ugyanolyan hihető is. Megérte, mert Elena egyre inkább elveszítette a kontrollt, látszólag kiborult, és már nem figyelt annyira a részletekre. Tudtam, hogy nagyjából tíz százalék esélyem van legyűrni, elkapni, és később észhez téríteni, a maradék kilencvenben megtörténhet, hogy elfut, ledöf, vagy egyszerűen csak nyakamat töri. Szavait ezúttal én hagytam figyelmen kívül, ahogy komótosan italt töltöttem magamnak, és egy másik pohába neki is, de azt csak úgy ott hagytam a kisasztalon, rá bízva, iszik-e belőle vagy sem. Az üvegből töltöttem magamnak is, amibe időközben bele is kortyoltam, így nem gyanakodhatott többé, nem előre kitöltött italról volt szó. Azért kinéztem belőle, hogy csak azért sem iszik, de ez az ő döntése volt. Amikor helyet foglalt, felvettem a neki szánt poharat, és odanyújtottam neki. Az agyam eközben folyamatosan azon kattogott, mint művelhettek vele, mi Katherine célja, és hogy kapcsolódik hozzá Kai. Ő talán csak a lányokon akart bosszút állni, mert Parker vér folyt az ereikben, Katherine viszont minket vett célba - legalábbis így gondoltam, ennek volt némi értelme, már ha egyáltalán van bármi értelme is annak, amit az a két pszichopata művel. Meglepett, hogy Elena nem tud az ikrekről, ezek szerint nem avatták bele mindenbe. Ebből is látszott, hogymásnak a keze munkája mindaz, hogy ő itt van, és ostoba vádakkal dobálózik, amiknek még csak alapjuk sincs. Soha, egyikünk sem ártana neki szándékosan, ezt neki is pontosan tudnia kellene. Sóhajtottam egyet, és vele szemben, egy fotelben foglaltam helyet, mint aki ráér, és unatkozik. - Sok mindenről maradtál le, mi? Gondolom most épp próbálsz rájönni, hogy a fenébe lehet egy vámpírnak gyereke. - féloldalas mosolyt villantottam rá, és vagy fél percig biztosan nem szólaltam meg. Egyre nehezebb volt tettetnem. - Oké, tehát... mikor Kai leszúrta Jo-t, a Gemini koven egy varázslatot használt, amivel áthelyezte a babákat Caroline testébe. Nem tudtad, hogy egy vámpír képes kihordani egy gyereket, csak nemzeni nem tud? Nos, mi sem. Mindenesetre, a kicsiket Caroline és Alaric nevelték, de én is besegítettem nekik. Boszorkányok, elszívó erővel, szóval... - Csak arra az esetre mondtam el neki mindezt, ha esetleg a fejébe venné, hogy meglátogatja őket. Talán Kai képes bántani őket, de egy sima, mezei vámpír nem, ahhoz túl sokat tudnak. - Minden tökéletes volt, amíg nm voltál itt. Gondolom, eddig tartott az idilli élet. - vágtam egy grimaszt, és a maradék italt is felhajtottam, igazán szükségem volt rá. Sokszor elképzeltem, hogy elmesélem Elenának, hogyan is lettek a lányok az életünk részei, de nem hittem volna, hogy így kell a tudtára adnom. Mint aki örül, hogy nem volt a része mindennek, és most elkeseredett, mert újra felbukkant, és már sosem lesz semmi ugyanolyan. Ez igaz is volt, de nem olyan értelemben, ahogy előadtam. Nem lesz semmi ugyanolyan, mert Katherine tönkretette az újraegyesülés pillanatait, amit már sosem kapunk vissza, s amit sosem bocsájtok meg neki. Hagytam, hogy Elena feldolgozza mindezt, de kezdtem reményvesztett lenni. Talán csak jobb, ha hagyom elmenni, s majd aztán állunk neki tervet szövögetni. Nem akartam így elengedni, jelenleg mégsem láttam más módot.

●

Az utolsó szavai Damonről már árulkodóak voltak, de nekem nem esettle, csak mikor már késő volt. Pedig egyértelműnek kellett volna lennie, Elena sosem beszélt így Damonről, de az a pármásodperc, amíg ez eljutott az agyamig, is rettentően sok volt. Fény derült a nagy titokra, de azt kell, hogy mondjam, egész ügyesen csinálta, attól eltekintve is így gondolom, hogy roppant elkeserítő és zavarbaejtő volt őt így látni. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy bántsam őt, akár még szavakkal is. Muszáj volt megtennem, hátha ki tudom zökkenteni kicsit, bár egyelőre foglamam sem volt róla, mégis hogyan szedálnám le, ha esetleg adódna egy lehetőség. Tartottam itthon egy kis verbénát, szükség esetére, természetesen jól elzárva, de ahhoz fel kellett volna mennem az emeletre. Egy kis időre megpróbáltam nem gondolni erre, nehogy véletlenül elszóljam magam, vagy gyengéd pillantást küldjek a nő irányába, aki teljesen idegennek tűnt. Bele sem mertem gondolni, mit művelhetett vele Katherine - vagy Kai, ki tudja, neki ebben mi szerepe -, hogy elérte mindazt, ami most a szemem elé tárul, vagy ami kínkeservesen üti meg a füleimet. Ő nem Elena. - Ha én nem jövök a városba... - ingatom a fejem, mert még ha hazugságokkal is állok elő, akkor sem szeretem ismételni magam. - Tudod, hogy minden másképp alakult volna. Szóval szerintem de, az én hibám. Egyetlen döntésis képes megváltoztatni sokak életét, sokak tetteit. Itt jelen esetben én indítottam el a lavinát. - vállat vonok, mintha most már mindegy volna, s mintha épp az lett volna a célom, hogy tönkretegyek ezzel mindenkit. Persze tudta, hogy egykor szerettem, azt nem is tagadhattam le, sőt, nem is akartam. Azzal viszont nincs tisztában, hogy nem örülök annak, hogy így látom, és egyáltalán nem voltam boldog attól a ténytől, hogy ő nem részese az életünknek. Az ellenkezőjét próbáltam elhitetni vele, ami nagyon nehezemre esett. Ahogy Damont említette, egy pillanatra összevontam a szemöldökeim, szerencsére ez nem volt árulkodó, mert ha igaz is volna mindaz, amit eddig összehordtam, akkor is meghökkennék, hogy felkereste Damont,  ő viszont minket nem. - Áh, akkor láttad, milyen állapotban van. Önmaga lehet, nélküled. Nem kell többé megjátszania magát a kedvedért, s legalább minket is békén hagy. - Ezek a szavak még inkább marják a torkomat, ahogy kiejtem őket a számon. Ha már úgy adom elő, hogy én vagyok a rossz fiú, miért törődnék a testvéremmel, aki állandóan rossz döntéseket hoz. A valóságban persze tudtam, hogy én vagyok a rosszabb, mert én küzdök, mégis többször bukom el, mint Damon, aki ha elengedi magát, rossz dolgokat tesz, de jó érdekből. Igyekeztem fenntartani az álarcot, közönyös arc, laza testtartás, utóbbi különösen nehéz volt, mert a történtek után meg voltak feszülve az izmaim, arcomra pedig aggódó ráncok költöztek - s mindezt most lepleznem kellett. Különösen, hogy Damon említése után csak arra tudtam gondolni, vajon ott mit adhatott elő ez az új Elena, s a bátyám milyen állapotban lehet most. - Valakinek rá kellett világítania az igazságra, hiszen... egész idáig bűbájos voltál, és bedőltél minden hazugságnak, nemde? - vontam fel egyik szemöldököm, és egy apró mosolyt villantottam rá, mintegy hülyének nézveőt, hogy egész idáig a sötétben tapogatózott. Tudtam, hogy ez Katherine műve, hogy ő férkőzött a fejébe,s ki tudja miféle módszerekkel vette rá erre a sok baromságra, amiket összehordott. Mindenki szerette őt, mindenki azért tett bizonyos dolgokat, hogy őt védjük meg ezzel, még akkor is, ha olykor hatalmas ára volt. De egészen biztos voltam abban, ogy még Bonnie sem cselekedett volna máshogy, pedig elveszítette a nagymamáját, az édesanyja pedig vámpírrá változott. Az igazság az, hogy ezekért mind én, és Damon voltunk a felelősek, nem Elena, így őrá senki sem haragudott soha. Az egyik szekrénynek hajított, aminek azonnal beszakadt az ajtaja, én pedig nevetve, lassan kászálódtam ki belőle. Egyre nehezebb volt fenntartani az álcát, ugyanakkor bele is jöttem valamelyest. -Látod, ebben igazad van! - csattantam fel, miközben tekintetem gonoszan csillant meg. Fogalmam nem volt, hogyan tudtam ennyire megjátszani magam, miközben csak azt éreztem, hogy mennyire fáradt vagyok, s hogy rám férne egy ital. - Miért nem iszunk valamit, miközben elmesélem, mennyire jó volt nélküled? Például gyerekeket nevelgetni hármasban, vagy... ó, az esküvőm! - gonoszkás, féloldalas mosoly költözött az arcomra, miközben tettem egy lépést az italos asztalka irányába, és kezemmel arrafelé intettem. Tekintetem kérdőn emeltem rá, s volt egy olyan érzésem, hogy nem akarja elfogadni a felkínált italt, verbénától tartva. S milyen jó is lett volna, ha tartunk idelent verbénás whisky-t! De hát ki gondolta, hogy Elena visszatér az álom átokból, arról a helyről, ahol ezidáig volt, s rosszabbul viselkedik, mint maga Katherine Pierce?

●

Az, hogy Elena újra itt volt, reményt adott, s mosoly szökött az arcomra, amire az utóbbi pár napban egyáltalán nem volt példa. Talán akkor, mikor Lizzie-t próbáltam megvígasztalni, s lebeszélni arról, hogy Kai nyomába eredjen. Még Caroline közelében sem voltam képes a mosolygásra, mert vele együtt aggódtam, s vele együtt kínzott az a mélységes harag, amit az a pokolfajzat irányába éreztem.
A kérdésre nem feleltem először, csak lehajtottam a fejem, és nyeltem egy nagyot, hátha eszembe ötlik valami, amivel kicsit elterelhetem a témát. Ez azonban komoly téma volt, s túl gyenge voltam jelenleg ahhoz, hogy okos hazugsággal álljak elő. Csak lassan bólintottam, és rögtön szólásra nyitottam a számat. - Ne aggódj! Most, hogy újra itt vagy, vissza fog térni. Megoldjuk, ahogy eddig is tettük. Ha engem vissza tudtatok rángatni a szakadék széléről mindannyiszor, neki is tudunk segíteni. - Zúdítottam rá minden biztató szót, ami akkor és ott eszembe jutott, megállás nélkül, végül nagy levegőt vettem a mondatok végén, ami egy sóhajként távozott.
Olyan hirtelen fordult minden rosszra, hogy időm sem volt cselekedni. A szavai arra engedtek következtetni, hogy valóban Elena áll előttem, nem Katherine, ez nem az ő mocskos játéka, vagy talán mégis.. Próbáltam ésszerűen gondolkozni, de olyan abszurd volt az egész szituáció, hogy csak kapkodtam a levegőt, miközben azt a lányt bámultam, akiről azt gondoltam, ismerem. Akinek minden jó, és rossz oldalát ismerem már. Ezzel még nem volt dolgom, s nem is mertem belegondolni, mi történhetett vele az évek alatt, hogy így kifordult önmagából. Szomorúságot, és újfent dühöt éreztem, amit képzelen voltam leküzdeni, csak tombolt bennem megannyi más érzelemmel együtt, megállíthatatlanul, kínzóan. Miután feltápászkodtam a földről, s újra a két lábamon álltam bizonytalanul, kétkedve, ráemeltem a tekintetem, és nem láttam sehol azt az Elenát, akit ismertem. Mintha kitöröltek volna belőle minden reményt, mindent, ami ő maga volt egykor. S előttem állt egy bosszúszomjas idegen, én pedig még azt sem értettem, egyáltalán miért dühös. Egy dologban azonban biztos voltam, Kainak és talán még Katherine-nek is köze van ehhez. Senki másból nem nézek ki ilyen mértékű gonoszságot és bosszúvágyat. Az első gondolatom az volt, hogy be kell bizonyítanom neki, nem használta senki pótléknak, a barátai pedig mindennél jobban szeretik őt, de aztán taktikát változtattam. Felemelt állal néztem vele farkasszemet, elszántan meredtem rá, mintha egyáltalán nem fájna mindaz, amit összehord. - Igazad van. Minden velem kezdődött. Ha elhagyom Mystic Falls-ot, soha nem változol át, ember maradsz, és biztonságban leélheted a halandó életed, ahogy a többi barátod is. Most már késő ezen bánkódnod, de ha valakit meg akarsz büntetni, hát elégedj meg velem. Végül is, én rontottam el az életed. Nem Caroline, nem Damon, s főleg nem Bonnie. Én tettem. És tudod mit? Egyáltalán nem bántam meg. - vágtam mindent az arcába, egy szuszra, egy pillanatra sem álltam meg, még levegőt venni sem. Arcomon eközben egy aljas vigyor ült, mintha örülnék a nyomorának. Valójában csak fel akartam bosszantani, hogy ne gondolkodjon tisztán, és legyűrhessem, hogy aztán talán bezárjam a pincébe, amíg észhez nem tér, vagy megvárjam, míg Caroline hazaér, hogy segíthessen meggyőzni. Féltem ugyanis, hogy amint ellátja a bajomat, elmegy, és a többiek után ered.
Erősebb voltam nála, még ha nem is sokkal - a dühtől, s ki tudja mitől akkora erőt fejtett ki, hogy néhány másodpercig csak levegőért kapkodtam, csak azután nyúltam az ujjai után, hogy lehámozzam a torkomról. Sikerült elég erőt kifejtenem ahhoz, hogy megragadjam a karját, és a kanapénak hajítsam, s abban a pillanatban már helyezkedtem is, hogy a szoba túlfelébe kerüljek, tőle távol. Tudtam, hogy nem fog leállni, addig nem, míg nem sebzett meg komolyabban, vagy nem végzett velem, de ezt nem engedhettem, semmiképp sem. Fogalmam nem volt arról, mi a fenét művelhetett vele Katherine, hogy lehet egyáltalán ő, és Kai is életben. Bizonyára nem véletlen egybeesés, hogy mindketten egyszerre tértek vissza a halálból, bár Katherine egyelőre nem tette tiszteletét. - Miért küldött Katherine? Te vagy mostantól a csicskája? Nagyon mélyre süllyedtél, ha helyette végzed el a piszkos munkát. És Kai? Két pszichopatával is lepaktáltál? - Folytattam a játszmát, amit elkezdtem, bár nem tudtam, meddig tudom még megjátszani magam, mielőtt bavallom neki, hogy Katherine csak a fejébe férkőzött, s valójában senki nem ártana neki soha.

●