Ha azt kérték volna, hogy egy tízes skálán mérjem fel, mekkora a dühöm, nos, azt hiszem, teljesen kiütötte volna a mércét. Rettenetesen mérges voltam, nemcsak Ricre, hanem magamra is, meg úgy összességében, az egész univerzumra. Életemben nem voltam még olyan szerencsés, amiért magam mellett tudhattam Elenát, végre egyszer boldog voltam én is, ám valaki ott fent nem igazán csíphetett, mert úgy döntött, annyira megkeseríti az életemet, amennyire az csak lehetséges. És egyszerűen csak nem tudtam beletörődni abba, elfogadni, hogy minden, amim volt, most már nincs meg. Jó, persze, természetesen örültem annak, hogy újra itt voltam, hogy visszakaptam az öcsémet, és újra együtt iszogathatok Rickel, de a viszont látás örömét elhomályosította a fájdalmam. Mert ez volt az igazság. Dühvel csak leplezni akartam azt, hogy mennyire darabjaira tört a szívem. Már csak azért is, mert nem volt igazából senki, akit hibáztathattam volna azért, ami történt. Jogosan hitték azt, hogy meghaltam, és jogosan léptek tovább – így vagy úgy. Ez azonban nem jelentette azt is, hogy olyan könnyű lenyelni az egészet.
Valahogy úgy képzeltem el a visszatérésemet, mintha el sem mentem volna. Mintha nem telt volna el több hónap, mintha minden folytatódhatott volna onnan, ahol félbeszakadt. Botorság volt tőlem, elismerem, de ez a remény volt az, ami életben tartott mindeddig a börtönvilágban, és most ez a remény volt, ami kezdett a darabjaira zúzni. Mert hiába nem voltam már ott, abban a börtönvilágban, újra és újra ugyanazt a napot átélve, de így sem tudtam, mihez kezdhetnék magammal.  
Úgyhogy igen, amikor megláttam Ricet, az agyam hátsó zugában felötlött bennem az a gondolat, hogy de jó látni, téged, cimbora, de jelen pillanatban még túl dühös voltam ahhoz, hogy ennek hangot is adjak. Valószínűleg a tekintetem is hűen tükrözte az indulatokat, amik bennem tomboltak, de tényleges erőszakhoz nem folyamodtam volna. Talán… ha semmivel nem húzza ki a gyufát Ric sem…
- Ó, de bizony, egy kis időutazás ide-oda, ugyan, már meg sem kottyan – rántottam egyet a vállamon, mintha mindez nem lett volna nagydolog. – Bár bevallom… - kezdtem el beszélni a whisky poharamat bámulva kissé elmerengve. – Egy kissé másképp képzeltem el a visszatérésemet. Tudod, egy kicsit érzelmesebben, kevésbé fájdalmasnak, de végül is, minek az egyszerű utat választani, nem igaz? – magyaráztam, majd belekortyoltam a bourbonba, miközben Ric helyett foglalt velem szemben. A mosolyát látva egy pillanatra nekem is kedvem támadt volna csak szélesen elmosolyodni, és öleléssel köszönteni a régi cimborámat, elvégre, a fenébe is, tényleg jó volt újra látni őt, de még makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy haragszom rá, épp ezért inkább csak figyelmen kívül hagytam azt, ő mennyire örült nekem, és a kérését teljesítve töltöttem neki is egy pohárkával.
- Ez a beszéd, Ric! Egy pohár bourbon mellett minden probléma kisebbnek látszik… vagy legalábbis majdnem – tettem még hozzá ismét egy vállrándítás kíséretében, ahogy eszembe jutott, van egy probléma, ami egyszerűen csak nem lesz kisebb, nem számít, mennyit iszok. És ezt nem hívják másnak, mint Elena Gilbertnek.
- Szóval, ha már ilyen meghitt ez a találkozó, talán elmesélhetnéd, hogyan történt az egész – ajánlottam fel neki felvont szemöldökkel, miközben odalöktem elé a poharat, persze óvatosan, nehogy a drága bourbon akár egy cseppel is kifolyjon a pohárból, elvégre kár lett volna érte. Ami pedig az emlékek kitörlését illeti, Stefantól hallottam a történetét, de érdekelt volna Ric véleménye is, elvégre, mégis csak ő volt a végrehajtó. Őszintén érdekelt, hogy egyáltalán rosszul érezte-e magát azért, amiért megtette. Jó, ez hülyeség, nyilván nem szívesen tette, elvégre végig szurkolt nekem, hogy megszerezzem Elenát, de jelen pillanatban hagytam, hogy a düh beszéljen belőlem. Úgy éreztem, megérdemlek ennyit azok után, amiken keresztül mentem, és azok után, amik a visszatérésem után fogadtak.

Négy hónap. Négy kerek hónapot töltöttem a börtönvilágban, beletörődve abba, hogy soha, de soha nem fogok onnan kijutni, hogy soha nem fogom többet látni Elenát, és hiába volt ott Bonnie, aki igyekezett tartani bennem a lelket, sokáig nem akartam átadni magam a reménynek. Csak túl nagy lett volna a csalódás és pofára esés, ha kiderült volna a végén, tényleg az idők örök végeztéig ott ragadtunk, hogy soha többet nem látjuk a szeretteinket, s habár elméletileg nem voltunk halottak, de gyakorlatilag annak feleltünk meg. De aztán Kai Parker megjelenésével, és Bonnie unszolásának eredményeképp én is végre reménykedni kezdtem abban, hogy újra láthatom Elenát, újra a karjaim közé zárhatom őt, és istenemre mondom, még Stefant is képes lettem volna megcsókolni, csakhogy újra ott lehessek velük. Minden nap elképzeltem, hogy milyen lesz az érzés, amikor újra találkozok velük, s habár ésszel még ténylegesen felfogni képtelen voltam a viszontlátás örömét, de ez nem gátolt meg a fantáziálgatásban. Ám amikor sikerült visszajutnom Mystic Fallsba, nem éppen az fogadott, amire számítottam. A kezdeti örömöt hamar átvette először a düh, majd a csalódottság. Stefan ugyanis elmondta, hogy Elena megkérte Ricet, hogy vegye el az emlékeit rólam, az irántam érzett szeretetével együtt. A szemeiben nem voltam semmi más, csak egy szörnyeteg, és ez pokoli érzés volt.
Először hinni sem tudtam a füleimnek, egyszerűen képtelen voltam erre… Nem is, nem akartam hinni az öcsémnek, ezért muszáj volt az intelmei ellenére is találkoznom Elenával, muszáj volt. De nem sült el jól, és az az érzés…. leírhatatlan volt. Elena volt az, akinek az emléke tartotta bennem a lelket a börtönvilágban, aki miatt küzdöttem és próbálkoztam, de ahogy láttam az arcát, ahogy rám nézett, tudtam, hogy csak egy szörny vagyok előtte, és ez… erős arcul csapásként ért. Dühöngeni akartam, rombolni és pusztítani, az egész világot képes lettem volna felégetni csak azért, hogy elmúljon a saját fájdalmam, de tudtam, hogy még ennyi sem lett volna elég ahhoz, hogy akár egy kicsit is csillapítsa a bennem dúló érzéseket. Épp ezért, lehet, hogy hiba volt, hogy csak rögtön bele kellett volna törődnöm abba, hogy ami volt, már nincs, de én ehelyett inkább foggal-körömmel ragaszkodtam ahhoz, hogy még visszacsinálható ez az egész. Ehhez azonban Elenának is akarnia kellett az emlékeit, és ahogy Stefantól hallottam róla, nem tűnt úgy, mint aki annyira vágyna ezekre. Amiért nem vonhattam felelősségre, de attól még ne várja el senki tőlem, hogy jó arcot is vágjak hozzá.
Úgyhogy muszáj volt kiengednem a gőzt valamivel, vagy csinálnom valamit, mert a semmittevés is az őrületbe kergetett az amúgy is pengeélen táncoló idegeimen. Így hova máshova is mehettem volna, ha nem a jó öreg cimborámhoz, Richez?! Mert hát, ő volt az, aki csak szépen fogta magát, és elvette a barátnőm emlékeit, és ezt nehezen nyeltem le. Hiába tudtam jól, hogy nem hibáztathatom azért, amiért úgy hitték meghaltam, és hogy teljesítette Elena kérését, de muszáj volt levezetnem valakin a feszültséget, muszáj volt hibáztatnom valakit a történtekért, különben összeroppantam volna. Teljesen. És ezt nagyon nem akartam. De éreztem, hogy nem sok választ el tőle.
Úgy léptem be Ric irodájába, mintha otthon lennék, azon az elven, hogy ami az övé, az az enyém is, mivel azonban Ric még nem volt itt, így feltaláltam magam. Mivel jól ismertem a cimbimet, tudtam jól, hogy valahova dugott el bourbont, ezért először azt kerestem meg. Ha whiskyről volt szó, akkor azt könnyedén kiszagoltam, így perceken belül meg is találtam az üveget, amihez már csak a pohár hiányzott, majd amint minden szükség meglett, kényelmesen helyet foglaltam Ric székében. Töltöttem magamnak a bourbonból, majd azt iszogatva kényelmesen hátradőlve vártam arra, hogy megjelenjen a házi gazda is.
Pont épp újratöltöttem a poharamat, amikor meghallottam a folyosón a lépteinek a zaját, majd nem sokkal utána már nyílt is az ajtó, és felbukkant az én jó öreg barátom.
- Ric! De jó látni téged! – köszöntem neki rögtön széles mosollyal az arcomon, még a poharamat is megemeltem, azonban a szemeim furcsa csillogása és a leheletnyi gúny és él, ami a hangomban meglapult, egyből elárulhatta a számára is, hogy nem épp a legjobb kedvemben vagyok. És, nagyon nehéz lehet kitalálni, hogy mi miatt vagyok ennyire ingerült… - Emlékszel még rám? Tudod, Damon vagyok, akit kitöröltél a barátnője fejéből – tettem még hozzá felvont szemöldökkel, puhatolózó hangnemben, ami csak még jobban fokozta a gúnyos hangvételt. – Mondd csak, hogy vagy? Ó, köszönöm a kérdést, én nagyon jól vagyok, végül is, most tértem vissza egy másik dimenzióból, hogy az fogadjon, hogy a nő, akit mindennél jobban szeretek, nem emlékszik rám. Nem tudom, hogy vagy vele te Ric, de nekem erre innom kell – emeltem fel megint kicsit a poharam, majd szórakozott mosollyal az arcomon belekortyoltam a bourbonba, igazából, megtéve mindent, hogy most Ric is pokolian érezze magát, ne csak én.