To: Caroline & Bonnie

Mit sem sejtve lépkedtem a folyosókon, lépcsőkön, szelve a fokokat. Nem használtam a vámpírképességemet, csak lassú, kimért, emberi léptekkel haladtam. Caroline valamiért be volt zsongva, éreztem a hangján, mikor a kollégiumi szobánkba rendelt hirtelen. Nem tudtam, miért. Biztos történt valami. Talán valami nagy hírt akar bejelenteni? De mégis mit? Mondjuk, ami azt illeti, nekem is lett volna bőven témám. Liam. Mostanában sok időt töltöttünk együtt és kezdtem azt érezni, tudnia kel. arról, mi vagyok. Ha komolyan gondolom vele a kapcsolatomat, vagy a kialakuló kapcsolatunkat, akkor nem hunyhatok szemet a tény fölött, hogy vámpír vagyok. Ugyan akkor sokat gondolkodtam azon is, hogy mi lesz, ha hivatalossá válik köztünk a dolog. Damon, aki valami csoda folytán visszatért az élők közé, nos… ha őszinte akarok lenni, féltem tőle Liamet. Biztos vagyok benne, hogy örömmel tépné le a fejét, vagy tépné ki a szívét a mellkasából, csak azért, mert velem van. Hisz Damon számomra nem volt más, csak maga a megtestesült szörnyeteg. Egy ideges sóhajjal túrtam a hajamba, ahogy felértem végül a megfelelő emeletre.
- Holnap még dolgozat is van… - Jutott eszembe, ahogy végül tovább lépkedtem. Fejben elkezdtem összeszedni, miket is kell még holnapra átnéznem, azonban megütötte a fülemet egy hang. Egy ismerős, oly régi hang. A vámpírhallásommal nem volt nehéz meghallani Bonnie Bennett hangját. De… nem lehet. Mégis hogyan?! Az rendben van, hogy Damonnak sikerült visszatérnie, de úgy tudtam, minden jel arra mutatott, hogy Bonnie odaát rekedt… És most mégis lehetséges lenne, hogy itt van?! Az ajtóhoz suhantam. Kopogás nélkül, remegő kézzel nyitottam be végül a szobába és löktem be az ajtót. A szemeim tágra nyíltak a látványtól. Bonniet pillantottam meg, teljes életnagyságban. A számhoz kaptam a kezem meglepettségemben.
- Bonnie… úristen… tényleg te vagy… de hogyan? Mikor? Vagyis mióta…? - Ejtettem ki halkan a szavakat, majd odasiettem hozzá és akár akarta, akár nem, magamhoz öleltem szorosan. – El sem hiszem! Élsz… pedig mi már… vagyis én… kezdtem teljesen elveszteni a reményt… - Hadartam el egy levegővel, mégis boldogan, hisz tényleg itt volt! Végre… úgy éreztem, kezd minden egyenesbe jönni. Minden szép lassan a helyére kerül. Elszakadtam tőle, majd mosolyogva fordultam Caroline felé.
- Szóval ezért ez a buli, ugye? Ezt tényleg meg kell ünnepelnünk! – Néztem vissza Bonniera csillogó szemekkel. Fogalmam sem volt róla, miken mehetett keresztül odaát, de úgy éreztem, nem most, nem itt kell kibeszélnünk ezt. Most neki is egy kiadós szórakozásra van szüksége és nem másra. Felejtenie kell, mindent, amit átélt az elmúlt hónapokban. Visszasuhantam az ajtóhoz, hogy bezárjam, majd visszafordulva nekidőltem és úgy pillantottam el a csajok felé. Végre újra teljes volt a csapatunk. Legjobb barátok örökké, ugye, Caroline és Bonnie?

Számomra még mindig fura volt ez a sok ember, ott bent.. szinte egedül voltam, mikor Kai is ott volt, akkor is, hiába volt egy másik ember, én.. mindig egyedül voltam. Olyan sok minden történt, annyi mindenről nem tudnak és annyi mindent nem is fognak megtudni. Otthon a tükör előtt állva felhúzom a pólómat és áthúzom ujjaimat a bent szerzett hegeken.. Még mindig érzékeny a bőröm.. Utálom Kait, annyira utálom, hogy ha megjelenne előttem, akkor legszívesebben megölném, képes lennék akár az erőm nélkül is megölni őt. Nem érdemli meg, hogy létezzen, azok után, amit ott csinált velem.. A gyertyák lángra kapnak, kandallóban fellobban a tűz és az izzók villogni kezdenek. Veszek egy mély lélegzetet és próbálom kontrollálni az erőt, de.. már senki sincs ebben a házban, csak én. A nagyi, apu és anyám is halott, hiába él tovább vámpírként, ő már nem ugyanaz a nő.. Végül a tükörképem szemébe nézek.
- Jól fogod magad érezni ma Bonnie, nem hagyod hogy bármi elrontsa a kedvedet, minden a legnagyobb rendbe lesz. - de bár el is hinném, bár tudnék hinni azokban a szavakban, melyek elhagyják a számat, de nem megy. Túl élénk bennem az emlék, minden olyan friss még nekem. Túl nagy nyomot hagyott bennem a közösen eltöltött idő Kaival és talán már nem is fogom elfelejteni sose.. De tényleg meg kell próbálnom összeszednem magam, Lena és Care azt érdemlik, hogy mosolyogjak és én mosolyogni is fogok. Átöltözöm valami csinosba és elindulok a kolesz felé, lassan nekem is vissza kéne költöznöm oda, de még nem állok készen az egyetemre. Kapkodom a lábaimat és próbálok minél előbb odaérni.
Megállok az ajtó előtt, veszek egy mély lélegzetet és már kopognék is be, de valami megállít.. - Menni fog. - mondom magamnak, majd bekopogok és várom, hogy valaki ajtót nyisson nekem. Léptek koppanásának a hangja üti meg a fülemet, Caroline az és pár másodperccel később az ajtó kitárul előttem és én lassan a barátnőmre mosolygok. - Szia Care. - köszönök neki mosolyogva, eddig nem is megy nehezen.

Music | Note | Clothes | ❀

El sem hiszem, hogy ma végre újra csajos estét tarthatunk. Mármint persze voltak nagy beszélgetéseink Elenával az elmúlt pár hónapban, sőt sokszor valamilyen alkohol is csatlakozott hozzánk, hogy a lazítás is könnyebben menjen a szörnyűségek közepette is. Most viszont hosszú idő után önfeledten szórakozhatunk és trécselhetünk, ráadásul Bonnie-val kiegészülve. Alig hiszem el, hogy visszakaptuk őt, főleg azok után, hogy azt hittük, minden remény odaveszett. Legszívesebben körbetáncolnám örömömben az egész kollégiumot, de a kis bulinkat inkább a koleszszobára korlátozzuk. Jaj, annyira be vagyok zsongva, de félek, elfelejtettem valamit. Szóval vegyük át még egyszer. Vannak miniszendvicsek, pizza, muffin, csokis keksz...biztos nem gond, hogy nem hozattam tengeri herkentyűket vagy valami előkelőbb ételt? Mégiscsak óriási dolog, hogy Bonnie újra köztünk van. Elena is olyan boldog lesz, csak jöjjenek már. Remélem, nem egyszerre érnek ide, mert látnom kell az arcukat, amikor először találkoznak. Tehát van pezsgő, hatféle üdítő, a mélyhűtőben vértasakok Elenának és nekem. Igen, azt hiszem, minden megvan. Türelmetlenül, toporogva lesek ki az ajtón, ám egyiküket sem látom. Hívjam fel őket? Na jó, elég, muszáj lenyugodnom. Esetleg felhívhatnám Stefant, úgyis hiányzik. Legalább hallanám a hangját. Tegnap óta nem beszéltünk. Ez nevetséges, bár valahol azt olvastam, hogy amikor még friss a kapcsolat, alig tudsz elszakadni a szerelmedtől. A szerelmem. Olyan furcsa, mégis jóleső érzés így gondolni Stefanra. Kopognak. Izgatottan szaladok az ajtóhoz, de csak az egyik csoporttársam az. Szociológia jegyzet?
- Cathy, holnapra előkeresem neked, ígérem, de most vendégeket várok, bocsi. - Ezzel rá is csapom az ajtót. Nincs időm jópofáskodni. Még egyszer ellenőrzöm, minden a helyén van-e, aztán léptek zaját hallom kintről. Most már biztos, hogy érkezik egyikük. Úgy vigyorgok, hogy fáj a szám, de nem izgat. Jó kedvem van, nem is kicsit.