El sem hiszem, hogy már kilenc éve, kilenc éve, hogy elmentek és itt hagytak. Hátul maradni, egyedül, egyedül a világgal és minden mással szemben, felvenni a családi hivatást, megpróbálni a legjobbá válni. Mindenki kíváncsi, ami természetes, mert ilyen az alapvető emberi természet. Még ma is emlékszem, kilenc hosszú év elteltével az emlék olyan friss maradt, hogy ha lehunyom a szememet látom magam előtt az egészet.
A családunkban az volt a szokás, hogy minden gyermeket tíz éves korában avatnak be a természetfeletti dolgokba, elmagyaráznak nekünk mindent és megkezdik az edzésünket. Én mindig is temperamentumos lány voltam, utáltam egy helyben ülni és várni, hogy az élet elrohanjon mellettem. Így mikor mindent megtudtam nem rökönyödtem meg, természetesen a földönkívüliekben hittem, de majdnem ugyanolyanok.. akkor is még ezt hittem. Négy év edzés után elvisznek minket az első vadászatra, melynek a végén mindig a legújabbnak kellett megölnie a vámpírt. Kétségeim voltak magamat illetően, nem tudtam, hogy egyáltalán képes lennék e elvenni egy életet, hisz valamilyen szinten ő is élt, még ha halott is volt.. remélem értitek.
Igazából az egész olyan könnyen ment, elmentünk a megbeszélt helyre, kézjelekkel kommunikáltunk és mindenkinek meg volt a maga feladata, olyan volt mint ezek a jó kis akció filmek. Berontottunk, verbénás lövedékeket használtunk, hogy valamilyen szinten kiüssük a férfit, aki éppen most is valakiből táplálkozott. Lucy egy nagyon kedves és empatikus ember volt, éppen ezért is nem kellett volna meglepnie, mikor odarohant a félig még életben lévő emberhez, hogy segítsen neki. Rögtön nyomást gyakorolt a sebére, mi pedig a vámpírt próbáltuk elkapni.. Az edzések során már megszoktam, hogy visszarúg a fegyver és néha elég pontatlan is voltam, most azonban az adrenalin hatásra tökéletesen tudtam mikor és hova kell lőni a golyót. Végül egy székhez kötöztük a vámpírt, mert apám valamit meg akart tudni, tudott valamit a vámpírt. A menő dolgok pedig gyorsan átcsaphatnak valami másba.. a nem rég még akciófilmnek ítélt jelenet hirtelen várt horrorrá. Hallottam, hogy a kötélt hogyan adja meg magát, majd a következő pillanatban apám feje pörögve földet ért, anyám mellkasán pedig egy lyuk tátongott, kitépte a vámpír a szívét. Talán a sokk, talán a túl hirtelen felismerés után nem tudtam megmozdulni, megszólalni sem, csak egyetlen kósza könnycsepp kúszott le az arcomon és néztem, hogy a szüleim teste hogyan huppan a padlón.
Már csak hárman voltunk, két testvérem és én ők ketten pedig nem álltak tétlenül, fegyverükért kaptak és nem voltak elég gyorsak.. a vámpír kitörte a nyakukat, majd előttem jelent meg.
- Már csak te maradtál, mi lesz? Megtámadsz? - hangja nyálkás volt, undorító és felejthetetlen. Mintha csak az emlékezetembe véstem volna és nem tudtam szabadulni ettől az emléktől, megbélyegezte elmémet. Mozdulni akartam, mondani akartam volna valamit, de nem voltam képes rá.
- Ezek lennének a nagy vadászok? - kérdezi gúnyosan, hangja még undorítóbb, mint amilyennek eddig véltem. - De ez a te hibád kicsi lány.. - súgja a fülembe, mintha csak azt súgná a párjának, hogy "szeretlek". Talán az arcomra kiötlik az értetlenség.. -
Te kötötted a csomót.. Köszönöm, ha jól kötöd meg, akkor talán itt halok meg helyettük.  - a felismerés sötét, nyálkás masszaként lép be a tudatomba.. igaza van, én tehetek mindenről. Végül egy nevetés keretében kisurran a teremből és eltűnik.. csak egyszer találkoztunk pár évvel később, mikor egy karót döftem a mellkasába. Emlékszem, hogy én is olyan mámoros és gyengéden súgtam a fülébe, hogy "ma megdöglesz szarházi", ahogyan ő is tette velem. Talán nem csak a családom halt meg aznap, hanem én is.. újjászülettem, egy új ember lettem, aki mindennél jobban utálta a vámpírokat, akinek egy hatalmas terhet kellett egyedül cipelnie a vállán.



Tizenöt éves voltam, amikor az anyukám testvérét nevezték ki gyámomnak.. Troy bácsi mindig is fura volt és idegen, évente ha kétszer találkoztunk, egyáltalán nem is ismertem és sosem kedveltem, egyszerűen bárki más jó lett volna, de őt nevezték ki.. És az élet ezután lett csak még nehezebb. Az első pár év könnyen és egyszerűen ment, edzettem, elvittek vadászni, tanultam és néha elmentem a barátaimmal szórakozni. Alig találkoztam a bácsikámmal, míg nem egyik este megjelent a szobámban és igazából olyan fáradt voltam, hogy eleinte fel sem fogtam, hogy mi történik.. Emlékszem, hogy szép lassan becsusszant mellém és bebújt a takaró alá, majd pár perccel később pedig már engem simogatott, jobban mondva az arcomat, de amikor már keze felfedező útra akart menni, akkor a szemeim csak kipattantak és úgy megrántottam a kezét, hogy egy reccsenés keretében eltört az egyik csontja. Kipattant az ágyból és ékeskedő férfiassággal állt előttem.. meztelenül feküdt be az ágyamba. A bor, amit adott.. valószínűleg keverhetett bele valamit, még szerencse, hogy kiborítottam, de.. Nem tudtam hova tenni az esetet, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, így inkább ordibálás helyett csak megkértem, hogy takarodjon ki a szobámból, de nagy hibát követtem el..
Rendszeressé váltak ezek az esetek és egyszerűen semmiből sem értett, tehettem vele bármit, nem akart lekopni és végül egyre erőszakosabb lett, már nyíltan is ki mondta, hogy közösülni akar velem. Elköltöztem, elmentem, összeköltöztem az egyik barátommal és próbáltam elfelejteni az esetet.. A távolság megtette a hatását, nem keresett, nem próbálkozott be többször. Tudom, egyszerűen gyorsan mesélek ezekről és mintha csak hétköznapi lenne, nekem is felfordult a gyomrom, nekem is hányhatnékom támad minden egyes alkalommal, mikor ez eszembe jut, talán éppen ezért próbálok ezen ilyen hamar túlesni.. Egyszer vissza kellett mennem, egy fontos papírt hagytam nála, amit alá kellett volna írnia, de nem tette.. azonban mikor bementem, egyszerűen senki sem volt ott, elsőre legalábbis ezt hittem. A háló felől furcsa hangok érkeztek, tudtam, hogy mi zajlik ott fent.. mindenesetre voltak elképzeléseim, azonban mikor az ajtót résnyire nyitottam nem hittem a szememnek.. Egy vámpírral hált, aki éppen a nyakából táplálkozott és mikor már éppen elájult volna, megitatta a vérével. Gyorsan készítettem egy videót, terhelő bizonyíték lesz a csapat előtt.. biztosan lecserélik (Ha nem mondtam volna még, ő volt a vezető). A folyosón volt egy komód, ott tartottunk egy pisztolyt verbénás lövedékekkel és pár csinos fa karóval. Gondolkodás nélkül rúgtam be az ajtót, eresztettem pár golyót a nő fejébe, majd döftem szívébe a karót, hetente háromszor csináltam ezt.. néha igaz rossz esetekbe csöppenek, de megoldom.. vagy mások húznak ki a szarból.
Pár nappal később pedig a következő gyűlésen szóba is került az ügy, legalábbis én hoztam szóba a dolgot. Troy próbált kérlelni, könyörgött, hogy ne tegyem, mert ezzel párhuzamban az életét is tönkreteszem, de őt érdekelte, amikor az enyémet keserítette meg? NEM! Így én sem változtattam meg a döntésemet.. részletesen beszámoltam a látottakról és a múltban történt esetről. Magam sem fogtam fel hirtelen mi történik, de valaki golyót eresztett a fejébe, Troy.. nem volt többé.
- Most, hogy megszabadultunk ettől a szardarabtól.. Kit javasoltok a következő vezérnek? - szólal fel Robert, ő mindig is ilyen nagyszájú volt és talán úgy tűnik félvállról veszi a dolgokat, pedig nem, csak nem ragad le a múltban, halad előre.
- Shelby.. Gyorsan fejlődött, szép eredményeket ért el, hűséges a csapathoz és ezt sem titkolta el, bizonyította az emberiséghez való hűségét is. - szólal fel az egyik tag, mindenki helyeslően bólint, én csak körbepillantok. Nem akarom ezt a terhet is cipelni, nem akarok ennyi embert irányítani, nem akarok főnök lenni!
- Én.. nem is tudom. - vakarom meg a tarkómat. Mit mondhatnék? Hogyan mondhatnám meg nekik, hogy fiatal vagyok? Hogy nem akarok még ennyire elköteleződni a vadászat mellett, hogy beakarom fejezni az iskolát?
- Menni fog kicsilány, hiszünk benned. - ver hátba Robert és ezzel le is zárta az ügyet.



Az évek alatt.. Egyre több terhet kellett cipelnem.. A szüleim halálát, Troy halálát, a vadászcsapat vezetését.. Emellett próbáltam normális életet is élni, próbáltam egyetemre járni, de minden egyre nehezebb lett.. Éjszaka vadászat, napközben egyetem.. egyszerűen szinte lehetetlen összhangba hozni a kettőt és tudom, hogy valamelyikről lassan le kell mondanom. Áldozatot kell majd hoznom, hogy az egyikben kiteljesedhessek, de készen állok erre? Tudom, hogy mit fogok választani? Nem.. egyáltalán nem.