A talajon ültem, körülöttem megannyi felrajzolt jellel s szimbólummal. Az ölemben tartottam a reményt. A vörös haján csillogott a gyertyafény. Hófehér bőrét apró szeplők tarkították. Lehunyt szemeit hosszú szempillái takarták. A tehetetlenség, mely idáig kínzott, kezdett alábbhagyni. Vincent reményt adott. S habár a gondolat kínzott, ahogy végig pillantottam a Mikaelson családon... Vége van. Soha többet Mikaelsonok. S ekkor tört rám a felismerés... Hisz mind ezidáig csak erre vágytam. Hope biztonságára. Klaus távolságára. Azt tenni egyedül ami Hope érdekeinek kedvez. De a szerelem szorongatta torkomat, miként az öltönybe burkolt Elijahra pillantottam. Pillantásomat, hamar megvonva tőle. Hisz nem gyengülhettem el. Sosem volt igazán az enyém. Sosem voltam igazán az övé. Mindössze néhány kellemes perc jutott számunkra, s néhány lopott csók. Félek nem is érdemelnénk többet ennél...

Minden pillanatban létezik egy választás. Belekapaszkodhatunk a múltba, vagy elfogadhatjuk az elkerülhetetlen változást. És engedjük, hogy kibontakozzon előttünk egy szebb jövő. Egy olyan bizonytalan jövő, mely még több bizonytalan szövetséget követel. Bárhogy is legyen, egy új nap közeledik, akár tetszik, akár nem. A kérdés az, hogy te irányítod vagy ő fog irányítani téged.

Döntöttem. A kezembe vettem az irányítást. A hátam mögött hagytam a múltat, s épp csak annyira tekintettem vissza, hogy ne feledjem azt, mi eljuttatott idáig. A múltamat. A barátokat. A holtakat. Az élőket. Hogy időnként felelevenítsem magamban a hibákat, melyeket elkövettem  életem során... Hogy Hope tökéletes anyja lehessek. Hogy azt tudjam számára nyújtani, amit igazán megérdemel. Biztonságot. Szeretetet és egy normális életet. Hisz igaz, mit rebesgetnek... Egy anya a gyermeke életében igyekszik bepótolni azt, ami a sajátjából látszólag hiányzott. Rám ez maximálisan igaznak bizonyult.

Jack... Korábban nem mondtam el, de most el kell. Téged kellett volna akarnom. Igazad volt. De sosem mondanék le Elijahról. Életem azon pontján találkoztam vele, amikor féltem és egyedül voltam. A mosolya. A kedvessége... Egyedül ő támogatott. Elkerülhetetlen volt, hogy fülig belezúgjak. .... De nem ezt akarom Hopenak. Bárcsak mind normálisak lehetnénk. Egy normális élettel... Sok mindent kívánok. Ami a Mikaelsonokat illeti. Tudom micsodák valójában. Mindig is tudtam. Az első pillanattól kezdve... Ennek ellenére szeretem őket. Vagy épp pont ezért. Az igazság az, hogy mind szörnyetegek vagyunk. Mind tettünk szörnyű dolgokat, Jack. Kivéve Hope. Ő tiszta, gyönyörű s ártatlan. S szeretném ha ez így is maradna. Többet érdemel tőlünk... Tudom mit kell tennem, de félek, nem lesz elég bátorságom megtenni.

A napok észrevétlenül peregtek el felettünk. A nap követte a holdat, s ugyan így fordítva. A naptár lapjai azonban érintetlenek maradtak. Megálltam volna az időben. Újra akartam látni a családomat. Ahogy Hope is hiányolta az apját. Az apját, aki mindannyiunk számára bebizonyította, hogy a szörnyeteg mögött eddig egy hatalmas szívet rejtegetett. Olyan apává vállt, akinek sosem tudtam volna elképzelni. Áldozatot hozott érte. Örök fájdalomra kárhoztatta önmagát. A családját. A szent s sérthetetlen elveivel szembe menve rúgta fel korábbi önmagát, s mondott le a véréről a véréért. Hisz nagy áldozat egy nagyobb jó érdekében. A családért cselekedett, mégis azt kell nélkülöznie. Mind azért tették. Azt hiszem erre mondják, hogy az élet fintora...

Hope napról napra nagyobb. Boldog. Ragyog. Ám belülről teli s teli van gyötrelmekkel. A Sivár mély nyomot hagyott maga után a fiatal lelkében. S hiába erős, mégiscsak egy gyermek. Sok mindentől kellett volna megkímélnem. Oly sok mindent még csak hírből se szabadott volna hallania. Rossz anya vagyok...