Nem hittem volna, hogy valaha is tartozni fogok valahová. Mindig is magányos farkasként éltem az életemet egyik napról a másikra anélkül, hogy ténylegesen kötődni akartam volna bárkihez is. Szabad természet voltam, aki kereste a helyét a világban, de sosem reménykedett igazán abban, hogy egy napon majd meg is leli azt. Azt pedig végképp nem gondoltam, hogy mennyi minden özönlik az életembe majd ezzel.
A legtöbb ember talán gondolkozik azon, hogy gyermeket akar vállalni, vagy egyáltalán van ehhez kapcsolódóan valami jövőképe. Én sosem jutottam el erre a pontra az életben, sosem tettem le a lábamat egyik, avagy másik vélemény mellett. Mégis, amikor már ott volt egy élet a szívem alatt, ott növekedett bennem, akkor nem éreztem úgy, hogy ez egyáltalán kérdés lenne, vagy egyáltalán jogom lenne megfosztani a gyermekemet az élettől. Persze koránt sem a legjobb körülmények között fogant, hiszen az egész nem jelentett többet egy puszta kalandnál és ennyiben is kellett volna maradnia, hiszen ennek sosem kellett volna megtörténnie. Mégis, akármennyi ok volt ellene, hogy miért nem szabadott volna, hogy lehetséges legyen mindegyik csak abban erősített engem, hogy az utolsó lélegzetvételemmel is védelmezzem őt. Akkor pedig még csak nem is sejtettem, hogy mennyire igaz lesz ez.
A veszély, ami szüntelenül fenyegetett minket, de leginkább a gyermekemet, akire úgy tekintettek, mint valami halálos veszélyre és mindent megtettek volna annak érdekében, hogy megfosszák a lehetőségétől, hogy élhessen.. Mindez csak azt érte el, hogy még jobban küzdeni akarjak érte. Még a karjaimban sem tarthattam, de már előtörtek belőlem az anyai ösztönök. Bármire képes lettem volna, hogy megóvjam őt..
Mégis, mikor eljött a pillanat, hogy kiálljak érte, hogy megpróbáljam megvédeni mindazoktól, akik a vesztét kívánták elbuktam. Sosem éreztem egész addigi életemben magam annyira tehetetlennek, mint akkor. Az egyetlen dolog, amit tehettem, hogy torkom szakadtából ordítottam remélve, hogy megvédhetem a gyermekem az őrült boszorkányoknak, akik egyfajta áldozati báránynak tekintették. Kulcsnak a nagyobb hatalomhoz, hogy erősebbek lehessenek.
Egy jobb jövőt akartam a lányomnak. Olyat, amiben nekem sosem lehetett részem. Sosem ismerhettem meg az anyámat, nem tudhattam mit érzett, mikor engem a szíve alatt hordott. Én azonban nem akartam, hogy a lányomnak is így kelljen felnőnie. Talán egy kicsit bugyuta, hogy egy levelet írtam neki, amelyben kifejtem, hogy mennyire szeretem. Meg sem született még, de tudtam, hogy mérhetetlenül szeretem. Ahogyan körülöttem mindenki.
Védelmező angyalai voltak, akik bármire képesek lennének azért, hogy megóvják. Mégis tehetetlenül, boszorkányokkal körülvéve kellett életet adnom neki, mikor sokkal többet érdemelt volna. Nem azt érdemelte, hogy a világba való érkezésekor máris szembe kelljen néznie a halállal. Lehet, hogy Ő sosem emlékszik erre, de bennem ez mély nyomott hagyott. Egyetlen egy apró percre tarthattam a kezemben aprócska kezét, mielőtt a torkomat átvágva minden kezdett elsötétülni és csak arra tudtam gondolni, hogy magára hagyom, hogy cserben hagyom a lányomat, hogy miattam lesz belőle áldozati bárány..
Aztán felébredtem. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el csak abban reménykedtem, hogy nem sok. Az emlékek villanásonként tértek vissza hozzám és nem éreztem mást csak mérhetetlenül dühöt. Kaptam egy második esélyt, hogy megmenthessem a lányomat és ostoba lennék, ha hagynám mindezt elveszni. Tudtam, hogy az időm limitált. Éreztem a testemben az átváltozás jeleit, az éhséget amely szinte csillapíthatatlannak tűnt. De nem érdekelt, hogy mi történik velem. Nem ez volt fontos a számomra, hanem az, hogy megtaláljam a lányomat. Ez lebegett egyedül a szemeim előtt, hogy őt megmenthessem. Semmi más nem számított.
Ez pedig a mai napig szüntelenül így van. Egy család vagyunk. Senki nem állhat közénk. Bármit megtennék a lányomért, hogy biztonságban élhessen. Még akkor is, ha ezt azt jelenti, hogy néha el kell engednem annak érdekében, hogy megóvhassam. Az első pillanattól kezdve, hogy megfogant tudtam jól, hogy veszélyben lesz az élete és ez nem is igen változott az idő múlásával. Mégis, ha újra kellene kezdenem, habozás nélkül megtenném. Mert ő mindent megér. Ha őt biztonságban tudhatom, akkor már úgy érzem, hogy sikerült elérnem azt, amit akartam az életben. Nem számít nekem senki és semmi annyira, mint a lányom. Ezen pedig soha senki és semmi nem változtathat...