Annyira zavart volt, szinte az arcára volt írva, mennyire bosszantja, hogy én érzéseket váltottam ki belőlem. Pedig a belőle áradó harag, a düh, mindazt, amit a folyosóval művelt... ezt bizonyította. Hatással voltam rá, amit nem tudott kezelni vagy talán nem is értett. Én magam sem értettem, miért viselnek meg ennyire a szavai, miért zavar a hideg tekintete. Azt hiszem, mindketten meg voltunk zavarodva a helyzettől. Hiszen nem ápoltunk mi olyan jó kapcsolatot, leginkább csak egymás vérét szívtuk, mégis volt az együtt töltött pillanatokban valami megmagyarázhatatlan.
Csak felvontam egyik szemöldökömet, ahogy kijelentette, ő bizony tisztában van saját magával. Ezt egy percig sem hittem el, magát becsaphatta, de engem nem. Annyi dolog volt még önmagával kapcsolatban, amit nem ismert,amiről nem tudott, mert keveset élt. Még én is többet éltem nála, holott életem nagy részét meneküléssel töltöttem. Rengeteg dolog volt, amit fel kellett fedeznie, de ez nem az az alkalom volt, mikor ezt felhozhattam. A haragtól amúgy sem látott tisztán.
Ahogy a teste mögé kerültem, nagy nehezen türtőztettem magam, hogy ne érintsem meg, azzal csak még inkább feldühítettem volna, talán a folyosó másik végében kötöttem volna ki, amiből egy kisebb harc keletkezett volna. Így csak csöndben végignéztem, ahogy elsétál, összegyűjtve minden méltóságomat, hogy ne állítsam meg. Amint kiért a látókörömből, a falnak vetettem a hátam, mély lélegzetekkel nyugtattam magam. Nincs baj. Eddig is egyedül boldogultam, ezután is úgy lesz.

Akárhányszor kinyitotta a száját, csak olaj volt a tűzre. Képtelen voltam lassan már gondolkodni is, csak arra próbáltam fókuszálni, hogy ne robbanjak fel ténylegesen – nem mintha ez lehetséges lett volna, de mégis úgy éreztem, megtörténik, mert ez a liba elárult. Nem értettem, miért zavart ennyire a tette, tényleg nem – hisz semmit sem jelentett nekem, csak szórakozást és játékot mindez. Mármint hogy… Ő maga. Nem voltunk barátok, nem álltam hozzá közel. Távolságon túl nem volt köztünk semmi. Mégis zavart, hogy elárult. Máskor ez meg se kottyant volna, csak nevetve bosszút fogadok, és elsétálok, de ez most más volt. Valami megváltozott. Nem tudtam érdemi választ adni neki, mert nem tudtam átgondolni sem a kérdését.
Inkább csak megígértem neki, hogy idővel rá fog jönni, Én mit tervezek. De lehet, addigra neki már késő lesz. Tudtam ugyanis, hogy arra is képes vagyok, miszerint az ő ellenségeivel paktáljak le. Nem számított, ha közben sikerül letörölnöm az arcáról azt a diadalittas mosolyt.
- Magammal teljesen tisztában vagyok, te nőstényördög… - Sziszegtem. Gyűlöltem őt, nagyon is, közben viszont valahol mélyen egyáltalán nem. Azt gyűlöltem, hogy elárult és hogy mindezek ellenére vonzott is magához. Valamiért. Egy kicsit.
Nem húzódtam el tőle. Nem érdekelt, mit akart, de nem akartam megadni azt az örömöt neki, hogy kitérek előle. Bizonyára ezt várta. Mögém került. Nem fordultam meg, nem akartam többé látni a kárörvendő ábrázatát.
- Neked van okod félni. Fogalmad sincs, mire vagyok képes, ha feldühítenek… - Nem álltam meg, hacsak meg nem állított; akkor pillanatokkal később már a kastélyon kívül voltam, sőt, talán a poklon kívül is. Nem volt kedvem ugyanis még több időt eltölteni a birodalmában. Most nem. Szünetre volt szükségem és egy kis tündérre… Pöttöm Pannára.

Minden egyes felém intézett szava tőrdöfés volt a szívembe. Pedig már én magam is kezdtem elhinni, amit másoktól oly sokszor hallottam már, miszerint szívtelen vagyok, de úgy néz ki hatalmasat tévedtem. A hiba szót valahogy túl erősnek éreztem, ahogyan a mondat többi részét is, hiszen... túlreagálta. Ez csak egy egyszerű csel volt, semmi több. Tényleg nem értettem, hogyan alakulhatott így. A kastély üres és csöndes lesz Kai Parker nélkül.
- Miben volt ez más, mint a te árulásod? Ugyanúgy megszegted az alkut. - tártam szét a karjaimat, mintegy értetlenkedve a kialakuló helyzet miatt. Nem volt értelme egymásra mutogatni, de ahogyan az elején felvázolta szarkasztikusan, valóban az ő hibája volt. Nem várhatott mást tőlem, nem hihette azt, majd megosztom vele a trónt, a hatalmat, a birodalmat. Ez a hármas az én tulajdonomat képezte, senki másét. Egy vonzódás miatt még nem borultam egy férfi előtt sem térdre, s nem is terveztem. Az elmém eldugott sarkából egy halk hangocska megpróbált észhez téríteni, miszerint itt nem csak vonzódásról van szó, de abban a pillanatban elhallgattattam. Nem voltam hajlandó elfogadni a tényt, hogy érezhetek iránta valami... valóságosat.
- Ugyanezt én is mondhatnám neked. Mindenre rá fogsz jönni magaddal kapcsolatban, Kai. De vajon leszel olyan türelmes, hogy kivárd? - kérdeztem komolyan nézve rá, a hangom pedig szelíd volt és nyugodt. Egy csöpp szarkazmus vagy gúny nem volt a szavakban. Tudtam, előbb vagy utóbb, de rá fog jönni, vannak érzelmei, méghozzá igencsak hevesek, tekintve, hogy egész életében elnyomta őket, vagyis inkább elnyomta a megfelelési kényszere, később pedig a haragja a családja iránt. Nem volt ő gonosz, legalábbis nem született annak, ahogyan senki sem.
Meglepett egy kissé, hogy nem húzódott el, sőt, állta a tekintetemet igen keményen. Végül én húzódtam el bevetve a képességeim egyikét, így a háta mögé kerültem. Kinyújtottam felé a kezemet, hogy megérintsem a vállát, ám végül visszahúztam és leejtettem magam mellé.
- Szóval így állunk? - Meglepődve, összehúzott szemekkel mértem végig. Még egy sóhaj is kiszakadt belőlem, ahogy elszakítottam róla a pillantásom, aztán elszántan néztem vissza rá. - Ez esetben ajánlom, nézz mindig a hátad mögé. Ha ellenem akarsz szövetkezni, ám legyen! Viseld a következményeket. - Az utolsó mondatot akár magamnak is szánhattam volna, s még én magam is kihallottam egy kis elkeseredést, talán szomorúságot is a hangomból. Emiatt gyűlöltem magamat, s egy részem még Kait is.

Akárhányszor csak kinyitotta a száját, a hülyeség özönlött ki rajta, töménytelen mennyiségben. És én tényleg mellette álltam, legalábbis valamilyen formában valóban az ő pártját fogtam és… határozottan úgy kezelt, mintha én semmit sem tettem volna érte, vagy miatta. Pedig tettem. Holott cserébe semmit sem kaptam vissza, azon túl, hogy nem égetett porrá.
- Hiba volt bármit tennem miattad – Jelentettem ki sziszegve, majd’ felrobbanva.
Fogalmam sem volt, mit gondoltam. Cade halála után az lett volna a legokosabb, ha csendben felszívódom és szerzek magamnak néhány démoni szövetségest, hogy a trónt megkaparinthassam. De nem így tettem… csak a kérdés az: miért nem?
A gyér mosolya feltűnt, s nem tudtam mire vélni, ám bár nem is érdekelt, mi jár abban az ostoba fejében. Vagyis nem volt ostoba, csak áruló.
A visszakérdezésre csak a fejemet ráztam. Nem volt értelme a beszélgetésnek, sem semminek, ami itt történt.
- Előbb-utóbb mindent megtudsz majd, csak győzd kivárni, Miss Queen – Szúrósan tekintettem rá. Kikerültem a kérdéseit, nem reagáltam érdemben, de nem is akartam. Nem kellett tudnia, hogy mit akarok, mit tervezek, mit fogok lépni ezek után. A folyosó lángokban állt és kész lettem volna az egész kastélyt lángokba borítani.
A tüzes burok ugyan megvédte a támadásaimtól, de a haragomat, a szavaimat nem tudta kivédeni vele. Közelebb lépett hozzám, túlságosan is közel. El kellett volna húzódnom, de ehelyett csak dühösen meredtem rá. Még közelebb jött, avagy hajolt az arcomhoz. Nem tudtam, mire készül, de őszintén, nem is érdekelt.
- Ha rajtam múlik, meghalsz – Sziszegtem, pontosan akkor, mikor füstté válva mögöttem támaszkodott meg a falnak. Nem fordultam meg, nem néztem rá. A szavaimat viszont vehette nyílt fenyegetésnek is akár. Nem féltem tőle a legkevésbé sem és amúgy is, ha holtan akart volna látni, már megölt volna. De itt voltam.
Vártam még néhány másodpercet, mielőtt elindultam volna, végig a lángokban álló folyosón. A tűz égette a bőrömet, de maradandó kárt nem tett benne, csak a ruhámban, de az meg a legkevésbé sem érdekelt. Magam mögött akartam hagyni a nőt és azt a pusztítást is, amit okoztam miatta. Rég volt már, hogy ennyire eluralkodott volna rajtam a düh. Rég… veszítettem már el ennyire az önkontrollt. Bár egy részem élvezte a pusztítás mézédes ízét.

Összehúzott szemmel néztem rá, tényleg nem tudtam semmit. Nem értettem, mit is kéne értenem? Megértenem, miért dühös rám, vagy azt, hogy mit okoztam azzal, hogy átvertem? Szinte sötétben tapogatóztam, ha róla volt szó, nyilván ez volt az egyik tulajdonsága, ami rabul ejtett. Nem volt nyitott könyv, hiszen saját magát sem ismerte. Ettől érdekessé vált számomra, de nem csak egy fejteni való titok volt, nem... a dühe pedig nagyon vonzóvá tette. Megráztam a fejemet, hogy kiverjem ezeket a gondolatokat a fejemből.
- Ugyan, Kai! Tényleg magadra veszel minden sértést? - ingattam a fejemet rosszallva, majd belülről megharaptam a számat, hogy ne mondjak semmi meggondolatlant. - Taglalhatjuk, miben voltál hasznomra, de ezek tulajdonképpen nem fontos dolgok. Nem Elena a lényeg, hiába tűnik úgy. - Sóhajtottam fel, ezúttal én szerettem volna a fejéhez vágni, hogy semmit sem ért. A trón nekem nem csak egy ülőhely volt, a hatalom számomra olyasmi volt, amit birtokolnom kellett. Pont olyan voltam ebben, mint ő, nem tudtam behódolni másnak. Cade-nek sem hódoltam be soha, csak elhitettem vele, elhúztam előtte a mézesmadzagot. Ha nem volt enyém a trón... muszáj volt megtartanom, hogy senki, senki ne parancsolgathasson nekem, s többé ne kerüljek kényszerhelyzetbe, mint régen, mikor folyton-folyvást menekülnöm kellett.
A férfi arcát nézve kezdtem ráébredni, hogy mit műveltem valójában. Mert talán egy apró csellel, egy tipikus Katherine-es húzással, aminek semmit sem kellene jelentenie neki, csak legyintenie... talán elveszítettem a legfőbb bizalmasomat. Sok rosszat mondhattam rá, de tényleg számíthattam rá, nem támadott hátba, nem akart hátsó szándékkal eltávolítani a trónról, hiszen végig nyitott lapokkal játszott. Nagyot nyeltem, próbálva továbbra is eljátszani, hogy minden a legnagyobb rendben, úgy tenni, mintha nem szúrtam volna saját magamat hátba... nem igazán ment. Egy gyér mosolyra futotta csak, de tudtam, pontosan tudtam, hogy szemeimben sem a vidámság csillog már.
Mégis felszegtem az állam, felszívtam magam, végül is én voltam a pokol királynője, mégis mitől tartottam? Legfeljebb egyedül maradok, a magányt pedig már megszoktam, nem?
- Kíváncsian várom. Mi a terved? Vagy azt sem árulod el, ahogyan az érzéseidről is hallgatsz? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Igen, bántani akartam, még inkább ellökni magamtól, mert már úgyis mindegy volt. Elveszítettem őt, már nem számított, mit teszek vagy mit mondok. A vak is láthatta, hogy igenis vannak Kainak érzései, csak saját maga előtt is letagadja őket. Nem akadt volna ki ennyire, ha nem érezne semmit, soha nem láttam még ilyennek azelőtt.
Egy tüzes burkot vontam magam köré, mintegy kerek pajzsot, így minden tárgy abban a pillanatban porrá égett, ahogy a közelembe ért. Így haladtam végig a szőnyegen lassú léptekkel, nem érdekelt már, ha a cipőmet lángok nyaldossák, a szúró, égető fájdalom végképp nem. Túléltem már sokkal rosszabbat is. Egészen Kai előtt álltam meg, s amennyiben nem húzódott el, vagy vált köddé, a pajzsomat leengedtem, úgy léptem hozzá egészen közel.
- A pokolban vagyunk, édesem. - suttogtam, s amennyiben hagyta, arcomat egyre közelebb emeltem hozzá, végül füstté válva kerültem mögé, ahol a falnak támaszkodtam.

Egyáltalán nem értette: nem a fogadás volt hiba, hanem az, amit ő művelt. Igen, én sem tettem meg azt, amit ő várt tőlem, de más a behódolás és más a hatalommegosztás. Másrészt nem épp elég behódolás volt az, hogy nem szúrtam hátba? Hogy nem szervezkedtem a háta mögött a démonokkal, akik mind-mind le akarják váltani őt? Ezek szerint nem.
- Semmit sem értesz… semmit – Sziszegtem továbbra is idegesen, majd feszülten szívtam magamba a levegőt. Továbbra is tomboltam, nem tudtam kontrollálni a dühömet. Ha halandó lettem volna, bizonyára pár ér elpattant volna már a fejemben; az egyszer biztos.
- Nem voltam a hasznodra? Gilbert átkát csakis én tudtam megtörni. Tehát de, sweety, nagyon is a hasznodra voltam, ellenben veled… - Dühített. Baromira… dühített. Bizonyára ő azt hitte, szeretek vele lógni, a társaságában, de ez közel sem volt így, főleg nem most. Nem tudom, egyáltalán miket vett a fejébe, de… valahogy távol álltak a valóságtól.
Elárult és ezt nem voltam hajlandó elnézni neki. Nem is maga az árulás volt a gond, hanem az, hogy nagyon is számoltam ezzel a győzelemmel… azt hittem, itt legalább elérhetek valamit, de úgy tűnik, hogy a nehezebbik utat kell választanom. A karjának csapódott az egyik égő tárgy, így egy gonoszkás mosoly villant az arcomon. Megérdemelted, te kis álnok kígyó.
- Oh, de még mennyire, hogy fogok tenni érte, Miss Queen… - Sziszegtem. Úgy éreztem, kicsit sem fogja fel a helyzet súlyát, csak nevet, élvezi, szórakozik az egészen, mint akinek fogalma sincs róla, milyen ellenséget szerzett magának. De én tudtam. Velem nem volt ajánlatos kikezdeni, de ő megtette. Vajon számolt a következményekkel? A szőnyeg is lángra kapott alattunk. Ki akartam fejezni a haragomat iránta, hátha eljut a csepp agyáig… de nem. Tévedtem. Csalódtam! Ennél már tényleg nincs lejjebb.
- Ma a ruhád és a cipőd, holnap a kastély és a pokol… - Jegyeztem meg morogva, aztán ahogy felém reptetett egy vázát, telekinézissel állítottam meg pont az orrom előtt. Aztán elporlasztottam és minden apró szemcse a földre hullt.
- Menj a pokolba, Katherine – Vágtam hozzá nem csak a szavakat, hanem újabb vázát, tárgyat, aszalt, ami a folyosón volt. Nem vágytam az idegesítő megjegyzéseire, az utalgatásaira, vagy bármire. Gyűlöltem, minden porcikámban gyűlöltem ezt a nőt… és magamat is, amiért mindezek ellenére valami láthatatlan kötelék kialakult köztünk. El akartam tépni, végleg.

Ha az eszemre hallgatok, ahogyan általában tettem is, messzire elkerülöm őt, távol tartom magamtól. Viszont annyira élveztem a civódásunkat, a harcokat vele. A dühe valahogy éltetett engem és igen... a legrosszabbat hozta ki belőlem. Azt hiszem én pedig belőle. Valahol emiatt értettem, miért olyan dühös, miért szeretné porig égetni a kastélyomat, vagy holtan látni engem. Néha én is így éreztem vele kapcsolatban. Olyan volt, mintha egy egészségtelen, romlott kapcsolatban éltünk volna, ami felemészt minket, s azzal a lendülettel fel is emel.
- Tulajdonképpen... - vontam össze a szemöldökeim értetlenül. - A miénk. A tiéd és az enyém is, amennyiben hibának nevezzük a fogadásokat. - Továbbra is értetlenül néztem rá. Tudtam, miért dühös, a trónomra fájt a foga én pedig átvertem, de ő is ugyanezt tette. Ez volt a célom persze, átverni őt, megalázni. Ahogyan ő tette velem, ez sem volt más, csak a tét volt egy kicsit nagyobb.
Élveztem a műsort, eszem ágában sem volt rászólni, de amint újra megszólalt, felnevettem. A hang egyszerre volt vidám, keserű és gonosz. Egymásba fontam a karjaimat, jobb lábamra helyezve a testsúlyom, s közben a fejemet ingattam.
- Ami azt illeti te sem voltál az én hasznomra. Pedig mindketten az érdekkapcsolatok hívei vagyunk, nem? Érdekes... - morfondírozás mímelve néztem el mellette, majd vissza rá. Próbáltam finoman utalni rá újból, vajon miért kerestük egymás társaságát, ha hasznunk nem származott belőle, márpedig igaza volt. Ő teljes tagadásban élt, még azt sem akarta felvetni, hogy esetleg hozzám hasonlóan ő is élvezte a viharos viszonyunkat, vagy talán vannak érzései. Én már rég letettem erről, éreztem, tudtam is az érzelmeim létezéséről, csak épp nem vettem őket figyelembe, ez egészen más volt, mint az ő helyzete.
Árulásnak nevezte a tettemet, ami egyet jelentett azzal, hogy mégsem voltam egy senki számára. Talán számított rám, talán csak az ellenségének tekintett, de közömbös semmiképpen nem voltam neki. A figyelmem lankadt, hiszen megleptek a heves indulatai, a szavak még inkább, így a felém repülőtárgyakból csak kettőt tudtam elkerülni, a harmadik a karomnak csapódott, onnan tovább pattanva, ahhoz mégis elég volt, hogy kiégesse a ruhám ujját, s nyomot hagyjon alatta a bőrömön. Felszisszentem, szemügyre véve a sérülést, majd meghökkenve fordultam felé. Oké, nem számított, hiszen igazán nem ártott nekem, csak felületi sérülés volt.
- Elárultalak. Na és? Meg akarod szerezni a trónt? Bizonyíts. El akarsz távolítani? Tegyél érte. Mert ezzel... - mutattam körbe a folyosón - nem érsz el semmit! - ingattam a fejemet rosszallva. Nem érdekelt, ha lángol az épület, vagy ha összetöri a berendezést, ezek mind nem számítottam. Oldalra döntött fejjel mértem újra végig, még egy lépést téve felé, mikor a szőnyeg lángolni kezdett.
- A pokolba, Kai! - rúgtam arrébb a szőnyeget, hogy felgyűrődjön, s ne álljak rajta, bár ezt már akkor tettem meg, mikor megéreztem a forróságot. - Tönkretetted a ruhámat, a cipőm nem jut erre a sorsra! - Dühösen felé reptettem egy törött vázát, amit korábban a falnak hajított, még akkor is, ha sejtettem, hogy kitér előle, vagy telekinézisre támaszkodva visszaküldi felém.
- Miért nem másképp vezetjük le a feszültséget? - cukkoltam csípőre tett kézzel, mert kíváncsi voltam, meddig megy el.

Mélyen szívtam magamba a levegőt annak ellenére, hogy nem volt szükségem rá. Valahol talán azt vártam, hogy ez a forró, izzó levegő majd még inkább felperzsel és elég erőt ad ahhoz, hogy eltöröljem a királynő létezését. Igen, ilyen szinten kiakasztotta azt a bizonyos mérőmet! Robbanni tudtam volna, és pont ezért tomboltam a magam módján. De nem érdekelte. Mosolygott, nevetett, rohadtul élvezve a helyzetét és ezzel még inkább felcseszte az agyamat. Ahogy rám fogta az egészet, az állkapcsom megfeszült, szinte annyira összeszorítottam a fogaimat, hogy félő volt, egyenként kirepül a számból. Fel akartam gyújtani. Elképzeltem, ahogy lángcsóvák ölelik körbe és ég ég ég… és ég… amíg hamuvá nem porlad.
- Szóval az én hibám, magamra vessek, hahaha, nagyon jó – Próbáltam lazábbra venni a figurát, de koránt sem sikerült. A hangom, a szavaim éllel voltak megtöltve. Érezni lehetett bennük azt, hogy legszívesebben megölném, ha tudnám. Talán lejött neki az is, hogy ezzel ellenséget szerzett magának. Engem.
Mivel őt magát nem tudtam volna bántani és persze valahol tudtam, ha megpróbálom úgy igazán, azzal aláírom a halálos ítéletemet, így tehetetlen dühömben csak tárgyakat reptettem felé. Mindet kivédte, mert miért is ne tette volna?
- Na látod, ebben egyetértünk. Azt hittem, hasznomra lehetsz, de hát lássuk csak… nem! Nagyon nem tettél semmit, amivel én egy kicsit is jól jártam volna – Kitártam a karjaimat, szórakozottan felnevettem, majd el is sötétült újra a tekintetem. – Történetesen kihasználtál a saját kis játékaidra, de te… semmit sem tettél értem – Sose hittem volna, hogy valaha zavarni fog ilyesmi. Mármint érzelmi szinten! De zavart. Átkozott érzelmek, és az a kicseszett kötelék. – Elárultál – Azzal a lendülettel még egy tárgyat indítottam el felé a levegőben, majd sorban még hármat; a levegőben lángra kaptak és így suhantak tovább a nő felé. Lassan az egész folyosó lángokban állt; csatatér volt, pedig csak én borultam ki kicsit.
A megjegyzésére, miszerint mennyire imádja, mikor egy férfi ilyen hevesen reagálja le a dolgokat, felnevettem.
- Ó, valóban? Kaphatsz még belőle, K.P. – Egy csettintés múltán valóban az egész folyosó lángra kapott, még a szőnyeg is, amin álltunk. Habár ez nem a pokol tüze volt, így valódi sérüléseket egyikünknek sem okozott, ellenben kellemetlen érzést nyújtott. Égetett és fájt. De nem érdekelt. Az egész kastélyt le akartam rombolni abban a pillanatban… a királynővel együtt eltemetve végül.

A tervem tökéletesen alakult, készenlétben álltam, ha esetleg a kedvenc démonomnak igaza lenne, s úgy is lett. A Gilbert lány megtört volna a barátai hatására, ami újfent csak azt bizonyította számomra, mennyire gyenge. Elég volt egy kicsinyes vita a szöszivel, meg holmi naplók fellapozása ahhoz, hogy mindent eldobjon és újra tőlük függjön. Illetve még nem, de pontosan tudtam, hiába hoztam ki onnan, néhány nap és újra ott köt ki. Persze egyértelmű volt, előbb vagy utóbb ez lesz, de ezúttal egy kicsit többet néztem ki belőle. Ahhoz viszont kapóra jött, amit Kai-jal terveztem, mert engem senki sem vehet figyelmen kívül. Ő már egyszer megszegte az ígéretét, az alkunkat, ezúttal pedig rajtam volt a sor.
Nem lepett meg, hogy rögtön hozzám vezette az útja, sőt, egyenesen reméltem, hogy így lesz. A csörömpölés már messziről hallatszott, a folyosó pedig kaotikus látványt nyújtott, mikor beléptem rá. Az alku megszegése miatt tettem amit tettem, elsősorban. A másik ok az volt, ami a szemem elé tárult. A tombolás, a düh, a temperamentum, ami annyira jellemző volt rá. Szerettem, ha a férfiak így viselkednek, őt pedig még személyesen nem láttam ilyennek. Rengetegszer volt már dühös rám, ennyire azonban még soha, s bár próbáltam komoly maradni, nem a képébe vigyorogni, vagy nevetni, pedig megtehettem volna, nem is volt olyan egyszerű visszafogni magam. Helyette csak egy szolid mosoly jelent meg az arcomon, szinte alig észlelhető, miközben elégedetten mértem végig.
- Tényleg azt hitted, hogy hagylak nyerni? Azok után, hogy te sem tartottad be a szavad? - kérdeztem felvont szemöldökkel, rá se hederítve a kérésére, miszerint ne szólaljak meg.
Ügyesen eltérítettem a felém hajigált tárgyakat, oda sem figyelve rá, mi törik éppen darabokra, ahogy az arcom helyett a falnak csapódik. Az égő függöny aggaszthatott volna, de a folyosón nem sok éghető dolog volt, ha pedig mégis lángokban állt volna a kastély, azt is könnyedén megoldhattam volna. Higgadt maradtam, nem pánikoltam, amúgy is ostobaság lett volna a pokolban a tűztől félni.
- Inkább azon gondolkozz el, egyáltalán miért kötöttél velem "szövetséget"? - jeleztem két ujjammal az idézőjeleket. - Nem volt rá szükséged, hiszen... nem értél el vele semmit. - léptem hozzá közelebb néhány lépéssel, a tisztes távolságot azért még mindig megtartva. Nem akartam teljesen kiborítani, egy eszét vesztett démonnal nem megyek semmire. Mindenesetre igazam volt, mert amúgy is a belső körömbe tartozott volna, akkor is ha még ennél is jobban ellenáll. Részben azért, mert jól szórakoztam rajta, mikor meghökkent valamin, részben pedig mert volt benne valami, amit nem tudtam szavakkal leírni.
- Tudod, mindig is tetszett, mikor egy férfi ilyen hevesen reagálja le a dolgokat. - megnyaltam az ajkaimat, majd egy ördögi vigyort villantottam rá. Tényleg nem tudtam volna megmagyarázni, mi vonz benne annyira, de nem akartam ellenállni neki, tulajdonképpen kifejezetten élveztem, hogy nem veszett ki belőlem a szenvedély, s azt is, hogy másra is tudok fókuszálni a bosszún kívül.

Hogyan tehette ezt meg ezt az a minden lében kanál nőszemély?! A győzelmem egy karnyújtásnyira volt. Igen, a célegyenesben voltam. Már csak egy leheletnyi történésen múlt az, hogy az a hasoncica visszaszerezte önmagát, ezzel pedig a győzelem kulcsát helyezve a markomba. Erre mit csinált Ő? Besétált és tönkretett mindent. Amikor pedig tudatosult bennem, hogy elvesztettem a fogadást az ő mesterkedése miatt, kiborultam. Rég volt már, hogy elpattant az utolsó kis idegszálam, de most… most újra megtörtént. Tombolni kezdtem, ott hagyva mindent, legfőképpen őt. Aztán visszakeveredtem a híres-neves kastélyba. Felégettem volna szívem szerint.
Rohadt sok minden múlt ezen a fogadáson. Bár én sem voltam hülye, tudtam, hogy ha nyernék, akkor sem tartaná a szavát, de mégis… kiborított, hogy ezt meg merte lépni. Ahogy végighaladtam a folyosón, mindent, ami az utamba került, felborítottam, odébb löktem, összetörtem; nem számított semmi, csak le akartam vezetni valahogyan a mérgem. Aztán démoni mágiám segítségével felgyújtottam az egyik függönyt, ami mellett elhaladtam.
Ekkor hallottam meg magam mögött az ő magas sarkújának lépteit. Megtorpantam és megfordultam, szemeim pedig szikrákat szórtak.
- Ne szólj egy rohadt szót sem… - Emeltem meg egyből a hangomat, majd végigmértem a nőt. Még a megjelenése is bosszantott. Egy részem talán, egy picit kezdte érteni, miért gyűlölik őt annyian. Pont azért, amiért engem is. Ez csaló… egy olyan ember, aki mindenkin átgázol a saját érdekeit szem előtt tartva. És pontosan ez az, amiért nem lehetünk egy oldalon. Neki csak önmaga számít, ahogyan nekem is… egy-két kivételt leszámítva.
- A szövetségünket hivatalosan felbontom, bár nem is volt túl hivatalos ez az egész köztünk – Közöltem lazán, megvonva a vállamat, de mielőtt bármit mondhatott volna, legyintettem a kezemmel és néhány vázát egyenesen felé repítettem; tudtam, hogy könnyedén eltéríti a saját erejével, de nem érdekelt.
Tovább indultam, de aztán az egyik ablaknál megálltam, hogy kipillantsak a kastély kertjére. Szép lett volna, ha lángokban áll az egész…
Fejben aztán elkezdtem azt latolgatni, kinek az oldalára kéne állnom, hivatalos vagy épp nem hivatalos formában. Keressem fel a kölyköt? Fűzzem meg Damont, hogy legyünk haverok? Esetleg Bonbonra kéne rávetnem magam? Sok lehetőségem volt, amivel keresztbe tehettem a királynőnek és ez esetben… nem is lett volna máshoz kedvem.
Elárult és ezt nem voltam hajlandó elnézni neki.