Meg kellett próbálnom lenyelni azt a bizonyos békát, bár erősen ott motoszkált a gondolataimban, hogy fogom magam, s amíg a drága jó fivérem a táncparketten legelteti a szemét, kisurranok az ajtón. Valami különös és hihetetlenül ostoba oknál fogva nem tettem meg. Érdekelt a testvéreim sorsa, még akkor is, ha olykor nem mutattam ki megfelelően, Satoru pedig valamiért nagyon el akart menni a klubba, amiről egész úton csacsogott, amíg megközelítettük a helyet. Bevallom, néha kikapcsolt az agyam, a mondanivalójának csak egy része jutott el hozzám, nem csoda hát, hogy némán ballagtam mellette valószínűleg szokás szerint komor arccal.
Felvontam egyik szemöldököm, amikor felém pördült, de aztán ő maga is belátta, mennyire igazam van, illetve a többi fajtársának is. Én magam is vállat vontam, egyetértettünk a dologban, s neki is lehetett volna rengeteg keresetlen szava számomra, amit én fogadtam volna el zokszó nélkül. Így ment ez köztünk, ha ismertük egymás és a magunk hibáit is, könnyű volt szemet hunyni a "sértegetések" felett.
- Én csak akkor faggatózom, ha nem látok más esélyt. Jelen esetben a menekülésre. - morogtam az orrom alatt ahhoz elég halkan, hogy más ne hallja, Satoru viszont tisztán kivehette a szavakat, ha figyelt egy kicsit is. Nem, egyáltalán nem tetszett a hely, ahová magával rángatott, valószínűleg szó szerint tette volna, ha jobban ellenkezem a kelleténél, így viszont megmaradt képletesnek ez a kifejezés. Minden porcikám azt súgta, meneküljek, minél messzebb, s nagyon nehéz volt nem eleget tenni eme kérésnek, avagy kiáltásnak. Tényleg nem éreztem jól magam, ebből is látszott, mennyire sokra tartom a testvéri köteléket a rókával.
- Quentin? - gondolkodtam el egy másodperc erejéig látványosan, még a kezemet is odaemeltem az államhoz. - Azt hiszem valaki testcserés bűbájt alkalmazott rajtunk. Mióta vagy te szűkszavú, s vagyok én az, aki faggatózik? - kérdeztem, majd rögtön beugrott valami más is. Először nem akartam megjegyezni a dolgot, nehogy még elterelje a témát, mert... hirtelen célommá vált, hogy ezúttal én bosszantsam a fivéremet, ne pedig ő engem. Afféle fordult a kocka taktikával megpróbáltam kihúzni belőle a legtöbb mindent erről a témáról, hátha akkor megunja és hazamegyünk.
- Vajon miért van az, hogy ennyire különböznek a társak nálunk? Mármint... ott vagy te és Sakura... sosem gondoltam, hogy egy párt fogtok alkotni, ám ahogy hallom, nem is volt alaptalan ez a gyanúm. Megumi és Minoru egészen biztosan többet éreznek egymás iránt. Én és Asami pedig... - Ennél a résznél elhallgattam, majd megköszörültem a torkom, és még el is fordultam a fivéremtől. Rossz hatással volt rám a felszínen való tartózkodás, s egyszeriben ismételten szerettem volna kirohanni a helyről. A pokolban nem mondtam ki ilyeneket hangosan, itt viszont minden annyira idegen volt, annyira... nos, nem volt keresnivalóm itt.
Visszafordultam felé, ám csak azért, mert másra terelődött a szó, a kérdésére pedig túl egyszerű volt válaszolni. Szívem szerint egy egyszerű nemmel le is zártam volna a témát, de az út elején megfogadtam, ma az lesz, amit Satoru szeretne... részben.
- Tudod, hogy én mindig is megmaradtam állatiasnak, a fejlődésünk után is. Nekem ez itt - mutattam körbe - nem buli. Az állati ösztönök menekülésre késztetnek, Satoru. A pokol pedig az otthonom. - vontam vállat. A hangom hihetetlenül nyugodt volt, a szavaimban pedig ellenségességnek nyoma sem volt.
Az alkohol viszont ezúttal örömmel töltött el, jó volt kicsit tompítani az érzékeimet, amit különben nem szerettem, de egy ilyen helyen kifejezetten jól is jött. Koccintottam vele, biccentve egyet felé, majd újabb jóleső kortyot gurítottam le a furcsa koktélból. Az emberek néha a legfurább színű és kinézetű dolgokat tudták magukba tölteni.
- Szerintem mi szebbek vagyunk. - vigyorogtam rá, de csak röviden, majd próbáltam olvasni a tekintetéből. Nagyon elvarázsolta ez a hely, az emberek világa, maguk a halandók... mintha valami furcsa transzba esett volna, pedig csak roppant kíváncsi volt. Érdeklődött egy másik világ iránt, ami alapjáraton nem volt fura, csak nekem egy kissé. Mintha nem érezte volna jól magát odahaza. - Komolyra fordítva a szót, a saját fajtánkat tényleg szebbnek találom. Kövezz meg érte! - vontam vállat lazán, egy halk nevetéssel megspékelve a mozdulatot.
Arra pillantottam, amerre mutatott, de néhány másodperc után, oldalra billentett fejjel, illetve összevont szemöldökkel való bambulás után visszanéztem rá, kissé megfeszülve. Láttam, hogy a lányok szépek, ám nekem a hiányos öltözetnél és egy csinos pofinál több kellett, hogy levegyenek a lábamról. A kinézetemmel egész könnyedén megfektethettem volna bárkit, talán még férfiakat is, de én nem vágytam semmi hasonlóra. Egy valaki mozgatta meg annyira a fantáziám, hogy bármiféle érzelmet is kiváltson belőlem, aki olyan erős vágyat ébresztett bennem, közben pedig biztonságot nyújtott, megvolt benne a kellő vadság, ami nekem kell... Rá viszont jelen pillanatban nem is akartam gondolni. Gyengén megráztam a fejemet, részben el akartam űzni azt a különös szempárt a gondolataimból, részben pedig Satoru válaszára feleltem.
- Számomra belőlük hiányzik valami. Mi egyediek vagyunk, valódi tűz lobog bennünk. Belőlük mindez hiányzik. Ha rájuk nézek, csak egy csinos pofit látok. Nekem ennél jóval több kell, drága fivérem. - néztem rá jelentőségteljesen. - De azt hiszem neked sem többek ennél, igaz? Ki ez a Quentin, Satoru? - kérdeztem rá nyíltan, ezúttal tényleg választ akartam, ám ha akarta, ez alól is kibújhatott valami langyos válasszal.

Hamar rájöttem, hogy a drága fivérem csak átejtett, semmiféle fontos dolga nem akadt a felszínen, csak szórakozni akart, erre pedig én voltam a legjobb ürügy. Illetve engem iderángatni, összekötve a kellemeset a hasznossal - ha már kirúg a hámból, engem is magával cipel, hátha egy kisit ellazulok. Hát én nem akartam lazulni, táncolni, talán az egyedüli jó dolog az alkohol volt az emberek között, de én még azt sem kedveltem annyira. Viszont elnézve Satorut és ezt a sok ember... talán nagyobb szükségem volt az italra, mint eddig bármikor.
Hagytam, hogy belém karoljon és húzzon maga után, mintha csak a fejemben vájkált volna, rögtön a bárpult felé húzott, pedig ezúttal nem kommunikáltunk gondolati síkon.
- Legyen. Téged különben sem lehet józanon elviselni. - meredtem rá szúrósan, de pontosan tudta, hogy csak piszkálódom vele, tudnia kellett. Ez engem jellemzett, kedves szavam nemigen volt senkihez, bár a játékosság azért tőlem sem állt távol. Végtére is rókák voltunk.
Oldalra kipillantva, sóhajtva néztem rá, s mindebből rájöhetett, nálam a kérdezéssel nem ér el semmit. Attól még ugyanúgy tudtam, hogy hazudik, ezt a taktikát mindannyian szerettük alkalmazni, ha csalni akartunk.
- Komolyan, Satoru..? Rajtam ez nem működik. - Azért elmosolyodtam, bár csak gyengén, alig láthatóan, szinte csak aprót rándult a szám széle. Egyelőre mégse kérdeztem rá a konkrét okára az ittlétünknek, egy kicsit hadd szórakozzon ő is, ennyi még belefért.
Örültem, hogy sikerült egy természetfeletti pultost kifognunk, kínos lett volna, ha egyszerűen átnéz rajtunk, olykor kifejezetten zavaró volt láthatatlannak lenni. Ámbár én általában élveztem, talán jobban bárki másnál.
- Ha én vagyok a paranoiás, akkor miért te nézel állandóan a hátad mögé? - kérdeztem, választ talán nem is várva a kérdésre. - Kit keresel, Satoru? - Szándékosan belekérdeztem, mert kíváncsi voltam, ebből vajon kivágja-e magát valami féligazsággal, avagy elárulja végre, mit keresünk itt. Nem voltam túl türelmes.
- Miért jönnénk ide fel, ha egyszer valaki létrehozta a Poklot? - kérdeztem vissza felvont szemöldökkel. Kezdett túl sok lenni a kérdés, bár ez azért eléggé jellemzett minket. Kérdéssel a kérdésre.

A hangos zene, a zsibongás bántotta a fülemet, minden erőmre szükségem volt, hogy ne fordítsak hátat rókafivéremnek, s hagyjam el a klubot. Nem jártam gyakran a felszínen, én tökéletesem megvolt odalent a pokolban, nem vágytam fel ide, bár tény és való, volt valami igazán érdekes az itteni erdőkben, egészen más volt idefent az éppen zöldülő fák alatt futkosni, vagy épp a puha hótakarón. A városokat viszont nem túlzottan kedveltem, hiába voltunk láthatatlanok a népesség nagy részének, a tömeget akkor sem szerettem. Régen még egészen más volt minden, kis falvak voltak mindenfelé, legfeljebb szekérrel találkozott az ember fia, nem volt minden tele négykerekű fémcsodákkal, vagy mikből is készítették ezeket a förtelmes járműveket. Én kifejezetten régimódi voltam még a társaim között is, különc, morgós, ugyanakkor elégedett is azzal, amit kaptunk.
Satoru az utóbbi időben sokat volt fent, sőt, egy alkalommal majdnem elpusztult emiatt, még én is kicsit frászt kaptam, nem is titkoltam abban a szituációban, hiszen ők voltak a családom, az egyetlen társaság, akiket képes voltam elviselni, s akik engem el tudtak viselni. Azt rebesgették, valaki miatt töltött olyan sok időt itt, mint anno Hikari, csak ez az eset nem végződött olyan rosszul... egyelőre. Nem tartottam jó ötletnek az itteni lényekkel szoros kapcsolatot kötni, vagy úgy egyáltalán azt, hogy közünk legyen hozzájuk. Mi nem tartoztunk ide, s csak akkor lehetne bármi esélye két ennyire különböző lénynek, ha a választottunk meghalna, s démon válna belőle. Különben mi értelme az egésznek? Persze nekem nem volt semmiféle kapcsolatom ezzel a világgal, én csak a poklot ismertem annyira, mint saját magamat, nehéz lett volna bármi valós következtetést levonni. Annyit tudtam csak, hogy nem akartam itt lenni, főleg nem egy klubban a város szívében. Itt csak izzadtság és alkohol bűze keveredett, alkoholmámorban úszó emberek tömegével, illetve a jól ismert sötétséggel, mert mindenkinek volt titka, bűne, vagy mindkettő.
- Miért éppen ide jöttünk? - morogtam, ahogy azt megszokhatta tőlem. Tényleg nem voltam boldog, s ez az arcomra is volt írva. Ebben a városban tényleg láthatatlanok voltunk, csak néhány vadász láthatott minket, az a különleges fajta, velük pedig jobb volt vigyázni. Satoru a tűzzel játszott, semmi kétség. Bármiféle természetfeletti lény ritkán fordult itt elő, de még ebben a klubban is akadt, néhány szempár ránk is szegeződött, de akkora látványosságnak nem számítottunk amíg mind a kilenc farkunk rejtve maradt. Nekem még a szemem sem volt annyira kirívó, néhány halandónak kontaktlencse színezte az íriszét különféle színekre.
- Miféle fontos dolgod akadt épp itt, Satoru? - fordultam ezúttal felé igencsak gyanakvóan, egyre inkább az volt az érzésem, csak kifogást keresett. Nem értettem, miért vágyódik annyira ide, úgyhogy elég valószínűnek tartottam, hogy igazak azok a bizonyos pletykák a társaink között. Csakugyan egy ember lehetett a dologban, egy vadász, annak a társaságnak a tagja. Ez nagyon aggasztó volt, de vártam, hátha magától megjön a fivérem esze, nem nekem kell beszélnem a fejével, mert abból nem biztos, hogy jól jönnék ki.