Vajon tényleg képes lettem volna végleg feladni és a sötétségben ragadva meghalni? Ez a gondolat járt a fejemben, miközben már a nőt figyeltem a csókunk után. Úgy éreztem magam, mint Csipkerózsika, aki egy csókkal tért magához. De én nem voltam hercegnő. Egek, mik jutnak eszembe, mi? A könnyei láttán egyáltalán nem örültem, főleg, hogy már itt voltam újra, vele.
Magamhoz húztam és kiélveztem némileg a közelségét, s habár azt mondtam, nem érdemlem meg a könnyeit, valahol egy részem örült, hogy fontos voltam neki annyira, miszerint könnyeket ejtsem értem. Furcsa. A szavaira nyitottam a számat, de ahogy mellkason csapott, felszisszentem.
- Na-na, Blackwell, csak finoman… sérült vagyok – Nyögtem erőtlenül, hisz tagadhatatlanul fájt a vállam. Abban sem voltam biztos, megmarad a karom. Ahogy elkezdte kihúzni a vállamból a kardot, összeszorítottam a fogaimat és a szemeimet egyaránt. Próbáltam nem koncentrálni a fájdalomra, de nehéz volt. Legszívesebben hangot adtam volna a fájdalomnak. Akkor néztem újra fel, mikor már gyógyítani kezdett és kicsit tompult az érzés.
- Hm? Oh… - A nyakam? Nem sokra emlékeztem abból, ami történt, mondhatni semmire. A nyaksérülés így pláne teljesen kiesett a fejemből. Azt sem értettem, hogyan volt képes megszállni az a démon. A halk suttogása elvonta a figyelmem. Hosszan figyeltem őt és azt, ahogyan a gyógyításra koncentrált, majd amint úgy éreztem, kellőképpen jól vagyok, legalábbis annyira, hogy hazamenjünk, megfogtam a kezét és újra lehúztam magamhoz, hogy megöleljem. – Ígérni nem ígérhetek semmit, Blackwell, de… amíg tudok, veled maradok, jó? – Már nem akartam elmenni a szervezetből, pedig még mindig féltem, hogy ártok neki. Újra, mint akkor és ott… sosem fogom elfelejteni azt a képet. – És már másodjára történt meg, hogy… egy démon átvette felettem az irányítást. – Habár a legutóbbi inkább illúzió volt, de nagyjából ugyanolyan borzasztó érzés volt, mint a mostani.
A nő hátát simogattam, nem zavartatva magunkat és azt, hogy körülöttünk minden olyan, mint egy csatatér. Plusz-mínusz némi vér. Legfőképp a miénk.

Először azt hittem, képzelődöm, mikor Isaac ajkai megmozdultak az enyémen, de ahogy visszacsókolt, az egész bensőm beleszakadt az érzelmekbe. Megkönnyebbülés, boldogság, zavar és bűntudat öntött el, és valami forró, ami arra késztetett, hogy kicsit elmélyítsem a csókot, míg el nem szakadt tőlem. Akkor aztán észbe kapva én is elhúzódtam, bár a könnyeimtől szinte semmit nem láttam belőle, így meg kellett törölnöm mindkét szememet, hogy némileg tisztuljon előttem a kép. Hirtelen se köpni, se nyelni nem tudtam a férfi megjegyzésére, mert azt hittem, a csókra érti, úgyhogy csak megilletődve és némileg meghökkenve pislogtam rá... Aztán a kardra a vállában és a felismerés rögtön átsuhant az arcomon.
- Ó...! Persze! - szabadkoztam sietve, egyrészt, hogy eltereljem a kínos botlásról a figyelmemet, másrészt mert én egyáltalán nem tartottam olyan fantasztikus ötletnek, hogy kis híján levágtam az egész karját. Nem ellenkeztem, ahogy magához húzott, megadón borultam rá a mellkasára, az arcomat egészen beletemetve. A szavai hallatán ismét rám tört a sírhatnék, de ezúttal visszafogtam magam és csak halkan a felsőjébe szipogtam. Ahogy azt mondta, nem érdemel könnyeket, egyből felkaptam viszont a fejem.
- Hogy mondhatsz ilyet, te...! - Nem tudtam azonban befejezni a szidalmat, mert közben reflexből rácsaptam a mellkasára, pont a sérülése mellett, amitől aztán rögtön a számhoz is kaptam a tenyerem. - J-jaj, ne haragudj! Várj, meggyógyítalak. - Még egyszer megtöröltem a szemem, aztán a kardra fogtam és ha hagyta nekem, óvatosan kihúztam a vállából, szabad tenyeremet közben a sebre tartva. A varázslatom segítségével megpróbáltam annyira begyógyítani a sérülését, hogy legalább a vérzés elálljon, a többit a bázisra tartogattam.
- A nyakadon is... - motyogtam egészen halkan, készen rá, hogy azt is megpróbáljam kicsit meggyógyítani. Mindkét kezemet beborította Isaac vére, és bár igyekeztem nem mutatni, de enyhe remegésem elárulta, hogy még mindig kicsit sokkos vagyok a történtektől. Tényleg azt hittem, elveszítem, és még mindig nem nyugodtam meg teljesen.
- Többet ne csinálj ilyet. Nem csinálhatsz ilyet. - Továbbra is nagyon halkan beszéltem, mintha nem lettem volna biztos benne, valóban ki akarom-e mondani a szavakat, vagy attól féltem, más is meghallhatja, mennyire megviselt ez az egész. Az ijedtségtől annyi erőm sem maradt, hogy rendesen kiabáljak vele. - Ígérd meg, hogy legközelebb nem adod fel. - És nem hagysz magamra, tettem hozzá csupán magamban, miközben arra koncentráltam, hogy minél jobb formába hozzam Isaacet anélkül, hogy a szemébe néztem volna. Túl sok mindent olvashatott volna ki belőlem, amikre most nem álltam még készen.

Ujjaim maguk lazultak el és engedték el a nő nyakát. A démon már nem volt bennem, hogy a testemet irányítsa. Azonban én valahogy a sötétségben ragadtam. Ott ültem a semmi közepén, magam elé meredve, azon gondolkodva, hogy: ilyen lehet a halál? Sötétség és üresség vesz körbe? Egyszerre volt ijesztő és megnyugtató. Hisz itt nem árthattam senkinek, míg…
Aztán meghallottam a nő hangját, így felpillantottam. A sötétségben fény gyúlt, bár csak halványan és messze… vékony csíkban szűrődve be erre a helyre.
Blackwell… aggódott értem. Nem is kicsit. De nem akartam, hogy újra sírjon. Miattam ne. Felkeltem a földről és a hang, valamint a fény irányába indultam.
- Blackwell! – Fogalmam sem volt, hallja-e. Nem értettem a jelenlegi helyzetből szinte semmit. Ha a démon elment, miért nem tértem magamhoz még? – Hé, nehogy könnyeket ejts miattam! Erősebb vagy ennél – Szinte morogtam, ahogy érzékeltem, hogy tényleg sír.
Aztán elértem a fényt, és mielőtt bármi mást mondhattam volna, visszatértem. Ajkaink érintették egymást, én meg eleinte zavarodottan pillantottam fel, majd lassan visszacsókoltam.
Pillanatokkal később pedig belém hasított a fájdalom és elszakadtam az ajkaitól.
- Ez szép volt… - Motyogtam a nőnek, miközben a vállamból kiálló kardra vetettem egy pillantást. Szabad, mondhatni ép kezemmel viszont magamhoz öleltem a nőt. – Visszajöttem… hozzád – Suttogtam, lassan ráemelve a tekintetemet. – Ne sírj, kérlek… én nem érdemlek könnyeket – A hátát kezdtem simogatni lassú mozdulatokkal. Igyekeztem a figyelmemet a fájdalomról elterelni, de koránt sem volt olyan egyszerű. Viszont a nő fontosabb volt, mint a sérülésem. Amúgy is… megmentett. Hagyhatott volna elveszni, a démon martalékává válni, de nem tette és hálás voltam érte. Szinte fájt a kedvessége és a törődése. Mintha… égette volna a bensőmet. Túlságosan megkedveltem, de még mindig hadakoztam az érzéseim ellen.

Szerettem volna azt hinni, hogy hall engem. Szerettem volna azt hinni, hogy minden erejével küzd a démon ellen, és hogy talán a Wallace-kard, vagy az a titokzatos erő, ami minket védett, a segítségére lesz, ha látja, hogy próbálkozik. Mégsem történt semmi, nem támadt angyali fény, mely elűzte volna Isaacből a démont, és kezdtem őszintén kétségbeesni. Sosem szállt még meg egyikünket egyetlen démon sem. Fogalmam sem volt, ránk nézve hogyan működött ez az egész. Az emberekben gyakran ott maradt a démoni aura, mi van, ha benne is...? Vagy mi van, ha túl későn szedem ki belőle és a lelke örökre elvész? Rettegtem Isaacért, már a gondolat is, hogy Hazelhez hasonlóan őt is elveszíthetem, teljesen megbénított. Úgy éreztem, saját magamba kéne döfnöm a kardot, hogy a fájdalom felébresszen és össze tudjam szedni magam, de az öcsém látványa végül kizökkentett. Itt nem rólam volt szó. Meg kellett mentenem Isaacet, nem hagyhattam, hogy így végezze be. Nem veszíthettem el őt is. Képtelen lettem volna...
Shawn látványa összetörte a szívem. Ha tévedek... Nem! Nem. Bíznom kellett Regben, bíznom kellett a többiekben. Megvédték. Meg kellett, hogy védjék. Nem dőlhettem be az illúziónak, egyre csak ezt mantráztam magamban, de könnyek szúrták a szemem, ahogy az öcsém helyett mégis Isaacet mentettem. Főleg, mert tudtam, hogy ha valódi lett volna a helyzet, fordítva döntöttem volna... Nem válaszoltam a démonnak, nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy a szenvedésemen szórakozzon, de láthatta rajtam, a könnyes szememen és azon, milyen gyűlölettel néztem, hogy igaza volt. Túl fontos volt nekem Isaac ahhoz, hogy ne tegyek meg mindent, mindent, hogy megmentsem őt.
A vállát céloztam, önkéntelenül is felnyögtem, ahogy a penge átszakította a húsát és a talajba fúródott a túloldalt. Az volt a tervem, hogy ha ennyi nem elég, hogy kiűzzem a démont, akkor a karddal odaszegezem... De már ennyitől is úgy éreztem, mintha a saját szívembe állítottam volna tőrt. Nem tudtam pontosan célozni. Mi van, ha artériát értem? Mi van, ha...? Egyre csak a rémképeken kattogtam, és ahogy az erős kéz megragadta a torkom, levegőért kapva nyögtem fel. A könnyek karcsú patakokban kicsordultak a szememből. Aztán ahogy a sötét aura elhagyta a vadász testét, a kézfejemet az arcom elé kaptam, és amint meggyőződtem róla, hogy elment, megragadtam a nyakamra kulcsolódó ujjakat és lefeszegettem a torkomról, ha nem engedett magától is el. Az öcsém eltűnt. Mázsás súly zuhant le a mellkasomról. Ahelyett azonban, hogy az ismerős, tiszta szempár fogadott volna magam alatt, Isaac nem mozdult, és ettől egy pillanatra megállt a szívem.
- Iz? - A vállából kiálló kardra néztem. Nem akartam kihúzni, féltem, hogy túl gyorsan elvérezne. Tenyeremmel végül tétován beborítottam a nyakán lévő sebet, próbáltam úgy lefogni, hogy ne vérezzen nagyon, szabad kezemmel pedig az arcát pofozgattam meg.
- Iz? Kérlek... Ez nem jó vicc. Elment a démon. Válaszolj! - Felette térdeltem, kissé rajta ülve, és hol az arcát cirógattam, hol a mellkasán markoltam fel a felsőt. Rángattam, ébresztgettem, majd halkan felszipogtam, ahogy a sírás ismét a torkomra mart.
- Gyerünk már... Gyerünk... Iz... Kérlek... Nem tudom, mit... Mit csináljak? Ne hagyj itt... Kérlek... - Egyre halkabban suttogtam csak felette, de már alig láttam őt a könnyeimtől. A sírás a vállaimat rázta, a kezem remegett, ahogy a számra tapasztottam, majd aprókat szipogva megtöröltem az orrom, lehunytam a szemem és lehajoltam hozzá, finoman összedöntve a homlokunkat és hagytam, hogy a varázserőm kinyúljon felé.
- Kérlek, gyere vissza... - suttogtam, mielőtt ajkaimat az övére tapasztottam volna, gyengéd, reszkető csókot nyomva rájuk.

A démon pontosan tudta, hogy fontos vagyok a nőnek; talán azzal, hogy megszállt, az érzéseimet is magáénak tudhatta. Pont emiatt tudta, hogy addig marad a testemben és addig pusztít körülöttünk, amíg csak a kedve tartja; elvégre a nő nem fog bántani. Miattam nem.
Halkan, de eljutottak hozzám a szavai. Mégis, mikor mozdulni akartam, olyan volt, mintha ólomsúly nehezedett volna minden végtagomra.
- Larissa… - Suttogtam, miközben felemeltem a fejemet. Nem értettem, hogy volt képes ilyen könnyedén megszállni és ilyen könnyedén elnyomni engem. Határozottan kezdtem kétségbeesni, miközben fogalmam sem volt arról, a démon mit művel velem.
- Milyen aranyos vagy. Azt hiszed, hall téged? Hogy tud küzdeni ellenem? Az emberek szánalmas lények – Nevetett. A nő túlságosan magabiztosnak tűnt, de ezzel nem tántorította el a démont. Az önbizalma egy kicsit sem rendült meg, még a szavai hallatán sem. Csak a fejét csóválta.
Habár a testem gyengítette a mozgását; talán ennyi haszna volt annak, hogy megszállt. A ködben ugyanis ő sem látott olyan tisztán, mint szeretett volna.
Aztán választás elé állította a nőt, magához rántva annak öccsét, Shawn. Valódi volt-e vagy sem… ki tudja? Akárhogyan is, a démon meglepődött, hogy Blackwell nem választott közöttünk. (Én is meglepődtem volna, ha tudom, mi folyik idekint.)
- Mire készülsz? – Kérdezte fennhangon a démon, miközben magához ölelte Shawnt. A gyerek megszólalni sem bírt, csak félelemmel a tekintetében figyelte a nővérét,némán kérlelve, hogy segítsen rajta.  – Látom csak Ő érdekel… csak nem gyengéd érzelmeket táplálsz iránta? Szánalmas, de pont olyan vagy, mint ő – A szemeit forgatta és hátrébb lépet, mikor meglátta a kardot megjelenni. Újabb és újabb lépéseket tett hátra. Mágiával tartotta fel a nőt, de nem elég ideig, ugyanis Blackwell könnyedén áttörhetett rajta és így elérhetett hozzám, avagy a földre sodorhatott, ezzel a démont is igencsak meglepve. Átfuthatott valami olyasmi a fején, hogy egy nő mikre nem képes, ha valakit nagyon szeret.
Ahogy a vállamba szúrta a kardot, felkiáltottam a fájdalomtól; illetve a démon inkább attól a furcsa, túlságosan is tiszta mágiától, ami a kard kapcsán elérte. Kezem önkéntelenül kapta el a nő torkát.
- Egy nap legyőzünk titeket… vele fogjuk kezdeni – Sziszegte, mielőtt lassan „elpárolgott” volna belőlem.
Egy hosszabb pillanatra az egész hely koromfeketévé vált, mielőtt aztán lassan kitisztult volna a hely, s újra a múzeummá avanzsálódott volna. Shawn sem volt sehol.
Én nem voltam magamnál. A vér nem csak a nyakamból, de már a vállamból is folydogált, én pedig még mindig abban a sötétségben voltam, ahová a démon küldött. Mintha csak odaláncolt volna… vagy talán nem is ő, hanem én tettem ezt magammal azzal, hogy valójában fel is adtam a küzdelmet.

A lehetőségre csak megcsóváltam a fejem. Számításba sem akartam venni ilyesmit. A démon idővel visszatért volna, de Isaac soha; semmi sem ért annyit, amivel egyensúlyozni lehetett volna egy emberi életet. Ezért nem is cselekedtem egyelőre, csak figyeltem és gondolkodtam. Ki kellett találnom valamit. Ahogy előkerült a kés, reflexből feléjük mozdultam, de elkéstem. Szörnyű volt látni, Isaac teste mit művelt saját magával a démon parancsára.
- Harcolj már ellene, az istenit! - szitkozódtam. Túl könnyen ment a démonnak, úgy láttam, teljesen otthon érzi magát Isaacben, ami megrémisztett. Maradnia kellett volna annyi öntudatának, hogy legalább egy kicsit nehezítse a teste felett a kontrollt, nem? Ennyire meggyengültünk volna Hazel halála miatt?
- Egész nyugodtan próbáljátok meg. A halálunk azonban nem lesz túl szép - rátok nézve... - sziszegtem dühösen. Többféle átok is védett minket, teljesen sosem irthattak ki. Ezért volt aggasztó a boszorkány luvnya mesterkedése a bányáknál. Talán ő rájött valamire, amire mi még nem. De hát bárhonnan is jött az erőnk, nem lehetett benne kiskapu, ugye?
Nem hagytam, hogy a változó, ködbe burkolózó környezet megzavarjon, próbáltam rajta átlátni és kideríteni, mi következhet. Az ismerős hangra azonban nem számítottam, a szívem összeszorult a félelemtől, főleg, ahogy megpillantottam Shawnt. Reflexből tettem felé egy lépést, de aztán meg is torpantam. A kérdésre csak makacsul megráztam a fejem. Ez az egész nem lehetett valódi. Reagan védte az öcsémet, otthon. Hiába mantráztam azonban magamban, hogy illúzió az egész, mégis csak ott motoszkált bennem az a halk hangocska: mi van, ha mégsem? Egyetlen százalék volt rá csupán az esély, ám az az egy százalék olyan hibalehetőséget rejtett magában, mely után egyiküket sem hozhattam már vissza. Ennek ellenére makacsul felszegtem az állam és tüntető hallgatással jeleztem, hogy nem fogok választani. Nem lett volna értelme. A démonok sosem alkudoztak, mindannyiunkkal végzett volna.
- Zárd el előle az elméd! Ha teljesen átadod magad neki, vége! - Még mindig hittem benne, hogy ha igazán akarja, Iz vissza tudja venni a teste felett az uralmat, de be kellett látnom, hogy minden egyes perccel az esélyeit gyengítettem, így végül elszántam magam. Nem hagyhattam, hogy az emlékei révén mások is belekeveredjenek, főleg az én szeretteim nem. Még ha fájdalmat is okozok vele, ki kell valahogy szednem azt a démont a testéből. Inkább néhány törött borda, minthogy bármelyikünk is belehaljon...
- Bocsáss meg, Iz. - A kard ismét megjelent a kezemben. - Ez lehet, hogy egy kicsit fájni fog, de tudom, hogy te is megtennéd értem. - Forgattam rajta egyet. Eszembe jutottak az edzések, amikor Izzel gyakoroltunk. Nem bízhattam teljesen az ott felfedezett gyengepontjaiban, hiszen most a démon irányította, de nem is készültem hasonlóra. Már beletörődtem, hogy ez nekem is épp úgy fájni fog... Vettem egy mély levegőt, majd ahogy lassan kifújtam azt, elindultam feléjük. Azt reméltem, ha minél kisebb figyelmet fordítok Shawnra, ha rá sem nézek egyáltalán, akkor beigazolódik, hogy csak illúzió, és magától eltűnik majd. Ezzel a reménnyel törtem meg a köztünk lévő távot és Isaacre vetettem magam. Szabad kezemmel megragadtam, azt reméltem, a lendülettel a földre dönthetem őt, de bárhogy is, akár elestünk, akár nem, a kardot hirtelen varázslattal átküldtem a másik kezembe és megpróbáltam beleállítani Isaac vállába.

Vajon ilyen lehet a halál? Vagy ez maga a halál? A sötétség, az üresség… Lassan megszűntek a kintről beszűrődő hangok. Nem láttam, nem hallottam semmit. A végtagjaim ólomsúlyúak voltak, de ha mozdulni bírtam volna, akkor sem tudtam volna, merre induljak. Kezdett elhatalmasodni rajtam teljesen a démon. Nem tudtam, ki ő, találkoztam-e már vele, de volt egy olyan sejtésem, hogy igen. Ez pusztán csak megérzés volt. A gondolataim közt kutattam, megoldást keresve, de fáradtnak és lassúnak éreztem magam.
- Ha megölöd, száműzhetsz a Földről… egy időre. Megéri, nem? – Érdeklődött a fogvatartóm, fel sem véve a nő szavait szinte. Gyengének és eltaposhatónak vélte az összes embert, köztük engem és őt is. Azonban Larissa figyelemelterelése nem vált be teljesen: a démon pontosan tudta, hogy mit akar.
- Tudod, az túl egyszerű lenne – A tekintetével követte a nő minden mozdulatát, még a tekintetét is a körön túlra, majd vissza. Tett a nő felé néhány lépést, majd az én emlékeim kezd kezdett kutakodni.
Abban a pillanatban pedig a sötétség elkezdett oszladozni körülöttem; helyesbítve egy távoli fénypont formájában.
- Illúzió, huh? – Ezt a kérdést tulajdonképpen nem a nőnek intézte, pusztán realizálta magában a mocsadék, miféle képességgel is bírok. Talán mégsem találkoztunk még, ha erre most jött rá. – Gondolom, támadni magadtól nem fogsz… megteszem helyetted én – A farzsebemben rejtegetett késemet rántotta elő és meglepő vagy sem, nem a nőt támadta, hanem engem. A torkomat vágta meg egy hirtelen mozdulattal. – Jobb volna, ha egyiken sem léteznétek. A testvériségetek egy vicc… és csak megnehezítitek a szórakozásunkat a Földön. Talán, ha egyesével leölünk titeket, belátjátok végre, hogy fel kéne adnotok? – Csettintett.
A képességemet használta, de nem tudtam róla és arról sem, a nő rájön-e. A helyszín ugyanaz maradt, viszont köd lepte el az egész múzeumot. A földre kirakott kör pedig eltűnt; mintha sosem lett volna ott. Aztán a távolból egy fiú hangját hallhatta Larissa.
- Ó, ő nem a te…? – Ha a nő a hang irányába fordult, a saját öccsét láthatta egy másik démon fogságában. Nem esett egyelőre baja, úgy tűnt, csak lefogták.
Az én vérem pedig lassan folydogált a nyakamból, végig a ruhámon.
- Kit hagyjak életben? Melyikük a fontosabb neked? – Shawn mellé lépett és megsimította az arcát.

Más esetben jól esett volna Isaac aggódása, most azonban nem tudtam teljesen ráfigyelni. Nem tehettem, hiszen a démonra kellett koncentrálnom. Minden ütés végzetes lehetett, ha egyetlen pillanatra is leengedtem a védelmem, így hát bíztam benne, hogy a férfi sikerrel jár, miközben próbáltam feltartani a démont. Természetesen a gyakorlat közel sem ment olyan egyszerűen, mint azt én képzeltem, és egyhamar a démon fogságában találtam magam, tehetetlenül.
Amikor Isaac elszakított tőle, megkönnyebbülten fellélegeztem és féltérdre zuhantam mögötte. Úgy éreztem, állni sincs erőm, a térdeim remegtek. Nem szívott el túl sok energiát belőlem a lény, mégis jelentősen meggyengített, levert a víz is. Ellenben látva, hogy a férfit kapta el helyettem, összeszedtem minden erőm és csatakiáltással ugrottam volna, hogy segítsek rajta, ám a felém reppenő kard meghátrálásra késztetett. Visszahőkölve félrecsaptam, a szemem sarkából láttam, hogy a varázskörünkön kívülre csúszik, de nem mentem utána. A sajátomat két kézzel markoltam, máshogy nem bírtam el, és Isaac felé visszafordulva belém hasított a szörnyű felismerés. Nem önmaga volt.
- Jaj, ne... - visszaszívtam a levegőt és eltüntettem varázslattal a kardot a kezemből azzal egy időben, amikor a démon magához hívta Isaacét. Lassan talpra küzdöttem magam, hogy rendesen szembe tudjak állni vele. A kérdés hallatán összepréseltem az ajkaimat, tagadón megcsóváltam a fejem.
- Engedd őt el! Gyáva dolog egy halandó mögé bújni. - Hiszen eddig is ezt csinálta, embereket szállt meg és így okozott káoszt ahelyett, hogy felvállalta volna a saját alakját. Abban mondjuk volt némi igazság, hogy régebben ilyesmi sosem fordulhatott elő velünk. Az Ötök mágiája védett minket. Vajon a kard még nem választott magának új tagot, ezért gyengültünk meg ennyire?
- Mi az, kettőnkkel már nem bírsz el a saját alakodban? - Ki kellett csalnom valahogy a démont Isaacből, minél előbb. Ügyeltem rá, hogy maradjon köztünk két lépés távolság, de arra is, hogy a varázskörön belül tartsam őt és lekössem a figyelmét. Ijesztő volt látni, hogy a férfi nem önmaga volt. - Azt hittem, a démonok ennél erősebbek. Hogy Ötünkkel nem bírtok el, még érthető... De kettőnkkel sem? - Rosszalló ciccegéssel csóváltam meg a fejem. Fel akartam idegesíteni, hogy teljesen rám koncentráljon és a védelmén keletkezett réseket kihasználva támadhassak. Csak az volt a baj, hogy fogva tartotta Isaac testét, neki pedig nem akartam fájdalmat okozni.

Abban igaza volt a nőnek, hogy a város vezetősége úgyis olyan hírt hoz le az esetről, amit minden gyomor be tud venni, de mégsem örültem, hogy hazugságra kényszerítjük őket, mikor nekik sem kellett volna tudniuk arról, milyen teremtmények szaladgálnak szabadon. Mármint, a boldog tudatlanság olykor jobb, mint tudni valamiről és tisztában lenni a ténnyel, hogy úgysem tehetünk ellene semmit, nem?
A gondolataim egy kicsit e körül forogtak, viszont a figyelmem egy kicsit sem lankadt. Lefoglaltam a démont egy időre, de aztán úgy tűnt, hogy a démon a legkevésbé sem akar velem törődni, sokkal inkább a nő érdekelte. Utána indultam, miután visszaszereztem a kardomat. A nő szavaira értőn bólintottam, majd ahogy feltűnt, Larissa mit csinál, irányt váltva a táska után léptem, majd lehajolva fel is szedtem a földről.
- Te meg vigyázz magadra! – Szóltam rá kissé a hangomat is megemelve, ezzel magamat is meglepve. Az, hogy aggódtam érte, nem volt akkora probléma, de az, hogy a koncentrációm már-már csak arra terjedt ki, miszerint az ő védelmében mindent megtegyek… nem vetett rám túl jó fényt. Vadászok voltunk, ami azzal járt, hogy veszélybe kerültünk néha, és előfordult az is, hogy megsérültünk. Nem védhettem meg mindig, nem lehettem ott mindig. És ez volt a legrosszabb.
Talán ezért kerültem eddig az érzéseket. Ezért zárkóztam el annyira…
Megráztam gyengén a fejemet, közben pedig már a táskában kutakodtam, előszedve a maradék két dolgot és elhelyeztem a földön a megfelelő helyen, hogy a szimbólum teljessé váljon.
- Blackwell! – Amikor felnéztem, akkor szembesültem azzal, hogy a démon szinte a fogságába ejtette. Azonnal felegyenesedtem a földről és a táskát otthagyva indultam feléjük. Ösztönösen mozdultam és elrántottam a nőt a démontól. A kardommal a mocsadék felé csaptam és úgy tűnt, meg is hátrál, de aztán engem kapott el, engem bénított le teljesen. A kardomat a nő felé repítette, a mellkasa felé; ezt a szemem sarkából láttam, de azt már nem, hogy sikerült-e a démonnak a terve… ugyanis éreztem, ahogy a démon a fejembe férkőzik, ezzel párhuzamosan pedig homályosult a látásom. Mintha köd vetült volna az agyamra. Küzdöttem ellene, még a mágiámmal is próbáltam felvenni a démonnal a harcot, de nem volt elég.
Hazel halála. Azzal, hogy ő meghalt, mintha meggyengült volna a minket összetartó erő. Az a mágia, ami bennünk van…
A következő pillanatban, mikor a nő felé fordultam, már nem voltam önmagam. A démon átvette az elmém felett az irányítást; én úgy éreztem magamat, mintha egy sötét szobába lettem volna bezárva. Hallottam a kintről beszűrődő zajokat, hangokat, de én hiába kiabáltam, senki sem hallotta.
A kardomat magához rántotta a sajátos képességeivel, majd a nő felé irányította, de nem támadott.
- Milyen érdekes, hogy nem védi a nagy vadászokat már a mágia… vajon mi történt? – Nevetett.

Nem aggasztottak különösebben a civilek, olyan értelemben, hogy volt jelenleg nagyobb gondunk is, a város vezetése pedig általában az ilyen esetekben mindig könnyedén elsumákolta a történteket. Volt benne rutinjuk, ahogy nekünk is, így Isaac aggályaira csak megvontam a vállam.
- Ne aggódj, majd a hírek lehoznak egy sztorit csőtörésről, gázszivárgásról... Vagy patkányinvázióról... Az emberek szeretik elhinni, amit hinni akarnak. - Márpedig ki feltételezné, hogy egy emberi testet megszállt démon rejtőzködik köztük? Betudják majd az egészet a gázoknak, így nem aggódtam emiatt. A rejtőzködő démon része a sztorinak sokkal inkább megfogott.
- Kösz! - Rövid, hálás mosolyt küldtem Isaacnek, ahogy elkapott, majd siettem mielőbb kihelyezni a csapdákat. Csak néha és csak futólag pillantottam el feléjük, hogy lássam, jól van-e. Nem úgy tűnt, mint aki könnyedén boldogult, de bíztam benne, hogy sikerül egy kis időt nyernie nekem, míg felállítom a démoncsapdát. A kard csörrenésére kaptam fel ismét a fejem. Már csak két kis tárgyat kellett lehelyeznem a pentagram utolsó két csúcsára, de a felém lépkedő démon láttán visszasüllyesztettem őket az oldaltáskámba és kardot rántottam.
- Nem hiszem, hogy ez a mi démonunk. - kiáltottam oda Isaacnek, miközben hátrálni kezdtem, de ügyeltem rá, hogy a megkezdett csapdán belül maradjak. Leakasztottam a nyakamból a táskát és a pántjánál fogva elhajítottam a földön, messzire csúsztattam.
- Már csak kettő hiányzik, tedd ki őket! Addig feltartom! - Valami nem stimmelt ezzel a démonnal. Úgy éreztem, nem az a szokványos fajta, mint ami fel szokott merészkedni a Földre, hogy embereket szálljon meg. Ráadásul a mozgásában is volt valami... Fura. Nem igazán tudtam eldönteni, micsoda, csak úgy éreztem. Azt is furcsálltam, hogy még nem szólított meg minket, pedig az eddigi tapasztalataim alapján a pokolszülöttek kifejezetten szerették jártatni a szájukat. Legalább egy kis részem megnyugodott, hogy Shawn valószínűleg biztonságban van.
A démon felém hadonászott, ami elől igyekeztem elugrálni, amennyire tudtam. Félreszökkentem egy támadás elől, és ahogy lendítettem a kardomat, hogy felfogjam a következőt, hirtelen a démon tenyerével találtam szemben magam. Olyan közel tartotta az arcomhoz, az egész testem megbénult a béklyóként körém tekeredő, sötét energiától, és ahogy a pillantásom az övébe akadt, és úgy éreztem, mintha valami láthatatlan erő elkezdené kiszipolyozni a bensőmet. Elnyíltak az ajkaim és fennakadt a szemem, ahogy a démon elkezdte lecsapolni az életerőmet. Próbáltam kitörni a fogságából és elérni őt a kardommal, de képtelen voltam megmozdítani a karomat.

Tudtam, hogy nem ért velem egyet, de nem volt más választása, mint elfogadni, hogy sosem lennék képes végignézni azt, amit a fejébe vett. Nem akartam végignézni, ahogyan ő is odaveszik, miközben semmit nem tehetek érte. Igen, a negatív hozzáállásom. A múltam. De ez örökké kísértett és képtelen voltam elengedni. Nem ment, bármennyire is lazítani akartam a múlt szorításán.
Aprót bólintottam végül a szavakra, egy mosolyt is villantva rá, már amennyire telt tőlem.
- Biztos vagyok benne – Jegyeztem meg csendesen a halk szavaira, aztán végül odaértünk és szembesültünk a ténnyel, hogy tényleg tart még a „múmia-kiállítás”. Nem tudtam, örüljek-e ennek vagy sem. Talán inkább az utóbbi. Larissa miatt. Nem akartam, hogy tényleg azzal a démonnal kerüljünk szembe, aki az öccséért jött; féltettem őt. Még akkor is, ha ez nem az én ügyem volt, már… nagyon nehéz lett volna kimaradnom belőle. Túlságosan fontos volt ez a nő.
- Hatékony, de az emberek előtt még mindig rejtve kéne lennie a természetfelettinek… szóval remélem, betudják ezt majd valami másnak – Mormogtam neki, de nem volt a hangomban szidás, csak észrevétel és reménykedés csupán.
Ahogy feltűnt, melyik emberben lehet a démon, egyből támadtam, gondolkodás nélkül; de az üvöltés kisebb meglepetésként ért és az energia, ami belőle áradt, hátrébb sodort. Talpon tudtam ugyan maradni, de közben erősebben szorítottam a kard markolatát, hogy az legalább ne essen ki a kezemből.
Amint kissé összeszedtem magam, máris a nő megmentésére siettem. Automatikusan nyúltam utána és nem hagytam, hogy a földre essen; az sem zavart, hogy a démont szem elől tévesztettük.
- Rendben – Néztem rá komolyan, és ezt követően engedtem el a kezét, amit eddig szorongattam. A démon után eredtem és mindent megtettem, hogy visszafelé tereljem, ne kifelé az épületből. A civilek érdekében viszont közben egy illúziót is létrehoztam, amiben nem volt helye démonoknak, csak embereknek, biztonsági őröknek, akik valami oknál fogva kiküldték az embereket az épületből.
A démont az illúzióm nem tudta összezavarni, vagy ha igen, akkor is csak rám koncentrált. Mögém kerülve húzott magához, ujjai fojtogatón kulcsolódtak a nyakam köré, egészen addig, míg a kardommal nem szúrtam hátrafelé az irányába. Ekkor engedett el, és tért ki a támadásom elől, aztán azt vettem észre, hogy a kard kirepül a kezemből, a démon pedig visszafelé indult, egyenesen Larissa irányába.