Rosszallón csóváltam a fejem Isaac ötletére, ami igazából az enyém volt és már nagyon is bántam, hogy felvetettem, de aztán egy sóhajjal elengedtem az egészet. Remélhetőleg nem kerül majd rá sor egyikünk részéről sem. Az lett volna a legideálisabb eset, ha a szokott módon vissza tudtuk volna küldeni a Pokolra a démont, bármiféle kockázat vagy következmény nélkül.
- Kihívás elfogadva. - A mosolyát észlelve visszamosolyogtam rá, majd inkább az ölemben lévő kütyüre pillantottam, azt lestem, változik-e a démoni kisugárzás iránya vagy sem. Persze a gondolataim újra és újra visszatértek Isaachez, a szavaihoz, ahhoz a kimondatlan, kérdőjelekkel teli valamihez, ami köztünk volt, de a tekintetemen igyekeztem legalább uralkodni.
- Remélem, a múmia-kiállításuk még tart. - töprengtem félig hangosan, magam sem tudván, mennyire gondoltam komolyan és mennyire viccelődtem csupán. Mindenesetre Isaac előre akart menni, így hagytam neki és felzárkóztam mögé, ügyelve rá, hogy ha hátulról érne minket támadás, felkészült maradjak. Aztán a benti civilek és a riadt tétlenségük láttán úgy éreztem, meg kell sürgetnem picit a dolgot, mielőtt felbukkanna a démon és esetlegesen bajba kerülnének.
- Diszkrét, de hatékony. - Isaacre sandítva megvontam a vállam, ám nem maradt túl sok időnk megbeszélni a tervet, az energiát mérő szerkezet ugyanis jelezni kezdett. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a démon elvegyült a kifelé igyekvő tömegben, és ez a csipogás valószínűleg nem csak a mi figyelmünket keltette fel, hanem az övét is. Mindössze abban reménykedtem, gyorsabban tudunk reagálni nála, ám ahogy Isaac támadott, a démon már előlépett a tömegből egy fiatal fiú alakjában és a felé siető vadászra üvöltött. A szájából sötét, füstszerű energia robbant ki, bele egyenesen Isaacbe, akit akár le is sodorhatott a lábáról a lendület, de ha talpon is maradt, valószínűleg néhány méterrel hátrébb lökte.
Feltartottam a tenyerem és elmormoltam egy kisebb varázslatot, mire az ujjaim közül fény tört elő, néhány pillanatra elvakítva a démont és visszaszorítva azt; ám ennél többre nem volt jó, mire elérhettem volna a kardommal is, fekete lánggal csapott ki felém. Odébb kellett ugranom, hogy ki tudjak térni előle, így viszont a földre esve szem elől tévesztettem. A civilek sikoltozva menekülni kezdtek, csakhamar hármasban maradtunk az egész múzeumban.
- Tartsd fel valahogy, amíg felállítom a csapdát! - kiáltottam oda Isaacnek és az övemre erősített, kicsi táskába túrva előszedtem az aprócska szobrokat. Ezeket kellett letennem köréjük, hogy aktiválni tudjam a varázskört és ne tudjon a démon se elmenekülni, se testet váltani. Ehhez azonban szükségem volt egy kis időre, amit reméltem, Isaac meg tud teremteni nekem.

A „kioktatásra” csak egy sóhaj volt a válaszom, némi zavart mosollyal az arcomon. Azért be kellett látnia, hogy ezúttal igazam volt. Ha most bizalmatlankodni kezdett volna a beavatott vadászainkkal, az talán az egész rendszert megbomlasztotta volna. Nem mintha jelenleg tökéletesen működött volna minden, mert hazudnék, ha ezt mondanám; mindig volt hova fejlődni. És én sem éreztem még magam mindig a csapat részének, úgy igazán. Annak ellenére, hogy hiába mondogattam állandóan, mennyire friss tag vagyok, nos, eltelt már egy év is, mióta beléptem. Vagy talán… oké, nem kell számolgatni.
Nem tetszett az ötlete, így egyből magamra vállaltam a küldetés oroszlánrészét. Nyilvánvaló volt, hogy nem fogja támogatni, de akkor sem hagyhattam, hogy ő vállalja ezt az egészet magára. A visszakérdezésre feszülten magamba szívtam némi levegőt.
- Igen, inkább te… bízok benned – Tettem hozzá csendesebben, utalva arra, hogy ha a démon bennem is lesz, tudom, hogy ő képes megszabadítani tőle és a végleges helyére száműzni azt a pokolbéli korcsot.
A szavakra vetettem rá egy pillantást a szemem sarkából. Türelmes nőt fogtam ki? Igen, az utolsó szavakon akadtam kicsit fenn; jó értelemben. Kezdtem tényleg azt érezni, hogy fontos vagyok valakinek. Jobban mondva Larissa mellett régóta ezt éreztem és az, ami ma a tanácsteremben lezajlott… az, hogy sírva próbált rábírni a maradásra, csak még inkább alátámasztotta ezt az érzést. Elgondolkodtam, majd az utat kezdtem újfent figyelni.
- Mindenki türelme elfogy egy idő után, főleg, ha zárt ajtókon kopogtat valaki, nem? – Kérdeztem csendesen, filozofálgatva némileg, aztán a szemem sarkából vettem rá egy pillantást. Ha figyelt, akkor küldtem felé egy mosolyt; a kérdésemet nem támadónak szántam, csak nehéz volt reagálnom a szavaira érdemben. Amúgy sem voltam annyira a szavak embere. Kész csoda volt, hogy most ennyire megnyíltam és beszéltem; főként magamról. Talán túlságosan is megnyíltam.
Aztán ahogy odaértünk, valahogy máris elterelődtek a gondolataim. A munkára, a küldetésre kezdtem koncentrálni. A kardomat én magam is előhívtam, határozottan fogva rá a markolatra. Egy pillanatra eszembe jutott az, amit Lizzie mondott. A tiszta energia, avagy mágia, amit belőlem szívott el. A kard ereje. Hinni akartam abban, hogy valóban valami nagyon tiszta és „ártatlan” erővel vagyunk felruházva.
- Művelődni? – Pillantottam el a nő felé, majd felvontam a szemöldökömet és úgy néztem az épületre. – Sosem késő elkezdeni – Alig láthatóan megvontam a vállam és elindultam. Azonban a bejáratnál nem engedtem magam elé… én léptem be elsőnek és nem udvariatlanságból, hanem azért, hogy az első támadás lehetőleg ne őt érje, hanem engem. – Kiküldjük őket, nyilvánvalóan – Talán a képességemet is használhatom. Kelthetek olyan illúziót a számukra, mintha minden rendben lenne, így a pánikot eloszlatnánk, de mégis elküldenénk mindenkit. Ezt csak magamban volt idő végigzongorázni, ugyanis, mire kimondhattam volna az ötletemet, a nő máris kiabálással zavarta ki a bent ragadtakat. – Ez nagyon diszkrét volt – Böktem meg a vállát, de ahogy a radar csipogása felerősödött, azonnal kapcsoltam és támadtam. Egyértelmű volt, hogy a démon már az egyik emberben volt, vagy legalábbis emberi alakot öltött a vegyülés érdekében.

- Elfelejtettem, mennyire különbözően működnek a szabályok - villantottam oldalra egy sokatmondó pillantást, mosolyogva ugyan, mégis jelezve, mennyire nem tetszik a nézőpontja arról, hogy amit nekem követnem kell, azt neki már nem, vagy épp fordítva. Olyan bölcsességekre és nagy igazságokra irányított rá, melyeket saját maga nem akart követni vagy belátni, kezdve például azzal, hogy engem jobbnak tartott másoknál, magáról ezt mégsem volt hajlandó elhinni; folytatva azzal, hogy én' nem zárhattam el magamba semmiféle démont sem, ő' azonban probléma nélkül. Mielőtt ellenkezhettem volna, további magyarázatot fűzött hozzá, miért nem engedné meg nekem azt, amire ő hajlandó lenne, és a szavaival némileg ellágyított.
- Szóval inkább én nézzem végig? - kérdeztem vissza csendesen, hátha megérti, mi a legnagyobb probléma a hozzáállásával. Nem baj az, ha felállítunk bizonyos szabályokat, ám azok oda-vissza alapon mindkettőnkre érvényesnek kéne legyenek. Onnantól kezdve, hogy ő bevállalhat olyasmit, amit én nem, már közel sem igazságos a dolog. Inkább a kütyüvel kezdtem el babrálni, míg észre nem vettem, hogy figyel. Bármennyire próbáltam nem foglalkozni kettőnkkel, a kimondatlan érzések ott lebegtek köztünk, képtelen voltam figyelmen kívül hagyni őket.
- Semmi baj. A világ összes ideje a miénk. Szerencsédre türelmes nőt fogtál ki. - rámosolyogtam. Nem akartam tovább firtatni ezt, ahogyan feszegetni sem akartam többet a falait. Ma nem. Már épp eléggé megnyílt nekem és épp eléggé tolakodónak éreztem magam. Nem akartam, hogy azt érezze, nyaggatom, vagy erőltetem ezt az egész megnyílósdit; hálás voltam azért, amit eddig megosztott velem a múltjából és tudatni akartam vele, hogy ha készen áll a következő szintre, én itt leszek és türelmesen megvárom.
A helyszínre érve kiszálltam a kocsiból és a szokott rutin szerint jártam el. Most tűnt csak fel, mennyire beborult az ég a múzeum felett. Olyan sötét lett, hogy letagadni sem lehetett volna a démon jelenlétét, és persze a gép is egyértelműen sugározta a jelet.
- Igen, de van egy rossz hírem. - eltettem a kütyüt a térdzsebembe és varázslattal elővettem a kardomat, amit megpörgettem a kezemben. - Remélem, készen állsz egy kis művelődésre. - Fejemmel a múzeum épülete felé böktem, jelezve, odabent bujkál az a dög. Ha Isaac elkészült a felszerelkezéssel, akkor megindultam vele a múzeum bejárata felé. A környék kihaltnak tűnt, ebből arra következtettem, a legtöbb civil elmenekült, ugyanakkor aggasztott is kicsit ez a nagy csend. Vihar előtti csend... A múzeum kétszárnyú ajtaja tárva-nyitva állt előttünk. A démonradar ütemesen csipogott a zsebemben.
- Még lehetnek bent civilek. Jobb, ha nem támadunk rá rögtön mindenkire. - jegyeztem meg befelé menet, és mintha csak erre vártak volna az égiek, a recepciónál megpillantottam egy kis csapatnyi embert, akik a pult mögött és akörül kuporogtak, láthatóan rettegve. - Menjenek ki! Megtisztítjuk a terepet. - kiáltottam oda nekik, mire elsőre vonakodtak megmozdulni, de aztán csak elhitték, hogy odakint már biztonságos, így egymásba kapaszkodva elindultak kifelé. Ahogy elhaladtak mellettünk, a radar csipogása felerősödött, egyre gyorsabban és riadtabban pittyegett. Tudván, ez mit jelent, Isaac nevét kiáltva kardot rántottam feléjük, de lehet, már túl későn.