Hálásan a férfire mosolyogtam, miközben elvettem a jegyet, amit kinyomtatott. Egy fél pillantást vetettem rá, megnézve annak dizájnját, mielőtt a zsebem mélyébe süllyesztettem volna. Amikor megjegyezte, hogy ez a képregény kiállítás akkor pont nekem való, csak szórakozottan bólintottam egy aprót. Végül is, igen ebben igaza volt, de sokszor sajnáltam, vagy éppen szidtam magamat a tájékozatlanságom miatt. Persze, ez nem jelentette azt, hogy ne tudtam volna dolgokat, vagy ne szerettem volna dolgokat, de, nos, a művészet az pont nem tartozott szorosan az érdeklődési körömhöz. Főleg a kortárs festészet nem. A régi alkotásokat szerettem nézegetni, egy jelenet aprólékos ábrázolása, vagy egy táj élethű visszaadása teljesen le tudott nyűgözni, és sokszor elcsodálkoztam azon, hogy milyen gyönyörű alkotásokat voltak képesek az emberek létrehozni. Ellenben a kortárs művészet nekem eléggé elvont volt, és sokszor nem értettem az adott alkotás lényegét. Ezeket nézve mindig az volt a benyomásom, hogy ilyet én is tudnék készíteni. A képregény kiállítás azonban igenis érdekesnek hangzott, ezért a kezdeti vonakodásom ellenére is kíváncsian vártam, hogy láthassam azt.
- Köszönöm, remélem, hogy sikerül hamar a nyomára bukkannom – válaszoltam neki, igyekezve magabiztosabbnak mutatni magamat, mint ahogy valójában éreztem. –  Ebben az esetben tényleg köszönöm a térképet, életmentő – nevettem fel halkan, miközben gyorsan belegyűrtem a táskámba a papírt. Csak aprót bólintottam, amikor elmagyarázta, hogy honnan kezdődik a kiállítás, majd gondolkodás nélkül megindultam az említett irányba. Már így is kicsit rosszul éreztem magamat, amiért ennyi idejét lopom ennek a férfinak. Egyébként, még csak most tűnt fel, hogy senki nincs itt. Azt gondoltam volna, hogy legalább egy tanulócsoporttal találkozni fogok, ez az üresség azonban kissé félelmetes volt. Nyeltem egy nagyot, igyekezve elnyomni magamban ezeket a gondolatokat és érzéseket. A félelem egy olyan érzés volt, amely túlságosan is régóta volt már hű társam, én pedig bármit megadtam volna azért, hogy megszabaduljak tőle.
Az emeletre felérve valóban a szemeim elé tárult a kiállítás, a férfi pedig nagyon érdekesen és részletekbe menően magyarázott el nekem mindent. Négy termen vezetett keresztül, és tényleg baromira élveztem az egészet. Gyanítottam, hogy ha egyedül indultam volna ennek neki, fele ennyire se szórakoztam volna jól. Még azon is meglepődtem, hogy annyira lekötött az egész, hogy megfeledkeztem minden félelmemről és rossz érzésemről is, ami azóta kísértett, hogy ennek a galériának a közelébe jöttem.
- Nos, nagyon szépen köszönöm a körbevezetést, igazán izgalmas és érdekes volt ez a kiállítás. Örülök, hogy végül úgy döntöttem, hogy megnézem – magyaráztam boldogan a férfinak, amint a tárlat végére értünk. – Akkor, további szép napot Önnek, és még egyszer köszönöm a sok segítséget – utaltam itt a hasznos kis térképre, amit korábban adott nekem. Végül aztán hátat fordítottam neki, és leszaladva a lépcsőn a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Kellemes kikapcsolódás volt ez a kiállítás, de most már tényleg hozzá kellett látnom a feladatomhoz. Legnagyobb meglepetésemre azonban, amint lenyomtam a kilincset, és megpróbáltam kinyitni az ajtót, nem történt semmi. Felvont szemöldökkel rángattam, hátha csak beragadt vagy valami, de minden próbálkozásom hiábavalónak tűnt. Mintha bezárták volna. Ez nagyon furcsa volt, hiszen a galéria még órákon át nyitva volt a nyitva tartás szerint. Nem lett volna szabad bezárniuk.
- Öm… elnézést? – kiáltottam fel, hátha az előbbi férfi meghallja a hangomat. – Az ajtót szerintem véletlen valaki bezárta, nem tudok kimenni – magyaráztam, ám semmi válasz nem érkezett. Az eddig is érzett baljós érzések újult erővel törtek rám, én pedig immáron teljesen biztos voltam abban, hogy valami itt nem stimmel. Minden idegszálam azt súgta, hogy meneküljek, így hát sarkon perdülve minden erőmet összeszedve rángatni kezdtem az ajtót.

Csak zavartan elmosolyodtam, amikor azt felelte a férfi, hogy semmi gond, a prospektusok azért vannak ott, hogy a betévedők megnézhessék őket. Hülyén éreztem magam, hiszen egyértelmű volt, hogy ezért voltak a kis újságok kirakva a pultra, csak egyszerűen annyira zavarban voltam, hogy össze-visszabeszéltem. Soha nem voltam még igazán turista, pláne nem egyedül, és ez egy kicsit feszélyezetté tett. Meg valószínűleg ez a furcsa érzés is, amit azóta éreztem, hogy betettem a lábam az épületbe. Mintha valami nem stimmelt volna. Persze sejtettem, hogy csak a paranoiámról van szó, ezért igyekeztem elnyomni magamban ezeket a hangokat, és nem figyelni rájuk. Hiszen ez csak egy egyszerű galéria volt, nem volt túl nagy az esélye annak, hogy fényes nappal itt támadna rám egy késelős sorozatgyilkos.
Meg sem vártam a férfi válaszát a jegyáráról szóló kérdésemre, csak rögtön elkezdtem a táskámban kutatni a pénztárcám után. A férfi javaslatára letettem a zsákomat, és így keresgéltem tovább. Ekkor tűnt fel valami ismeretlen tárgy a táskámban. Ahogy megpillantottam, visszatért az előbbi veszélyérzetem. A szívem a torkomban dobogott, és egy pillanatra megijedtem attól, hogy valaki netán kirabolt. Hiszen elképzelésem sem volt, hogy hogyan került ez a tárgy a táskámba. Végül aztán csak visszatettem azt oda, ahol találtam, és kutattam tovább a tárcám után. Már pont meglett, amikor eljutott a tudatomig, hogy huszonegy év alatt ingyenes a belépés, én pedig, nos, bőven az alatt voltam.
- Jaj, ne haragudjon, csak most esett le, hogy én bőven huszonegy alatt vagyok még – nevettem fel halkan kínomban, majd hogy igazoljam szavaimat, elővettem a tárcámból a diákomat, és odaadtam a férfinek, hogy le tudja ellenőrizni rajta a születési dátumomat. Némán várakoztam, amíg a férfi elvégezte a szükséges adminisztrációt, majd amint visszakaptam a kártyámat, eltettem azt a helyére, a tárcámat pedig visszasüllyesztettem a táskám mélyére.
- Köszönöm – mosolyodtam el. – A körbevezetést pedig, azt hiszem, elfogadom. Nem igazán értek a művészethez, de biztos vagyok benne, hogy érdekes a kiállítás – fecsegtem, magamban még hozzátéve azt is, hogy megfelelő magyarázattal. Bár a képregények nem igazán tartoztak szorosan a művészethez a számomra, mégis örültem a felajánlásának, kevésbé éreztem volna magam elveszve.
Meglepetten kaptam fel a fejemet, amikor megkérdezte, hogy keresek-e valamit Denverben, nekem pedig az első gondolatom egyből az volt, hogy ennyire látszott, hogy akarok valamit ebben a városban? Vagy csak egy jó tipp volt a férfitől.
- Ami azt illeti, igen, az apámat keresem, de abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán itt lakik-e még – rántottam egy aprót, majd amikor felajánlott egy térképet, amin szállások, éttermek és hasonló helyek voltak megjelölve, ismét a pulthoz léptem, hálásan mosolyogva rá. – Ezt, köszönöm, elfogadom. Ami azt illeti, ma érkeztem Denverbe, és még nincs szállásom, remélem, egy olcsóbb motelben van még szabad szoba – magyaráztam a férfinak, miközben eltettem a hasznos kis térképemet. Eddig úgy tűnt, hogy nem is volt olyan rossz ötlet bejönni ide, hiszen a férfi a segítségemre volt, aztán ki tudja, lehet még az apámat is ismerte. Bár nem hittem volna, hogy ekkora szerencsém lenne.
- A képregény kiállítás az emeleten van? – kérdeztem tőle mosolyogva, indirekt módon próbálva utalni arra, hogy akkor velem jön-e vagy sem, ha már korábban felajánlotta a segítségét.

Éppen elmélyülten tanulmányoztam azt a prospektust, ami az aktuális kiállításról számolt be. Bevallom, nem voltam nagy művészetrajongó, de ez a képregény kiállítás érdekesnek hangzott. Végül egy mély férfi hangra kaptam fel a fejem. Egyből egy lépéssel távolabb ugrottam a pulttól, mint egy rossz gyerek, akit csínytevésen kaptak. Az anyám mindig úgy nevelt, hogy ne nyúljak semmihez addig, amíg arra engedélyt nem kaptam, még akkor is, ha például pont a célból volt kirakva az adott dolog, hogy az érdeklődők kielégíthessék kíváncsiságukat. Most azonban nem volt itt anya, hogy meg tudjon szidni, így nekem is elpárologtak az aggályaim.
- Ó, elnézést, nem akartam tolakodó lenni, csak gondoltam lefoglalom magam, amíg érkezik valaki – kezdtem el magyarázkodni zavart hangon, miközben az ajkamat rágcsáltam. Azt hiszem, nem éppen én voltam a világ legjobb turistája, mondjuk, nem is volt túl gyakran alkalmam gyakorolni ezt. A férfi kérdése hallattán elgondolkodtam, hiszen nem tudtam volna megfogalmazni, hogy miért is jöttem be ide. Valamilyen szinten felesleges időpocsékolásnak tűnt, hiszen azt az időt, amit ebben a galériában töltöttem el, használhattam volna arra, hogy az apám után kutassak. Bár… vajon mennyi az esélye annak, hogy az első férfi, akivel beszélgetésbe elegyedek, ismerje az apámat? Gyaníthatóan a nulla felé tendál.
- Tulajdonképpen magam sem tudom, mit szeretnék megnézni – ismertem be, majd ahogy ismét eszembe jutott az előbbi prospektus, egy kelletlen bólintással jeleztem, hogy talán mégis arra a kiállításra jöttem. – De izgalmasnak hangzik a képregény kiállítás, szeretném megnézni – döntöttem el végül, majd léptem vissza a pult elé. – Mennyibe kerül a jegy? – kérdeztem, miközben lecsúsztattam a táskám pántját a ball vállamról, majd féloldalvást magam elé húztam azt. Még ki se nyitottam a zsebét, amikor hirtelen észrevettem a külső zsebében valami furcsa… tárgyat. Meglepetten vettem azt elő, és pillantottam rá értetlenkedve. Még soha életemben nem láttam, azt sem tudtam, hogy hogyan került hozzám ez a valami. Mindenesetre nem szenteltem több figyelmet neki, visszatettem oda, ahol találtam, majd inkább a pénztárcám után kezdtem el kutatni a zsákomban. Egy kissé meggyűlt a bajom vele, mert persze, hogy legalulra tettem a biztonságesetére, emiatt viszont most túrhattam fel az egészet érte. Végül csak meglett az említett tárgy. – Elnézést, csak kicsit sok a cuccom – motyogtam zavartan, megmagyarázva a korábbi bénázásomat. Kifizettem a jegyet, ha a férfi mondott egy árat, majd már meg is indultam volna előre, amikor eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, mi hol van. – Ne haragudjon, de tudna még egy kicsit segíteni? Most járok itt először, és nem tudom, mi merre van – ismertem be egy kínos mosoly kíséretében, reménykedve, hogy a férfinak nem volt még elege a szerencsétlenkedésemből.

Több hónapba telt, mire sérüléseim teljes mértékben felgyógyultak, én pedig ismét képessé váltam arra, hogy a normálisnak egyáltalán nem mondható életemet folytassam. Minden egyes nap, amit ebben a házban töltöttem el az anyám mellett, megerősített abban, hogy jól teszem, hogy lelépek. Nem létezett semmilyen jövő a számomra őmellette, legfeljebb a halál, vagy az ő szakmája. Bár, valószínűleg ott sem tudtam volna megállni a helyem, és senki nem akart volna ágyba bújni velem. A nadrágszíj okozta sebek elég mélyek voltak ahhoz, hogy heg maradjon utánuk, nemcsak bőrömet csúfítva el ezáltal, hanem engem is örök emlékeztetőül kísért, hogy véletlenül se felejtsem el soha, honnan jöttem.
Szívem szerint az első éjszaka megszöktem volna itthonról, amint kiengedtek a kórházból, de emlékeztettem magamat, hogy nem vághattam csak úgy neki a vakvilágnak. Szükségem volt pénzre, jó sok pénzre, némi ennivalóra, meg persze ruhára, de az utóbbiból nem kívántam sokat magammal vinni, mert nemcsak felesleges teher lett volna, hanem én sem akartam, hogy emlékeztessenek arra az életre, amit magam mögött hagyok. A napok, amiket a tervezéssel és gyűjtögetéssel töltöttem, kínkeservesen teltek, ami azonban mindennél nehezebb volt: elrejteni mindenki elől az izgatottságot, ami átjárta porcikáimat, s úgy viselkedni, mint ahogy mindig tettem, hideg közönnyel. Vagy nagyon jó színésznő voltam, vagy senki nem vette a fáradtságot, hogy komolyabban megfigyeljen engem, de nem is számított – senki nem sejtett semmit, én pedig, amikor eljött a pillanat, boldogan másztam ki a szobám ablakából, és kezdtem el szaladni a buszmegállóig. Hagytam egy búcsúlevelet anyámnak, így ha akart, tudta, hogy kinél kell keresnie, de nem hittem volna, hogy utánam jött volna. Ő nem volt olyan, mint én. Neki megfelelt a megszokott, viszonylag biztonságos élete, még ha ez azt is jelentette, hogy olykor el kellett viselnie egy-két rosszat is. Ő nem volt vakmerő, sőt, néha még gyávának is tartottam, amiért még magáért sem állt ki soha. Hogy is várhattam volna hát el, hogy majd pont értem tegye ezt meg?
Mindent pontosan elterveztem azt illetően, hogy hogyan jutok el Denverbe, azonban, amikor megérkeztem a városba, rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagy kinél érdeklődhettem volna az apám után. Persze, volt egy nevem, de hatalmas volt a város, én pedig bele sem gondoltam, hogy valójában mennyi idő fog kelleni ahhoz, hogy egyáltalán használható nyomra bukkanok. Feltéve, hogy az apám még mindig itt volt.
Mielőtt eluralkodhatott volna a pánik rajtam, a gyomrom hangosan megkordult, én pedig találom megindultam egy sétálóutca felé, valamilyen pékséget keresve, ahol vehettem magamnak valamit. A modern világban persze ez egyáltalán nem volt bonyolult, és a google térkép nagyon sokat segített már eddig is. A pékségben vettem magamnak egy szendvicset, majd abban a pillanatban, hogy kiléptem az üzletből, valaki erőteljesen nekem jött. Megszeppenve kaptam fel fejemet, ám az idegen egy fél másodpercre se állt meg, hogy bocsánatot kérjen tőlem, vagy valami. Láttam a távolodó alakját, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy utána kiáltok valamit mérgemben, de végül egy megadó sóhaj kíséretében elengedtem a dolgot. Felesleges lett volna balhét kevernem azzal az alakkal, hiszen én sem figyeltem, amikor kiléptem a boltból, így akár az én hibám is lehetett volna az egész. Sóhajtottam még egyszer, majd keresve egy szimpatikus padot leültem arra, és befaltam a szendvicsemet. Nagyon jól esett, hogy végre nem volt üres, én pedig újult erővel tudtam az előttem álló feladatra koncentrálni.
Lelkesen pattantam fel a padról, táskámat a hátamra kapva, és mosolyogva indultam meg, bár konkrét úticélom nem volt. Egyelőre csak jól esett a kirakatot nézegetve sétálgatni, és még az sem zavart, hogy egyedül voltam. Itt nem ismert senki, ez volt a második esély a számomra, egy tiszta lap, hogy az életem végre olyan irányba haladjon, ahol látok is jövőt magam előtt.
Lábaim végül egy galéria épülete előtt álltak meg. Soha nem voltam kifejezetten az a művész rajongó, de most valamiért mégis rettentően vonzott az, hogy betegyem a lábamat ebbe a helyiségbe. Ajkaimba harapva pillantottam fel a galéria nevére, melyen az állt, hogy Robischon galéria, majd ezután a nyitvatartását vettem szemügyre. Nem tudom, miért, de egy halvány rossz érzésem támadt a hely kapcsán, mégis valamilyen ismeretlen okból kifolyólag nagyon vonzott az, hogy jobban körülnézzek odabent. Végül aztán meggyőztem magamat arról, hogy semmi rossz nem sülhet ki abból, ha gyorsan körbeszaladok a kiállított tárgyak között, és egyébként is megfogadtam magamnak, hogy Denver más lesz, mint New York volt. Nem akartam mindentől megfutamodni, nem akartam olyan lenni, mint az anyám.
Mielőtt tovább agyalhattam volna azon, hogy most menjek-e be vagy sem, végül egy határozott mozdulattal lenyomtam a kilincset, és beléptem a galériába. Azt hittem, hogy rögtön itt lesz majd valaki a bejáratnál a recepciós pultnál, gyanítottam, hogy nem volt ingyenes a belépés, legnagyobb meglepetésemre azonban senki nem volt itt. Ez nem éppen oszlatta el a gyanúimat.
- Halló? Van itt valaki? – kiáltottam fel, hátha csak elcsászkált valahova a recepciós. Miközben vártam, nekidőltem a pultjának, és az ott levő különböző ismeretterjesztő füzeteket kezdtem el olvasgatni, még ha bunkó is volt így önállósítani magamat.