{ i whisper truce as the ashes hit the ground, no,
i’m not what you think that i am made of, i’m a story, i’m a break up }

Nagyon szerettem volna egy intéssel a falhoz vágna a kiscsajt, hogy elhallgasson, akár örökre is. Kár, hogy kénytelen voltam játszani a türelmeset és a megértőt. Ha nem lettem volna egy vadász testébe kényszerítve, biztosan nem szórakoztam volna itt egy kiskamasszal, aki ennyire irritáló volt. Haltak meg már kölykök a kezeim által, és most szívesen felhúztam volna még egy strigulát a listámra. De végül ahelyett, hogy a nyílt utcán kibelezném a szöszit, hátat fordítottam neki, hogy beszerezzem a rendelését.
Mielőtt kiléptem volna a denveri napsütésbe a kávézóból, vettem egy mély levegőt, hogy egy hangyányit lenyugtassam magamat, hogy újra szóba kell majd állnom a kiscsajjal. Szemmel láthatólag sokat segített a helyzeten az új adag meleg itala, és csodálatos módon megköszönte. Sosem értettem a kölyköket… Egy régi életben, még az újjászületésem előtt, tudom, hogy volt gyermekem, és tudom, hogy megölték az anyjával együtt, aki a feleségem volt. Halványan emlékszem az alakjukra, az arcukra már nem. Az egészből csak a vér színe és szaga maradt meg, amely pillanatok alatt elvette az eszemet, és még a hivatalos szervek segítsége előtt nekiálltam én magam is gyilkolni, mindaddig, amíg a gyűlöletem meg nem találta a célpontját.
A telefonomra tett megjegyzését, és az előtte lévő szemforgatását elengedtem. Jobbnak láttam, ha nem vettem fel az összes apróságot, mert a végén tényleg felnyitnám a koponyáját itt helyben, a kávémban lévő műanyag pálcikával. Az pedig csúnya lenne…
– Mindenesetre így kicsit bonyolult a tájékozódás – feleltem vállat vonva. Tökéletesen megfelelt, hogy úgy érezte nyeregben volt. – A Robischon Galériát keresem – feleltem, amikor nagyon előzékenyen előhúzta a telefonját a szöszi és elindított egy térkép applikációt rajta. A galériát már korábban belőttem a kis mesémhez, persze nem véletlenül. Nem volt igazán figyelemfelkeltő hely, és bár közel volt, alig három rövid sarokra, igazán segítőkész társaságra leltem ott. A boszorkány volt a tulaja ugyanis, aki segített megtalálni Isabelle-t.

{ háromszáz szó;  ígérem, nem bántalak... egyelőre  }

kredit

Csak hümmögök egyet, hogy nem direkt csinálta, pedig lehetett volna az is, csak értelmét nem látom miért is tett volna ilyet az öreg pont velem. Amikor lehajol nem foglalkozok vele, inkább magamról takarítom le azt a pár csepp kakaót, ami rám fröccsent. A nadrágomnak meg már úgy is mindegy, szóval a cipőm orrát csak megtörlöm a másik lábam szárában. Jó egyensúlyozok, szóval nem esek el közben, de szerencsére van mibe megkapaszkodni a közelben. A faszi nagyon türelmes, ami elég fura, hiszen a  felnőttek nem tűrik ha így beszélnek velük vagy csak jól palástolja.
Mikor bemegy a kávézóba a falnak dőlve várok rá és közben lecsekkolom mennyi az idő a telefonomon. Nem sietek sehová, de azért a kis napirendem jó lenne követni, ha már lógok a suliból életemben először.
- Köszönöm. Ismét kezeim közé foghatom a meleg italomat és máris megnyugszom, mert ugyanott vagyok, mint nem sokkal ezelőtt. Az elvarázsolt szóra csak megforgatom a szemeim, lehet azt sem tudja miről beszél. Mikor előveszi a telefonját elnevetem magam.
- Nem csoda, hogy megadta magát, már bocs. Jó béna telefon ránézésre is, nem is értem miért nem haladnak a korral egyesek, de ez nem az én dolgom.
- Én sem ismerem a környéket annyira, de az enyém nem merült le, szóval pontosan hová akarsz eljutni? Elő is veszem a szuper okos telefonomat és megnyitom a google maps alkalmazást. A kakaó számomra olyan, mint a snickers reklám, ha megkapom, máris segítőkészebb és normálisabb vagyok, ha meg elveszik, kész hisztizsák. 

❀ kredit ❀

{ i whisper truce as the ashes hit the ground, no,
i’m not what you think that i am made of, i’m a story, i’m a break up }

Azt hinné az ember, hogy a kamaszlányok, ha már kedvesen szólnak hozzájuk, viszonylag normálisan viselkednek majd… Nem véletlenül rühelltem, annyira az emberi fajt, mert konzekvensen idióták voltak. A többiek, a természetfelettiek, bármennyire nem bírtam őket, legalább a saját kereteiken belül értelmesen viselkedtek. De ez a kis szőke hisztérika, már most kezdett az agyamra menni, pedig összesen két szót szólt hozzám, leszámítva az iménti nem túl udvarias lecseszését. Elnyomtam egy epés megjegyzést, ami kikívánkozott belőlem, miközben lehajoltam, hogy letöröljem a cipőmre fröccsent forró italt, így nem láthatta a lány, hogy egy röpke pillanatra eltorzult az arcom a dühtől.
– Tényleg ne haragudj, nem direkt csináltam gondolhatod – feleltem, enyhén érzékeltetve vele, hogy ha cirkuszol is, az nem változtat a kreált helyzeten, és pontosan ugyanannyira kellemetlen marad az egész, a ruhája pedig ugyanúgy el lesz ázva a – mint kiderült – kakaótól. Tulajdonképpen sokkal kegyetlenebb is lehetnék, a képességeim nagy részét nem korlátozza a pecsét megléte, úgyhogy bőven lenne számomra egyszerűbb megoldás, mint bájologni és úgy tenni, mintha valóban halandó lennék. A kiscsaj örülhet, hogy szeretek játszani az áldozataimmal.
– Mindjárt hozom – újra visszavarázsoltam a meggyőző, bizalomgerjesztő mosolyt az aktuális ábrázatomra, hogy aztán hátat fordítsak a lánynak és beléphessek az alig néhány méterre nyíló kávézó ajtaján. Odabent nagyjából tíz percet tölthettem, amíg el nem készült a vadász-lányka által rendelt forrócsokoládé extra csokoládéval, illetve önszántamból megdobtam még tejszínhabbal és valami sziruppal, amit nagyon ajánlgatott az eladó, a saját részemre pedig egy fekete kávé. Az emberek megdöbbentően sokat tudnak fizetni a pénzeikkel ezekre a földi apróságokra, ez minden alkalommal meglepett, amikor eljátszottam, hogy közölük való vagyok.
– Parancsolj, és tényleg bocs. Általában nem vagyok ilyen elvarázsolt, hogy neki megyek másoknak – játszottam tovább a szerepemet, miközben átnyújtottam egy új elviteles pohárban a forró csokiját a lánynak. Elgondolkodtam, hogy lehet, a tervem hibás, hiszen nem valószínű, hogy az egyik vadász az Ötök közül majd egy ilyen kis ripacs miatt fog kikotyogni bármit is. Mindegy, maximum kizsigerelhetem… ez is valami, és a kis dolgok is tudnak nagy elégedettséggel szolgálni.
– Igazán nem akarlak feltartani, de tudnál nekem segíteni? Keresek egy helyet, ami elvileg a környéken van… és a telefonom aksija megadta magát – tettem hozzá előhúzva a kabátom zsebéből a telefonomat, ami valóban nem volt feltöltve. Az álca lényege a részletekben rejlik, még ha nem is akarja megnézni, sokkal hitelesebb az alakításom. Igaz ugyan, hogy valójában nem kerestem semmit sem, csak a kiscsajt.

{ háromszáznyolcvannyolc szó;  ígérem, nem bántalak... egyelőre  }

kredit

Ha valaki keresztezi az utunkat, mindig hordoz valamilyen nekünk szóló üzenetet. Véletlen találkozások nincsenek.

Nos igen, az anyukám nagyon szeretett velem dicsekedni és mikor megtudta, hogy az ötök tagja az apukám, hát akkor még jobban is, mint kellene. Én éreztem, hogy ezzel még nagy bajba fogunk kerülni egyszer és mondtam is neki, hogy nem jó ötlet, de hát nem értette meg. Kicsit örülök, hogy már nem ott lakom, így magának árt ezzel leginkább, legalábbis így gondoltam és meg sem fogalmazódott bennem sosem, hogy én veszélyben lennék, elvégre még az apám sem tudott rólam.
- Nem, nem vagyok jól! Szerinted úgy nézek ki? Csattanok fel, hogy lehet ilyesmit megkérdezni? Ez a lehető leghülyébb kérdés, de legalább beismeri, hogy ő bénázott, így már nem kell olyan kis ártatlan angyalkának se tűnnöm. A zsepi nem fog sokat segíteni rajtam, szóval nem fogadtam el, amúgy is volt nekem is a zsebemben már egy gyűrött, abba már nekiálltam megtörölni a kezem, amire rálöttyent a forrócsokim. Annyira nem dobok hátast tőle, mert hát nem az én korosztályom, az apám is lehetne és én nem erre bukok.
- Egy forrócsokit kérek extra csokival. Mivel a pohár a földre zuhant, így valójában az egész oda lett, de hát a ruhákat ki lehet mosni. Direkt kértem hozzá akkor már plusz csokoládét is, ha ő fizeti és mert kárpótolni is akar. Sose értettem az embereket miért akarnak ennyire ráállni másra és utána meg jönnek ezek a balesetek, ami tök kellemetlen. Úgy éreztem, hogy kivételesen nem leszek kedves vele, mert magas volt és jól öltözött is, szóval van pénze bőven és érezze csak magát rosszul, hogy egy ilyen kis alacsony aranyos lánynak képes nekimenni. Azt már nem tudom, hogy magyarázom ki, hogy ellógtam a sulit és még koszos is lett a ruhám, csak remélem, hogy nem fogja senki észrevenni és persze, hogy senki se foglakozik ezzel. De egy biztos, hamarabb haza kell menjek átöltözni, mint iskolában lennék. Talán azt sem tudják, hogy meddig vagyok melyik napon még.
Amint megkapom az italt, akkor már nyúlok is érte és egy lépést hátrálok vele, egy oszlophoz, hogy senki se jöhessen már nekem.

 ❀  kredit ❀

{ i whisper truce as the ashes hit the ground, no,
i’m not what you think that i am made of, i’m a story, i’m a break up }

Kellemes változatosságot nyújtott Denver forgataga, még így a reggeli órákban is, Mystic Falls kihalt, kopár utcáihoz képest. Persze nem a környezet csalt ide, és nem is a szirén idegesítő elmetrükkjei zavartak el abból a kis virginiai porfészekből. Az elmúlt néhány hétben beleástam magamat a kutatásba, azon a nyomon haladva, amit Katherine-nek sikerült előhúznia, bár fogalmam sem volt hogyan, és bevallom őszintén cseppet sem érdekelt a dolog, hiszen csak a cél számított: megtörni az átkozott pecsétet, amely ehhez a testhez kötött. Annyit tudtam eddig, hogy a vadász, akinek a testében ragadtam, szervezett módon igyekezett a társaival irtani a magamfajta démonokat és minden egyéb más természetfeletti szörnyet, aki az útjukba akadt. Az információkkal, amelyeket a Pokol úrnőjétől kaptam, összetudtam kötni az emberemet Denverrel és lássanak csodát, a híres-neves Ötök Testvériségével, akiknek hosszú múltja volt. Nem volt nehéz azt sem kideríteni immár, hogy jelenleg Denver totális megtisztításán dolgoznak, és ezért némi konfliktus alakult ki a környék természetfelettieivel. Továbbá rábukkantam az egyik vezető gyengepontjára is, aki egy kamaszlány képében öltött testet, és aki szintén ebbe a városba keveredett nemrég, apucit keresve. A kislányról már nem volt nehéz kideríteni mindent, már csak a lány anyja miatt sem, aki feltűnően kérkedett a ténnyel, hogy miféle férfitől lett gyereke. És itt a lényeg: ugyanis Katherine egy vadászt akart, akit kivallathatott a pecsétről, a lány apja pedig remélhetőleg valóban táplál némi szülői szeretetet az egyetlen gyereke iránt és így nem fogja hagyni, hogy élve kibelezzem. Pedig igazán élvezném… már csak a tudat miatt is, hogyha kiszabadulok a vadász testéből, ő erre is emlékezni fog majd, épp úgy, ahogy arra is, amit a feleségével tettem évekkel ezelőtt, és ahogy sok más aljasságra is. Nem volt jó ötlet, hogy bezáratott a bőre alá.
Ezen a szép őszi reggelen, Denver kellős közepén követtem a lánykát, akit egy boszorkány együttműködő segítségével találtam meg. Mondhatnám, hogy nehéz volt meggyőznöm a segítségemet, de valójában nem volt az, hiszen az életét féltette a vadászoktól, még ha nem is volt elsődleges célpont. Márpedig a félsz sok mindenre rá veszi az embereket. A lány pedig valóban ott volt, ahol mondta a boszorkány. A kezében elviteles pohárral lépett ki egy üzletből, a úgy döntöttem itt az idő, hogy közelebbről is megismerkedjek vele. Elindultam felé, úgy téve, mintha csak nézelődnék a sétáló utcában, mint az a három-négy tucatnyi turista, akik szintén az utcában kóboroltak. Így fordulhatott elő, hogy egy óvatlannak tűnő mozdulattal meglöktem a lányt, és a kezében lévő meleg ital a földön kötött ki, beterítve leginkább őt, ám én is kaptam belőle.
– Ah, ne haragudj, jól vagy? – kérdeztem már-már együttérző hangon. Emberinek kellett mutatkoznom, ami már nagyon-nagyon távol állt tőlem. – De béna vagyok… Várj, adok egy zsepit – mondtam és a zsebemből előrángattam két papír zsebkendőt, az egyik a lánynak nyújtva, a másikkal pedig elkezdtem a farmeromról és a cipőmről törölgetni a szétfröcskölt italt. Aztán egy barátságos mosolyt villantottam a lányra, miközben felnéztem. – Hadd hívjalak meg egy másikra, ha már sikeresen rád borítottam a felét – ajánlkoztam végül. A valódi tervem persze az volt, hogy előadom az ártatlan gavallért, azt ugyanis nem vártam egy kamasztól, hogy a férfiúi sármomtól elaléljon. És természetesen nem is most kívántam elrabolni, az túlságosan egyszerű lett volna. Előbb még játszadozni akartam a zsákmánnyal.

{ ötszázötvenkettő szó;  ígérem, nem bántalak... egyelőre  }

kredit

Ha valaki keresztezi az utunkat, mindig hordoz valamilyen nekünk szóló üzenetet. Véletlen találkozások nincsenek.

Elég érdekesen alakult az első napom a vadászoknál, de hát nem is számítottam semmi másra, csak hogy jobb legyen, mint otthon volt anyámnál. A szoba már messze felülmúlt mindent és másnap reggel olyan kipihentem keltem és egyedül, hogy teljesen boldog voltam tőle és energikus. Egy kényelmes ágyban aludhattam, korán lefeküdtem és éjjel senki sem keltett fel, hogy főztem-e valamit vagy csak a hangoskodással mondjuk. Hamarabb felébredtem, mint az ébresztő és hát mivel még van iskola, ezért ideje összekészülni oda. De persze el is lóghatnám a napot, majd utólag kérek igazolást Isaactól, de szerintem az osztályfőnököm is megérti majd a hiányzásom és inkább leigazolja, nehogy elrontsa a kis osztályelsője hírnevét egy nap kihagyás. Gyorsan letusolok és eszek valamit, majd fekete farmerban és a tornacipőmbe bújva magamra húzok egy pólót és arra egy fekete kapucnis felsőt. A hajam csak a kezemmel hátrafésülöm és a hátamra csapom a táskámat, majd távozom. Nem tudom kellene-e szólni bárkinek vagy az iskolát el kellene-e felejtenem, nem volt eszembe ilyen kérdéseket feltenni, de biztos vissza fognak engedni, hiszen maradhattam és nem az én hibám, ha a szabályokat nem mondták el ugyebár.
Egy kis kikapcsolódás jól jön, így a fülembe dugom a fülhallgatóm és benyomom a kedvenc zenelistámat. A legjobb dolog a világon a telefonom, ami nem a legmodernebb, de erre tökéletes. Ha kell elérnek és tudok rajta zenét hallgatni. A 16. utcába megyek, ahol van olyan rész, ahol nem zavarok és futhatok. Az apám jár a fejemben végig, hogy mit érezhet, meg hogy egyáltalán hogy gondolhat rám. Remélem nem csak egy tehert lát, amit most meg kell oldania valahogy. Én tényleg jó vadászalapanyag vagyok, csak fogalmam sincs, hogyan is bizonyíthatnék neki. Ezen elmélkedek tovább, majd mikor már elfáradok lassítani kezdek és keresek egy boltot a szememmel, ahol vehetek magamnak valami üdítőt. Mivel elég hűvös van, egy forrócsoki esne a legjobban. Miután megkapom a hordozható poharat megfordulok és a szememmel keresek egy üres asztalt, hogy leüljek, ha nincs, akkor meg keresek egy messzebbi padot. El is indulok, ám a nagy nézelődés közben nekimegyek valakinek, amitől az üdítőm meglöttyen és mivel nem jól rakta rá a fedelét az eladó, kilöttyen a kezemre. A reflexem jó volt, mert az ütközés miatt magam mellé kaptam az italt, ám mivel az forró, így a következő reakcióm, hogy elengedem és a kezemről lerázom a csokit. A földön a pohár tartalma szinte robban, szóval kapok belőle én is és a felnőtt is, akinek sikerült nekimennem. Nem tudom, hogy én voltam-e a hibás vagy ő nem vett észre, mert kicsi vagyok.
- Ó! Bocsánat. De úgy érzem nekem kell elnézést kérni, pedig az utolsó kis pénzecském ment el rá. Nem tudom, hogy iskola meg a vadászosdni mellett honnan szerzek majd pénzt, hogy megengedhessek magamnak ilyesmit legközelebb. Megpróbálok bűnbánóan és ártatlanul nézni, az utóbbi nem olyan nehéz, hiszen az arcomra van írva, hogy egy kis angyal vagyok.

 ❀  kredit ❀