Egy percig nem voltam nyugodt Kai közelében. Ő egy igazi álnok kígyó, aki kihasználja a körülötte lévő embereket és aztán amikor már sárba tiport, mindenkit akkor angolosan távozik.
- Te és a csupaszív jóság, valahogy nem vagytok összeegyeztethetőek az én szememben. – vágtam vissza gondolkodás nélkül.
Valahol mindig is megvolt bennem ez a dacos harciasság, de eddig nem volt okom, hogy igazán szabadjára engedjem. Most viszont képtelen vagyok visszatartani. Minden porcikám gyűlöli őt és irtózik a közelségétől, mégsem riadóztattam még az egész házat. Hogy miért? Mert van egy olyan érzésem, hogy valami értelmes is el fogja hagyni még a száját.
- Pont te? Aki megölted az egész családunkat azért, hogy bosszút állj rajtuk? Ugyan kérlek… – fogtam meg a fagyit és egy jól irányzott mozdulattal belesegítettem a nem messze lévő kukába. Nem vagyok hajlandó a továbbiakban abból egy falatot is elfogyasztani.
Figyelmesen meghallgattam, amit mondott és valami nem hagyott nyugodni. Mégis miért akarna nekünk segíteni? Arról nem is beszélve, hogy ha tényleg van ilyen medál akkor arról eddig miért nem hallottunk?
Nem hittem el egy szavát sem és biztos voltam benne, hogy ezt még meg fogom bánni. De ha esetleg valamilyen csoda folytán, mégis elhagyta volna a száját akár egy igaz szó is akkor elszalasztanám az esélyemet.
- Tegyük fel, hogy igazat mondasz. Eddig miért nem hallott még senki arról a medálról? – léptem felé egy lépést.
A hátamon feláll a szór a gondolattól, hogy szövetkezzek vele, de ez még mindig a kevésbé rossz opció. Az ha Lizzie-t elveszíteném, így vagy úgy az sokkal rosszabb.

Na igen, nem véletlenül mondom mindig Lizzie-nek, hogy bízzon a boszi szenzorokban. Annyira tudtam, hogy valami készül, valami amit a hátam közepére sem kívánok. Bár azt nem gondoltam, hogy a „nagy” Malachai Parker képes lesz idedugni az orrát az iskolába. De persze mindig övé kell, hogy legyen az utolsó szó. Így aztán nem hagyom magam kizökkenteni a nyugalmamból.
A kis színjátékára megcsóválom a fejem és a tetejébe még némi szemforgatást is mellékelek. Hihetetlen egy alak és az még hihetetlenebb, hogy közöm van hozzá. Márpedig tagadhatatlanul van, hiszen a vérét nem tudja megtagadni senki, még ha sokszor szeretné is.
- Nem tudom ki mit mondott neked erről, de nem vagy vicces. – grimaszoltam egy kicsit.
Komolyan mondom nem is értem, hogy ezt az alakot ki volt képes valaha is viccesnek, kedvesnek és szerethetőnek gondolni. Nekem előbb jutna róla eszembe egy sunyi, alattomos csúszómászó. De persze ennek is, mint mindennek, megvan a maga miértje.
- Mit akarsz itt? – csaptam le a konyhapultra az imént még rá szegezett kanalamat.
Nem tudom miben sántikál, de az biztos, hogy valami nem stimmel vele. Viszont, ha meg akarna ölni akkor arra már lett volna alkalma. Viszont nem tette, ami csak azt jelentheti, hogy valamit tervez abban a furmányos, velejéig romlott elmélyében.
- Gyanítom nem azért jöttél, hogy a hogylétem felől érdeklődj. Szóval? – szegeztem neki a kérdést.
Nem állt szándékomban finomkodni vele, hiszen Ő sem teketóriázott egy pillanatig sem azon, hogy megölje anyát és reményei szerint vele együtt minket is. De mint tudjuk a karma nagy ribanc, szóval utólag is bocsi Kai bácsi, de ez nem jött össze.
Az pedig csak még inkább tetézte a vele szembeni ellenérzéseimet, hogy egyszer már megpróbált a testvérem életére törni. Ennek ellenére kíváncsi vagyok, hogy mit akar, úgyhogy még mielőtt a nyakára hívnám a fél iskolát előbb megvárom, hogy mivel is akar előhozakodni.

Ezernyi alkalommal hallottam már a családom történetét. De még mindig képes vagyok újra és újra átrágni magam rajta, csupán egy parányi, elrejtett információ morzsáért. De még mindig semmi, legalábbis semmi olyan aminek értelme is lenne. Legszívesebben Világgá rohannék, vagy legalábbis Justin irodájáig. Jelenleg Ő az egyetlen olyan ember aki képes velem elfeledtetni mindazt az eszeveszett őrültséget ami a mindennapjaimat teszi ki mostanában. De ennek ellenére nem tehetem meg, hiszen azzal csak még nagyobb bajba sodornám, mint amilyenben már most is van. Úgyhogy jobb híján nem tudok mást tenni, mint fagyiba fojtani minden bánatom.
Az ablak alatt futó munkapulton üldögéltem és bőszen kanalaztam a kedvenc sóskaramellás fagylaltomat amikor hangos koppanással csapódott neki a fejem mellett valami az ablak üvegének. Nem mondanám magam ijedősnek, de egy pillanatra azért még én is összerezzentem.
- Mi a fene? – phuppantam le a pult tetejéről és indultam meg a hátsó ajtó irányába, hogy megnézzem mégis mi történt.
Odakint minden olyan sötétnek, békésnek és nyugodtnak tűnt, de valami nem hagyott nyugodni. Nevezhetjük akár hatodik érzéknek, vagy ahogy MJ mondaná boszi megérzésnek, de tudom, hogy készülőben van valami.
Ezt a megérzésemet pedig csak még inkább tetőzi amikor megpillantom az ablak alatt holtan fekvő kis madarat. Hát akkor Ő volt az. Ő jelezte a közeledő sötétséget.
Valahol olvastam egy régi könyvben, hogy ha eljön a gonosz azt menekülő állatok jelzik. Persze mondhatná bárki, hogy ez csak egy szerencsétlen vaksi madár volt aki nem vette észre az előtte lévő nyilvánvalót. De én mégis azt mondom, hogy jobb félni, mint megijedni. Főleg úgy, hogy mostanában jócskán kijutott nekünk a félelemre okot adó tényezőkből. Elég ha csak az őrült bácsikámra gondolunk aki kénye kedve szerint lemészárolta szinte az egész vérvonalát.
- Szegény pára. Reggel majd szólok a gondnoknak, hogy tüntesse el.  – jelentettem ki csak úgy magamnak, megerősítésként, hogy ne felejtsem el.
Sietős léptekkel indultam el befelé az eddig biztonságosnak érzett otthonomba, de amikor beléptem az ajtón és becsuktam magam mögött valami iszonyat fura és megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Még a hátamon is felállt a szőr az egésztől. Már éppen kezdtem azt gondolni, hogy megbolondultam, vagy a túlzott szénhidrátbevitel a felelős az érzékeim megzavarodásáért amikor feltűnt, hogy a pultra tett jégkrémnek hűlt helye.
- Hát ez csodás… - morgolódtam durcásan, miközben elindultam a hűtő felé egy újabb adag nasit keresve.
Mekkora pofátlanság már, hogy csak úgy lenyúlják valaki félben hagyott jégkrém adagját amikor Ő éppen alig 3 lépésnyire van onnan. De most komolyan, ki csinál ilyeneket?
Hőbörögtem magamban, amikor éppen becsaptam a hűtő ajtaját és megpillantottam a fagylaltomat, békésen majszolgató nagybátyámat.
- Az ördög vinne el! – sikkantottam fel és jobb híján a kezemben tartott fagyis kanállal próbáltam meg távol tartani magamtól.
Pontosan tudtam ki Ő és azt is, hogy nem bízhatok meg benne. Ő maga a megtestesült gonoszság és mondhat bárki bármit ezen az álláspontomon nem vagyok hajlandó változtatni.