"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
You told me once that I would fall madly in love without realizing it.
Egy kicsit, na jó, elég rendesen meglepett azzal, amit mondott. Néhány pillanatig felvont szemöldökkel néztem rá, majd végül büszkén kihúztam magam. Természetesen akkor sem panaszkodtam volna, ha visszaküld dolgozni, mondván ne vesztegessük a drága időnket, de azért kifejezetten örültem neki, hogy egy kicsit ellazult. Végül is rengeteget dolgozott mindig az ilyen eseményeken, nem akartam, hogy végül egy fáradt, idegroncs Caroline fogadja a vendégeket. Részben, mert akkor nem tudja úgy élvezni a vacsorát, mint mindenki más, részben pedig az élő fába is belekötne. - Helyesbítek, te érdemled meg a szünetet. Hiszen a munka oroszlánrészét te végzed, és mellette még engem is irányítasz. Nehéz dolgod lehet. - mosolyodtam el újra, utalva arra, hogy nem lehet könnyű két ember helyett aggódni. Én csak elvégeztem a feladatokat, amiket kiadott, hogy olyan csodálatos legyen a vacsora, ahogyan azt a csodálatos feleségem elképzelte. Néha rácsodálkoztam, mégis hogyan lehet az, hogy egyre jobban szeretem őt. Az évek alatt a kapcsolatunk fokozatosan erősödött, s mikor már azt gondoltam, ennél jobban nem lehet senkit szeretni, valahogy még erőteljesebb lett az érzés. A házasság pedig csak még inkább megerősítette a kapcsolatunkat. Sosem értettem azokat az embereket, akik szerint a házasság csak tönkreteszi a dolgokat, mert... mégis hogyan romolhat el attól valami, hogy hivatalosan, mások előtt hűséget fogadsz? Maga a kapcsolat nem változhat meg ettől, legfeljebb az emberek. - A vendégeknek szóltál a vacsoráról? - kérdeztem aggódást színlelve, de szinte ordított rólam, hogy miben sántikálok. Caroline persze hajlamos volt idegességében a legapróbb dolgokat is komolyan venni, így félő volt, ezt sem veszi majd viccnek.
Sosem lehet igazán korán kezdeni a készülődést, de valamilyen szinten valahogy mindig túlságosan is későnek bizonyul az időpont, amikor ténylegesen nekilátunk. Mikor elkezdjük minden egyszerűnek tűnik aztán hirtelen minden a nyakunkba borul és egy-egy feladat csak újabb mellékfeladatot szül, amelynek végén kapunk egy végeláthatatlan listát a teendőinkről. Most pedig kifejezetten jól akartam csinálni mindent, hogy újra meglegyen egymás között az a tökéletes harmónia és végre lehessen egy aprócska, de békés ünnepünk, ahol megfeledkezünk minden egyes problémától. Tudom jól, hogy vannak sérelmek, amelyek felett sosem hunyhatunk igazán szemet, de megpróbálhatunk továbblépni rajta és szerettem volna, ha mindez a tökéletes kezdet lenne a legjobb irányba. - Háát.. Még mindig bőven van teendőnk, de azt kell mondanom, hogy egész jól haladunk és hálás vagyok a segítségedért, úgyhogy igazán megérdemled ezt a pár aprócska kis szünetet. - Nem tudom, hogy hosszútávon lenne még valaki, aki el tudna viselni engem úgy, ahogy vagyok. Persze a barátaim kitartanak mellettem jóban-rosszban, de azért valamivel mégis csak másabb, hogy együtt éled le az életed valakivel. Vagy az örökkévalóságod. Bár addig még bőven lesz ideje megunni engem, de nagyon remélem, hogy ez még nagyon-nagyon soká jön el, ha egyáltalán eljön. - Nagyjából én is megvagyok, de.. Valahogy mégis úgy érzem, hogy valamit elfelejtek és ez nem hagy nyugodni. - Idegesen beletúrtam a hajamba, miközben próbáltam előhúzni a gondolataim mélyéről, hogy mégis mi az, amit elfelejthetek. Már szinte előre látom, ahogy homlokon csapom magam, amiért pont azt elfelejtettem, ami akármi is legyen, de elég fontos ahhoz, hogy baj legyen belőle.
wore her scars as her best attire
A stunning dress made of ∫hellfire ∫.
Az álarc mögött :
∫ winnie the pooh ∫
Szer. Jan. 20, 2021 3:33 pm
To: Best boss wife ever
You told me once that I would fall madly in love without realizing it.
Ki kellett kicsit szakadnunk a hétköznapi káoszból, legalább a karácsonyt úgy megtartani, ahogy mindig szoktuk. A karácsonyi vacsora mondjuk még soha nem sikerült úgy, ahogy azt elterveztük, legutóbb évekkel ezelőtt voltunk mindannyian egy helyen, így olyan igazi, nagy családos ünneplést azóta nem tarthattunk. S az sem épp úgy sikerült, ahogy terveztük, ha emlékeim nem csalnak, az este nagy részében holtan hevertem a szobám padlóján Damon miatt. Furcsa volt ilyen távlatból visszagondolni arra az időre, mikor Cade-et kellett szolgálnunk. Inkább ki is űztem a fejemből a gondolatokat, nem akartam ezúttal sem mindarra a sok áldozatra gondolni, akik miattam haltak meg, vagy Enzóra. Caroline-nak kívántam szentelni a napot, segíteni mindenben, s egy kicsit csökkenteni az idegességet, ami csak úgy áradt belőle a készülődés miatt. - Egy kis semmiség... - motyogtam, ahogy visszakérdezett, de sinte abban a pillanatban ki is szúrta a kis trükkömet. Visszamosolyogtam rá, közben meg is nyugodtan kicsit, hogy nem harapta le a fejemet, amiért meg mertem zavarni. Még szerencse volt, hogy vámpír voltam én is, emberként talán nem is bírtam volna el a feleségemmel. Még így is nehéz volt lépést tartani vele, főleg amiatt, mert ő túl jó volt hozzám. Örömmel fogadtam a csókot, ahogyan a kezét is a bőrömön. Ilyen helyzetekben egyáltalán nem bántam, hogy az esetek nagy részében Care egy rabszolgahajcsárra hasonlított, sőt, tulajdonképpen azt az énjét is imádtam. Nehéz is volt nem szeretni őt, avagy mindent, amit csinál. - Én is szeretlek. És... ezek szerint nem kapok ki, amiért megzavartalak a fontos munkádban? A listámról már lassan mindent kihúzhatok, nem lustálkodtam egy pillanatra se. Nos, egészen idáig. - Dicsekedtem egy kicsit, majd a mondat végére fintorogva elhúztam a számat.
Tudtam jól, hogy lényegében már rég el vagyunk késve attól, hogy tökéletes karácsonyt hozzunk össze, de ez még koránt sem állított meg abban, hogy megpróbáljam. Persze másoknak talán apróságnak tűnhet a nagyvilágban az ünneplés, de számomra ez tényleg fontos volt. Megpróbálhattam volna más módon is szervezni, hiszen megigézhettem volna embereket, hogy könnyebben eljuthassak A pontból, a B pontba, de annak meg igazán nem lett volna értelme. Ennek pont az a lényege, hogy megőrizzünk valamiféle normalitást a már így is őrült életünkben, ahol a semmiből bukkannak elő kulcsok melyek ezer meg még egy kérdést vetnek fel már önmagukban is. Tudtam jól, hogy nagyon sokszor az agyára megyek mindenkinek, amiért mindennek tökéletesnek kell lennie, de szerencsére ezen már senki nem lepődik vagy sértődik meg, amit én önmagamban azért sikernek könyvelek el. Mikor meghallottam Stefan hangját hangosan felsóhajtottam és lélekben felkészültem arra, hogy egy újabb katasztrófát kell elhárítanom egyedül, ami talán meg se történt volna, ha még egy feladatot a nyakamba veszek, mert láthatóan mégis ez lett a vége. De lassan már klónoznom kellene magamat még vámpírként is, hogy mindezt csinálni tudjam. - Mi az? - Egy pillanatig ránéztem, ahogy megtorpantam vele szemben az ajtóban, majd kicsit feljebb vándorolt a tekintetem és észrevettem a fagyöngyöt, amitől akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Persze értékes időt vesztegetünk mindezzel, de közben, hogy tudnék nemet mondani a férjemnek, aki még azokban a helyzetekben is, amikor olyan vagyok, mint egy házisárkány igyekszik elérni, hogy egy kicsit lazítsak, mert ha már ennél is gyorsabban járkálok és fel alá, akkor valószínűleg meggyullad alattam a padló. - Gyere ide. - Azzal a lendülettel pedig a felsőjét megmarkolva húzom magamhoz, hogy megcsókoljam, miközben a másik kezemet a tarkójára csúsztatva csókolom meg. Pár pillanat után elhúzódom tőle picit, homlokomat az övének döntöm. - Szeretlek.
wore her scars as her best attire
A stunning dress made of ∫hellfire ∫.
Az álarc mögött :
∫ winnie the pooh ∫
Csüt. Dec. 24, 2020 1:46 pm
To: Best boss wife ever
You told me once that I would fall madly in love without realizing it.
A elmúlt napokban nagy pörgés volt a házunkban, ami természetesen a drága feleségemnek volt köszönhető. Azt hiszem részben el akarta terelni a figyelmét a rossz dolgokról, mint például Kai és Katherine játéka, vagy az a fura kulcs, ami egyszer csak megjelent neki a semmiből. Caroline mindig is szeretett szervezkedni, imádta az ünnepeket, én pedig őt imádtam, mert újra elérte, hogy ezek az emberi dolgok érdekeljenek. Hiszen régen Damonnel szerettük a karácsonyt, még a borzalmas apánk, vagy anyánk hiánya ellenére is. Care azóta próbál emlékeztetni az efféle fontos dolgokra, mióta csak barátok lettünk. Megígérte, hogy segít a helyes úton maradni, s ezt az ígéretét végig betartotta, sőt, sokkal többet tett, amiért örökké hálás leszek neki. Különös volt izgatottságot, boldogságot érezni a karácsony közeledtével, részben mert soha nem sikerült semmiféle összejövetel dráma nélkül, részben pedig mert nagy valószínűséggel nem sok okunk volt így érezni. Viszont nem hagyhattuk, hogy az élet elmenjen mellettünk, problémák ugyanis mindig is lesznek. Épp az egyik villanykörtét cseréltem ki a konyhában, ami Caroline szerint nem elég éles fényt adott, miközben hallgattam, hogy valamivel szöszmötöl odakint. A híres "Most komolyan?!" mondatán elmosolyodtam, s elővettem a fiókba rejtett kis apróságot, egy fagyöngyöt, amit az ajtófélfára rögzítettem egy szög és egy madzag segítségével. Ő ebből szerencsére nem vett észre semmit, túlságosan lefoglalta valami, amit állítása szerint csak ő csinálhatott meg, mert csak akkor lesz tökéletes, én ugyanis nem értek a díszítéshez. Nos, ebben volt valami. - Care, ide tudnál jönni egy pillanatra? - A ajtóban vártam rá, a fagyöngy alatt. Fel voltam készülve arra is, hogy elküld a fenébe, amiért nem a tőle kapott listámmal foglalkozom, de ha egy másodpercre ki tudtam zökkenteni, már megérte.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Fogalmam sem volt, hogyan álltunk egymáshoz Damonnel, de azt tudtam, hogy kedvesen még mindig nagyon bizarr volt. Nem mintha ne lett volna jogos a karmától, hogy a múltban elkövetett tettei miatt az örökkévalóságig gyötri, ám amiken az utóbbi időkben át kellett mennie... Hát, őszintén megsajnáltam őt. Megszakadt a szívem, valahányszor belegondoltam, milyen nehéz lehet neki, pedig sosem terveztem, hogy a dolgok köztünk ekkora fordulatot vesznek majd. - Örülj neki, hogy nem meztelenül alszunk! - Nem mintha ne látott volna már ruha nélkül, de azt az időszakot nem szívesen vettem számításba, hiszen félig-meddig magamnál sem voltam. - A boltban is vehetsz, ha annyira hiányzik. - szúrtam vissza, de mosolyom elárulta, hogy nem bántásnak szántam, csak évődésnek. Míg a kávéfőző dolgozott, a pultnak támaszkodva figyeltem Damont, ráhunyorogtam a kezében szorongatott bögrére, mintha próbálnék röntgenszemekkel átlátni rajta. - Miért érzem úgy, hogy nem kávé van benne? - Nem mondanám, hogy a legkisebb mértékben is kiismertem őt, mert az teljes képtelenség lett volna, de valami azt súgta, közel jártam a valósághoz a feltételezésemmel. Ha valamiben, a whiskey-hez fűződő, elkötelezett románcában legalább osztoztam vele. Máshogy nehéz volt megőrizni a józan észt errefelé... - Szólhattál volna, hogy itthon vagy. - jegyeztem meg enyhe dorgálással a hangomban, amely nem annak szólt, hogy akkor kissé halkabbra fogjuk éjszaka a dolgokat... Hanem annak, hogy akkor, nem is tudom, kezdtünk volna valamit vele az éjjel. Kicsit ápolgatjuk a lelkét, beszélgetünk, felbontunk egy üveg valamit, bármi. Azt akartam éreztetni vele, hogy nem kell úgy besurrannia, mintha itt sem lakna, hanem támaszkodhat erre az izéra, ami vele együtt a házban lakik, és amit jobb helyeken úgy hívnak: család. Visszafordultam a kávéfőzőhöz és az elkészült, sötét folyadékot a bögrémbe töltöttem, dobtam bele három kockacukrot, aztán az asztalhoz battyogtam és lehuppantam a sógorommal szembe. Előbb rá, majd az ablakon túli tájra pillantottam, két tenyerem a bögrén melengetve, óvatos fújásokkal hűtve a benne gőzölgő áldást. - Nekem is hiányzik - Halkan dörmögtem csak, anélkül, hogy ránéztem volna. Egyelőre lekötötte a figyelmemet a kinti táj, és nem is éreztem szükségét, hogy szemkontaktust tartsunk a vallomásom közben. Az valahogy elrontotta volna a hangulat mélységét.
Nem tudtam aludni, és egy idő után meguntam a tétlen forgolódást, így hát felkeltem, és komótosan felöltöztem. Valójában tudtam, hogy az elkeseredettségem és a kétségbeesésem tartott ébren. Bár megígértem Stefannek, hogy hazajövök vele, és ennek eleget is tettem, hiányzott egy részem, ami Elenával volt, és amit csak akkor kaphattam vissza, ha újra önmaga lesz majd. De erre jelenleg kilátásom sem volt… A ház csendes volt, hallottam a lányok nyugodt szívverését a szobáik felől, és nem kerülte el a figyelmemet az öcsém és a kedves felesége sem, akik nem annyira az alvásra figyeltek az éjszaka során. Valójában ez nem zavart, és ki is tudtam zárni, az viszont cseppet sem boldogított, hogy úgy éreztem, újra ugyanabban a helyzetben voltam, mint mielőtt leléptem volna, és kikapcsoltam volna az érzéseimet. Persze, senki se értse félre, akkor sem utáltam az utolsó élő rokonomat meg a szöszit – még akkor sem, ha Caroline-al olyan volt a kapcsolatunk, amilyen – és távol álljon tőlem, hogy egyetlen pillanatig is rosszallóan néztem volna őket, legalábbis komolyan biztosan nem, azonban ott volt az a kínzó érzés, hogy nekem még legalább hatvan évet kellett várnom arra, hogy visszakapja a barátnőmet, és egy kicsit is úgy legyek, mint ezek ketten. És ezt végig nézni… hát finoman fogalmazva is rohadt pocsék volt. Valószínűleg vígan ellettem volna egy évtizedig is, ha Elenát nem kelti fel az az őrült ribanc meg a még őrültebb barátja, és nem mossák át a lány fejét egy szirénnel. Itt jegyezném meg, hogy kipusztulhatnának végre: legalább a szirének; a világ annyival is jobb hely lenne. Azonban mindez megtörtént, én meg életem legsötétebb pillanatában éppen Elenának ártottam, amit talán sohasem fogok megbocsájtani magamnak. És most újra Mystic Falls-ban voltam, ahonnan oly sokszor akartam már végleg elszabadulni, ám a szülővárosomon szemmel láthatólag piócaként tapadt hozzám, hogy újra meg újra meg újra vissza kelljen térnem. Közben pedig ott van az a tény, hogy mégis hová a francba mehettem volna, ha nem ebbe a városba? Minden idekötött és mindig is így lesz. Ezt valahol azt hiszem, már elfogadtam, még ha nem is túl lelkesen. A gondolataimból egy kissé ijedt, döbbent és megrovó kiáltás szakított ki, amely a nevemet visszhangozta. Fel sem tűntek a közeledő léptek, ahogyan a konyhában ücsörögve egy bögre kávéval – amibe került némi whisky is; merje nekem azt mondani bárki, hogy jelen helyzetemben nem fér rám! – bámultam kifelé az ablakon. – Jó reggelt, szöszi! – feleltem valamivel kedvesebben, ahogy a nő felé fordultam, és végig mértem. Rendkívül előnyös volt a rajta lévő szett. Félmosoly jelent meg a számon, ahogy kiejtettem a szavakat: – Nagyon csinos vagy így korán reggel, Caroline – ismert már egy ideje, és ha meglepődött a megjegyzésemen, hát egészen biztosan kezdődő demenciával küszködött. – Ó, azt hittem Stefan szólt, hogy csak a tejért jöttem vissza – feleltem ironikusan, de cseppet sem szántam bántónak ezt a megjegyzést, de azért nem hazudtoltam meg vele önmagamat. Elvégre engem ezekért szeretnek: még te is Caroline, valld csak be!
and I'll show you how to make your head and body disconnect
i want you by my side
so that i never feel alone again
they've always been so kind but now
they've brought you away from here
i hope they didn't get your mind,
your heart is too strong anyway
we need to fetch back the time
they have stolen from us
Az álarc mögött :
szuszu
Hétf. Júl. 27, 2020 1:16 am
to my brother-in-law
Vámpírlét ide vagy oda, a reggeli kávém, a frissítő zuhany és a rituáléként fogyasztott, fél óra fürdőszobai tollászkodás előtt nem igazán nevezhetem magam élőnek. A hajam nagy, tömött szénakazal, a szemem alatti táskákat a legmárkásabb gucci kollekció is megirigyelné, arról nem beszélve, milyen rosszat tesz a bőrömnek Stefan mellett aludni. Oké, ez így nem korrekt, amikor alszunk, az életem legjobb éjszakája (kivéve, mikor annyira összebújunk, hogy reggelig bénultra zsibbad valamelyik végtagom), csak ahhoz általában aludni kell, és amikor az elmarad... Khm. Hát igen. Meglehetősen álmosan és kómásan vonszolom le magam a konyhába. Szerencsére elég jól kiismerem már itt magam, tulajdonképpen vakon is eltalálnék a kávéfőzőig. Használhatnám a vámpírsebességem, de szeretek lassúnak lenni, szeretek magam szöszmötölni, kicsit visszaad a régi, emberi rutinokból, melyek nagy részéről vámpírként és anyaként le kellett mondanom. Nem mintha valaha is érdekelt volna a házimunka... Igaz, régebben még nem volt kinek reggelit készítenem, most pedig kifejezetten felvillanyoz a tudat, hogy odafent életem szerelme szuszog és remélhetőleg valami szépről (kit áltatok? Rólam!) álmodik. Először csak összerezzenek és a mellkasomhoz kapva ugrok egyet, megrovó kiáltásom: - Damon! - csupán ezután érkezik. Nem gondoltam volna, hogy amikor letipegek a shortomban, a hálóinként használt tunikámban és a rózsaszín papucsomban, az idősebb Salvatore fivér látványa fogad majd a konyhában. Persze számíthattam volna rá, hiszen ő is itt élt, és köztudottan szeretett kedvére járni-kelni, eltűnni-felbukkanni és a környezete idegeire menni. Főleg az enyémre. Az első sokkon túllendülve épp olyan nyugodtan és közömbösen folytatom az utam a kávéfőzőhöz, mintha Damon jelenléte a konyhában mindennapos lenne. Mentségemre szóljon, kora reggel igazán alacsony a stresszküszöböm, tehát nem engedhetem meg magamnak az olyan gondolatokat, melyek sógorom lelki állapotához vagy Elena barátnőm bekattanásához vezetnek. Fő a nyugalom és a zen. Minden a legnagyobb rendben. - Szóval te vagy a titokzatos tejtolvaj. Tudtam, hogy kevesebb van a dobozban. - megcsóválom a fejem, ahogy a hűtő aljába kapaszkodva kiveszem az említett dobozt, már ha nem vette elő eleve magának. A következő mozdulatom a kedvenc bögrém csöpögtetőről való leemeléséhez vezet, aztán jöhet a kávéfőzővel az ügyeskedés.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Leírhatatlan volt az a gyász, ami a szívemet mardosta. Eleinte volt a legrosszabb, a legintenzívebb az érzés, mostanra azonban a bűntudaton kívül nem maradt bennem semmilyen érzelem. Ettől persze csak még nagyobb szörnyetegnek éreztem magamat, aki azután, hogy kikapcsolt állapotban megölte a szerelmét, még rendesen meggyászolni sem tudta. Szívesen megkérdeztem volna valakit, aki pontosan ugyanabban a cipőben járt, mint én, hogy ő vajon mit tenne. Mi érezne. Mit kellene egyáltalán éreznem? Az üresség, ami megmaradt, még a fájdalomnál is rosszabb volt. Egyenlő volt a feladással. Igen, tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy a harcot nem lenne szabad feladnom addig, amíg a nőstény ördög és az a fattyú életben volt, akik ezt művelték Elenával, de valahogy nélküle teljesen értelmetlennek, céltalannak láttam az egész küzdelmet. Hiszen ha véghez is viszem a bosszúmat, az sem fogja Elenát visszahozni az életbe. Ő… elveszett. Örökre. Ennek a gondolatára ismét jól meghúztam a whiskys üveget. Egyedül az alkohol mardosta a nyelőcsövemet, de ezt leszámítva továbbra se éreztem semmit. Ekkor történt, hogy a nem éppen elmélkedésnek mondható ügyködésemet valami nesz zavarta meg. Ha komolyabban elgondolkodtam volna, egyből rájöhettem volna, hogy a szöszitől vagy az öcsémtől származott a nesz, de még arra se volt elegendő erőm, hogy ennek komolyabb figyelmet szenteljek. Végül aztán az illető csak megszólalt. Caroline felé kaptam tekintetemet, ahogy ő teljesen ledöbbent azon, hogy engem talált itt a konyhájukban. Vagy konyhánkban. Elképzelésem sem volt, hogy mire számíthatott a visszatérésem kapcsán, de gyaníthatóan minden képzeletet felülmúlóan nézhettem ki, már ha Caroline reakciójából indultam ki. Csak egyetértően bólintottam, amikor közölte, hogy milyen leharcoltnak nézek ki. Hát, nem leharcoltnak éreztem magam, hanem olyannak, akin először az úthenger ment át többször, majd szépen megragadták a szívét, jól megcsavargatták, s miután már kiszórakozták magukat vele, ki is tépték a helyéről. Engem meg életben hagytak nélküle. Őszintén szólva, semmi kedvem nem volt Carolinenal csevegni. Ami azt illeti, a whisky üvegen kívül senki más társaságára nem vágytam bánatomban. Persze a híreket meg kellett volna osztanom vele, de gyáva voltam. Mint mindig. Amikor azonban megindult, hogy szóljon Stefannak is az ittlétemről, egyből elé suhantam, és közé és a telefon közé álltam. - Ne szólj az öcsémnek arról, hogy itt vagyok! Ígérd meg, Caroline, hogy senkinek nem szólsz arról, hogy megjelentem! – hangsúlyoztam ki némileg még fenyegetően is. – Történt egy-két dolog, és én nem állok még készen arra, hogy mindez eléjük álljak. Szükségem van még egy kis időre, és sok-sok whiskyre – emeltem meg az üveget is, hogy Caroline jól láthassa, éppen miben zavart meg. Amikor megbizonyosodtam abban, hogy semmiképp nem fog a telefonért nyúlni, és Stefannak szólni, visszatértem az előbbi helyre, és csípőmet ismét a pultnak támasztottam. Egy nagy sóhaj szakadt a ki a torkomból, mert tisztában voltam azzal, mi lesz Care következő kérdése. - Én… tartozok egy vallomással. Amíg New Yorkban voltam, találkoztam Elenával – böktem ki végül, de egyáltalán nem néztem Caroline arcára, helyette szorosan lehunytam szemhéjaimat, csakhogy újból végig pörgethessem magam előtt az aznapi történéseket.
Kezdőlap
|| 