Stefan ma is sokára jön haza...már ha egyáltalán hazaér napkeltéig. Nem kötötte az orromra, mi dolga van, de tekintve, hogy már éjfél is elmúlt, én pedig még mindig egyedül fekszem az ágyban, szerintem nem nehéz kitalálni, hogy mereng valamerre, és nem a négy fal között teszi ezt. Bárcsak jobb kedvre tudnám deríteni, de sokszor úgy érzem, ez maga a lehetetlen küldetés. Néha úgy tűnik, sikerült elérnem, hogy elfelejtse a gondokat, máskor viszont felemésztik a saját gondolatai és legfőképp a bűntudata. Holott nem ő tehet arról, hogy Damon a kikapcsolást választotta. Számára ez volt abban a pillanatban az egyetlen logikus döntés. Meg tudom érteni, hiszen anya halálakor én is ugyanezt választottam. Jó döntés volt-e? Távolról sem. Azonban senki nem fogott fegyvert a fejemhez, önként léptem arra az ösvényre, akárcsak Damon. Ha a férjem ezt végre belátná, legalább megszabadulna attól a temérdek sok fájdalomtól és minden bizonnyal szorító érzéstől a mellkasában. Ha egyszerű halandó lenne, már rég infarktust kapott volna, annyira a szívén visel mindent. Épp ezért szeretem, de ettől még nem kéne belerokkannia. Mi ez a zaj? Gyorsan felülök az ágyban és fülelek tovább. A konyhából jön. Kikászálódom a meleg ágyból és leindulok a lépcsőn egyenesen a hang irányába. Bár koromsötét van, egy szempillantás alatt rájövök, kinek a sziluettjét látom kirajzolódni, ahogy az asztal felett görnyed. Ez...ezt el sem tudom hinni! - Damon... te jó ég! Hát visszajöttél... - Annyira ledöbbenek, hogy leülni is elfelejtek, és csak bámulom őt meredten a konyhaajtóból. Még hirtelen az sem fordul meg a fejemben, hogy még mindig kikapcsolt állapotban lehet, és lehet, hogy másodperceken belül megpróbál végezni velem. Annyira örülök, hogy itt van, legszívesebben megölelném. Mégsem teszem. Inkább csak távolról méregetem őt, főleg azért, mert úgy érzem, valami nem stimmel. Szerintem újra önmaga, legalábbis ami az emberségét illeti - már csak azért is, mert továbbra sem igyekszik szíven döfni egy karóval vagy szó szerint leharapni a fejem -, ám mégis olyan más. Kb. mint egy élőhalott. Mi történhetett? - Minden rendben? Olyan...leharcoltnak tűnsz. - Gratulálok Caroline, ennél kedvesebben nem is közölhetted volna, hogy egy hajléktalan depressziós drogos benyomását kelti. - Egy pillanat, máris hívom Stefant... - Azzal el is indulok a telefon irányába.
● ¤¤¤ ● elnézést az óriási késésért, és mert béna lett a reag :<3: ●
Oly régóta kutattam utána, hittem abban, hogy ha elég elszánt vagyok, akkor a nyomára fogok bukkanni. Tudjátok, mint a tündérmesékben, amikor a szerelem legyőz mindent, amikor a szerelem elég erős ahhoz, hogy bárhol is legyen az elveszített személy, az a kötelék, ami a két szerelmes között létrejött, képes elvezetni a másikhoz. Nem maradt semmi másom, csak ez az apró reménysugaram, amibe minden akaraterőmmel kapaszkodtam, hiába tudtam oly jól, hiába tapasztaltam meg annyiszor a tulajdon bőrömön, hogy az én életem minden, csak nem tündérmese. Inkább egy rémálom. Mert nekem, a nagy és gonosz Damon Salvatorenak nem járhat boldogság. Úgyhogy feladtam. Három év után elveszítettem a reményt, az egyetlen dolgot, ami még valamelyest a felszínen tartott, én pedig újra visszazuhantam a mélybe, a sötétségbe. Kikapcsoltam, és elhagytam Mystic Fallst.
Megöltem Elenát.
A legféltettebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy majd pont New Yorkban fogok újra találkozni vele. Magától jelent meg, jött utánam, ám ő nem volt ugyanaz a személy, akit elveszítettem oly sok évvel ezelőtt. Nem tudom, elképzelni sem tudom, hogy Katherine milyen módon moshatta át az agyát, ám kikapcsolt állapotban volt, és bántani akart engem. Azt akarta, hogy szenvedjek, minden áron el akarta érni, hogy kioltsam az életét. Én is kikapcsolt állapotban voltam, és… és megtettem. Emlékszem, túlságosan is jól emlékszem arra, ahogy elöntötte a fejemet egy pillanatra a düh, amiért Elena képtelen volt lekopni rólam, és mint egy idegesítő szúnyog, folyamatosan ott zümmögött a fülemben. Úgyhogy eldöntöttem, ám legyen, megteszem, amit kér. Megragadtam a szívét, szorosan a markomban tartottam, azonban képtelen voltam kitépni a helyéről. Még kikapcsolt állapotban sem voltam képes bántani őt. Hiszen, ő volt Elena… Ám ő nem tekintett ugyanazokkal a szemekkel rám, mint én őrá. És akkor történt. A keze a szívemben maradt, az ő teste pedig élettelenül hullt a földre.
Megöltem Elenát.
Rögtön visszakapcsoltam. De bár ne lett volna így! Egyszerűen… képtelen voltam elviselni a fájdalmat, mert most már tudtam, hogy Elena valóban meghalt, hogy soha többé nem tér vissza, ráadásul az én kezemen szárad a vére. Megöltem a szerelmemet, és ez… pokoli volt. Semmihez sem volt fogható a fájdalom, amit akkor éreztem. Nem tudtam, mitévő legyek, úgyhogy visszatértem Mystic Fallsba. Tartoztam a többieknek annyival, hogy bevalljam nekik a bűnömet, szívem mélyén pedig vágytam arra, hogy megutáljanak, hogy mindenféle kegyetlenségeket vágjanak a fejemhez. Egy idő után azonban az intenzív fájdalom eltűnt, s csak tompa sajgás maradt a helyén. Nem éreztem semmit, nem is tudtam semmire gondolni azon kívül, hogy Elena meghalt, nekem köszönhetően. Még amikor vissza is tértem Mystic Fallsba, s a Salvatore házba, akkor sem éreztem semmit. Mintha csak egy külső szemlélő lettem volna a saját testemben. Leültem a konyhában, egy kis bourbont kortyolgatva, miközben csak néztem ki a fejemből.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
|| 
