"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Anya végre valamennyire összeszedi magát, és reagál, elém tartja a karját, én pedig iszom a véréből. Ez talán az egyik legkülönösebb dolog, ami valakivel történhet: édesanyád vérét inni, és legalább ilyen furcsa érzés is, ahogy a szerveim újra egésszé formálódnak, de pontosan erre van most szükségem, ez az egyetlen, ami jelenleg megmenthet. Nem iszom sokat, hisz nem vagyok vámpír, és ezt az egészet kicsit undorítónak tartom, szóval csak annyit veszek el, amennyit muszáj, aztán hátra döntöm a fejem, nekitámasztom a falnak. Pár pillanatra a szemeimet is lehunyom, és csak átadom magamat az érzésnek, ahogy regenerálódom, és a fájdalom végre eloszlik, fokozatosan tűnik el belőlem. És miközben én azt várom, hogy visszatérjen az erőm, anya a gondolatait próbálja összeszedni. Keserű sóhaj hagyja el ajkaimat. - Igen, már jobb. Még egy kicsi, és jól leszek – bólogatok, miközben magához ölel. Arcomat a vállába fúrom egy kicsit, és hagyom, hogy az ölelése végre valóban megnyugtasson, és fellélegezzek. Aztán ahogy elhúzódom, megfogom a kezét. - Köszönöm. Én nem is tudom, mi történt volna, ha nem talállak itt. Az iskola falaiból szívtam el mágiát, hogy fenn tudjam tartani az álcázóbűbájt. Féltem, hogy esetleg követhet. Annyira féltem, anyu. Itt volt. Odakinn, az udvaron – pillantok az ablak felé. Magamban kicsit reménykedem, hogy nem most fogunk kitérni arra a részre, én mit kerestem ott ilyenkor. De hát ő az anyám Biztosan tudja szavak nélkül is, hogy időnként ki szoktunk szökni. Hisz kamaszok vagyunk. Annyira örülök, hogy ezúttal Josie már aludt, és nem tartott velem. Ha mindkettőnkre egyszerre talált volna... Bele sem merek gondolni. Talán hagyta volna a játszadozást, és nem tétovázott volna végezni mindkettőnkkel. Két legyet egy csapásra. Ilyen egyszerűen. Ijesztő ereje van, úgyhogy nem kétlem, hogy ment volna. - Már nem sima boszorkány, nem is vámpír vagy eretnek. Démon. Démonként tért vissza – jelentem ki, és láthatja a szemeimben az újjáéledő rettegést, ahogy kimondom azt a szót. Egy légy a Pokol egyik legmélyebb bugyrából. Vajon mit tehetett meg azért, hogy ilyen hatalomra tegyen szert? Milyen kegyetlen ocsmányságot? Valószínűleg bármi kitelik tőle. - Mit... mit lehet kezdeni egy démonnal? El sem hiszem, hogy még élek. És vissza fog térni. Azt hiszem, azt akarta, hogy figyelmeztesselek benneteket. Játszadozik velünk. De minket akar, Josiet és engem. Bosszút állni. – Érzem, hogy a történtek hatására egyre zavarodottabbá válok, és kissé már összefüggéstelenül beszélek. Fáradtnak érzem magam. Nagyon fáradtnak. De kétlem, hogy ezután tudnék pihenni. Muszáj lesz valami pozitívra gondolnom. Apa... ő vadász. Ő ért ehhez. Valamit ki fog találni. Remélem.
So many people just stand in the line They're chasing the lights
Nagyon rég éreztem utoljára ilyen páni félelmet, mint most. Vagy jobban belegondolva még sosem rettegtem ennyire. A gyerekemről van szó, aki szenved, én pedig nem tudom, mitől. Sőt hirtelen még meg is dermedek, annyira féltem őt, hogy azt sem tudom, mit csináljak ebben a helyzetben. A vér láttán rögtön egy átlagos anyaként kezdek el viselkedni, még az is eszembe jut, hogy hívnom kéne a mentőket. De hát, basszus, én egy vámpír vagyok, az isten szerelemére! Rögtön beleharapok a csuklómba, amiből így kiserken pár csepp vér. A szájához emelem a kezem, hogy inni tudjon belőle. Bár igazság szerint az átváltozásom utáni kezdeti riadalmat követően nagyon megszerettem a vámpírlétet, és rám valahogy jó hatással lett ez az életforma, azonban azt hiszem, még sosem voltam ennyire hálás a sorsnak (és a francba is, Katherine-nek szintén), hogy évekkel ezelőtt vámpírrá váltam. Olyan rossz őt szenvedni látni, de legalább most már biztos meggyógyul. Ez azért valamennyire megnyugtat. Azonban nincs sok időm belesüppedni a megkönnyebbülés képzeletbeli fotelébe, mert Lizzie egy rég nem hallott nevet ejt ki a száján, amiről reméltem, hogy soha többé nem kell hallanom. - Hogyan? Kai? Az nem...az nem lehet. - Szinte fizikailag érzem, ahogy a szívem összeszorul, a lelkem pedig vegetálni kezd a tehetetlenség nyomasztó súlyától. Nála többet kevés rosszfiú ártott nekünk, sőt talán mind közül ő volt a legborzalmasabb. Sok mindent vett el tőlünk, és hatalmas veszélyben vagyunk mindannyian, ha valóban visszatért. Pedig a jelek szerint ez a helyzet. Lizzie nem hazudna ilyesmiről, a sérülése pedig csak megerősít ebben. Még azért reménykedem abban, hogy esetleg hallucinált, de...nem. El kell fogadnom az ijesztő tényeket. Legfőképp azt, hogy a lányaim most hatalmas fenyegetettségnek vannak kitéve. Az életemet is képes vagyok odaadni, ha azzal megóvhatom őket. Ebben az egyben biztos vagyok. - Nyugodj meg, mindjárt meggyógyulsz. És minden rendbe fog jönni. Ígérem. - Nem kellene meggondolatlan ígéreteket tennem, de ezáltal kicsit magamat is győzködni próbálom. Bárcsak itt lenne most Stefan vagy Alaric. Tudom, hogy ők pontosan tudnák, mivel oszlassák el a kételyeimet. Ugyanis hiába lenne az a dolgom, hogy őszintén lelkesítő szöveggel nyugtassam meg Lizzie-t, mégis tele van a hangom bizonytalansággal. Még önmagamat sem tudom becsapni, mert már a név hallatán tetőtől talpig kirázott a hideg, és szörnyű, baljós forgatókönyvek játszódtak le a fejemben a jövőt illetően. Nem tehetek ellene, Kai valahogy ilyen hatással van rám. Tudom, egyébként én vagyok a pozitivitás definíciója, de ez most nagyon hirtelen szakadt a nyakamba. Pár nap múlva szerintem már el fogom hinni, hogy Kai-t visszaküldjük a pokolba - mégis honnan máshonnan térhetett volna vissza, ha nem onnan? -, de most még túlságosan a hatalmába kerít a félelem. Persze ebből Lizzie-nek semmit sem szabad érzékelnie, bőven elég neki ez a fizikai fájdalom és a rettegés, ami természetesen őt is átjárja. - Már jobb egy kicsit? - Kérdezem aggodalmasan, aztán olyan szorosan ölelem magamhoz, mint még soha. Majdnem elveszítettem őt. Mi lett volna, ha nem talál meg időben? Nem, erre gondolni sem merek. Ez már nekem is túl sok.
Végtelenségnek tűnik az az idő, amíg az ajtón dörömbölve, anya segítségéért könyörögve várakozok a folyosón. Azt hiszem, kezdem teljesen elveszíteni az időérzékemet. Lehet, hogy csak egy-két perc telik el, lehet, hogy csupán másodpercek, de sokkal többnek tűnik. Lassan már minden lélegzetvétel fáj, mintha nem is oxigént lélegeznék be, hanem vért, ami eltelíti a tüdőmet, és fuldokolni kezdek. De az sem kizárt, hogy csak a pánik és a félelem miatt érzem ezt. Mert még mindig tartok tőle, hogy már nem lesz esélyem figyelmeztetni őket, ha eszméletlen leszek, mire kitárul az ajtó, vagy hogy hiába adott most előnyt Kai, akkor is végül mind így végezzük. Sebesülten, egyedül. Anyát akarom, és már nem csak azért, mert szükségem lenne a gyógyító vérére, vagy hogy értesíthessem őt a közelgő veszélyről, hanem azért is, mert most már csak ő tudna megnyugtatni, lecsillapítani, legalább egy kis hamis biztonságérzetet adni. Amikor az ajtó végre feltárul, nem habozom, beljebb furakszom, mert tudom, hogy már nem maradt túl sok erőm ahhoz, hogy sokáig egyben tartsam magam, és nem akarok a folyosón elájulni. Az iroda biztonságot rejtő falai között viszont már nem kell tartanom magam, egyszerűen lerogyok a padlóra. Azt hiszem, egész testemben remegek, és ráz a sírás, részben a megkönnyebbüléstől is, hogy itt találtam, másrészt mindattól, amin nemrég keresztül mentem, és nem utolsósorban a fájdalomtól, ami folyamatosan terjed szét az oldalamból a testem minden pontja felé. Anya tekintetéből aggodalom tükröződik, mikor mellém térdel, látom rajta, hogy segíteni szeretne, csak nem tudja, hogyan. Meglehet, azt feltételezi, hogy összevesztem valakivel, és azért rohantam hozzá sírva. Pedig ez nem jellemző rám. Talán pár éve még így volt. De már nem vagyok kislány. Persze anya honnan is tudhatná, hogy a probléma sokkal nagyobb, mint az általános tinigondok. Tudom, össze kell szednem magam ahhoz, hogy elmondjam, mi történt. Vagy legalább felhívnom a figyelmét arra, hogy megsérültem, mielőtt valóban összeesnék a vérveszteségtől. - Nincs... rá idő – rázom a fejem, amikor apáékat akarja hívni. - A vér... véred segíthet – emlékeztetem, mert jelenleg, úgy tűnik, még nálam is jobban pánikol, és nem kapcsol, hogy a legjobb és legkézenfekvőbb megoldás az ereiben csordogál. - Kai... Kai visszatért – nyögöm végül, mert figyelmeztetnem kell őt. Tudnia kell. Bármi lesz, bármi is történik velem ezután, tudnia kell, hogy veszélyben vannak. - Újra el fog jönni – próbálkozom újra a beszéddel, de a fájdalom belehasít az oldalamba, és összegörnyedek ültömben. - Anya, segíts... annyira fáj. - A könnyeim, mintha saját életre keltek volna, megállíthatatlanul peregnek végig némán az arcomon, én pedig anya kezéért nyúlok, és görcsösen szorítom azt.
So many people just stand in the line They're chasing the lights
Ric, de még Stefan is számtalan alkalommal győzködnek arról, hogy Lizzie és Josie már nem gyerekek többé, és bár ők is aggódnak értük, kellő féltéssel és odafigyeléssel nevelik őket, amennyire lehet, rajtuk tartják a szemüket, de nekem ez nem elég. Nyilván ezzel ők is tisztában vannak, hiszen jól ismernek. Sőt Stefan mindig félmosollyal reagál, akármikor nekiállok aggodalmasan előadni egy monológot arról, hogy szerintem valamilyen módon nyomon tudnánk követni a lányokat, és akár a telefonjaik GPS-rendszerét is klónozhatnánk vagy mi a csudát kell azzal csinálni ahhoz, hogy minden lépésükről értesüljünk. Ha nem imádnám azt az édes félmosolyt, minden ilyen alkalommal alaposan kupán vágnám. Mármint a fenébe is, ennyi év elteltével még mindig azon nevet, hogy mennyire irányításmániás és szervezett és mindenen kiakadó jellemmel lettem megáldva? Persze-persze, ez az egyik, amit annyira szeret bennem, legalábbis folyton ezzel jön. Mintha emiatt megúszná a kioktatásomat. Hát csak én aggódom amiatt, hogy két tinédzser jövője azon múlik, mi milyen szülők vagyunk? Miközben ezen elmélkedem, Alaric irodáját rendezgetem. Ha a rendcsináláson múlna az élete, már rég elveszítette volna a fejét. Szó szerint. Már lassan a végére érek a pakolásnak, aztán majd holnap hallgathatom, hogy semmit sem talál, de kérdem én, mégis ki lett volna képes eligazodni abban a kuplerájban, amit maga után hagyott? Hangos dörömbölés zaja üti meg a fülem. Mi a fene ez? Várjunk, ez a lányom hangja. Őrült módjára robogok az ajtóhoz, hogy feltépjem azt, hiszen rémisztő Lizzie kétségbeesett üvöltését hallgatni. Nagy baj lehet, mert egyszerre szorul össze a szívem a szomorúságtól, amiért ilyen elkeseredett szegénykém hangja, és a félelemtől, amiért valami azt súgja, nagyobb a gond, hogy azt egy GPS-nyomkövető megoldaná. - Mi történt kicsim? - Kérdezem abban a pillanatban, hogy meglátom a fáradt és ijedt arcát. Ahogy összecsuklik a padlón és sírni kezd, rögtön mellé térdelek, és ebben a percben bármit megtennék, amivel elmulaszthatnám a fájdalmát, és persze... úristen! Hiszen ez...vér. - Lizzie, ez...mégis...ki tette ezt? Istenem, máris...hívom...hívom apádat és Stefant és...úristen! - Annyira elveszi az eszem, hogy sérülten látom a lányomat, hogy hirtelen még az sem jut eszembe, hogy a véremmel gyógyítsam meg a sebét. Annyira megrémültem, hogy jelenleg egy átlagos anyaként viselkedem, aki tehetetlennek érzi magát. És ha eszembe jut, hogy pár perce még azért akartam lekövetni minden mozdulatukat, mert azon aggódtam, nehogy tiltott varázslásba kezdjenek vagy teherbe essenek valami éretlen suhanctól... visszasírom a korábbi félelmeimet, mert ez mindennél rosszabb, hiszen... Valaki a jelek szerint meg akarja ölni Lizzie-t.
Nem vagyok biztos benne, hogy túlélem. Nem tudhatom biztosra, hogy a trükköm bevált, és nem követ engem. Alig maradt már bennem erő... A fizikai- és a varázserőm is egyaránt fogytán van már, félek, hogy az álcázóbűbáj sem tart ki, az oldalamból folyamatosan szivárog a vér ott, ahol Kai megszúrt, ahol másodszor is megforgatta bennem a kését, és lassan már semmit sem szeretnék jobban, mint lefeküdni a fűben, lehunyni a szemem, és várni, hogy elmúljon a fájdalom. De ezt nem tehetem. Nem szabad. Túl kell élnem, nem csak magam miatt, de a családom miatt is, hogy figyelmeztethessem őket. Hogy őket már ne érhesse ennyire váratlanul és védtelenül Kai Parker támadása. Hogy felkészülhessenek. Hogy tisztában legyenek vele, hogy visszatért, és hogy már nem boszorkány, és nem vámpír. Démonként járja az éjszakát. Figyelmeztetnem kell őket! Erre fókuszálok, ebből merítek erőt, ez segít kitartanom. Ahogy végre elérem az épületet, és a fal mellett támaszkodva lassan egyre beljebb haladok a folyosókon, kezd átjárni a remény, hogy sikerülni fog. Hogy megúszhatom, hogy el tudok jutni a célomig, megtalálom anyát, aki segít majd, aki tudni fogja, mi a teendő. Jelenleg egy pillanatig sem jut eszembe, hogy le fogom buktatni magam, és kiderül, hogy ilyen késő éjjel ismét kiszöktem. Át a szobám ablakán, le a magas tölgyfán, ki az iskola birtokhatárán levő faházba, ahová varázsolni szoktunk kiszökni. Talán büntetést kapok érte, talán anya és apa haragudni fognak. De egyik sem igazán számít most, mert az a legfontosabb, hogy túléljem. Amikor elérem a hálókörleteket, kicsit megtorpanok. Egyrészt mert folyton magam mögé lesek, hogy biztos nincs-e a nyomomban a nagybátyám. Bár a szavaiból ítélve éppen azt akarja, áruljam el a szeretteimnek, hogy visszatért. Azt hiszem, félelmet akar szítani bennünk. És amennyiben így van, valószínűleg nem ver át, és nem követ most, de nem lehetek benne egészen biztos. Másrészt végig kell gondolnom, hol is találhatom meg ilyenkor anyát. Úgy tudom, ilyenkor még általában nem alszik. Sokszor apa irodájában tesz-vesz ilyentájt is. Arra veszem az irányt. - Anya! Anyaaa, itt vagy? - ütögetem meg az ajtót, amikor megérkezem. Egyik kezem a szúró oldalamra szorítom, a másikkal veszettül kopogtatok, de végül inkább megtámaszkodom fél vállal a fal mellett. - Anyaaa! Engedj be kérlek! Lizzie vagyok! Segítened kell! - A hangom egyre hisztérikusabb, és amint kitárul az ajtó, sietve befurakszom az irodába Caroline mellett, mert még mindig nem hagy nyugodni az érzés, hogy a folyosón sem vagyok biztonságban. De amint belülre kerülök, a maradék erőmet is elvesztem, összecsuklom, és zokogni kezdek.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
