Landon & Hope

Egyre rosszabbul érzem magam. A beszélgetésünk, a boncolgatás, és most ez az égboltidézős téma egy kicsit érzelgőssé tett. Pedig nem szoktam ilyen lenni, általában eltolom magamtól az embereket, általában én vagyok a rossz, aki mindenkit eltaszít és senkit nem enged magához közel. Hiszen ennek is megvan az oka, de nem tudom elmagyarázni, mert az csak a szomorú igazság lenne és én nem akarom, hogy sajnáljanak. Ezért inkább nem mutatom meg az érzelgős énemet. Hát Landonnak pedig igen csak sikerült kihoznia belőlem ezt a szitut, valami vonz benne, valami elképesztően... és nem hagy a tudat ellenállni.
A csók sosem volt még ilyen jó senkivel, beleborzongok és amikor kezét érzem arcomnál, egy kicsit el is pirulok a gondolatra. Rég volt már, hogy valakit ennyire közel engedtem magamhoz, rég volt már, hogy ilyen könnyen engedjek és elengedjem magamat. Pedig tudom, hogy ez a legrosszabb ami történhetett ma, hiszen holnap reggel elveszik minden emlékét és semmire, de semmire nem fog majd emlékezni, én pedig gyötrődhetek a gondolattal, a csókkal, az érzelmekkel, amiket remélem, most sem lesz majd túl nehéz elnyomnom magamban. Amikor újra kimondja, hogy holnap nem fog erre emlékezni, eltávolodom tőle, hátrálok néhány lépést. Tekintetem bűntudattal teli, már nem tudom mit is mondhatnék. Egyszerűen csak kilépek a cellából, visszazárom az ajtaját, és a rácsokba kapaszkodva még odafordulok Landonhoz.
- Én... sajnálom. - Nem tudok már ezek után mi többet mondani, nem tudok már többet tenni, bármennyire is látom, hogy szeretné megtartani az emlékeket, bármennyire is tudom legbelül, hogy én is ezt kívánom, de semmit nem tehetek és talán jobb, ha nem kínozzuk egymást tovább, így köszönés nélkül, lehajtott fejjel rohanok el, ki a pincékből, levegőért kapkodva, egészen a birtokra, ahol egyedül és fejvesztve tudom kiadni magamból ezeket a dolgokat. A dolgokat, amik nem fognak soha már nyugton hagyni. Hisz oly különlegesnek érzem, de ki vagyok én, aki tudna bármit is tenni ezért?

soksok ● Köszönöm a játékot
●●

Még mindig nem vagyok kibékülve, de valószínűleg nem is leszek soha az emlékeim elkobzásával. Mert nem igazán mondhatom, hogy önként és dalolva adom át ezeket, sokkal inkább megfosztanak tőlük. De nincs más választásom, akármennyire is szeretnék próbálkozni a rácsok kegyetlenül emlékeztetnek engem arra, hogy itt semmiféle hatalmam nincs. Nincs beleszólásom abba, hogy mi fog velem történni, akár tetszik, akár nem.
Annak ellenére, hogy ez koránt sem a legideálisabb helyzet még így is hiányozni fog ez az egész. Mert azért annak ellenére, hogy ez az egész nem a legkellemesebb élmény az életemben nagyon élvezem Hope társaságát még akkor is, ha a körülmények lehetnének ennél kellemesebbek is.
Ez mondjuk elég hamar megváltozik, hiszen a mágiájának köszönhetően a kegyetlen plafon egyszerűen az éjszaka égboltjává változott. Teljesen elaléltam tőle. Ha valamilyen módon ez ideális helyzet lehet, akkor egyértelműen ez volt az egyetlen módja. Már a rácsok sem tűnnek olyan fenyegetőnek, mint pár másodperccel azelőtt, hogy az illúzió, hogy a szabad ég alatt alszom, átvette volna a plafon helyét, aminek a repedéseit már-már kezdtem kiismerni.
Ha valamit meg akartam tenni az volt, hogy megcsókolhassam. Egy részem rettegett attól, hogy eltol magától, de mikor ez nem történt meg egy kicsit magabiztosabb lettem tőle így az egyik szabad kezemet a derekára csúsztattam, míg a másikat az arcára és úgy cirógattam lágyan, amit még akkor sem hagytam abba, amikor ajkaink elváltak egymástól.
- Mondanám, hogy ezt többször is megejthetnénk, de sajnos még erre sem fogok emlékezni. - Legszívesebben újra meg újra megcsókolnám, de tudom, hogy ezzel valószínűleg csak őt kínoznám. Hiszen míg nekem nem marad erről semmiféle emlékem sem addig ő minderre ugyanúgy, töretlenül fog emlékezni. Bár talán ezzel elérem azt is, hogy utánam jöjjön majd egyszer, az egész természetfeletti dolgot titokban tartva. Tény mondjuk, hogy előbb vagy utóbb éket verhetne közénk a titkolózás, de talán pont ezért nem is igazán van kettőnknek jövője bármennyire is szeretném. Persze, hogy abba a lányba kellett belezúgnom, akinek a legtöbb teher nyomja a vállait.

Landon & Hope

- Nem egyáltalán nem rossz. - Meglepő, de viszonylag kevés olyan embert ismertem aki másként látta a világot mint én. Még mindig meg tudok illetődni ezeken a felvetéseken, a gondolatokban pedig elmerülök és van amikor napokig nem hagynak nyugodni. Most is ez lesz gyanítom. Landon olyan érzéseket váltott ki belőlem már másodjára, hogy őszintén sajnálni fogom, hogy elmegy. Viszont mennie kell. Nincs mese. És ezzel csak jót szeretnék neki valójában, hiába nem tudom ezt úgy igazán megértetni, elmagyarázni neki.
Biztos vagyok benne, hogy mindketten más - más megpróbáltatások előtt álltunk az életben. Nekem is vannak dolgaim, mindig is lesznek azt hiszem és az életem.. hát sokszor ijesztő és hihetetlen egy idegen számára. Ezért nem szeretek beszélni az igazi mivoltomról, mert mindig arra vágytam, hogy saját magam miatt ítéljenek meg az emberek, ne pedig a családom neve hallatán. Igaz, sokan nem tudják, hogy Mikaelson vagyok és valószínűleg soha nem is fogják... de épp elég már csak a tudat is, és olykor-olykor ez nyomasztóan hat számomra. Büszke vagyok rájuk, büszke vagyok arra, hogy oda születhettem közéjük, különlegesnek, igaz családtagnak, mégis sokszor menekülnék, elfutnék csak a világ elől, és az utóbbi időben ezek az érzések egyre csak gyülemlenek bennem, forr a testem mintha fel akarna robbanni...
Még inkább megerősödik benne az az érzés, hogy sok a közös bennünk. Elmosolyodom csak kicsit zavaromban, amikor azt mondja, kedves vagyok és látom az arcán, hogy jobb ez így, jobban esik neki mint a sötét zárka. Kicsit én is fellélegzem, olyan megnyugtató most ez a helyzet, oly tökéletes hirtelen ez a pillanat.
- Azért igyekszem néha kedves is lenni... - A hűvös, idegen természetem nehezen változik át kedvessé, de alapvetően az vagyok szerintem is. Sokan nem látják meg bennem azt, amit ő néhány perc után...
Szemeim egy pillanat alatt elkerekednek amikor befejezi mondandóját, majd hirtelen közelebb hajol és megcsókol. Lehunyom szemeim, óvatosan, gyengéden viszonozom a csókot, és közben a gyomromba megmagyarázhatatlan érzés kerül. Legszívesebben ezt most abba se hagynám. Nem tudom, hogy ő hogyan érez ezzel kapcsolatban, de nekem abszolút megvan a szikra, amit az ember az első csókjánál érezni szeretne. Hosszú pillanatok után húzódunk csak el egymástól, de talán én nem is olyan messzire. Csillogó szemeim az övéit nézik, de szavak nem igen jönnek számra... - Húúhm.

soksok ● a kezdetek kezdete <3
●●

Minden egyes emberben van egy kis kegyetlenség. A kérdés már csak az, hogy mégis mit is kezd vele az illető. Hogy képes szemet hunyni és uralkodni a saját kegyetlenségén, vagy annak megadva magát másokat tipor a porba. Talán pont azért, mert túl sokat voltam mindennek a rosszabbik oldalán elképzelni se tudom, hogy valakivel valaha is így bánjak. Mondhatnám, hogy nem ártana ezt a leckét mindenkinek megtanulnia, de egyszerűbb lenne, ha ezt senkinek nem kellene megtapasztalnia. Viszont bármennyire is szeretnénk a világ sosem lesz ennyire elfogadó, mondhatni tökéletes.
- Ez talán rossz dolog? - Nem hiszem, hogy minden ember pontosan ugyanúgy gondolkodna a világról és annak minden egyes pontjáról, mert ez szinte lehetetlen. Mindannyian máshogy nevelkedünk, más dolgokat tapasztalatunk és pontosan ezért is vagyunk hasonlóak, de valahogy mégis teljesen különbözőek. - Néha azonban frissítő lehet más szempontból figyelni a világot magunk körül.  - Esetenként ki kell szkaadnunk a megszokott formából és egy kicsit másként tekinteni a dolgokra. Bár ez nekem határozottan könnyen ment, hiszen az életem során elég kevés alkalommal fordult elő, hogy ténylegesen megszokhattam volna valamit. Az életem telis-tele volt és van is változó elemekkel amelyeket nem irányíthatok. Csak úgy, mint ez az egész Rafael-el. Mire megszoktam, hogy valakire mindig számíthatok, hogy mindig mellettem van, addigra egy váratlan fordulat elszakítja mellőlem. Nekem pedig ebbe bele kell törődnöm. Ebben az esetben bele is fogok. Mert nem lesz más választásom.
Habár kicsit bizonytalanul fogom is meg a kezét, ami utána következik attól finoman szólva is leesik az állam. Lehet, hogy ez a számára és mindenkinek, aki tisztában van a természetfelettivel ez semmiség, de én erről az egészről semmit sem tudtam pár órával ezelőttig. Meg amúgy sem kell túlságosan fényezni a helyzetet, mert nem titok, hogy könnyedén le lehet engem nyűgözni, nincsenek olyan magas elvárásaim.
- Teljesen megértem. - Valahogy, mintha még könnyebben is lélegeznék. Habár a tény, hogy rácsok vesznek körül még mindig zavaró, de már koránt sem érzem olyan nyomorultul magam.
- Nagyon kedves vagy, Hope Mikaelson. - Nem volt köteles itt maradni velem főleg nem bejönni hozzám és megkönnyíteni az estém hátralévő részét, de mégis megtette.
- Ebben az esetben.. - Áthidalva a kettőnk közötti távolságot lágyan megcsókolom és legbelül mérhetetlenül reménykedem abban, hogy nem tol el magától.

Landon & Hope

Érdekes amit mond, és el is gondolkodom rajta kicsit. Vajon ezt most magára is érthette? Nem tudom. Persze azzal tisztában vagyok, hogy amikor a Grillben dolgozott és a MF gimibe járt, sokan piszkálták, de őket én sem tudod kiállni, beképzeld gyerekek, akik azt hiszik, hogy jobbak nálunk, mert minden évben megvernek minket fociban... persze csak azért, mert a látszatot fent kell tartani, de amúgy meg simán mindenféle megerőltetés nélkül le tudnánk nyomni őket. Persze ez egy teljesen más téma. Kicsit elkalandoztam.
- Egészen máshogy látod a világot, mint én. - Jegyzem meg finoman, kissé talán csodálkozva is. Jól esik, hogy valaki ilyen biztató szavakkal illet, hiányzik ez sokszor az életemből, vagy épp csak simán elveszik a részletekben. Ilyenkor mindig megjön az ihlet, hogy kicsit másként tekintsek a világra, meglássam benne a jót és a kevésbé rosszat, de aztán elég csak, hogy eszembe jusson a családom és már elillanjanak a dolgok. Erről most nem beszélek neki, ez már túl sok lenne, és utána már biztosan rosszabbul érezném magam, mint eddig.
Zavart tekintete még nem ejt kétségbe, talán még van remény, hogy ne ijedjen meg tőlem és amikor kicsit bizonytalan is de felém nyújtja kezét, hirtelen minden megváltozik. Mármint a furcsa érzéseken kívül, az égbolt szimuláció is egészen szabadabbá tesz, mintha most mindketten kiszabadultunk volna és akár a világ is a minénk lehetne... de hát ennek ez is a lényege, Landon képzelje csak azt, hogy nincs bezárva, talán könnyebb lehet majd neki az éjszaka, ami után nyilván örökre elbúcsúzunk egymástól. Kicsit elszomorít azért ez a gondolat is, mert valamilyen szinten megkedveltem a fiút, és biztos voltam benne, hogy a sors hozott minket újra össze ennyi idő után... de ha én lennék az egyetlen aki azt mondaná, maradjon, nem fogják engedni, így meg kell próbálnom továbbra is fenntartani vagy inkább elengedni a kötődés első jeleit is. Az, hogy mennyire elámul a dolgokon, jobb kedvre derít ismét.
- Nekem mindig az az érzésem ilyenkor, hogy újra szabad lehetek. - Kicsit álmodozó tekintettel lesek fel az égboltra, amit idevarázsoltam nekünk. Aztán amikor ismét kérdést tesz fel, csak akkor tekintek vissza szemeibe. Biztos vagyok benne, hogy csalódott lesz, hogy el kell mennie innen, főleg ezek után...főleg ennyi érdekes és izgalmas dolog után... de bennem is változó érzések kavarognak, nem nagyon tudom eldönteni, mi is ez pontosan.
- Sajnos, valószínűleg semmire. - Észre sem veszem közben, hogy a kezét még mindig nem engedtem el, annyira belebambultam az égbe, a gondolatokba, a holnapba...

soksok ● a kezdetek kezdete <3
●●

Elég sokszor fogadtam már el azt a tényt, hogy nem irányíthatom a sorsomat. A legtöbb alkalommal egyszerűen csak lehajtott fejjel húztam meg magamat, hogy még véletlenül se vegyék rossz néven a létezésemet. Mert már az is nagy csodának tűnt, ha valaki befogadott magához. Persze tisztában voltam azzal, hogy ehhez bőségesen meg is jutalmazzák őket, de valahogy mégis egyfajta keserű szájízt hagyott maga után. Mindig csak egy eltűrt személy voltam, sosem azért voltam valahol, mert ténylegesen akartak volna. Erre pedig mindig is vágytam, hogy valahová tényleg beilleszkedjek.
A külvilág számára nem vagyok más, mint egy különc, aki sehova nem illik bele sem társadalmilag, sem pedig a szűk "családi" körbe. A különlegesek között pedig túlságosan is átlagos vagyok ahhoz, hogy maradhassak. Bár erre az egészre nem fogok emlékezni azért mégis ott lesz egy nagy különbség az életemben, mint Rafael, akinek a helyén nem lesz más, mint egy űr és nekem majd el kell fogadnom, hogy tudom itt jobb neki. Az igazsággal a kezemben tényleg el is hinném, de az emlékeim nélkül ez az egész túlságosan is üresnek tűnne.
- Az emberek elég gyakran néznek másokat furcsának. Legtöbbször azért, mert egyszerűen féltékenyek. De, hogy most azért vagy fura, mert valami természetfeletti csoda vagy az még mindig sokkal jobb, mintha azért titulálnának furának, mert mondjuk mindig a sötét sarokban érzed jól magad, miközben a körmeidet rágcsálva motyorogsz valamit magadban. - Engem is épp eleget piszkáltak már, bár az én esetemben kétlem, hogy közrejátszott volna a féltékenység sokkal inkább arról volt szó, hogy túl sok olyan ember van a földön, aki a saját frusztrációját mindenképpen másokon szeretné kitölteni. Egyszerűen nem lát más megoldást, minthogy mások életét is pokollá tegye, ha már neki nincs jobb dolga, mint szarul érezni magát, miközben minden a lábai előtt hever. Nagyon nehéz lehet feldolgozni egy ilyen hatalmas csapást. Nem is értem, hogy tud vele megbírkózni. - Csak az igazat mondom. - Biztos, hogy van hátulütője is bőven annak, hogy ő egy tribrid, de ettől függetlenül szerintem nem feltétlenül kellene rosszul éreznie magát miatta. Másoknak meg megvetni végképp nem. Sosem értettem, hogy miért okolnak valakit olyasmiért, amibe beleszólása sem volt meg nem is lehetett. Nem hiszem, hogy valahol a semmiben lebegve szándékosan választotta volna ki a családját, hogy már pedig ide születek bele, mert itt aztán van mindenből választék. Szóval ezt oltári nagy baromságnak tartom, hogy felhozzák ellene. Ennél azért bárki többet érdemelne.
Nem tudtam, hogy egyáltalán megfontolja-e a kérésemet és marad még egy keveset, de arra határozottan nem számítottam, hogy be is jön velem a cellába, vagyis valami vérfarkas átváltoztató izébe, vagy mivel is próbálta menteni a menthetetlent.
Egy pillanatra zavartan nézek rá, de nem azért, mert rettegnék tőle vagy ilyesmi, de nem tudom hová tenni, hogy mihez kell a kezem, de végül egyszerűen kinyújtom a kezeimet, hogy megfogjam az övéit, majd pár aprócska elsuttogott szó után a cellám teteje, mintha megszűnt volna létezni és átvette a helyét az éjszakai égbolt, ami határozottan nyugtató hatással volt a bezártságérzetemre.
- Wáó. - Szólaltam meg végül, miközben le sem tudtam venni a tekintetem az éjszakai égboltról, az azt beragyogó csillagokról. - Ez nagyon klassz. - Végül a tekintetemet újra rászegezem az arcomon ezúttal már egy sokkal nyugodtabb kifejezés ül, halovány mosollyal párosítva. - Szóval akkor.. Ebből az egészből nem fogok emlékezni semmire sem holnap, ugye?

Landon & Hope

Valahogy úgy érzem, itt kell abbahagynunk ezt a témát, mert akár reggelig is boncolgathatjuk majd, akkor sem fogunk semmire jutni. Tudom, hogy mindezt nehéz neki megérteni, de nekem meg megértetni, hiszen én ebbe a világba születtem bele, nekem ez teljesen mást jelent és máshogy gondolok rá. Csupán arra bízhatom ezt a dolgot, hogy megbízik bennem annyira, hogy belássa, tényleg ez van. Nyilván, emberként egy különleges világ igazán kecsegtető, a gyerekek többsége már a Harry Potter könyvek olvasása után is ilyesmi helyre képzeli magát, és persze tudom van ami soha nem múlik el... ez pedig az az érzés, amikor tudod, hogy tartozhatnál végre valahová, ahol talán elfogadnának, de nem egyszerű. Nagyon nem.
Nem akarom hogy azt higgye miatta érzem magam rosszul. Nehezen tudom néha kontrollálni magam, az utóbbi időkben történt dolgok miatt pedig nem könnyül meg a dolgom. Persze talán az sem olyan jó, hogy nem érzem magamat teljesen ide illőnek, hogy inkább foglalkoznék a családom újra egyesítésével mint a butaságokkal, de ezek már csak olyan elméletben létező gondolatok, amiket inkább megtartok magamnak, mert nem szeretnék senkinek sem problémát, fejtörést okozni. Landon pedig tökéletesen rátapint a lényegre, még ígyis, hogy alig ismerjük egymást. Ettől furcsa érzések járnak körbe.
- Nehéz egynek lenni a fajtámból. A többiek... furcsának tartanak. - Kilógok a sorból, ezt ők is tudják. Mindenki látja, hogy olyan sokszor, mintha kivételeznének velem, pedig egyébként nem... Itt nőttem fel, itt voltam a kezdetek kezdeténél, Rick a második apám mondhatjuk. Ezt nem tudom most másként leírni, hosszú lenne ebbe belefolyni. Aztán mégis sikerül még egy apró mosolyt az arcomra kerítenie amikor kimondja, hogy szerinte elég különleges vagyok. - Kedves tőled. - Zavarban vagyok, mert ritkán kapok ilyen 'bókokat' és nem tudom hová tenni, hogyan kezelni az egészet. Persze jó érzés, de most hirtelen ki kell vernem ezt a fejemből, mert nem kötődhetek hozzá, ha holnap elküldjük. Viszont lehet, hogy már így is késő. Inkább döntök úgy, hogy hagyom egyedül, de a kérdésével megtorpanok. Igazából nem is tudom mit mondhatnék, tekintetem visszavetül rá, picit oldalra fordítom a fejemet. Hümmögök. Látom rajta, mennyire fontos lenne ez neki, mármint hogy maradjak, az biztos, hogy az este további része oly lassan telne - mindkettőnknek - hogy azt elképzelni sem tudjuk igazán.
Nem is válaszolok néhány pillanatig. Bizonytalanul állok a rács másik oldalán, és szavak nélkül, csak nézem őt. Az utóbbi időben sokszor képes voltam elvetemült dolgokat tenni, meggondolatlanul cselekedni, és ezt nem tudom igazán minek is tehetném be mostanában... pedig mindig itt vannak előttem anya óvó szavai, apa mérges tekintete - amivel engem nem igazán illet meg, ami jó -, de ha ezt most tudnák megint csak... már holnap költözhetnék New Orleansba. Persze még mindig úgy gondolom, hogy meg tudom védeni magam, ha szükséges. Nyilván akadnak bakik, amikre senki sem számít, de ez mindenki életében eljön.
Így egyetlen kézmozdulattal kipattintom a zárat, majd majd belépek a rácson belülre és magunkra csukom az ajtót. Kezemmel Landoné felé nyúlok.
- Jól van, add a kezed! - A gondolattól kicsit ismét elmosolyodom, na meg persze reménykedem benne, hogy nem fog megijedni, mert oké, az előtt még rácson kívül voltam, de elmeséltem neki mi vagyok és hát... ez kicsit amúgy ijesztő lehet. Ha sikerül megfognom a kezét, lehunyom a szemem, halkan elmormolok egy igét, mire megváltozik felettünk a plafon, a kinti, éjjeli csillagos eget mintázza nekünk. Mintha komolyan a szabadban lennénk, a fények is megváltoznak, másként vetülnek ránk. Csillogó szemekkel tekintek fel, sokszor használom én is ezt az igét amikor nem tudok elaludni... ilyenkor oly szabadnak érzem magam, még ha csak néhány percig is.
- Ez talán majd segít elaludni.

soksok ● a kezdetek kezdete <3
●●

Bármennyire is próbálom megérteni a helyzetet., hogy miért is kívánnak ennyire óvatosak lenni, azért mégsem ítélhet el senki sem, hogy egyszerűen csak ragaszkodom az emlékeimhez.  Még azt sem lehet mondani, hogy nem éppkézláb ötletekkel állok elő annak érdekében, hogy megőrízhessem őket. Bár van azaz érzésem, ha valakit győzködnöm is kellene arról, hogy megtarthassam az emlékeimet az nem Hope lenne, hanem valószínűleg Alaric. Viszont kétlem, hogy nála bármilyen felhozott indok eléggé megállná a helyét, hogy egyáltalán megfontolja.
- Mert azt most annyira jól összejött. - Persze lehet, hogy a tudtom nélkül ténylegesen fogyasztottam ebből a csodaszerből, ami korlátozza a hatását a vámpíroknak az elmémre, de akkor mégis miért ne fogyaszthatnám minden áldott reggel? Ha tényleg ez lenne a fő problémaforrás, akkor könnyedén kipipálható lenne az egész. De ahhoz, hogy tudjam miként kell megvédeni az elmémet attól, hogy bárki is a saját akaratát érvényesítse rajta sajnálatos módon elengedhetetlenek az emlékeim.
Nem tudom, hogy mégis mihez kezdenék az emlékeim nélkül. Valószínűleg az első utam visszavezetne a jelenlegi családomhoz. Viszont nekik is mit mondanék? Hogy tudnék együtt élni velük azután, amit műveltek? Meg aztán nem hiszem,  hogy szívesen látnának a történtek után, hacsak nem varázsolják el nekik is az elméküket, hogy önként és dalolva engedték ide Rafael-t, miután valamilyen csodálatos módon felvételt nyert egy magániskolába. Ugyanekkor ez is csak egy bélyeget nyomna a lelkemre azt hiszem, hogy nem tudnám megmagyarázni, hogy mégis miért nem jutottam be. De nem ez lenne az első dolog, amiért ostoroznám saját magam. Meg aztán ki tudja, hogy mit fogok gondolni igazából. Egyelőre csak következtetni tudok arra, hogy mégis vajon milyen lesz a jövőm. Valószínűleg csak idő kérdése lesz majd, hogy engem is elvisznek egy ördögűzésre, ha egy kicsit másként reagálok.
Egy percig sem állt szándékomban félbeszakítani, vagy esetleg olyan jeleket küldeni neki, amelyeket félreértve azt gondolhatná, hogy nem szívesen hallgatom, vagy bármi ilyesmi. Ki ne akarná következmények nélkül néha-néha kiönteni a lelkét valakinek, aki később úgy sem emlékszik erre az egészre? Bár az én esetemben még határozottan jól is jönne a rács, mert nem biztos, hogy lenne olyan személy, aki önként vállalkozna arra, hogy végighallgassa, amit mesélni tudnék.
Őszintén jól esik látni, ahogyan felnevet a reakciómra, mintha egy pillanatra a vállára nehezedő terhek is megszűnnének létezni, de aztán legalább ugyanilyen hamar, mint ahogy elillant vissza is helyezkednek oda, ahol voltak.
- Hát gondolj inkább úgy rá, hogy három fajhoz is tartozol. Vagy mégis miért szomorít el téged annyira, hogy tribrid vagy? - Nem tudom, hogy milyen érzés lehet egykének lenni a saját fajodból, mert eddig csak azt hittem, hogy emberek vannak és itt vége is van a listának, de még így, hogy tisztában vagyok a függöny mögötti világgal nehéz elképzelni számomra, hogy mindennek mi is a jelentősége valaki számára. - Mert amúgy szerintem eléggé menő, hogy ilyen különleges vagy. - Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, amivel egy kicsit jobb kedvre deríthetném, mert nagyon szívesen visszavarázsolnám az arcára azt a mosolyt, ami az előbb tagadhatatlanul ott volt.
- Muszáj menned? - Felpattantam a földről, ahogy ő is felállt és indulni készült. Nem szívesen maradnék itt egyedül és bevallom, hogy míg itt volt velem addig nem is igazán gondoltam arra, hogy hol is vagyok igazán. - Esetleg.. Nem lenne kedved még maradni egy kicsit? - Persze nem vagyok olyan helyzetben, hogy megállítsam, ha esetleg menni szeretne, hiszen én vagyok a rácsnak a rosszabbik oldalán, de sokkal könnyebben telne számomra az éjszaka hátralévő része, ha még maradna egy kicsit.

Landon & Hope

Felsóhajtok ismét. Nem tudom, hogy hogyan tudnám még megmagyarázni neki ezt az egész helyzetet. Most már úgy érzem olyan érzést kelthettem benne amivel azt mondom, hogy ő márpedig biztosan szétkürtölne mindent amit csak itt látott. Pedig nem így gondoltam.
- Tudod, nem kell neked magadtól elmondani másoknak ezt a dolgot, ha meg lehet igézni... - Elég ha csak kilesik, hogy innen távozott, elég ha csak egy apró dolgot ellejt Mystic Fallsról és máris kíváncsi szemek vetülnek majd rá. - Ne érts félre amúgy, én nem feltételezek rólad olyasmit, hogy elmondanál bárkinek bármit. - Látszik rajta, mennyire fontos neki Rafael és fordítva is. Igaz még a vérfarkas fiúval nem beszélgettem túl sokat, de majd előbb vagy utóbb erre is sort kell kerítenem. Nem tudom még mit fog szólni hozzá, hogy Landonnak el kell hagynia a sulit.
Érdekes amit mond, hogy legalább tudná merre rohanjon meg ilyenek. Bólintok. Erre már tényleg nem tudok jobbat mondani, kicsit el is húzom a számat. Őszintén mondom, nekem ezek a dolgok egyáltalán nem lennének ellenemre ha nem ismerném a lényeket, akik itt laknak. Kislányok és kisfiúk, millió tinédzser akikben forrnak az indulatok, beszéljünk akár vámpírról akár vérfarkasról. Teljesen mindegy. Mindannyian erősebbek és nehezen sebezhetőek egy emberhez képest.
Nehezen nyílok meg, ha magamról van szó. Most mégis, a gombóc ellenére úgy érzem picit megkönnyebbültem. Landon arckifejezését látva sem rettentem el a dologtól, elég normálisan fogadta mindezt úgy néz ki. Pedig féltem, hogy majd megijed, féltem, hogy majd ezzel eltaszítom kicsit és már nem is fogom érdekelni, akármennyire is érdekeltem eddig. Viszont a válasza az ami aztán végképp meglep. Elnevetem magam jó hangosan.
- Vicces vagy. Nem. Nem unikornis. - Kicsit próbálom visszafogni magam, hogy ne nevessek tovább, így csak egy nagyobb mosoly marad az arcomra ragadva. - Tribrid. Három fajból keveredtem össze, így ez a pontos megnevezésem. Juhé. - Emelem meg a karjaimat kicsit. Egyetlen vagyok a fajomból. Freya mindig azt tanította nekem, hogy a boszorkányságban sok kiskapu van, a világunk pedig ezeket használja fel az egyensúly fenntartásához. Már több alkalommal elgondolkodtam, hogy vajon én is az lennék? Ki tudja, lehet soha nem fog kiderülni. Egyelőre jó így nekem.
- Szóval nem valami könnyű egynek lenni a fajtámból. - Már nem mosolygok annyira. Kicsit lelomboz ez a gondolat, lehajtom a fejem és a cipőm fűzőjét kezdem tekergetni. Aztán inkább felállok. Mintha hirtelen vágták volna el a mosolygós, jókedvemet. - Azt hiszem ennyi épp elég is, sőt még sok is volt neked mára. - Láthatóan indulni készülök, de még nem megyek. Aludni nyilván egyikünk sem fog már ma.

soksok ● a kezdetek kezdete <3
●●

Sokkal jobban szeretném, ha az igazi emlékeim maradnának meg másnap után is, hiszen nem hiszem el, hogy képesek annyira az ember agyába beleültetni a gondolatot, hogy egy kicsit se kezdjen el az elme szüntelenül lázadozni. Az, hogy jó lesz itt Rafael-nek még meg is érteném, de azt már kicsit kevésbé, hogy mégis miért kellene elkerülnöm ezt a helyet. Bár nem illek bele a természetfeletti követelményrendszerben, de mégsem érzem ezt túl erős indoknak ahhoz, hogy szó szerint kilökjenek innen és elvárják, hogy mindezt elfogadjam.
- Mégis mi okom lenne arra, hogy bárkinek is elmondjam és a végén boszorkányüldözés legyen a vége? Mármint itt van ez a hely, ahol mondhatni feltétel nélkül befogadják Rafael-t és megadnak neki mindent, amire csak szüksége lehet a jövőben, hogy boldogulhasson, mégis miért is rontanám ezt el neki azzal, hogy világgá kürtölném, hogy mégis mi folyik ennek az iskolának a falai között? - Bár már így is sokaknak megvan a véleménye az iskoláról. Mondjuk leginkább csak úgy tartják, hogy a gazdag, elkényeztetett szülők gyerekeit járatják ebbe a híres-neves magániskolába. Azért mondjuk igazán megérdemlik a dicséretet, hogy mindössze csak ennyi tudódott ki az iskoláról és semmi más. Viszont csak idő kérdése, hogy egy kíváncsi tekintet mikor lát meg olyat, amit nem kellene. Úgyhogy valamilyen szinten megértem az óvatosság célját, de kitartok amellett, hogy szívesebben emlékeznék mindenre, mint dobnám egyenest az emlékeimet a szemetesbe. Viszont a rácsok elég határozottan üvöltik, hogy ebbe nincs beleszólásom.
- Ha tudnám, hogy mi is zajlik a világban legalább tudnám, hogy mégis merre rohanjak. - Mondjuk ez is leginkább attól függ, hogy egyedül vagyok, vagy sem. Mert míg egyedül nagyon szívesen rohanok a világ másik végébe a veszély elől, másokat sosem hagynék ott, hogy szembenézzenek vele. Még akkor sem, ha nem vagyok túlságosan nagy segítség ebben az egész természetfeletti háborúban.
Figyelmesen végighallgatom, ahogyan magáról beszél és mindeközben próbálom a lehető legtermészetesebb arckifejezésemet magamra fagyasztani. Mert aztán semmivel nem szeretném azt éreztetni vele, hogy vissza kellene fognia magát. Úgy tűnik, hogy elég sok terhet cipel a vállain így talán még megkönnyebbülésnek is veheti, hogy elmondhatja nekem ezeket. Bár az is lehetséges, hogy egyszerűen csak a kíváncsiságom akar meggyőzni arról, hogy tényleg jó hatással van rá, hogy kiöntheti a lelkét.
- Szóval, akkor... egy unikornis vagy? - Megannyi történetet láttam - olvastam már a vámpírokról meg a vérfarkasokról is, de mindezek azt hiszem sosem közelítették meg a valóságot, de hogy valaki egyszerre legyen mindkettő, bónuszként még boszorkány is.. Azért az már tényleg nem semmi.

Landon & Hope

Egyetértően bólintok. Még ha sajnálom is őt, tudom, hogy semmit nem tudok tenni az ügy érdekében, így az a legegyszerűbb, ha belenyugszom és elfogadom a szituációt. Már megtanultam, hogy nem szabad kötődnöm másokhoz igazán, mert abból soha semmi jó nem sül ki... ehhez pedig már jó ideje tartom is magamat.
- Ha mindenkinek aki ész érvekkel jött megadnánk ezt a dolgot, szerintem hamar kiderülne, kik vagyunk, mik vagyunk és abból tutira egy nagy boszorkányüldözés lenne. - Vonom meg a vállam, ez csak a saját véleményem. Akármennyire is szeretném, hogy ne kelljen ezt tenni, akármennyire is izgalmas lenne őt befogadni közénk és meglátni, hogy hogyan boldogulna, tudom... hogy az első adandó alkalommal a vámpírok megtámadnák, a vérfarkasok nem fogadnák be ahogyan a boszik sem... - Mondjuk rád jellemző, hogy a veszély kellős közepébe sétálj, ezt már bebizonyítottad. - Mosolyodom el picit, óvatosan közelítem meg a dolgokat de azért remélem érzékeli, hogy némileg ezt viccnek szántam. Ebben nagyon hasonlítunk egyébként, én sem tudom elkerülni a bajt és ha pedig teljesen őszinte akarok lenni, elébe is megyek. Mondjuk problémakezelésben jó vagyok. Ezért segíthetek Ricknek az újakat behozni.
Csak felsóhajtok amikor ismét rám kerül a lézerfény és kérdez. Persze gondolhattam volna, hogy nem tudjuk elkerülni a témát, és talán azt vigasztal némiképp, hogy holnap már semmit nem fog tudni rólam, mert elfelejti... de még ennek ellenére is nehéz rávennem magam arra, hogy beszéljek kilétemről. Oldalra tekintek egy apró szemforgatás kíséretében. Hogyan lehetne ezt úgy előadni, hogy ne sokkoljam le szegényt, amikor még csak oly keveset tud erről a világról?
- Hát tudod... ez egy bonyolult világ tele furcsaságokkal. Az egyik vagyok én. - A gyomrom valamiért görcsbe rándul. - Az apám egy ősvámpír, az anyám pedig alfa vérfarkas. - Elmosolyodom a gondolatra, most mindketten jól leordítanának, ha tudnák, hogy épp mire készülök és magamról beszélek. A hangjuk a fejemben visszhangzik, hogy sosem lehet tudni... rafinált ez a világ, az ellenségeink pedig bármit megtudnak amit csak akarnak.... én mégis folytatom, mert Landon arca biztosan nem lesz még ettől megértőbb.
- A nagyanyám volt az ősi boszorkány, aki megteremtette az első vámpírokat. Köztük az apámat is, aki mellette vérfarkas... és ezért volt képes nemzeni.- Kicsit el kell vigyorodnom, a magyarázó készségem nem éppen a legmegfelelőbb. Összehúzott szemöldökkel tekintek Landon felé, hogy vajon már összezavarodott - e eléggé. Nyilván teljesen kívülállóként nehéz lesz ennyiből összeraknia a képet, de megvárom a reakcióját, mielőtt még elmondanám, hogy pontosan mi is a fajom megnevezése.

soksok ● a kezdetek kezdete <3
●●