"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Lazán lépek be az ajtón, mintha éppen a világ legnyugodtabb beszélgetésére vonulnék. Szinte hangosan csapódik is mögöttem, mire egy jó páran rám szegezik a tekintetüket. S nem ám kedves pillantásokkal öveznek, de mindenki tudja jól, miszerint felesleges csesztetnie. Régen ez az egész teljesen másabbul festett; nem voltam ennyire távolságtartó és rideg velük szemben. Élveztem a munkámat és ezáltal azt, amit kínált, de amióta Jessica meghalt, mintha megfagyott volna a hangulat. Hónapokba telt helyrejönni; nem beszélve arról, hogy mindenkit megrázott az eset, s csak a hab volt a tortán, miként a munkámba temetkeztem. Tudták ők is, hogy nem az én hibám, miszerint mindent úgy tettem, ahogy a legjobbnak gondoltam, s talán ők is így cselekednének e szerepkör kapcsán. Persze én ezzel nem értettem egyet; hadakoztam -, mondhatni kiköveteltem magamnak, hiszen én tehettem a haláláról, s ezt nem győztem folyton hangoztatni. Sőt igazából a főnök utasítása ellenére sem vettem ki szünetet, nem tartottam egy cseppnyi pihenőt, hanem folytattam a már megszokott munkát. Azt mondva, hogy megérdemlem... mert nem voltam elég jó, mert nem tudtam kellően kiállni érte. Tovább képeztem magam, míg minden egyes ügyben részt akartam venni; még akkor is, ha ezzel szinte nem aludtam, hisz' a szemem előtt lebegett azon esemény.. Ahogy leraktam a földre a fegyvert, a bűnöző felé rúgva, majdan Ő csupán egyetlen mozdulattal kitörte a nő nyakát - a társamét. Azt mondta nekem; tegyem le és elengedi, én pedig... idióta módon bedőltem a kis játékának. Kesernyés mosolyra húzom az ajkaim, biccentve néhány emberkének, akik továbbra is kitartóan bámultak. Az egyik még intett is a fejével, hogy Lycoris és a főnök bent várnak az irodában. Remek! Ezzel a tudattal indultam meg a főnök helyisége felé, aztán benyitottam mindenféle kopogás nélkül, hiszen rám vártak, nem igaz? Először a nőre tekintek, aki szúrós pillantással illet, majd a főnökre, aki parancsolóan közli, hogy üljek le. Még egy kézmozdulat is társul az üres székre mutatva, miközben jó fiú módjára lehuppanok. Újfent a hölgyeményt fürkészem, aki kifejezetten mérges lehet, s ha ölhetne a tekintetével, akkor én... én biztosan füstölögnék. Nyelek egy nagyobbat, ekként pillantva a férfira, aki nem mellesleg beszélni kezd. Egy látványosabb szemforgatással jelzem a nem tetszésemet. Oké, nyilván nincs választási lehetőségem, hiszen ő ennek az egész létesítménynek az igazgatója, de attól még tudja... tudhatja, miként unalmas már ezredjére is ezt hallgatni. Nem beszélve a fejmosásról, meg egy-két apró-cseprőbb hülyeségről. De csendben maradok, nem téve megjegyzést; csak hallgatom, ahogy egyre előrébb viszi ezt az egészet, míg ki nem lyukad valami olyannál, miként nem véletlenül kerültünk mi egymás mellé. Oh, komolyan? Eltelt már úgy néhány év, hogy nem osztott be mellém rohadtul senkit, erre meg... tessék, nézzünk oldalra; megkaptam a nőt. Persze, már hónapok óta hadakoztam, hogy ez se, meg az se kell, míg végül... erre már nem mondhattam nemet, akárhogy is hangoskodtam. Szóval ezek a kis vita kezdeményezések egyoldalúak voltak; magyarán nem értek semmit. - Pontosan tisztában vagyok a jelentésével, uram. - Szólalok meg végül csendet törve. - Egyedül csak azt nem értem.. Miért? - Vonom fel a szemöldökömet, közelebb csúszva az íróasztalhoz. Hetykén meg is támaszkodom, oldalra döntve a fejem. - Mármint értem... - Nézek a nőre, majd vissza a főnökre. - Kiváló referenciával rendelkezik és tényleg minden megvan benne, ami egy remek társhoz kell. De én nem kértem. S tudja... mégis megkaptam. - A hangszínem nyugodt, semmi izgatottság nincs benne, attól, hogy falfehér vagyok... még talán nem vesztettem annyi vért. - Természetesen nem ellenkezem, csak... magának is jobb volna, ha az emberek életben maradnának, nem igaz? - Jegyzem meg sejtelmesen, amiből Lycoris nem sokat érthet, de a főnök annál többet. Sosem azért lázadtam, mert nem lenne annyira jó egy új társ, vagy, mert nem tartom őket elég kiválónak magamhoz képest. Hanem azért, mert minden egyes ponton... meghal egy személy, aki a közelembe kerül, s ha még valaki halála felíródik a lelkemre, akkor... nem, ezt nem engedhetem. Hiába csökönyös a 'Boss', s hiába cuki ez a hölgyike... én... nem. Nekem nem kellenek újabb halottak; az egész életem egy temetés. Miért akarnék akkor még többet?
Késik, ráadásul megint. Keresztbe font kezekkel ültem a főnök irodájában, újfent Mr. Blair-re várva. Kezdtem nagyon megunni a várakozást. Gyűlöltem, ha lopják az időmet, főleg ha ezzel egyidejűleg tétlenségre is kárhoztatnak. Elfojtottam magamban egy sóhajt, majd az órára pillantottam. Húsz percnél tartottunk, úgyhogy már kezdtem ideges lenni. Nem azért, mert annyira siettem volna bármerre is, vagy mert akkor buzgómócsing lennék a munkámban, nem. Az zavart, hogy az új társam ennyire látványosan semmibe vesz és tesz a közös együttműködésünkre. Tudtam jól, hogy nem örült nekem, ez már az első találkozásunk alkalmával is az arcára volt írva. Akkor úgy voltam vele, hogy még nem is kell. Én sem ismerem őt, ő sem ismer engem, női nyomozóként pedig hozzá vagyok szokva az előítéletekhez. Jó részük általában úgy is elmúlik a terepmunkák után. De ez a tiszteletlen viselkedés felháborított. Fel is tornáztam magam a székből és elindultam az ajtó kifelé. - Senki nem mondta, hogy elmehet Miss Earl. Lassú fordulattal fordultam hátra a főnök irányába, miközben a szemöldökömet is felvontam. - Uram. Léptem felé komoly arccal. - Lehet, hogy Mr. Blair ismételten várat magára, de én szeretném végezni a munkámat, amiért egyébként fizet is. Ráadásul ezzel az irodára sem vetünk jó fényt. Jegyzetem meg cinikusan, de mivel össz reakcióként csak egy székre mutató mutatóujjat kaptam, ezért rossz kedvűen, már-már duzzogva huppantam vissza a helyemre, miközben újra keresztbe fontam a karjaimat. Annyit viszont legalább elértem, hogy a főnök végre felhívta őméltóságát, aki egy újabb fél óra elteltével hajlandó is volt megérkezni. A tekinteteink hamar összeakadtak, így máris alkalmam van arra, hogy szúrósan ránézhessek. Nem mosolygok, mérges vagyok rá és nem is baj, ha ezzel ő is tisztában van. - Leülni! Hallatszik a főnök parancsoló hangja, amit Blair-re, majd egy másik üres székre mutat. - És most próbáljanak végighallgatni úgy, hogy el is jut valami a mondanivalómból a fejükbe. Jó kezdés és kicsit sem bizalomkeltő. Most már nem nézek a társamra, hanem a főnököt fürkészem. Sejtem mire akar kilyukadni, így megpróbálom előre felvenni a pókerarcomat. - Tisztában vannak még a társ fogalmával vagy olyan rég tanultak erről, hogy emlékeztetnem kell magukat a jelentésére? Csendben maradok, egyelőre megtartom magamnak a megjegyzéseimet, miszerint a dolgok nem rajtam múlnak. - Nem véletlen kerültek egymás mellé. És már érkezik is a szentbeszéd, de jó. Lopva oldalra sandítok Blair irányába. Szarul néz ki, mint aki nemrég meszelte volna fehérre a fejét.
A csomagtartó tartalmát fürkészem hosszasan, mintha bármi érdekes is lehetne a fegyverekben. Pedig csak egy szimpla Wallace-kard, amelyet már ezerszer is használtam természetfelettiek ellen, de természetesen a rendőrségre ezzel nem állíthatok be, hogy: "Hé, sziasztok, épp csak a középkori lovagok egyikét alakítom". Röhejes is lenne. Nem beszélve a megannyi karóról, amelyet a vámpírok ellen alkalmazok, vagy csak a tőrök, pengék és egyéb ilyen-olyan eszközökről. Mind-mind másra jó és... igen, vannak veszélyesek is, amik nem éppen valóak tudatlan emberek kezébe. Oké, senkit sem nézek le. De egy természetfeletti fegyver, főként, ha az varázslattal van átitatva, inkább távol tartanám az emberektől.. Halkan felsóhajtva zárom le az autó hátulját, miután magamhoz vettem egy lőfegyvert és az FBI-os igazolványomat. Néha egyre megy a kettő, hiszen nincs különbség a vadászlét és a nyomozói munka között.. Olykor meg kényelmetlen, főleg, ha csörög a telefonom, miszerint lenne egy kis kiruccanás pár vérfarkassal, közben meg igazából épp terepmunkán vagyok a valós állásomban.. Nem is tudom néha szétválasztani a kettőt; hol az egyikből ugrom át a másikba és ekként hazudozom. Hol a főnöknek, hol a társamnak... apropó társam... ennek a hölgynek még nem igazán kellett, vagy legalább is szerencsére. Az összhang köztünk zéró, bár nem is csodálom.. Én erősködtem a főnöknek, hogy nem akarom őt, míg persze a drága 'boss'; "á-á-á, marad.." Ez az én kis rövid történetem... Magyarán semmi sem úgy alakul, ahogy azt eltervezem, vagy éppenséggel, miként elterveztem. A telefoncsörgése szakít ki a gondolatmenetből; a képernyőn pedig 'Mr. Boss' fogad. Áh, remek! A főnökre volt szükségem.. - Igen... tessék? - Szólok bele némileg kedvtelenül, ahogy a vezetőüléshez sétálok, ekként dőlve neki az ajtónak. - Hol a fenében van már? A társa egy félórája várja az őrsön, mármint a rendőrségen és maga még mindig nincs sehol. - Magyarázza, ahogy kissé ideges a hangja. - Nem ártana önnek, uram, némi nyugtató és egy kiadós alvás.. - Jegyzem meg pimaszul, ahogy aztán komolyra váltok. - Ami azt illeti... már úton vagyok, csak volt egy kis gond. - Nézek a véres ingemre, és arra a jókora tátongó sebre, amelyet az a kis mocsok okozott. Mondtam már, hogy imádom a természetfelettieket? - Akkor húzzon bele, ügynök. - Mondja némileg ingerülten. - Nem azért kapja a pénzét, miszerint lófráljon, főként, hogy maga... maga nem is szokott. Nem is értem... amióta beosztottam az újdonsült társához, mintha megőrült volna. Késik, várakoztat, elhalasztja a dolgot... vagy éppen ellenkezik. - Sorolja a sok bla-bla részt, míg én ez idő alatt a szemeimet forgatom. - Tudja, próbálja ki milyen is az, amikor meghal Ön mellett egy-egy ember. - Nyomom ki a telefont, talán bunkón, amiért kapok majd a későbbiekben egy adag fejmosást. Szerencsém lesz, ha nem dob ki az ablakon; a nem is tudom hányadik emeletről. Mindenesetre jelenleg ez nem foglalkoztat.. Könnyedén ülök be a kocsiba, mintha a világ legtermészetesebb módja lenne, s nem késnék sehonnan. Ráérősen megyek a helyszínre, elnyomva magamban a gyomromnál lévő fájdalmat. Ugyan, ez csak katona dolog.. S még átöltözni se volt időm, mert irány a munka... Igen, ez az... Percekkel később becsapom magam mögött az ajtót, megigazítom az ingem és betűröm a nadrágba, ekként gombolva össze magamon a zakót. A jelvényt a külső zsebembe csúsztatom és a fegyvert az oldalamra helyezem. Halkan szisszenek egy-egy mozdulatnál, igyekezve fel se venni a helyzetet. Egyelőre, ha ügyesen taktikázok, akkor se a vér; se a seb nem fog látszani. Ha mégsem, akkor magyarázkodhatok egy sort. "Oh, épp' csak beleestem egy késbe..", vagy nem is; "Megtámadt egy kósza fűnyíró.." Azt hiszem, ez nem fog beválni. Megrázom a fejemet, miként aztán megnézem az időt. Áh, csak egy óra az egész.. Mi az neki, vagy jelen esetben nekem? Gyorsan bemegyek az épületbe és igyekszem megkeresni a pillantásommal a nőt. Eredetileg valami ügyet kéne átvennünk a rendőröktől; vajon azóta elintézte és utánanézett a dolognak, vagy engem várt és közösen kezdjük el? Hm, mindjárt kiderül... de addig is én lelkiekben készítem magam; újabb felmosás.. Bár ezúttal tőle, miként miért is húzom az időt.. Oh, kérlek... ez csak egy kis túlóra. Ki szeret aludni? Én se szoktam; vegyük alapul, hogy... a legtöbb, amit alszom az négy óra. Már, ha sikerül persze, mert, akkor igazán szerencsés alkat vagyok.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
❖ 