Haragudtam magamra. Illetve nem csak magamra, hanem főként Hastingsre, de magamra is, mert túlságosan az érzelmeim befolyásoltak. Mármint sokkal inkább a haragom. Bántott, hogy Blairt cserbenhagyta és egyben a szervezetet is. Nem tudhattuk, hogy miért tette, de valahol nem is volt lényeges. Lehet, higgadtabbnak kellett volna lennem, de aggódtam, hogy az a lány újra bántani fogja Blairt. Még ha nem is fizikailag… de nem kellett volna ennyire védenem, vagy féltenem. Nagyfiú volt, el tudta dönteni, neki mi a jó. Talán fel sem kellett volna még jönnünk Castiellel, de képtelen voltam tovább várni.
A széthúzás pedig szintén nem volt jó, sőt, kimondottan rosszul esett, hogy én voltam az egyetlen, aki próbált kiállni amellett, ami mellett úgy véltem, ki kellene. Hastings áruló volt és amíg be nem bizonyosodott az ellentéte, nem szabadott másképp kezelnünk. (Nem, engem aztán nem érdekelt az „ártatlanság védelme” dolog. Nem voltam a híve…)
A zenék a rádióban a csodás hangulatunkat támasztották alá, így végül feladtam. Próbáltam kommunikálni a két társammal, bár a kérdésem elsősorban mégis Blairnek szólt. Ő volt az egészben az elsődleges, elvégre a lány „hozzá tartozott”. Kihallottam a lágyabb hangszínt a lány nevénél, de nem lepődtem meg. Mármint tényleg nem. Tudtam, hogy sokat jelent neki a lány, csak azt nem, hogy ebből mi lesz. A bizalma mindannyiunknak megrendült, nem? Vagy csak nekem? Már nehéz volt eldönteni.
Elnéztem Castielre a szemem sarkából, és ha figyelt, csak elhúztam a számat. Nem hittem ugyanis abban, hogy a döntés tényleg „közös” lesz. Azonban elgondolkoztam valamin és rájöttem, hogy egy valamire megkérhetném Blairt. Azzal még engem is képes lenne úgymond megnyugtatni és ebben biztos voltam. Ha használná a képességét a lányon, az igazsászérumot, akkor nem hazudhatna nekünk semmiről. Így valóban kiderülhetne, hogy mi volt ez az egész… és még az ártatlanságát is bizonyíthatná vele. Azonban mindenek előtt meg akartam kérdezni Castielt, ő mit gondol erről.
Ahogy visszaértünk a szervezethez, leparkoltam és hátranéztem a párosra.
- Menjetek előre, mi is mindjárt megyünk – A mondat második felénél Castielre néztem jelentőségteljesen, hogy érezze, beszédem van vele.

A lépcsőn leérkezve nem sokat változott a hangulat… mindenki ugyan olyan feszült volt, mint fent a kilátóban. Talán még feszültebb… Nem volt elég, hogy mindenkit felkavart a történtek, a neheze talán csak most jön. A kihallgatás, nem lesz egy sétagalopp. – Rendben van, legyen úgy. – Nem ellenkeztem, inkább beletörődtem, hogy Isaac fog vezetni. – Na, de… hol van a kulcs? – Matattam a zsebeimet… közben a férfire néztem és már vette is elő azt. – Oh, oké. – Vakartam meg a fejemet. Idegességemben el is felejtettem, hogy ő volt az, aki idefele vezetett, így nem volt meglepő, hogy az ő zsebében pihent a slusszkulcs.
Blair hátraült Skye mellé, Isaac a volánhoz ült be… így nekem csak az anyósülés maradt. Egymás után csapódtak az ajtók. Mindenki bekötötte magát, majd miután Isaac beindította az autót, el is indultunk vissza a bázisra. Karba tett kézzel ültem, közben hol az utat figyeltem, hol pedig a visszapillantóra szökött a szemem, és a hátsó két személyre koncentráltam. Isaac-re is csak akkor lettem figyelmes, mikor a rádióval babrált. Eléggé kellemetlenül éreztem magamat, amikor a zenék között váltogatott. – Hmmm… tipikus. – Dünnyögtem legfőképp az orrom alatt, bár biztosan hallották a többiek is… konkrétan az összes depressziós dalt lejátszották a rádióban… hihetetlen... A fejemet ráztam, miközben a jobbomon néztem ki a kocsi ablakán.
Kicsit elkalandoztam gondolatban, ahogyan a tájat néztem… még mindig a kihallgatáson járt az agyam. Aggódtam a lány miatt. Hiába derül ki bármi is abból a beszélgetésből… fogalmam sincs mi lesz azután… Mi lesz Skye-al? Nem merek belegondolni, hogy… esetleg… ki kell… végeznünk? Blair helyzetét sem tudom elképzelni, vajon min megy keresztül… jó, persze vannak ötleteim…
Nagyot nyelek, majd egy kellemes dallam zökkent ki… Isaac, normális zenét rakott be, miután a rádió cserben hagyott minket, ilyen téren… A kérdésére lettem figyelmes, amit a másik férfi felé intézett…
Rám nézett egy pillanatra, én viszont apró fejrázással jeleztem neki, hogy sejtelmem sincs mit fogunk csinálni. A tekintetemet ezután hátra fordítottam, mivel a válaszra én is kíváncsi voltam, így csendben füleltem.
Számítottam erre a válaszra… viszont ahogyan közölte velünk… na, az… az volt meglepő. Komolyan és határozottan adta a tudatunkra a „tervet”. – Akkor ezt megbeszéltük… – Válaszoltam és ismét az utat kémleltem. Már egy ideje úton voltunk, így a bázis körvonala kezdett kirajzolódni előttünk. Nem kellett tíz perc sem és már oda is értünk. A mellettem ülő férfi megállította a járművet. Kikapcsoltam az övet, majd kiszálltam az autóból és vártam a többiekre, hogy együtt menjünk be az épületbe.

401 words ••• Somebody ••• note: ••• kredit

Az utóbbi időben túl sok nehéz szituációval kellett megbirkóznom. Skyler lelépése, Raleigh visszatérése, és most ez. Mintha nem éltem volna meg elég szörnyűséget gyerekkoromtól kezdve. Vagy talán rosszul fogtam fel. Minden amiatt a gyerekkori hiba miatt volt, ami miatt mindkét fivérem életét vesztette. Büntetést érdemeltem a sorstól, amiért vér tapadt a kezemhez, s ha így néztem a dolgot, meg is érdemeltem minden rosszat. Csakhogy ostobaság volt tőlem az ellenkezőjét gondolnom. Ostobaság volt újra beengednem az érzelmeimet a burok alá, amit magam köré vontam. Skylert pedig végképp nem szabadott volna közel engednem magamhoz, de talán még a társaimat is még távolabb kellett volna taszítanom, mielőtt még nekik is miattam kell szenvedniük.
Nem érdekelt, hogyan dönt Isaac és Castiel, nem számított, ki vezeti az autót, a sofőr nem változtathatott a tényeken. Skylert árulóként kellett kezelnünk, amíg be nem bizonyítja az ellenkezőjét, bár ebben egyelőre kételkedtem. Hiszen, ha nem is ő okozta Hazel halálát, engem elárult, ezen semmi sem változtathatott.
Amint döntöttek, és Isaac előhalászta a kulcsát, kinyitottam a hátsó ajtót Skylernek, majd minden hezitálás nélkül beültem mellé, nem pedig a másik oldalra, így középre kellett húzódnia, vagy az ülés túlsó oldalára. Kellemetlen volt, hiszen az az énem, aki még mindig... szerette a lányt, meg akarta vigasztalni, megfogni a kezét, vagy csak megérinteni az arcát. Akaratlanul is eszembe jutott az első randink, amikor a haja betemetett mindkettőnket, és úgy éreztem, megtaláltam a saját kis menedékem. Aztán minden szertefoszlott.
Ahogy zötykölődtünk a bázisra vezető úton, végig a lányon volt a pillantásom, nem tudtam és igazából nem is akartam máshová nézni. Gondolkodtam, a közösen eltöltött pillanatokon, miközben próbáltam kitalálni, hogyan tovább. Ekkor szakított ki a gondolataimból Isaac, aki a visszapillantóból vizslatott engem. Az is csak ekkor tűnt fel, hogy zene szól a kocsiban.  
- Kihallgatjuk Skylert. Elmondja azokat a dolgokat nektek is, amiket nekem mondott. Majd közösen döntünk, ahogy mindig szoktunk mindenről. - A hangom teljesen érzelemmentes volt, kivéve akkor, mikor a lány nevét mondtam ki. Akkor némileg ellágyult, és egy pillanatra rá is néztem, majd vissza Isaacre, már amennyire láttam őt a sötét autóban.

words: 333 ❖ hold on ❖ note: ❖ kredit

Talán nem volt jogom haragudni Hastingsre. Legalábbis azért nem, amiért haragudtam. Nem engem bántott meg, nem engem hagyott cserben, nem engem hagyott el, miközben megígérte, hogy ilyet sosem tenne. De nem tudtam parancsolni magamnak. Fájt, ahogy Blairrel bánt, mert tudtam, hogy mennyire rossz lehet neki és a barátomnak tartottam. Fontos volt nekem és nem akartam, hogy szenvedjen egy ilyen lány miatt, aki talán meg sem érdemli. Mindenesetre talán olyanba ütöttem az orrom, amibe nem kellett volna. Épp ezért végül már nem mondtam semmit, csak hagytam, hogy a dolgok úgy menjenek, ahogyan akarnak. A feszültség bennem mégsem oldódott.
Castiel kérdésére hanyagul vontam vállat, hisz fogalmam sem volt, miről beszél.
- Nem nagyon nézek filmeket… - Néztem rá komolyan, majd elhúztam a számat. Nem volt gyerekszobám, és felnőttként sem azzal töltöttem az időmet, hogy filmeket bámuljak. Illetve csak nagyon ritkán. Nem igazán ugrott be egy rendőrös film sem, amit esetleg láthattam, így ennyiben is hagytam. Azért hálás voltam Castielnek, hogy ha nem is szándékosan, de mégis próbálta oldani a bennem levő feszültséget.
Bár az „vigasztalt”, hogy mindenki más is igazából feszült volt. Leginkább a légkör. Sóhajtottam egy aprót és követtem Blairt meg Hastingst lefelé, miközben el-elnéztem Castielre, hogy ő jön-e. Végül lent az autóhoz indultam, de Blair kérdése megállított. Ránéztem, majd a lányra, végül sóhajtottam.
- Majd én vezetek. – Pillantottam végül Castielre és nyújtottam a kezemet a kulcsért; őszintén szólva le sem esett elsőre, hogy a kulcs igazából nálam van, így néhány másodperc után legyintettem és előhalásztam a saját zsebemből. – Nálam van, bocs. Menjünk, sok a teendőnk még a kisasszonnyal – A megjegyzéseimet azért nem bírtam magamban tartani, de legalább már nem akartam rá fegyvert fogni. Nem néztem rájuk, csak az autóhoz lépve kinyitottam, beszálltam, övet csatoltam és vártam, hogy mindenki beszálljon. A visszapillantó tükörből néztem el Hastings felé, és elgondolkodtam néhány pillanatra. Mi van, ha ártatlan? Akkor elég szép bocsánatkéréssel kell majd előrukkolnom. Ez a gondolat csupán néhány pillanatra vert szöget a fejemben, utána el is tűnt.
Amint mindenki az autóban volt, beindítottam és el is indultunk a bázis felé. A nyomasztó csend viszont hamar zavarni kezdett, így bekapcsoltam a rádiót és váltogatni kezdtem a csatornák között. Valahogy a depressziósabbnál depressziósabb zenéket nyomatták, így egy idő után feladtam és a pendriveról indítottam valami kevésbé nyomasztó zenét.
- Szóval, mi a terv, ha visszaértünk, Blair? – A visszapillantó tükörből ezúttal ránéztem, mert most nagyon is ő volt a főnök. Az ő majdnem-barátnőjéről volt szó és én már meg sem próbáltam dönteni az ügyében. Castielre is vetettem egy pillantást, majd inkább az útra fókuszáltam.

Szinte tapintani lehetett a feszültséget… bár ez egyáltalán nem volt meglepő, hiszen elég érzékenyen értintett mindenkit a téma. Mindannyian a végére akartunk járni a dolognak… hogy mégis ki állhatott amögött, ami végül Hazel halálához vezetett…
Jó pár szóváltás után döntés született. Skyler csuklóján szinte hallani lehetett a képzeletbeli bilincs kattanását. Amint elindult vele Blair, nem is nézett ki másként… olyan volt, mint amikor a bűnözőt elfogják a rendőrök. Éppen viszik kihallgatni, vagy már azonnal a börtönbe. Talán ezért is ugrott be az egyik jelenet valamelyik sorozatból… – A filmekben is alkalmazni szokták ezt a módszert, nem? – Kérdeztem Isaac-től oldalra billentett fejjel.
A lépcső felé vettem az irányt, majd néhány perc múlva már lent is voltam az alján. A tekintetem rögtön az autón, illetve a közelében álló két személyen akadt meg. Skye egyáltalán nem ellenkezett… a helyzethez képest nyugodt volt… beletörődött, hogy velünk kell jönnie. Legalábbis kívülről úgy tűnt, de persze fogalmam sincs mi játszódhatott le a fejében. Azt viszont be kellett látnia, hogy ez volt a lehető legjobb döntés a részéről. Ha nem akart bajba kerülni, akkor kénytelen volt engedelmeskedni a parancsnak.
Hmmm… jobban belegondolva csodálkoztam is, hogy nem estünk rögtön egymás torkának a fenti beszélgetés kezdetekor… Mindenki saját magához képest nagyon is jól kezelte a helyzetet. Pislogtam párat majd Blair mondandójára lettem figyelmes… hirtelen nem tudtam megszólalni, így egymást követő bólogatással jeleztem felé, hogy nekem megfelel. A mellettem álló férfire pillantottam, végül egy kérdést intéztem felé. – Öhm… Szeretnél te vezetni, vagy én üljek a volán mögé? – Igaz nem volt határozott a kérdés és feleslegesen is tettem fel, mert tudtam rá a választ… „Majd én vezetek”… viszont a kettőnk lelki állapotát, ha nézzük én nyugodtabb voltam, mint Isaac. Mindenesetre vártam a válaszát és ezzel a döntést az ő kezébe adtam.

289 words ••• Somebody ••• note: ••• kredit

Nem tudtam volna ezekre a szavakra akkor sem felelni, ha nem bukkannak fel a társaim. Egy kissé ideges pillantást küldtem feléjük, majd a tekintetem azonnal visszavándorolt Skyler arcára, miközben a fejemet ingattam. Bele sem akartam gondolni abba, hogy elveszíthetem, habár nagyon úgy tűnt, valójában sosem volt az enyém. Egy részem mégis úgy érezte, hozzá tartozik, a halála említése pedig valódi rémülettel töltött el.  
Nem voltam biztos abban, hogy valaha újra bízni fogok-e a lányban vagy sem, de abban biztos voltam, hogy meg akarom védeni. Talán a kihallgatás után nem látjuk egymást többet, nekem viszont már elég lesz a tudat, hogy valahol életben van, biztonságban. Az már egészen más kérdés volt, a többiek hogyan vélekednek erről, nem-e válik üldözötté a lány, miután elhagyja a testvériséget. A gondolat is fájdalommal mart belém, de mégis hogyan máshogy alakulhatott volna? Sokkal jobb volt nekem érzelmek nélkül az élet.
Hiába voltunk négyen, ahogy a lépcsők felé haladtam a lánnyal, úgy éreztem teljesen egyedül vagyok és körülvesz a sötétség. Már az csodának számított, hogy rendesen levegőhöz jutottam. Rengeteg érzelem kavargott bennem, főként a lány miatt, de a csapatban lévő széthúzás sem segített sokat a helyzeten. Értettem Isaac nézőpontját is, és tudtam, ostoba vagyok, amiért ennyire óvom Skye-t, mégsem tudtam másképp cselekedni.
Ahogy kiértünk az épület elé, elengedtem a lány csuklóját, és lepillantottam rá, bár én magam sem tudtam, miféle kifejezés ülhet az arcomon. Csalódott voltam, dühös, és leginkább fogalmam sem volt róla, mit művelek.  
- Ti üljetek előre, mi beülünk hátra. Ha nektek is megfelel így. - intettem a fejemmel a kocsi irányába, de amíg nem hagyták jóvá a többiek is, nem moccantam. Nem akartam megint ellenük beszélni, vagy helyettük dönteni.

words: 275 ❖ hold on ❖ note: ❖ kredit

Hastings egész egyszerűen dühített: és talán nem pont azért, amiért elő kellett őt állítanunk. Nem azért, amiért kérdőre akartuk őt vonni. Úgy értem… én maximum azért akartam igazán kérdőre vonni, amiért magára hagyta Blairt. És tudtam, hogy mérhetetlenül ostoba vagyok emiatt. És rossz vezető, rossz csapattárs: nem Hazelre gondoltam elsősorban. Rá is, de… Blair elsődleges volt még ebben a helyzetben is. És talán pont emiatt lettem volna képes bántani a lányt. A düh és a harag miatt, ami bennem tombolt az irányába.
- Hmphm… - Ennyit tudtam reagálni végül Castielnek, mert féltem, lemorgom őt is, jobban, mint azt megérdemelné. Rá például nem haragudtam, nem volt miért. Azonban Blair is megszólalt végül, így mély levegőt vettem, és csak a szemeimet forgattam meg. Hogyne. Persze. Haja szála se görbül a lánynak, aki bántott. Csak magamban morogtam, ahogy a fegyveremmel szórakoztam az ujjaimmal. Két pillanat se kellett volna hozzá, hogy újból bebiztosítsam és rálőjek: elég lett volna egy gyanús mozdulat a részéről.
Nem nagyon figyeltem arra, hogy milyen lelkiállapotba került a lányt, csak Castielre pillantottam végül a szavakra. Értetlenül pislogtam rá.
- Jó zsaru meg… rossz zsaru? Miről beszélsz? – Sietve felzárkóztam mellé. – Mi volt ez a szöveg? Nem vagyunk zsaruk – Fogalmam sem volt róla, miből vagy kitől, honnan idézett, vagy volt-e bármi valódi jelentése annak, amit mondott, de… mindenesetre kicsit elterelte a figyelmem a valódi problémáról. A lányról.
Mindent félretéve viszont kezdtem kívülállóként is érezni magam, főképp amiatt, mert nem volt nagy egyetértés a csapatban.

Puskaporos volt a levegő, szinte tapintani lehetett a feszültséget. Egyikünknek sem állt szándékában, hogy eldurvuljon a helyzet. Sőt akár ki is jelenthettem volna… míg meg nem láttam, ahogy Isaac pisztolyt ránt mellettem. Azt azért nem hittem volna róla, hogy el is sütné, de bevallom őszintén azért kinéztem volna belőle. Blair hatással volt rá ezért sem tette… talán Skye-nak ez volt a szerencséje, ha Blair nem lenne itt, akkor Isaac habozás nélkül belé eresztett volna egy golyót. Próbáltam jó szándékkal fellépni és ezzel oldani a feszültséget, de Isaac szinte leteremtett. – Lestrange… most miért mondod… – Sóhajtottam egyet és a tekintetemet félig felé fordítottam. Mindenki a vezetéknevekkel dobálózott, valahogy ez rám is rám ragadt… Nem mondtam már semmit, mivel egy dologban igazat adott nekem. Meglepődtem. A további beszélgetésüket csendesen figyeltem… nem akartam beleszólni… csak annyit szerettem volna, ha a lánynak semmi baja nem esik és elvitetni a bázisra, ahol normális keretek között kikérdezzük.
Egy pillanatig azt hittem rosszabbra fog fordulni a helyzet, de végül egy hatalmas kő esett le a szívemről. Valamilyen szinten örültem, hogy Skye engedelmeskedett, viszont amikor elindultak a kijárat felé, láttam oldalról a lány arcát… Elszomorodott. Konkrétan megsajnáltam szegényt. Karba tett kézzel néztem, ahogy Blair a karjánál fogva viszi a lányt… ezalatt odaléptem Isaac-hez. – Hmmm... Igaz nem beszéltük meg, de ezt a „jó zsaru, rossz zsarus” dolgot teljesen máshogy képzeltem el. – Isaac tekintetét fürkésztem és egy vállvonás után elindultam én is lefelé.

232 words ••• Somebody ••• note: ••• kredit

Zack már nem volt képben, mégis fájtak a lány szavai. Tudtam, hogy fontos volt neki a férfi, talán azt is, hogy volt köztük valami, így érthetetlen volt számomra, ez miért zavar engem. Ám így, ahogy kimondta a szavakat, azok az éles késként fúródtak belém. Nem is reagáltam semmit a szavakra, elfordítottam a fejemet is, nem akartam, hogy lássa rajtam a csalódottságot, ami amúgy is érzékelhető volt.
- Nem erre gondoltam, nem kellett volna velünk jönnöd, csak... - A fejemet ingattam. Még belegondolni is rossz volt, hogy Hazel helyett neki esik baja, vagy még rosszabb. Az ő halálát nem viseltem volna el, még most, ebben a helyzetben sem, mikor egy részem árulónak tartotta.
Folytattam volna, a tudtára akartam adni, hogy nem kívánom a halálát és soha nem is fogom, de közben meghallottuk a lépteket, majd a társaim rövidesen fel is bukkantak. Így legalább nem csúszott ki a számon a vallomás, bár sokkal rosszabb volt a lány arcán látni a megdöbbenést, talán némi fájdalmat is láttam rajta. Én is elárultam őt, még ha az én esetemben ez jogos is volt. Rosszul éreztem magam tőle, főleg Isaac reakciója miatt.
- Sajnálom! - ismételtem meg.
Legalább Castiel nem lépett fel ellenségesen, bár a másik férfi reakcióját is értettem. Én magam is felemelt fegyverrel léptem az üvegszobába, de míg én nem tudtam volna ártani a lánynak, addig Isaac képes lett volna rá, láttam a tekintetében az elszántságot.
- Lestrange! - szóltam a férfire, újra a vezetéknevén szólítva, mert a helyzet megkívánta a hivatalosságot. - Nem esik baja a lánynak! - jelentettem ki, még mindig a csuklóját fogva, majd a férfiről őrá emeltem a pillantásom.
- Gyere velünk, és megígérem, hogy nem esik bajod. A többieknek is hallaniuk kell, amit nekem mondtál. - fújtam ki a levegőt kissé ingerülten, és a lépcső felé kezdtem húzni a lányt, amennyiben engedte, s ha a többiek sem akadályoztak meg benne. Egyáltalán nem örültem, hogy az egyik társam ellen kellett fellépjek, de... nem eshetett baja Skylernek. Akkor sem, ha valóban elárult minket.

words: 332 ❖ hold on ❖ note: ❖ kredit