Heves voltam. Talán. De talán pont így volt jó – valakinek ugyanis képesnek kellett nem hímes tojásként bánnia Skyler Hastings személyével. Ezért is fogtam rá a fegyvert és készen álltam rá, hogy meghúzzam a ravaszt. Megölni nem akartam, hisz várt még rá egy alapos vallatás, de nem féltem volna attól, hogy megsebezzem. Talán ez volt bennem egyszerre a jó és a rossz is. A társunk volt, jogilag még mindig az, mégis csak az árulót láttam benne. Egy olyan személyt, aki nem tartozott közénk és aki jól tudtam, hogy engem nem is kedvelt. Szóval nem volt okom jónak lenni hozzá. Nem, konkrétan nem. De Blair miatt nem árthattam neki. Tudtam, hogy neki fontos. Még ha nem is akarja bevallani magának, a tekintete elárulta. Az, ahogyan Skylert nézte, ahogyan megragadta a csuklóját, ahogyan kérlelte… bár a szemforgatás a részemről nem maradt el. Egy nagyobb sóhaj hagyta el a számat és hagytam, hogy Castiel emeljen szót ezúttal, bár ő is túl kedves volt.
- Ne ígérj ilyesmit, Doyle. Közel sem tudjuk, mi lesz ezzel a lánnyal – A fegyvert továbbra is a lányon tartottam, ahogyan lassan Blairre néztem kérdőn. Némán azt kérdeztem a tekintetemmel, hogy jól van-e, minden rendben van-e… Aztán visszapillantottam a lányra.
- Jobb, ha együttműködsz, ebben Doylenak igaza van. Okunk van rá, hogy így bánjunk veled, de ezzel nem mondtam újat – Közelebb léptem hozzájuk, lassan leengedve a fegyvert. Tudtam, hogy megérdemelte volna, hogy meglőjem, de nem tehettem. Blair miatt nem. Bebiztosítottam az eszközt, de figyeltem a lány minden mozdulatára. Ha gyanús mozdulatot tett volna, azonnal kibiztosítom a fegyvert, hogy ezúttal tényleg rátámadjak.

Isaac nem bírt várni tovább, így elindult felfelé. Követtem, ahogy tudtam, de jó pár fokkal előttem járt. Szerencsére megvárt az ajtónál és szinte egyszerre léptünk be. Viszont ahogy azt megtettük, abban a másodpercben változott meg minden…
A mellettem levő férfi hirtelen rántotta elő a fegyverét, amellyel Skyler-re célzott. Bevallom az a gyors mozdulat engem is arra késztetett, hogy támadjak, és önkénytelenül is a fegyveremhez nyúltam. A bal kezemet a farzsebemben lévő pisztoly közelébe tettem. Megfogtam az eszközt, viszont nem rántottam elő. Abban a pozícióban maradtam. Figyeltem az eseményeket. Mindenki feszült volt, ami nem is csoda, mert inkább az lett volna a furcsa, ha teljesen nyugodtan álltunk volna az egészhez...
Skyler teljesen meglepődött, amikor meglátott minket. Meg tudtam érteni, mivel nem számított arra, hogy mi is megjelenünk. Blair megszorította a csuklóját, majd ráparancsolt, hogy jöjjön velünk. Skyler ellenkezett kicsit, viszont én nem akartam, hogy ez a dolog eldurvuljon, így cselekednem kellett… Tettem két lépést a lány felé. A szabad kezemet a levegőben kitartva szólítottam meg Skyler-t. – S… Hastings. Ha tanácsolhatom, akkor jobb lesz, ha együttműködsz velünk… Nem esik bántódásod… Ezt megígérhetem, de ahhoz engedelmeskedned kell. – Szaporábban vettem a levegőt… ha csak egy rossz mozdulatot tesz a nő, akkor Isaac meglehet, hogy abban a pillanatban lelövi. Nagyot nyeltem. – Rendben? – Kipréseltem magamból egy mosolyt és úgy tettem fel a kérdést… Csak abban tudtam reménykedni, hogy elfogadja a javaslatomat…

225 words ••• Somebody ••• note: ••• kredit

Egy részem szeretett volna ránézni, de tudtam, ha megteszem, még jobban fog fájni. Hiszen... szerettem őt, még ha magamnak is alig tudtam beismerni, így volt. Életemben először szerettem valakit, aki ahogy lehetősége volt rá, elhagyott. Szerettem volna visszatérni a kezdetekhez, nem érezni semmit, csak felületesen, de már nem tehettem. Az érzések alattomosan bekúsztak a bőröm alá.
- Nem tudtál volna felhagyni a nyomozással, miután ígéretet tettünk egymásnak? - Szinte alig hallatszott, amit mondtam, rekedt, erőtlen volt a hangom. Valahol értettem a lányt, én sem mondanék le a bosszúról, ha elveszítenék valakit, aki számomra fontos, ugyanakkor... őt sem hagytam volna hátra egy ilyen dolog miatt. - Nem akartalak látni, mégis itt vagyok. - nevettem ugyanolyan élettelen hangon. Egy részem ott akart lenni, látni akarta őt, mintha sosem szakadtunk volna el egymástól.  
Nem igazán értettem a szavait, hiszen valóban Zack miatt mentünk oda, akiről én pontosan tudtam, hogy nem lehet ott, hiszen az utolsó szavait talán pont én hallottam. Másrészt... mégis miért akarta Skye, hogy ott legyünk? Mi akart Astrid, s egyáltalán ki volt ő nekünk? Az egésznek nem volt semmi értelme.
- Mégis megtetted. - szögeztem le kissé dühösen, de mielőtt folytattam volna, lépteket hallottam. Megfordultam, arra számítva, a társaimat pillantom meg, s így is lett. Isaac és Castiel bukkantak fel, Isaac volt elől, fegyverrel a kezében, amit egyenesen a lányra szegezett. Csak úgy, mint korábban én is. Nem lepett meg, hogy azelőtt “törtek ránk”, mielőtt szóltam volna, hiszen eléggé megfeledkeztem az idő múlásáról, mióta megláttam Skylert.
- Sajnálom. - fordultam a lány felé bocsánatkérő arccal, hiszen ezzel én is elárultam őt. Ha csak rólam lett volna szó, nem teszem meg, viszont itt az Ötökről volt szó. - Velünk kell jönnöd. Kérlek. - léptem elé, egyik kezemet a csuklójára fonva. Borzalmasan éreztem magamat, de ki kellett hallgatnunk hivatalosan is, mint az Ötök vezetői.   

words: 302 ❖ hold on ❖ note: ❖ kredit

Nem tartottam túlságosan jó ötletnek, hogy Blair egymaga találkozzon Hastings-el, de nem volt más választásom, mintsem hagyni neki. Joguk volt néhány perchez, amit kettesben tölthettek, hisz volt mit tisztázniuk. Viszont a nagyobb része ránk is tartozott, a többi vezetőre: méghozzá Hazel halála és az árulás ténye. Ideges voltam, feszült és minden pillanatban készen álltam arra, hogy további gondolkodás nélkül felsétáljak az emeletre. Aztán amikor Doyle cigarettával kínált, elfogadtam és megköszöntem egy biccentéssel a tüzet is. Sokkal hamarabb szívtam el a dohányt, mintsem kellett volna. Ahogy a cigi a földre esett a kezemből, összetapostam, a következő pillanatban pedig elindultam felfelé.
- Én nem várok tovább, Doyle – Közöltem hátranézés nélkül, de fent végül meg is álltam, hogy beérjen ő is engem. Aprót bólintottam, majd kibiztosítottam a fegyvert a kezemben – ami amúgy végig a kezemben pihent. Még volt néhány lépcsőfok, amit már ketten tettünk meg, így tárult végül a szemünk elé a páros látványa. A fegyveremet azonnal a lányra szegeztem, mindenféle kérdés nélkül, majd Blairre pillantottam, aki feltehetőleg még háttal állt nekünk és a lánynak is.

Isaac-kel közösen osztoztunk a levegőn egy szobában. Beszélgettünk, viszont nem igazán tudtam rá figyelni, mivel valamiért egyfajta késztetést éreztem, hogy foglalkoznom kellene a fegyveremmel. Előkaptam és hozzákezdtem a folyamatnak. Miközben csináltam a dolgomat, pont akkor lépett be az egyik tagunk a helyiségbe. Blair volt az. Lehetett érezni rajta a feszültséget. A hírt, amit közölt velünk, attól szerintem a szavunk is elállt, legalábbis az enyém biztosan. Éppen a pisztolyomat tisztogattam, de megfagytam a folyamat közben. Szinte éreztem a csontjaimban, hogy készül valami a háttérben. Szokták mondani, hogy ez a vihar előtti csend… tökéletes kifejezés rá. Mindketten belegyeztünk, hogy követjük Blair-t a találkozóra. Így is tettünk.
Beesteledett már mikor úton voltunk a megadott címre. A főhadiszállástól nem is volt olyan messze, így rövid idő alatt odaértünk. Blair megkért minket, hogy várjunk lent, amíg ő „elintézi” egyedül… persze azért reméltem, hogy nem lesz semmi gubanc és nekünk nem kell „beleavatkoznunk” a dologba. Mondjuk, Blair könnyedén boldogul egyedül is, de már csak a tudat, hogy ha kellett a segítségünk mi ott voltunk neki.
Miközben várakoztunk, elővettem egy szál cigarettát. Isaac felé fordultam és neki is odanyújtottam a dobozt. Megkínáltam. Ha vett belőle, akkor elővettem az öngyújtómat és nem csak a sajátomat, de az övét is meggyújtottam vele. Beleszívtam, majd egy mosoly keretében fújtam ki az orromon a füstöt. Legfeljebb tíz perce állhattunk és várhattunk lent. Ha addig nem is voltam feszült… a várakozás, plusz a beszélgetés, ami lehallatszott, kiváltotta belőlem azt az érzést. A cigim végét már remegő kézzel dobtam le a lábam elé. Eltapostam, majd a mellettem lévő férfire néztem… nem voltam benne biztos, hogy mi játszódik le benne, mivel nehezen lehetett olvasni az arcáról, hogy éppen mit érezhet. De talán ő is feszült lehetett. Végül egyik pillanatról a másikra elege lehetett az egészből és elindult felfelé a lépcsőn. – Isaac, váárj! – Szóltam neki azért visszafogottan, hogy a fentieknek ne tűnjön fel, hogy közeledünk hozzájuk. Nem volt mit tenni, követtem a férfit.
Isaac, amint felért meg is állt… viszont én pár másodperc múlva értem csak fel, majd közelebb léptem hozzá és a vállára tettem a kezemet. – Köszi, hogy megvártál! – Fújtam ki a levegőt, végül Skyler-re és Blair-re szegeztem a tekintetemet.

356 words ••• Somebody ••• note: ••• kredit

Először azt nem akartam elhinni, érzelmeket táplálok valaki iránt, aki ráadásul Ötök tag, végül azt nem akartam elhinni, hogy lelépett. Mintha semmit sem jelentett volna neki mindaz, amit éreztünk, amit ígértünk. Mintha én nem jelentettem volna neki semmit.  
- Nincs mentséged? - suttogtam, miközben elfordultam tőle. Igaz, hogy az volt az első mondatom hozzá, ne jöjjön kifogásokkal, de még valódi magyarázata sincs? Nem értettem a lányt, ahogyan magamat sem. Tényleg nem kellett volna odamennem, kivonhattam volna magam a feladat alól. Nem gyávaság lett volna, inkább bölcs döntés. Már mindegy volt, ott voltam, vele egy légtérben, összezárva.  
Érzékeltem őt a hátam mögött, de tényleg nem érdekelt az se, ha szó szerint hátba szúr. Legalább nem kellett volna többé éreznem az árulása okozta fájdalmat. Hiszen bármit is mondott, elárult. Ha magát a csapatunkat nem is, engem mindenképp.
Meghökkentem. Tudtam, hogy kíváncsi, mi történt Zackkel, azt is, hogy közel álltak egymáshoz, na de... kerestette a gyilkost. Ráadásul tudtán kívül a saját nővérével.
- A nővéred? - kérdeztem vissza, válaszra nem is igen számítva, szinte csak kicsúszott a kérdés a számon. - Fontosabb volt neked a gyilkost megtalálni, mint én? - Végül leszűrtem a legfontosabbat belőle, amit már csak a tettem miatt is nehéz volt kiejteni. Nem én öltem meg Zacket, de részben az én hibám volt, vagyis... nem tehettem róla. Ha odamegyünk csapatostul, mindannyian meghalunk. Még ha nehéz is volt ilyen döntést hoznom, helyesen cselekedtem. Csak épp sem Skyler, sem a többiek nem így gondolnák, ha kiderülne, ezért is kellett titkolnom. Így volt a legjobb mindenkinek.
Nem néztem rá, hallgattam a szavait, majd továbbra is magam elé meredtem, mikor elhallgatott. Nem nézhettem rá, mert minden egyes sejtemet vonzotta magához. Ha odafordítom a fejem, talán képtelen leszek tovább haragudni rá, holott jogosan voltam dühös.  
- És Hazel halála? - nagyot nyeltem. Bármilyen kegyetlenül is hangzik, nem érdekelt sem Hazel, sem az említett Astrid. Ez is csak azt bizonyította, hogy önző alak vagyok, de csak és kizárólag az érdekelt, amit velem tett. Nem érdekelt, hogyan halt meg a nő, legalábbis abban a pillanatban nem, mégis meg kellett kérdeznem. Tudnom kellett, ahhoz volt-e köze.  

words: 346 ❖ hold on ❖ note: ❖ kredit

Rossz érzés volt fegyvert fogni arra a személyre, akinek nemrégiben még elárultam a legféltettebb titkaimat. Egyenesen pokoli volt, de mi mást tehettem volna? Egyáltalán nem bíztam a lányban, az elmúlt időszakban csak arra tudtam gondolni, hogy átvert, valamint az okát próbáltam fejtegetni. Épp emiatt utasítottam el Larissa és Isaac ajánlatát is, mert nem húzhattam ki magam ez alól. Az ő szájából kellett hallanom mindent, mert az igazság, még ha fájdalmas is, sokkal jobb volt mint tudatlanságban élni. A bizonytalanság, a találgatások... annál semmi sem lehetett rosszabb.
A fejemet ingattam, majd végül eleget tettem a kérésének, mikor egészen közel jött. Leengedtem a fegyvert, még el is tettem a pisztolytáskába. Végtére is, ha csapdába akart volna csalni engem, akkor is ő húzza a rövidebbet. Nem csak a mágiában voltam jobb nála, de közelharcban is, ráadásul odalent várakoztak a többiek.
- Ugye tudod, hogy hatalmas ostobaságot csináltál? - suttogtam, majd nagyot sóhajtva elfordítottam a fejemet egy pillanatra, mielőtt újra ráemeltem volna a tekintetem. - Ha igaz mindez, a menekülés a lehető legrosszabb döntés volt a részedről. Miért mentél el? Megígérted, hogy nem hagysz el. - néztem rá komolyan, a lehető legjobban elrejtve az érzelmeimet. Nem engedhettem, hogy lássa rajtam a csalódottságot, a fájdalmat, amit miatta éreztem.
Már nem érdekelt, ha csapda, nem érdekelt, ha rám támad, bár ennek jelét sem mutatta. Hátat fordítottam neki, s odasétáltam az egyik üvegfalhoz. Tudtam, hogy nehéz lesz látnom őt, de korántsem gondoltam, miszerint ennyire fájni fog. Képtelen voltam ránézni anélkül, hogy feltépném a sebeket, amiket ő okozott.

words: 250 ❖ hold on ❖ note: ❖ kredit

Ledermedem anéhány hosszabb pillanatra, mikor jött az üzenet. Ha nincs ott az a démon, valószínűleg össze is omlok, vagy szétverek valamit. Először nem is tűnt fel, hogy a jel elvándorolt a helyéről, nem a szimbólumokkal voltam elfoglalva, csak ki akartam deríteni, mit akar a lény. Amint a kézfejemre vándorolt a jel, felhívta magára a figyelmemet. A macska ott virított, mintha csak nevetne rajtam. Elmorogtam néhány szitokszót, de a dühömet semmi sem csillapíthatta. Nem is dühös voltam, illetve nem csak dühös. Csalódott, elkeseredett. Megbántva éreztem magamat, elárulva, s mindez a felszínre tört, amint felvillant az üzenet a bőrömön. Pontosan tudtam hová kell mennem, csak épp nem tudtam, akarok-e. Mennem kellett, nem hagyhattam megszökni, tudnom kellett mindent, amiken egészen idáig emésztettem magam. Tudnom kellett, miért tette, igaz volt-e bármi is abból, amit mondott, hiába tudtam, hogy az egész hazugság volt. Az ő szájából kellett hallanom.
Magam mögött hagytam a démont, egy fél-magyarázattal letudva, fontosabb dolgom lett, mint vele társalogni. Amúgy sem bíztam benne, nem tehettem, bármennyire is meggyőző volt.
Az üzenetben az állt, egyedül menjek, s egy részem nem is akart belevonni senkit. Csakhogy nem egy átlagos ember voltam, egy vadász, egy vezető, akinek kötelességei vannak a csapata, a Testvériség felé. Be kellett avatnom őket, előtte azonban át kellett gondolnom mindent. Hazaérve nem kerestem fel őket azonnal, elvonultam a szobámba, egy pohár ital mellett átfuttattam minden lehetséges opciót a fejemben, mégis mindegyik alkalommal ugyanoda lyukadtam ki. Szólnom kellett a többieknek.
Beesteledet, mire elindultunk a bázisról, arra a helyre, amit az első randinkon mutatott nekem a lány. A mellkasom sajgott, minél közelebb kerültünk az épülethez, a fejem zavaros volt, a gondolataim csapongtak. Újra és újra azokra a pillanatokra tudtam gondolni, mikor úgy éreztem, könnyedén bele tudnék szeretni a lányba. Csak egy hajszál választott el tőle, hogy belezuhanjak a szakadékba, amit talán... talán megtettem. Talán szerettem őt, de erre gondolni sem akartam. Nem tudtam, túlságosan... fájt. Pokolian fájt.
A többieket megkértem, várakozzanak odalent, de akár ott is kihallgathatták a beszélgetésünket, hiszen az egész épület kongott az ürességtől. Igyekeztem nem gondolni erre, ahogy egy pisztollyal felsétáltam a lépcsőkön, egészen az üvegkalitkáig, ami már nem szép volt, inkább nyomasztó. Mintha minden negatív érzésem bepréselődött volna az üvegfalak közé.
- Ne... ne is kezdd el! - kértem, amint kiejtette a nevemet a száján. A fegyvert még mindig a magasba tartottam, így egyenesen rá szegezve. Nem akartam bántani, talán nem is tudtam volna, de tudnia kellett, hogyan érzek. Tudnia kellett, hogy nem bízom benne többé. - Eljöttem, de nem a kifogásaidat akarom hallgatni. Csak az igazat, különben elmegyek! - szögeztem le gyorsan, mielőtt holmi olcsó magyarázkodásba kezdett volna. Minden egyes szót fájdalom követte, ugyanakkor tudtam, megérdemli, amiért átvert.

words: 440 ❖ hold on ❖ note: ❖ kredit