"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
The scariest monsters are the ones that lurk within our souls
To: Thersez
Valahogy rossz volt nézni, ahogy kitépi a vámpír szívét, leginkább azért, mert szívességet kértem tőle. Megmentette az életemet, én viszont nem akartam tartozni egy démonnak sem. Az állapotomban viszont nem tudtam volna vele felvenni a harcot, túl gyenge voltam hozzá, a vérveszteség nem vált előnyömre. Megpróbáltam elhúzódni tőle, ahogy mellém guggolt, de nem sok erőm volt hozzá. Szép lassan elszívta a fájdalmat a testemből, hiába próbáltam meg elhúzni a karomat tőle. Egy fokkal jobban éreztem magam utána, de sehogy sem értettem, miért tette. Talán egy jó kis harcot akart kicsikarni belőlem, azt pedig csak akkor tud, ha nem a földön heverek a fájdalomtól szenvedve. - Tényleg azt gondolod, hogy ezt elhiszem? Nem véletlenül kerültél a pokolba, gondolom. Démon pedig nem lesz minden szerencsétlenből, nem? - Feltételeztem, de a hangom még mindig erőtlen volt. Nem tetszett, hogy mondhatni tehetetlen vagyok. A fájdalmat ugyan már nem éreztem, de a gyengeség igencsak úrrá lett rajtam. - Ki gondolta volna... - nyögtem, mikor a hátsó szándékot említette, viszont hagytam, hogy folytassa. Amúgy sem volt erőm tiltakozni, próbáltam összeszedni magam annyira, hogy legalább begyógyítsam a súlyosabb sérüléseimet. A nyakamhoz emeltem egyik kezemet, s elkezdtem begyógyítani a harapásnyomokat, amikből még mindig szivárgott a vér. Közben hallgattam a démont, majd ahogy elhallgatott, halk nevetés hagyta el a számat. Ahogy leült velem szemben, én is ülő pozíciót vettem fel, karjaimat a térdeimre fektettem. - A pokollal van problémánk, nem az uralkodókkal. A démonokkal. Veletek. - tettem még hozzá felvont szemöldökkel. Igaz, korábban nem volt ennyi démon a felszínen, de nem igazán hittem, egy uralkodócsere megoldaná a problémát. Akár rosszabb is lehetett a helyzet tőle. - Mit akarsz elérni azzal, ha az Ötökkel szövetkezel? Oh, és miért bízzunk benned? - tettem fel a legfontosabb kérdést. Kezdtem kicsit jobban érezni magam, hogy már nem szivárgott a sebemből vér, de annyira mégsem voltam jól, hogy lelépjek, ott hagyva a démont. Kénytelen voltam végighallgatni.
Nem kéne meglepnie, hogy a vadász nincs túl jó állapotban, elvégre most csapolta meg egy vérszívó. Azért viszont elismerés jár, hogy tartja magát és nem esik össze, pedig biztosra veszem, hogy legszívesebben elhagyná magát, olyan gyenge a vérveszteségtől, azaz a sérülésétől. Szavaim talán nem is jutnak el hozzá, a reakciója erre enged következtetést. - Oké, kérésed számomra parancs – Izonizálok, de ettől függetlenül kitépem a vámpír szívét, majd összemorzsolom az ujjaim között. A vámpír holtan esik össze, majd porlad el, mintha sosem létezett volna. Odalépek a vadászhoz, majd leguggolok hozzá, megérintem a karját és elkezdem elszívni a fájdalmát, az amúgy is olyan édes, mint a méz. Számomra biztosan. - Én? Csak segíteni. Tudod, nem minden démon olyan őrült és számító, mint egyesek – Jegyzem meg mosolyogva, átható tekintettel vizslatva a vadászt, egészen addig, míg egy kicsit jobb színben nem fest. A fájdalom elszívása legalábbis erőt ad neki, ha a sebét nem is gyógyítja be, de biztos vagyok benne, hogy ezt megteszi majd ő. – Oké, bevallom. Van némi hátsószándékom, de ez mindkettőnknek jól jön. Azt szeretném, ha a szövetségesem lennél és mielőtt elkezdenél tiltakozni, engedd meg, hogy elmondjam, miért kérlek erre – Azért tartok némi szünetet, hogy ha akar, mégis csak megszólaljon, de ha nem teszi, vagy nem érdemleges a számomra, amit mond, folytatom. – A pokol jelenlegi uralkodóit sokan nem bírják. Úgy tudom, nektek is van vele bajotok – Ingatom a fejem, miközben leülök vele szemben a földre. Nem tudom, ennyivel magamhoz tudom-e édesgetni, igazából kétlem, hisz pont ő az egyik legbizalmatlanabb az ötök közül. Isaac sem piskóta, őt azért is közelítem meg másképp, de Blair részéről nincs senki, akit kiskapuként használhatnék. Vagy csak nem tudok róla, az is könnyen meglehet. A kémeim sem lehetnek 100%-ig pontosak és naprakészek, a legnagyobb bánatomra persze.
✩ A szövetségeseimet, akikkel legyőzhetjük
Katherine Piercet és Kai Parkert
Az álarc mögött :
✩ Amethyst
Vas. Dec. 13, 2020 1:36 pm
The scariest monsters are the ones that lurk within our souls
To: Thersez
Tudtam, ha megöl a vámpír, kísérteni fogja az ötök átka, de ezt inkább nem hoztam a tudtára. Ha már meg kell halnom, legalább hosszú szenvedés után a lény is vesszen oda velem együtt. Vigasztalt a tudat, miszerint egy csapat vámpírt még sikerült elintéznem, megszabadítani az embereket tőlük. S egy részem mégis bánta a dolgot, a megkönnyebbülés mellett. Ahogy gyengültem, úgy ugrott fel az agyamban megannyi kép, a társaimról, akikre egy kicsit már a furcsa családomként tekintettem, s még ott, az elmúlás pillanatában is a legvégén Skylert láttam. Láttam a mosolyát, hallottam a gyönyörű hazugságait, szinte még az érintéseit is éreztem, mintha a bőröm magába szívta volna azokat. Aztán hirtelen megszakadt mindez, majd egy ismeretlen hangot hallottam. A vámpír már nem volt ott. A földre rogytam, egyik kezemet a vérző sebre szorítva, annyi erőm még nem volt, hogy gyógyítani kezdjem magamat. Helyette inkább a srácra néztem, aki elég fiatalnak tűnt, s akiről az érzékeim azt ordították; démon. Nem tudtam összekaparni magam, a szavai is csak tompán jutottak el hozzám. Zúgott a fülem. - Hogy... hogy mondod? - Próbáltam összpontosítani, értelmezni a szavait, bár az még így is egyértelmű volt számomra, tudja, ki vagyok. Jobban mondva hová tartozom, kikhez. Ez még nem zavart volna, mert legalább tudja, kivel van dolga, a jelenléte viszont nem tetszett. Annak ellenére sem, hogy megmentett. - Csak... csak végezz vele. - nyögtem elfúlva. Nehezen küzdöttem le a vágyat, hogy a hideg aszfaltra feküdjek, de nem tehettem meg, egy ellenség közelében főleg nem. Nem érdekelt a vámpír élete, az sem, hogy egy démonra bíztam az életét, aki könnyedén rám szabadíthattavolna újból. Nem számított. - Mit akarsz? - kérdeztem erőtlenül, még ahhoz sem volt energiám, hogy a szavakat indulatosan ejtsem ki.
Ahhoz, hogy fel tudjam venni a pokol jelenlegi, legidegesítőbb, legrosszabb „uralkodói” ellen a harcot, muszáj elkezdenem olyan szövetségeseket gyűjteni, akikkel megyek is valamire. Az Isaac projektet már elkezdtem Poppy oldaláról megközelítve, most pedig be akarom indítani a gépezetet Reagan Blair oldaláról is. Igaz, fogalmam sincs, neki mit ajánlhatnék fel önmagamon kívül. Azért, ha jól belegondol, egy pokolbéli szövetséges, amolyan bennfentes nem jön rosszul egy vadásznak, nem? Akkor is, ha alapvetően külön oldalon állunk. Fajilag mindenképp. De ha egy a célunk, miért ne szövetkezhetnénk? Nem mondom, hogy naivan indulok neki az útnak, mert hazudnék, ha ezt mondanám. Bepróbálkozom és ha nem járok sikerrel, később talán másképp lesz. Némi utánajárás után és a kémjeim információi alapján tudom, hogy a vadász ép egy rajtaütést szándékozik végrehajtani egy vámpír csapaton. Frissek lehetnek a városban, olyasfélék, akik ki akarják deríteni, hol van az a bizonyos határ, ami után már nem kellene virgonckodniuk. Vagy szimplán ostobák. Igen, az utóbbira tippelek, mielőtt bárki a másik mellett tenné le a voksát. Késve érkezem a helyszínre, mindennek ellenére, viszont ahhoz épp időben, hogy elcsípjem a jelenetet. Látom, hogyan mélyeszti a fogait bele a vadász nyakába, de nem adok sok időt, hogy a győzelemben dagonyázzon, mert a következő pillanatban telekinézissel rántom félre a férfitől a vérszívó piócát. A falnak vágom, újra, majd újra, végül magamhoz intem. Egyenesen a kezembe szalad és a mellkasát átszakítva a szívére markolok. Nem tépem ki, csak szorongatom. Eközben a vadászra tekintek, végigmérem, majd gyermekien rámosolygok. - Jól vagy? Máskor ne indulj útnak egyedül a bajtársaid nélkül, nem tudhatod, hányan állnak veled szemben. – Határozottan célozni próbálok arra, hogy tisztában vagyok a származásával. Nem tudom, leesik-e neki vagy nem, de egyelőre nem is lényeges. – Rá már gondolom nincs szükséged, ugye? Bár ha információkat akarnál kiszedni belőle, akkor csak tessék. – A vámpírra szegezem a tekintetem, majd kisvártatva vissza a vadászra.
✩ A szövetségeseimet, akikkel legyőzhetjük
Katherine Piercet és Kai Parkert
Az álarc mögött :
✩ Amethyst
Szomb. Dec. 12, 2020 6:18 pm
The scariest monsters are the ones that lurk within our souls
To: Thersez
Az elmúlt napokban egy vámpírt követtem, mert gyanítottam, nem egyedül portyázik a városban. Ahhoz túl sok áldozatot hagyott már maga mögött. Mindenképpen meg akartam találni a többit, ehhez pedig az kellett, hogy elvezessen a társaihoz. Nem lepett meg már, hogy a városban vámpírok, vagy egyéb lények tevékenykednek, annak ellenére, hogy természetfeletti körben már volt egy hírnevünk, s ezáltal a városnak is. Mindig betévedt egy-egy flúgos egyed, aki úgy gondolta, majd ő megdönti a hatalmunkat, vagy csak... nem érdekelték a következmények. Ezek is az egyik kategóriába tartozhattak. Egy óra leforgása alatt sikerült a küldetésem, az első fele legalábbis. Az egyik elhagyatott raktárnál találtam rájuk, ami akár jó búvóhely is lehetett volna. Egy másik városban. Előhúztam a fa lövedékkel megtöltött pisztolyt, kibiztosítottam, s a ravaszra csúsztatott ujjal álltam készen a támadásra. Beosontam, a lények viszont megérezhették a szagomat, mert a raktár előtt vártak rám. Öten voltak. Rögtön tudtam, hogy ha meg is úszom a dolgot, sok erőfeszítésembe fog kerülni, így hát nem is haboztam. Kettőt lelőttem, a lövedékek egyenesen a szívükbe fúródtak, miközben felém rohantak - sok eszük nem lehetett, mert a sebességükkel egy szempillantás alatt mögém kerülhettek volna. Talán kezdő vámpírok lehettek, ám így benne volt a pakliban, hogy van egy teremtőjük, aki idősebb, tapasztaltabb. Az egyik rám vetette magát, még épp volt annyi időm, hogy előhalásszam az övemre fűzött karót, amit átdöftem a mellkasán, s alig ültem fel, egy újabb terített le a földre, egy gyorsabb, erősebb példány. Hadakoztunk néhány hosszabb másodpercig, minden erőmre szükségem volt, csak így tudtam felülkerekedni rajta; egy tűzlabdát lőttem az arcába, ezt követően lőttem őt is mellkason. Ha nincs a mágiám, elég nagy bajban lettem volna. Felkeltem a földről, leporoltam magam, azt gondolva elbántam az összessel, de ekkor jött az igazi meglepetés. Mögém került az egyik, cselekedni pedig nem igazán volt időm. Egyenesen a nyakamnak esett, szemfogait belemélyesztve, miközben lefogott, szép lassan kiszipolyozva belőlem az életet.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Furcsa, teljesen értelmetlen helyzetben találtam magamat egy férfivel, akinek roppant ismerős volt az arca, ám nem lehettem biztos benne, hogy honnan. Vagy egyáltalán... tényleg ismerős volt-e. Valóban a fényképről az, vagy csak torz elmém játéka volt mindez? Megráztam a fejemet, miközben ő válaszolt, s én őrá néztem, de mégsem őt láttam. Elmerengtem néhány hosszabb pillanatra, s ahogy újra őrá fókuszáltam, mintha mosolyogni láttam volna. Nem értettem, ugyan mi lenne mulatságos a kérdésen? Talán én voltam a nevetség tárgya, nem lepett volna meg... vagy nem is rándult meg a szája. Semmiben sem voltam biztos, s ez kezdett bosszantani, éreztem, ahogy az idegesség szép lassan bekúszik a bőröm alá. - Ez mit jelent? - kérdeztem rá rögtön, gondolkodás nélkül. Néha olyan voltam, mint egy gyerek, ami felötlött az elmémben, azt rögtön szavakba is öntöttem. Olykor igazán hasznos volt ez a "képességem", hiszen nem kerülgettem a forró kását, rögtön a lényegre tértem, így hamarabb kiderült minden. Máskor viszont jobb volt csöndben lenni, amire csaknem képtelen voltam, ha sötét felhők borították el a gondolataimat. Tényleg érdekes volt, de nem csak maga a tény, hogy... hogy őhozzá vezetett el a boszorkány, avagy a varázslat. Nem, maga a szituáció, sőt, a fickó különös volt. Valami furcsa aura lengte körbe, s nagy erő, ezt még tompa aggyal is tökéletesen érzékeltem. - Ezt nem neked kellene megválaszolnod? - hangzott fel a kérdésem kissé pofátlanul, s ez viszont már nekem is feltűnt. - Mármint... elnézést. Nekem is különös a helyzet. Talán te... te tudnál választ adni rá. - folytattam kissé akadozva. Igyekeztem összeszedni a gondolataimat, nem túl nyers lenni, vagy bunkó, ahogy manapság nevezik az efféle viselkedést. Nehezemre esett, roppant mód nehéz volt normálisnak tűnni, mikor nem voltam az. Talán egyszerűbb lett volna nem foglalkozni ezzel. - A... hasonló... hasonlóság? - kérdeztem szinte dadogva, kezdtem teljesen elveszíteni a fonalat. Mintha hallotta volna a korábbi gondolataimat, vagy tudná, mennyire ismerősnek véltem első pillanattól fogva az arcát. - A hasonlóság... mihez? Mire próbálsz utalni? - Az idegességem már az egekben volt, a feszültségtől szinte bizsergett a bőröm, egy migrénes fejfájás kezdett kibontakozni tőle, amitől a gyomrom is felfordult. Az újabb megszólalása után már inkább hátat fordítottam neki, arrébb sétálva néhány lépést. Tudtam, hogy ostobaság egy idegennek hátat fordítani, de ha ártani akart volna nekem, megtehette volna rég, s látva a zavarodottságomat, könnyű dolga lett volna. Különben sem azon aggódtam, hogy mikor támad rám, sokkal inkább a saját démonaimat próbáltam leküzdeni. Mély levegőket vettem, ahogy előbb felé, majd újra hátra léptem párat, végül újra visszaálltam eredeti helyemre, csak néhány lépés választott el tőle. Értetlenül néztem rá, majd szép lassan értelem költözött a tekintetembe. - Megszállás? - kérdeztem, a démonnal való találkozás után elsőre hasonló dolgok ugrottak be, amire elviekben képesek ezek a lények. - Testugrás? - Jutott aztán hirtelen eszembe egy boszorkány képesség, vagy varázslat, nevezzük bárminek. Hiszen bármelyik hozzám hasonló hallhatott már ezekről, mindezekhez viszont hatalmas erő kell, ami... belőle sugárzott. - Annyi kérdésem van... - suttogtam magam elé, egyik ujjamat ajkaimra helyezve, miközben gondolkodtam. Az egészet nem értettem, úgy ahogy van, még az is lehet, hogy nem jól értelmeztem mindazt, amit mondott.
Minden egyes megtett lépéssel közelebb kerültem az ámított célhoz; a bosszúhoz. Mely' kiváltképpen úgy keringet bennem, mintsem egy éltető elem; ösztönzőn. Eközben az adrenalin kellő mértékben csörgedezett az ereimben és jómagam is készen álltam a végső leszámolásra, mintsem opciós jelleg, viszont még annyira, de annyira korai lett volna lelőni a poént. Túlságosan is kiakartam élvezni a szenvedésük momentumát, s mialatt a társukat gyászolták, akár elmélkedésbe is foghattak. Mélyen önmagukat okolhatták, felszínre törhetett a bűntudat, s elhatalmasodhatott felettük a gyász. Nem könnyű elveszteni valakit, főként, ha megakadályozhatták volna a történtek végkimenetelét. De az élet voltaképp' kegyetlen, s ahogy ők könyörtelen módon hagytak meghalni, úgy én sem szánok nekik vidámabb lét ígéretet. Oh, igen, mindez egy röpke kis ízelítő volt a legjavából, hisz' a fináléra valami sokkal durvábbat tartogatok; a védjegyemet - merő kíméletlenséget. Egy pillanatra eltűnt az írisztükreimből a csillogás, ahogy a sötét tekintetem szinte fürkészte a férfit. Felmértem a vonásait, a jellegzetességeket rajta, így próbálva meg egyféle következtetést levonni róla. S míg ő meg nem szólalt, addig az elmém berkeiben játszadoztam a felvetések soraival. Eleinte bemutatkozott, így az ismeretlen arc mellé végre egy név is társult; Rhys. Igazából szembetűnően illet hozzá, bár ezt nem szándékoztam hangosan is megemlíteni. Aztán egyszer csak újfent megszólalt, s ezzel valami olyat mondott, ami... ami egészen ledöbbentett, hisz'... egyáltalán honnan ismerheti a Schilling nevet? Sőt mit akarhatna Jefferson-tól? - Eléggé ismerősen cseng.. - Adok rá kétértelmű választ, miként megfejtést keresek a kérdéseimre. Egyszerűen elképzelni se tudom azt, hogy mégis mi dolga lehetne Jefferson-nal, aki... aki lényegében már halott, s ha azt nézzük, akkor ez a lap a kezemben egy aduász, amivel bátran visszaélhetnék. Egyrészt, mert ő nem tudja ezt a tényt, míg másrészt hasznot is húzhatnék e információ által. Oké, azért ennyire előre ne ugorjunk! Szóval... mit is tegyek? Fedjem fel magam és játsszak nyílt paklival, vagy adjam elő a tudatlant és segítsek neki megkeresni saját magam? Bár az utóbbi szituáció egészen vicces lenne, ugyanis a varázslat folyton-folyvást rám mutatna. Lényegében pedig értetlenül kereshetnénk a hibát, ami... ami nem is létezne. Egy másodpercre elmosolyodom, ahogy félretekintek a víz felé. Szinte érzékelem a hullámzását, miközben a szellő könnyedén játszik a barna hajfürtjeimmel. - Ez... ez érdekes. - Válaszolok percek múltán a kijelentett szakaszok sorára. - Hisz', ha Jefferson-t keresed, akkor miért rám leltetek? - Döntöm oldalra leheletnyien a fejem, végigmérve ezáltal a férfit. Nem, őt nem ismeri Jeff, de, akkor... akkor mégis ki a fene ez a Rhys Darwin? Felpezsdítő érzés volt kizökkenni a kis hadjáratomból és ekként másra koncentrálni. Már-már elvesztem eme rejtvény kavalkádban; úgymond nem találtam kiutat a végeredményhez. - Tudom, miszerint bámulatos a hasonlóság.. - Kacsintok rá nyomatékosan, egy pimasz mosollyal. - ..vagy netán Te magad, nem így gondolod? - Utalok erősen arra, miként "hahó, nézd már, itt állok előtted és...". Oh, igen! Ha tudná azt, vagy csak sejtené egy kicsit is, hogy Jefferson helyett engem kap meg, akkor.. tutira összedőlne a kis illúziója. Oké, azért ennyire borzalmas nem vagyok, de ő mást keres, én meg más vagyok és így... sajnálom, viszont ez egy lehetetlen küldetés. - Ha nem lenne esetleg egyértelmű, akkor... igen, ez Jefferson, de talán orvosolhatjuk az esetet és én is a segítségedre lehetek. Persze, ez csak rajtad múlik, Rhys! - Teszem hozzá halkabban ezt az egészet az előbbiekhez, ekként fedve fel számára az igazságot, s nem verve át. Azonban; vajon értékelni fogja tőlem ezt a gesztust, avagy inkább elküld melegebb éghajlatokra?
549 ℘ bad ℘ note: ready for the next step? ℘ kredit
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szer. Május 06, 2020 12:30 am
To: Zack Reed
is that really you?!
Teljesen megzavarodva vettem szemügyre a férfit, aki valamiért teljesen úgy nézett ki, mint a képen lévő fiatal Jefferson. Sosem találkoztam vele, nem láttam róla későbbi fotót sem, de... előkerestem volna a zsebemből a képet, de nem akartam kiadni a kezemből, elveszíteni, úgyhogy csak tovább álltam, próbálva összeszedni a gondolataimat. Zacket kerestem, hogy eljussak a Schilling fiúhoz. Ő Zack, nem Jefferson, az elmém pedig megint cserben hagyott, ennyi. Nagy levegőt vettem, amit lassan fújtam ki, így bizonyára eltelt egy teljes perc is, mire egyáltalán szóhoz jutottam. - Darwin. Rhys Darwin. - A nevemet végül is miért ne árulhatnám el neki... Abból semmi rossz nem származhat, ugye? Nem volt biztos benne, már mindegy is volt, kimondtam. - Nehéz lenne elmagyaráznom, miért is kerestelek fel. A Schilling név mond neked valamit? - puhatolóztam először csak. Nem magáztam, nem volt szokásom, talán csak régen volt, mikor még ép volt az elmém, de talán akkor sem. Szerettem, ha egyenlő felekként kezelik egymást az emberek. Az arca akkor is ismerős volt, arcokat mindig is könnyen ismertem fel, a nevekben nem voltam otthon, valamint a felismert arcot sem mindig tudtam hová kötni. A varázslat segítségével előhívott ép eszemmel jó volt a memóriám, a nevekre, arcokra, a múltra... mindenre kitűnően emlékeztem. Néha már nem is tudtam, milyen érzés normálisnak lenni. Nem teljesen, csak... nem ennek az őrült, hiányos gondolkodású selejtnek lenni. Megborzongtam a hűs széltől, vagy a gondolataimtól, mert néha kifejezetten rosszul voltam magamtól. Máskor meg annyira se voltam képbe, hogy utáljam magamat. Ez egy jobb napom volt, de annyira azért mégse. Sose voltam teljesen jól, varázslat nélkül nem is lehettem, de ugye még azom sem volt. Még nem. Vagy talán soha többé nem lesz. - Kis segítséggel jutottam csak el hozzád. Jeffersont keresem. Egy boszorkány rád bukkant helyette. - néztem rá összevont szemöldökkel. Így nem tudhatta azt sem, miféle fajt képviselek. - Részleteket ne kérdezz, mert... nem tudok felelni. - mosolyodtam el kissé zavartan, elnézően a saját magam irányába, de ő úg értelmezte ezt a mosolyt, ahogy akarta.
Maga a bosszú volt szinte az egyetlen reálisnak nevezhető fogalom, mintsem egyféle válasz a tettükre, avagy, ezt érdemelték mindazért, miszerint képesek voltak megölni engem. S azzal, miként az egyikük ténylegesen odaveszett; immáron hivatalosan is elkezdődhetett az a végzetes játszma, amellyel tönkre kívántam tenni az ócska kis létüket. Valahol talán még szántam is őket emiatt, hisz' fogalmuk sem volt róla, hogy egyáltalán mibe sétáltak bele. De hát ez már csak az ő bajuk, nem igaz?! Bár igazából.. nem óhajtottam mindegyikük vesztét előidézni, tekintve, miszerint a halál túl kegyes és megváltó jutalom lett volna a részükre. Áldással meg koránt sem szándékoztam szolgálni nekik, viszont üdvözlés gyanánt remek belépőnek bizonyult valamelyikük kiiktatása. Az meg csupán a véletlenen múlott, hogy ki is vált közülük az igazi áldozattá. Ezzel az elhatározással egyaránt együtt jártak a gonosz tettek, s mint olyan; képes voltam szembenézni a cselekedeteim következményeivel. Sőt egy pillanatra sem tántorodtam el a céltól, valamint mindezen égető vágy kizárólag fokozódott, ahogy az ereimben éreztem lüktetni felperzselőn. Elképesztően magával ragadó volt; szimplán letisztult, viszont annyira céltudatosan valós. S míg ez a folyamat a szívem éltetője lett, addig a lelkem sötét tónusként tükröződött a vászon peremén.. Az elmélkedésből a léptek egyértelműnek tűnő zaja rángat ki, miszerint mostantól kicsit sem vagyok egyedül. A víz felszínén lazán végig siklik a tekintetem, így kötve ki a pillantásommal; az alattam elterülő talaj kombinációjánál. Nem kell sok és kiejti az a bizonyos valaki az ajkain a nevemet, így akaratlanul is kegyetlen mosolyt öltök. Persze, ez csupán kezdetlegesen marad az arcomon, mert egy minutummal később már Jefferson Schilling alakját öltöm fel, mintsem ama külsőséget. Lám, lám... kivel is akadhat e éjjeli időben dolgom?! S míg ez felötlik bennem gondolat gyanánt, addig lazán az illető felé fordulok, ekként némi komolyságot erőltetvén magamra. Miként ő szembetűnően szemügyre vesz engem, úgy én is kellően végigmérem őt, mintha ezzel bármit is kiszúrhatnék a megjelenéséből. - Igen, én vagyok Zack. - Jegyzem meg kimért hangon, erős brit akcentussal vegyítve a hatást. Hisz' Jefferson voltaképpen onnan származik, nem igaz?! Finoman oldalra döntöm a fejemet, ezzel hetykén előrébb lépve, s ekként közelítve meg a férfit. - Miben állhatok a rendelkezésedre, Mr...? - Szökik fel a szemöldököm könnyedséggel a magasba, miközben kérdőn fürkészem mindennemű megmozdulását. Vitathatatlanul is lerí rólam a Schilling vonások többségének egyvelege. Oh, igen és ha az érdekel valakit, miként hogyan is lett más az alakom, akkor máris leleplezem azt a fránya trükköt, miszerint sosem árt az, ha a lélektársad nem más, mint egy démon. Upsz, pontosan így válthatok kedvemre kinézetet. Ámbár; nem élek vissza az eshetőséggel, hisz' mindösszesen csak három tetszőlegessel azonosulok. Zack-el, aki már-már csontváz, Jeff-el, akit mostan megcsodálhat teljes valójában és Kill-el, aki... a valódi egyéniségemet szimbolizálja. Apropó... hol is tartottunk?! Ah, igen... - Éjnek évadján ritkán járnak errefelé... - Emelem rá a mogyoróbarna íriszem, rabul ejtve némileg ezáltal az övét. - ...szóval, kérlek, bocsáss meg, amiért rögvest letámadtalak a kérdésemmel, viszont kifejezetten érdekel a miértje. - Nyalom meg a kiszáradt alsó ajkamat, ezzel újfent végig futtatva a külsején a szemeimet. Felmérem a ruházatát, az egyediségét, az apró rezzenéseit, míg meg nem állapodok ismételten a lélektükreinél.
A reggeli órákban, mikor a nap még csak alig bukkant fel, egészen jól éreztem magam. Mintha az elmém kitisztult volna, végre valóban tudtam a célomat, méghozzá gondolkodás nélkül. Meg akartam találni Zack Reedet, akinek valamilyen okból kifolyólag köze volt a Schilling ivadékhoz, csak azt nem tudtam mi dolga volt avagy van vele. Ahhoz, hogy kiderítsem mindenképpen meg kellett találnom őt, ráadásul mágiám sem volt, de ebben nem segíthetett senki. Volt egy olyan gondolatom, miszerint erről én tehetek, magamban kell keresnem tehát a megoldást is, mert Iris... ő már nem volt többé. Nem tartott túl sokáig a "megvilágosodás", ahogy teltek a percek, múltak az órák úgy gubancolódott össze szép lassan minden a fejemben. Még így is egy jobb napom volt, kevésbé éreztem magam tompának, zavarodottnak mint máskor, de a normálistól így is messze voltam. Mire elhagytam a házat, már azt sem tudtam, miért arra a bizonyos helyre indulok. Egy telefonhívás rémlett homályosan, talán felhívtam a boszorkányt, bizonyára ezért tudtam, hová igyekszem olyan sietős léptekkel. Ezúttal csak egyszerű bordó v nyakú pólót kaptam magamra a szokásos sötét farmerrel, amit azóta viseltem, hogy divatba jött. A dzsekit ezúttal is el tudtam viselni magamon, bár ha nappal indulok útnak egészen biztos otthon hagytam volna, kifejezetten meleg volt hozzá, a nap erőteljesen tűzött, s ha nem fújt volna némileg a hűs szél, meg lehetett volna pusztulni a forróságban. Így sötétedésre viszont kellemes idő lett. Nem tudtam volna megmondani, milyen nap van, vagy egyáltalán milyen évszak, tavasz volt, azt hiszem... nem is volt lényeges. Azt igyekeztem észben tartani, hogy kit keresek, s miért. Nagyjából sikeresnek mondhattam ezt a küldetést, ahogy haladtam végig az utcákon, jó pár háztömböt legyalogoltam pár, s még mindig tudtam, miért. Az ikertestvéremet ezúttal nem láttam, ami részben jó jel volt, másrészt borzasztóan magányosnak éreztem magam miatta. Tulajdonképpen már napok óta nem láttam, így nem is szólaltam meg túl sokszor, s hirtelen bepánikoltam, mert mi van, ha egyszer csak elfelejtem, hogyan kell beszélni? Hatalmas sóhajjal igyekeztem az abszurd félelmeimet legyűrni, amik akkor és ott igen valóságosnak tűntek. Iris hiánya még jobban kikészített, ezúttal legalább nem izzadtam annyira, így szalonképes állapotban értem el a gyárhoz. Ahogy megközelítettem, láttam egy alakot előtte, a víz közelében, s mivel más nem volt rajtunk kívül, közelebb sétáltam hozzá. A cipőm alatt csikorogtak a kavicsok, esélyem sem lett volna hangtalanul megközelíteni, szerencsére nem is ez volt a célom. - Zack Reed? - kérdeztem meg bizonytalanul, nem akartam újabb idegenbe botlani, mondjuk egy tündérbe vagy magába a húsvéti nyúlba. Ha démonok léteznek, talán minden más is létezik, amiben eddig nem hittem. Amennyiben nem fordult meg azonnal, úgy mellé léptem, a vizet kémlelve amíg nem kaptam választ, ha pedig felém fordult őt vettem szemügyre. Ideges voltam, izzadt a tenyerem, amit ezúttal magam mellett lógattam, reménykedve, hogy a jó embert szólítottam le.
Kezdőlap
❖ 
℘ 