Az éjszaka sötétjébe borult az egész város, miközben én egyre sietősebb léptekkel tartottam a Damiennel megbeszélt találkozóhelyünk felé. Normál esetben nem lettem volna olyan óvatos, hogy az elhagyatott gyárat, ami közel volt Damien rejtekhelyéhez, válasszam találkozási pontnak, de azóta a beszélgetés óta Isaac-kel jobbnak láttam, ha extra óvatosak vagyunk. Egészen biztos voltam abban, hogy nem sikerült a gyanúját eloszlatnom, s ha ez valóban így volt, akkor simán kinéztem volna belőle, hogy kövessen, s esetlegesen megpróbálja megölni Damient. Hiszen vadász volt, ő pedig vámpír. Minden oka meg lett volna rá, igazából még engedélyt sem kellett volna kérnie hozzá. Nem állt szándékomban hagyni ezt, éppen erre fel volt ez az elővigyázatosság. A sietségre azonban más okom volt.
A vadász ösztöneim azt súgták, hogy valami baj van. Hogy történt valami. Ahogy egyre közelebb értem a gyárhoz, úgy a légkör is egyre rosszat sejtetőbb lett. A levegő fagyosabb lett minden egyes megtett lépéssel. Óvatosan egy kés markolatára csúsztattam az ujjaimat, s nesztelen léptekkel közelítettem meg az épület bejáratát. Szándékosan ügyeltem arra, hogy a légzésem is normális legyen, nem akartam, hogy bármi is elárulja a jelenlétemet. Elképzelésem sem volt, hogy mivel álltam szemben, már ha egyáltalán valóban volt itt valami természetfeletti lény Damient leszámítva, így a legjobb volt nem elhamarkodottan csak berontani. Mikor azonban hangos puffanást és egy fájdalmas kiáltás hallottam, fittyet hányva minden elővigyázatosságra, egyből rohanni kezdtem. Felismertem ugyanis a hangot, és egészen biztos voltam abban, hogy Damien bajban volt.
Igyekeztem lecsillapítani a heves szívverésemet, amit ezúttal nem az adrenalin és izgalom okozott, hanem a Damien iránti aggodalmam. Fejben már a legrosszabbakra számítottam, hogy meghalt, vagy a halál szélén áll, én pedig elkéstem. Próbáltam elkergetni ezeket a gondolatokat a fejemből, hiszen az ördögöt a falra festeni soha nem volt jó ötlet. Nekem pedig most szükségem volt arra, hogy megőrizzem a hidegvéremet.
Ahogy megérkeztem abba a hatalmas terembe, ahonnan a hangok jöttek, egyből megpillantottam egy lényt, ahogy Damien fölé tornyosult. Gondolkodás nélkül hívtam elő az erőmet, s repítettem el a szörnyet, egyenesen neki a falba. Szükségem volt néhány rövid másodpercre ahhoz, hogy felmérjem a szituációt, ezért a biztonság esetére még az egyik tőrömet is belerepítettem a szörny torkába, majd Damienhez szaladtam.
- Damien – szólítottam meg, ahogy leguggoltam mellé. Szemeimmel egyből sérülések után kutattam, de láthatólag semmi komolyabb bántódása nem esett. – Mi történt? – kérdeztem tőle, miközben fél szememet a szörnyön, démonon tartottam. Még nem szedte össze magát a váratlan támadásomból, így nekünk jutott néhány rövid pillanatunk ahhoz, hogy szót váltsunk.