A szívemet halottnak hittem az az éjszaka óta, amióta először végeztem Deannel, vagy legalábbis azt hittem, hogy azt tettem. Most valahogy mégis hevesen vert, s már-már attól féltem, Damien meghallja azt, és kigúnyol érte. Mégis, a szavai, az ígérete, miszerint életben fog maradni, sokkal többet jelentett nekem, mint ő azt hitte volna. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha én lennék az a személy, aki végül a végső halál árnyát hozza a szerelme fejére – ismételten. Azt akartam, hogy életben maradjon, függetlenül attól, hogy velem mi fog történni. Semmi más nem számított már. S aztán… aztán megcsókolt. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer erre is sor fog kerülni. Én pedig képtelen voltam tovább ellenállni neki. Az agyam egyik hátsó szeglete erős riadót fújt, miszerint ezt nem kellene, de nem érdekelt. Akkor és ott nem akart semmi mást, csak Damien karjaiban lenni. Aztán megjött a jobbik eszem. Hiszen, hogy is képzelhettem azt, hogy Damien képes lenne engem szeretni? Biztosan csak a pillanat heve miatt történt – könyveltem el magamban, s ezt hangosan is kimondtam. A szavaim pont olyan hamisan csengtek, mint ahogyan én éreztem magamat. Képtelen voltam Damien szemeibe nézni, ezért elfordultam.
- Igen, jobb lesz, ha most elmész – válaszoltam neki, minden tőlem telhetőt megtéve, hogy a hangom határozottan csengjen, és egyáltalán ne hallatszódjon ki belőle, hogy valóban éppen most törtem össze a saját szívemet. Nem akartam kimutatni a gyengeségemet, legalábbis addig nem, amíg Damien láthatta azt. Amint azonban biztos voltam abban, hogy ő már nem volt többé itt, zokogva rogytam a földre. Arcomat két kezembe temettem, s úgy sírtam, mint már hosszú-hosszú ideje nem.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de egy idő után elfogytak a könnyeim. Valameddig még ott ültem egy helyben, csak üresen bámulva ki a fejemből. Már nem éreztem semmit, nem is tudtam mire gondolni. Csak fáradt voltam, mérhetetlenül fáradt.
Amint valamennyire össze tudtam szedni magam, megtöröltem az arcomat, eltüntetve az előbbi kifakadásomnak a nyomait, majd remegő térdekkel talpra álltam. Nem tudom, hogy milyen erő hajtott előre, de valahogy képes voltam elvonszolni magam, vissza a Főhadiszállásra. Szerencsére egész idő alatt egy lélekkel se futottam össze, így háborítatlanul bezuhanhattam az ágyamba. Közben végig egyetlen gondolat keringett a fejemben, miszerint mekkora bolond voltam. Nem lehettem biztos benne, de mi van, ha Damien valóban komolyan gondolta mindazt, amit mondott és tett? Ha ez így volt, akkor én pont most tettem tönkre az esélyemet a boldogságra mellette a saját félelmem miatt. Mert ezután egészen biztos voltam abban, hogy Damien szóba se fog állni velem, hogy örökre elveszítettem őt.
Tekintetem a székemen függő Wallace kardra esett, amit végül remegő ujjakkal magamhoz vettem, s azt körbeölelve gömbölyödtem össze az ágyamon. Hiszen más nem maradt számomra, mint a Vadász lét, s annak vele járói: vér, harc, halál.

Egy pillanatra annyira kétségbeestem, hogy nem is igazán hallottam meg semmit abból, amit Damien mondott. Végig az előbbi jelenet játszódott le újra és újra lelki szemeim előtt, azonban más végkimenetellel: hogy hiába rohanok feléjük, elkések, és Dean kegyetlenül kitépi Damien szívét. Én pedig… képtelen voltam elviselni ennek a gondolatát. Tehetetlennek éreztem magamat, azóta, hogy megszabadultam Victortól, most először. Hiába tudtam, hogy már nem ugyanaz a kislány voltam, aki képtelen volt megvédeni magát, akit egy vámpír uralma alatt tarthatott, most mégis erőtlennek éreztem magamat.
Amikor beleütöttem a falba tehetetlenségemben, Damien egyből odalépett hozzám, és magához húzott. Láttam rajta, hogy mennyire szeretne megnyugtatni, de a szavai nem jutottak el a fülemig. A sok kétségbe esett gondolat között egyetlen dolog volt még, amire tudtam gondolni: hogy szeretnék közelebb lenni Damienhez, érezni az érintését, tudni azt, hogy még életben van, és nemcsak képzelődőm. Ezért hát óvatosan az arcára helyeztem a kezemet, attól félve, hogy elhúzódik majd, de nem tett semmi ilyet.
- Ígérd meg, hogy bármi áron, de életben maradsz – súgtam könnyes szemekkel, immáron egy fokkal nyugodtabban, mint amilyen korábban voltam. A közelségének sikerült kitisztítania a fejemet, vagy inkább átalakítania a gondolataimat. Mert Dean és a ránk leselkedő veszélyek helyett immáron nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mennyire vágyom Damien után, az érintésére, arra, hogy még közelebb tudjam magamhoz őt. Korábban mindig gyengeségnek tartottam a szerelmet, a szeretet, de ha róla volt szó, egyáltalán nem érdekelt, hogy ki tartott gyengének emiatt.
- Ez rólad is elmondható – engedtem meg magamnak egy halvány mosolyt, de egyáltalán nem tagadtam azt, hogy mennyire kötődtem hozzá. Hiszen ez volt az igazság, ha bevallottam, ha nem. S nem tudva, hogy mennyi időnk volt még hátra, szerettem volna, ha ő is tudja, nem csupán egy eldobható játékszer a számomra. Már rég sokkal több volt annál.
S aztán olyan dolog történt, amire álmaimban sem gondoltam, hogy valaha is fog. Egyik kezét felcsúsztattam a hátamra, míg a másikkal a tarkómat fogta meg. Tudtam, hogy mi fog következni, és eszem ágában sem volt megállítani. Lehunytam hát szemeimet, és heves szívverésemet hallgatva vártam azt, hogy megérezzem ajkaimon Damienét. Gyengéd csók volt, s nem tartott addig, ameddig én szerettem volna. Sóvárogtam iránta, csak most jöttem rá. Valahol felemelő és ijesztő érzés is volt egyben. Törődni valakivel ennyire… Dean óta nem éreztem így senki iránt, már-már azt hittem, hogy többé nem is vagyok képes rá. Talán mégis csak neki volt igaza. Nem vagyok akkora szörnyeteg, mint aminek magamat tartom.
Nem érdekelt, hogy Damien részéről csupán a pillanat hevében csattant-e el ez a csók, csak azt tudtam, hogy nekem még szükségem volt rá. Így még mielőtt egyáltalán eszébe juthatott volna az, hogy közölje, ne gondoljak túl semmit a csók kapcsán, az ingénél fogva magamhoz rántottam őt, miközben a másik kezemet a tarkójára csúsztattam, és ismét megcsókoltam őt. Én nem voltam olyan gyengéd, mint ő, sőt, mohó voltam, de nem erőszakos. Minden porcikám többet és többet akart belőle, hiába tudtam, hogy addig, amíg ez az egész tart, nem fogok tudni betelni vele. Elvégre, Damien részéről csak fellángolás volt, nem igaz?
Ahogy ez a felismerés belém hasított, elhúzódtam Damientől, és lesütve szemeimet el is fordultam tőle. Nem akartam, hogy lássa azt a kifejezést, ami az arcomra kiült.
- Felejtsük el, ami az imént történt. Csupán a pillanat heve volt. - Minden akaraterőmre szükség volt ahhoz, hogy hűvösen ejtsem ki ezeket a szavakat, úgy, hogy ne érződjön, mennyire fáj nekem. De tudtam, hogy ezt kellett tennem. Nem akartam hiú ábrándokat kergetni, hiszen hogy lenne képes Damien belém szeretni, abba, aki megkínozta.... Ennek a dolognak most kellett véget vetnem.

Amióta megismertem Damient közelebbről, egészen pontosan a szövetségünk megkötése óta, talán most volt az első alkalom, amikor ténylegesen veszélybe sodortam őt. Nem mondom, hogy ezelőtt ne lett volna veszélyes szituációban részünk, de eddig mindig a kezemben tartottam az irányítást, s tudtam, hogy a kockázatok ellenére is győzedelmeskedni fogunk. De most… most először halálra rémültem annak tudatában, hogy lehet, képtelen leszek megvédeni Damient. Nem bírtam elviselni a gondolatát annak, hogy baja essék, vagy hogy elveszítsem őt. Még ha nem is lehet köztünk soha semmi, azt szerettem volna, hogy éljen. Mert ő bármennyire is nem hitt benne, de szerintem ő is megérdemelte a happy endinget.
- Én jól vagyok. – Csak ennyit tudtam kinyögni meglepettségemben, mert nem számítottam Damientől ilyen heves reakcióra, hogy nemcsak hogy végigtapogatott sérülések után kutatva, de még szorosan magához is ölelt. S bármennyire is éreztem ramatyul magam, megdobogtatta a szívem az érintése. Dean után nem hittem abban, hogy a szerelem, vagy akár a szeretet újra kopogtat majd az ajtómon, s lám, most mégis itt volt, én pedig még ahhoz is gyáva voltam, hogy bevalljam neki, mennyire aggódtam érte. Egyre szánalmasabban éreztem magamat, s a könnyeim még inkább folyni kezdtek. Damien ekkor vette észre, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Nyeltem egy nagyot, hogy leküzdjem a torkomban lévő gombócot, és anélkül tudjak megszólalni, hogy megremegne a hangom.
- Damien, Dean az. Megöltem, amikor megtudtam, hogy szövetkezett Victorral, s igyekezett érzelmileg is összetörni. De visszatért, megkötött egy alkut, hogy démonná válhasson. Bosszúra szomjazik, Damien, és az által akar fájdalmat okozni nekem, hogy azt bántja, aki a legfontosabb a számomra – magyaráztam a fiúnak a vége felé egyre zaklatottabban. Beletúrtam a hajamba, majd egy hirtelen indulattól vezérelve egy hatalmasat ütöttem ököllel a gyár falába. Nem érdekelt, hogy mennyire sértette fel a kézfejemet, vagy hogy a vér elkezdett folyni. Semmi volt ahhoz a fájdalomhoz képest, amit a szívemben éreztem. Tehetetlennek éreztem magam, teljesen tehetetlennek.
- Hát nem érted, Damien?! – fordultam feléje ismét, de ahhoz képest, hogy milyen zaklatott voltam, vele képtelen voltam feldúlt hangnemben beszélni. Érezni lehetett rajta a feszültségemet, de azt is, hogy nem rá vagyok mérges. – Én nem magam miatt aggódom, hanem miattad. Dean egyértelművé tette, hogy téged akar bántani, megölni, és még ki tudja, milyen ördögi terveket forgat a fejében az a seggfej. De képtelenség, hogy melletted legyek a nap huszonnégy órájában, nem tudva, mikor csap le újra rád. Arról nem is beszélve, hogy az egyik Vezető gyanakszik rám és rád is. Igyekeztem egyértelművé tenni neki, hogy rosszul jár, ha akár egy ujjal is hozzád ér, de soha nem lehet tudni náluk, mi lesz a következő lépésük – magyaráztam neki ismét hevesen, mert a helyzet kezdett egyre jobban kétségbe ejteni. Ha csak Dean miatt kellett volna aggódjak, az egy dolog lett volna, de az Isaaces találkozó után már két oldalról kellett a veszéllyel számolnom, és ez nagyon nem volt jó így. – Én… nem akarom, hogy bántódásod essen – tettem hozzá gyengéden, miközben végigsimítottam az arcélén óvatosan. Nem voltam biztos abban, hogy mi lesz Damien reakciója, de vágytam az érintésére, arra, hogy azt mondja, minden rendben lesz. Holott tudtam, hogy nem, nem lesz minden rendben. De Damienért elmennék a pokol legmélyebb bugyraiba is, úgyhogy készülj, Dean, ez ezentúl háború.

Csendben elmélkedve hallgattam Damien válaszát. Elképzelhető volt, hogy az egyik áldozatából lett démon, s most az a személy tért vissza, hogy bosszút álljon. Ám valamiért kételkedtem ebben. Mintha egy belső hang súgta volna, hogy nem ez az igazság. Volt egy megérzésem, miszerint lehetséges, hogy nem is Damien volt a fő célpont, ám ennek sem volt sokkal több értelme, mint annak, amire először gondoltunk, így el is hessegettem a fejemből. Jelen pillanatban a legfontosabb egyébként is az volt, hogy Damient biztonságban tudjam. Más nem számított.
Meglepett az egyenes kérdése, hirtelen válaszolni sem tudtam rá. Csak egy rosszalló pillantást vetettem rá, majd már ragadtam is meg a karját, hogy minél előbb elhúzzuk a csíkot innen. Vicces, de nem volt elég bátorságom bevallani Damiennek azt, hogy igen, aggódtam érte. Hiszen tudtam jól, hogy bármit is érzek a férfi iránt, azok viszonzatlanul maradnak örökre. Ugyan ki volna képes szerelme esni azzal a személlyel, aki elrabolta és hónapokig kínozta őt? Senki. Én pedig nem is várhattam el tőle. Egyedül a szövetségünk, s az azzal megtett ígéret volt az, ami egymás mellett tartott minket.
A démon a semmiből tűnt el, s repített jó messzire Damientől. Tudtam, hogy nincs vesztegetni való időm, ezért amint képes voltam újból lábra állni, már talpra is ugrottam, és rohantam is a társam felé. Még elég messze voltak ahhoz, hogy sikeres támadást tudjak bevinni a démon ellen, ám a látóteremben már megjelentek – épp akkor, amikor a szörnyeteg halálos ütésre szánta el magát. Az idő hirtelen lelassult. Az agyam megszűnt működni rendesen, képtelen is voltam másra gondolni, minthogy nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. Egyszerűen nem. Gondolkodás nélkül cselekedtem.
Felemeltem a Wallace kardot, mintha egy lándzsa lett volna, majd teljes erőmből elhajítottam azt, egyenesen a démon szívét célozva meg. Tudtam, hogy ekkora távolságból nem találtam volna el, épp ezért a telekinetikus erőmmel még rásegítettem arra, hogy a penge gyorsabban és pontosan érjen célba. Közben egy pillanatra se lassítottam, hanem előkaptam az egyik övembe dugott tőrt is, s támadóan magam elé tartva rohantam a szörny felé.
A démon, érzékelve a veszélyt, nem vitte be a halálos döfést Damiennek, helyette arcát hátra fordította. Sötét volt ugyan, de egy semmiből megjelenő villám fénye megvilágította azt az oly jól ismert mosolyt, mielőtt megállította volna a kardot az erejével. A penge célját veszte zuhant a földre, a démon pedig a villám eltűntével sehol nem volt. A szívem a torkomban dobogott, s immáron nemcsak a Damien iránt érzett aggodalmam miatt. Félelem és hitetlenség szorította össze a szívemet, ahogy eszembe jutott, kihez tartozott az a mosoly. Képtelenség. Nem, ez nem lehet igaz. Dean halott! Akkor mégis… Ám tudtam, valóban ő volt az, s most eljött bosszút állni rajtam – ezért támadta Damient. De valójában a célpontja én voltam.
Lelassítottam lépteimet, majd egyből térdre zuhantam Damien mellé, ahogy odaértem hozzá. Nem gondolkodtam, csak egyből szorosan magamhoz öleltem a fiút, hogy biztos lehessek abban, valóban életben volt.
- Damien, ugye nem esett bajod? – kérdeztem tőle halk, elfúló hangon, de továbbra sem tudtam elengedni őt. Olyan érzés volt, mintha attól tartottam volna, hogy ha még egyszer elengedem őt, akkor soha többé nem fogom viszontlátni. Ez a gondolat pedig megrémisztett. – Én… én úgy sajnálom – fakadtam ki hirtelen, még magamat is meglepve azzal, hogy könnyek kezdtek el záporozni a szememből. – Tudom, ki volt az a démon, Damien, és a valódi célpontja én voltam. Miattam majdnem meghaltál, s még mindig veszélyben vagy – magyaráztam neki, miközben egy borzalmas gondolat kezdett testet ölteni a fejemben.

Aggodalmam egy része eloszlott, amikor Damien közölte, hogy semmi baja nem esett, mielőtt azonban bármit is reagálhattam volna, a derekamnál fogva megragadott, és kisuhantunk az épületből. Az adrenalin és a harc iránti vágy még mindig égett az ereimben, így első dolgom volt villámokat szórni a szemeimmel a férfira, amiért ilyen egyszerűen félbeszakította azt, hogy vadászként tegyem a dolgomat. Először nem esett le, hiszen a Damien iránti aggodalmam elfelejtetett mindent velem, de az a lény egy démon volt, kétség sem férhetett hozzá, nekem pedig kötelességem volt végezni vele. Le akartam szidni, amiért a beleegyezésem nélkül így cselekedett, de aztán egy pillanat alatt elmúlt minden haragom, ahogy az arcára néztem. Lemondóan sóhajtottam egyet, és megcsóváltam a fejemet.
- Fogalmam sincs, Damien. A démonok első sorban az emberekre vadásznak, őket szeretik megszállni, az ő fájdalmukból és emlékeikből táplálkoznak. Hacsak nem valamilyen múltbéli ellenségedből lett démon, elképzelésem sincs, mi okból támadhatott rád – válaszoltam neki tanácstalanul. Ez a tény pedig felettébb bosszantott. Alapjáraton soha nem szoktam azon agyalni, egy démon miért támad meg egy adott illetőt, hiszen nekem egyetlen feladatom volt: visszaküldeni őket a Pokolba, oda, ahonnan jöttek. Most mégis, az, hogy egy olyan személyre támadtak, aki igenis közel állt a szívemhez, nem tetszett. Nagyon nem. Mert elképzelésem sem volt, hogyan védhetném meg. A legcélszerűbb az lett volna, ha rögtön visszatértem volna a gyárba, hogy végezzek azzal a szörnyeteggel, de képtelen lettem volna Damient magára hagyni.
- Nem akartam a rejtekhelyeden találkozni veled, mert féltem, hogy valaki követni fog, s ezáltal elvezettem volna őt hozzád, de itt sem maradhatunk. Nem biztonságos – jelentettem ki, miközben továbbra is minden érzékemmel a környezetünket figyeltem, hogy legyen bármilyen apró is az a jel, de észrevegyem, ha a démon újra ránk támadna. Nem tűnt semmi gyanúsnak, ám képtelen voltam megnyugodni. Sietősen megragadtam Damien karját, majd már épp húztam volna el magammal, amikor hirtelen egy láthatatlan erő felkapott és méterekre arrébb dobott. Hátam nagy koppanással ütődött neki a gyár falának, ami be is repedt az ütés erejétől. Tüdőmből egyből kiszorult minden levegő, és csillagokat látva csúsztam le a fal tövébe. Minden porcikám fájt, s beletelt néhány másodpercre, mire kitisztult a látásom, és a szervezetembe is rendesen jutott levegő ismét. Nem volt azonban egy másodpercnyi vesztegetni való időm sem. Damien veszélyben volt. Elképzelésem sem volt, hogy miért ő volt a célpont, de így volt. Nekem pedig meg kellett védenem őt.
Talpra kecmeregtem, s egyből futásnak eredtem, vissza oda, ahol Damiennel voltam, azonban sokkal messzebb repültem, mint szabadott lett volna, s féltem attól, hogy késő lesz, mire Damienhez érek. A Wallace kard, amit mindig magamnál hordtam, egyből a kezembe csusszant, s magamban azon imádkoztam, hogy Damien még életben legyen.