Elgondolkodva néztem rá néhány pillanatig, s talán csak úgy hozzám vágta a szavakat, mert zavaró tényező voltam a számára, de én tényleg jobban belegondoltam. Tettem szörnyűségeket az évszázadok alatt, megátkoztam egy családot, legalábbis ők úgy tudják, amivel tönkretettem őket, megöltem néhány boszorkányt, akik nem kívántak csatlakozni hozzánk, igaz, azok nagy része önvédelem volt, mégis. A képek összefolytak a fejemben, az irányítás kicsúszott a kezeim közül, így kissé értetlenül meredtem Kaira. Mintha... igen, totálisan elfelejtettem, miről is beszélgettünk.
- Akkor miért vagy mérges? - Én sem szerettem, ha hülyének néznek, de egészen más volt az ostobaság, és az őrültség. Ezek... teljesen különböző fogalmak. Én egész életemben azt hallgattam még a saját szüleimtől is, hogy őrült vagyok, eszelős, betegelméjű, egy idő után már immúnis lettem ezen szavakra, s elfogadtam mindezt. Hiszen igaz volt, bárhogy is akartam volna tagadni, csakhogy már nem akartam. Az igazság elől úgysem menekülhetünk el.
Ha a varázslat egyben tartotta volna az elmémet, talán némi óvatosság lett volna bennem, hiszen erős volt a férfi... a démon, olyasféle hatalma volt, ami valószínűleg még az én viszonylag nagy hatalmamat is lekörözte vagy ötször.
- Elnézést, én... nem gondoltam, hogy neked ennyire fontos Zack. - Ezen ismételten elmerengtem, bár nem tudtam behatárolni, milyen mértékű ez a törődés a számomra ismeretlen férfi irányába, vagy milyen típusú. Aztán lépnem kellett, beszélni, mert ahogyan Zack is tette vele, ő is szó nélkül le akart lépni, válaszok nélkül hagyva engem, amiket... talán nem is tudott megadni nekem. Mégsem hagyhattam, hogy elmenjen, mert ő volt az egyetlen, aki tényleg ismerte a férfit.
- Ez nagyon bonyolult, Kai. - néztem rá néhány pillanatig hunyorogva. Próbáltam emlékezni, mit is akartam mondani neki, avagy miről volt szó egészen idáig. - A boszorkány nem őt kereste. Csak éppen... őrá bukkant. Ezért van szükségem rá. Valószínűleg mágia védi azt, akit keresek, vagy valami ilyesmi, de Zackhez köze van. - hadartam, hogy azelőtt fejezhessem be a mondatot, mielőtt az egész elszáll az agyamból. Tudtam, hogy nem badarság, amiért éppen Zacket keresem, s azt is, hogy nagyon fontos megtalálnom.
- Valóban így gondolod? - döntöttem oldalra a fejemet, majd keserűen felnevettem. - Pedig még értelmes beszélgetést is folytathatnánk, ha... ha meglenne a varázserőm. Akkor némiképp normális lennék. De így... én... - nagyot nyeltem, majd behunytam a szemeimet néhány pillanatra. Egy részem úgy érezte, ez csak egy álom, vagy valamiféle illúzió, amit az agyam teremtett, s mégis annyira valóságos volt. Gyakori dilemmám volt ez. Mi a valóság, s mi a képzelet?
A kérdése elbizonytalanodott, összevont szemöldökkel néztem rá először, majd valahová a háta mögé. Nem tudtam felidézni a nevet, pedig... pedig ott volt az agyam szegletében, a nyelvem hegyén, készen arra, hogy kimondjam. Kissé rémült tekintettel pillantottam újra a démonra, majd elengedtem az aggodalmamat egy sóhaj kíséretében. Volt róla fényképem, le volt írva minden a füzetbe... csak nem volt nálam.
- Hát azt jelenleg nem tudom. De fontos megtalálnom. - vágtam rá hirtelen, még mindig a székben ülve. Egész kényelmes volt, a ház pedig gyönyörű a maga módján, csak némi felújítás fért volna rá, jó sok felújítás. Tetszett, egyszer egy hasonlót képzeltem el magunknak Carlyle-lal, de azóta annyi minden történt. Az álmok szertefoszlottak, ahogyan minden más is, még az emlékek is olykor, köszönhetően az elmémnek.

530 szó ❖ youtube ❖ note: ❖ kredit

Túlságosan kiborított ez a figura és nem tudtam volna megmagyarázni, pontosan miért. Őrült volt, de én is, így ez nem kellett volna, hogy zavarjon. Talán amiért valóban zavart, az az volt, hogy Zacket kereste. Miért? Ki ő neki? Talán féltékenységet éreztem az őrült miatt?
A szemeimet forgattam, majd végigmértem a férfit, miközben sóhajtottam egy nagyobbat.
- Te? Tuti a pokolra, főleg, ha tovább táncolsz az idegeimen… mert akkor elég hamar odajutsz, és köszönetet mondhatsz érte nekem – Jegyeztem meg csípősen, hunyorogva rá, majd újabb mély levegőt vettem.
A válaszára fennakadtam kicsit. Engem nevezett…. ááhh. Nem, valamiért már egyáltalán nem sikerült magamra venni a szavait, hisz őrült volt.
- Sosem mondtam, hogy én az lennék – Vállat vontam, majd egy apró sóhajjal nyugtáztam a továbbiakat. Igaza volt, nem tudtam segíteni neki, mert én magam sem tudtam, hol a pokolban van Zack. Eltűnt, nyoma veszett, és egy rohadt szót sem szólt. Kiborított a tudat, hogy csak úgy lelépett. Elárulva éreztem magamat, pedig ritkán éreztem ilyesmit, vagy úgy egyáltalán bármit. Sőt, haragudtam rá. Határozottan.
Aztán a férfi végül csak kiakasztott és lendült a kezem. De a nevetése csak még inkább bosszantott. Irritált, hogy semmivel sem tudok hatni rá. A kérdésekre nagyot nyeltem.
- Mert elment. Egy rohadt szó nélkül… elment – Sziszegtem némi éllel a hangomban, aztán úgy döntöttem, hogy ebből az egészből most van elegem. Nem kívántam tovább az időmet pazarolni rá… sem erre az egészre. Úgy voltam vele, ha hajlandó normálisan beszélni, maradok, ha nem, akkor eltűnök.
Már az ajtónál jártam, mikor kiejtette a száján, hogy várjak. Megálltam, de továbbra sem fordultam meg. Érdekelt, hogy valami hülyeséggel áll-e elő vagy normális gondolatokkal. Sosem találkozott vele? Eh. Akkor mégis miért kell ő neki? Lassan megfordultam.
- Tehát Zack Reed arra kell neked, hogy egy harmadik személyt megkeress? Öregem… más boszorkány is képes lehet erre, nem kell neked Zack – A szemeimet forgattam. – Másrészt egy olyan embernek, mint te, nem is baj, ha nincs varázsereje – Felvontam a szemöldökömet. – Szóval, ki az az Ő? – Visszasétáltam hozzá lassan, érdeklődve. Egy részem megnyugodott, hogy nincs Zackhez igazán köze. Valahogy… igen, féltékeny lettem volna. De nem értettem, miért.

Nem volt túl vidám ember, ami engem is igencsak lelombozott. Fintorogva vettem újra szemügyre, aztán megráztam a fejemet. Ő nem az a személy volt, akivel megtárgyalhatom a fura gondolataimat, így hát nem is folytattam. Hiányzott Iris.
- Ne akadj ki rám. - kezdtem kifejezetten nyugodtan, talán kicsit túl nyugodtan is, tompán, mint aki bevett pár szem nyugtatót. - Régóta létezem már, s ez idő alatt nem találkoztam démonnal. Tehát... van pokol. Őszintén nem tudom, én hová kerülnék. Iris egész biztosan nem oda jutott. - csúszott ki a számon, pedig egészen addig olyan ügyesen titkoltam, még a nevét sem ejtettem ki a számon. Zavaros gondolataim tengerében viszont hangosan mondtam ki mindaz, amit nem akartam.
Furcsa volt ez a démon, nekem úgy tűnt nem a fajából kifolyólag. Valami nem stimmelt vele, és nem arra gondolok, hogy morcos, goromba, vagy bármi hasonló. Volt benne egyfajta őrület, amit én, mint egy másik őrült, könnyedén felismertem.
- Ahhoz képest seggfej vagy, hogy te sem tűnsz... normálisnak, a te szavaiddal élve. - jelentettem ki gondolkodás nélkül. Általában nem rágtam át a szavakat, mielőtt kiköptem volna. Csak úgy áradtak belőlem a gondolataim, amiket olykor tényleg meg akartam tartani magamnak. Nem volt meg az a bizonyos szűrő az agyam és a szám között, nem volt mi megválogassa, mi marad bent vagy mi jön ki.
- Kai, ne vedd sértésnek, de szerintem te nem tudsz nekem segíteni. Szólj, ha mégis! - mosolyogtam kedvesen, sokkal kedvesebben, mint azt megérdemelte volna. Vagy talán épp azért. Aki nem érdemli meg, annak van a leginkább szüksége a kedvességre, persze az ő szemszögéből valószínűleg őrültség mindez. Vagy egyáltalán az, hogy rámosolygok. Talán tényleg őrültnek tűntem, avagy őrült voltam. Nem érdekelt túlzottan. Jeffersont akartam megtalálni, de előbb Zacket, aztán... aztán az ikremet.
Ahogy a keze a levegőbe emelkedett, én úgy csúsztam székestül a falnak, s ezt követően riadtan kiáltottam fel, kissé magas hangon. Egy pillanatra elkerekedtek a szemeim, de különösképpen nem hatott meg a reakcióm, vagy a démon haragja, csak... vicces volt. Felnevettem, ami inkább a mutatványának szólt, valamint a saját reakciómnak, mintsem a szavainak.
- Barátod? Akkor hogy lehet, hogy nem találod? - kérdeztem eltöprengve, de annyi minden jutott eszembe hirtelen. Iris, természetesen. Az öreg tölgyfa a birtokon. A nagy kövér, vörös macska, aki nem a miénk volt, de mi etettük titokban. A Schilling család tagjai, azok, akiket megkörnyékeztünk. A hazugság az átokról... Megráztam a fejem, hogy kicsit kitisztuljon.
- Á, értem! - jegyeztem meg röviden, majd elhallgattam néhány hosszabb másodpercre. Sőt, egészen addig nem is állt szándékomban megszólalni, míg meg nem láttam, hogy a kijárat felé indul. Felsóhajtottam, jó mélyen. Oké, ezt mégsem hagyhatom...
- Kai... várj! - szóltam utána higgadtan. - Sosem találkoztam vele. Én csak... segítséget akartam kérni tőle... azt hiszem. - bizonytalanodtam el egy pillanatra. - Nagyon... nagyon nehéz koncentrálnom. - nyögtem, majd két ujjamat a halántékomra tettem, kicsit megmasszírozva azt a pontot. - Boszorkány vagyok, varázserő nélkül. Meg kell találnom valakit, és az ő nevét kaptam. Ezt a helyet, Denvert. Egymagam képtelen vagyok bárkit is lenyomozni. Ő... az, akit meg akarok találni. Lenyomozhatatlan. Nekem pedig meg kell találnom. - fejeztem be nagyot nyelve. Jeffersonról nem beszéltem, reméltem, nem is csúszik ki a számon a neve. Elég volt, hogy a nővéremről beszéltem, bár azt sem szándékosan. Nem tudtam, ez elég információ-e ahhoz, hogy Kai itt maradjon. Egy próbát megért.

words: 549 ❖ youtube ❖ note: ❖ kredit

To: Rhys Darwin

Tartja a mondás, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában és őszintén, hasonlóan kezdtem magamat érezni emellett a… a tökkel ütött mellett is. Őrült volt, talán őrültebb nálam. Megtört a lelke, azt se tudta, merre az arra, magában beszélt és ránézésre is felettébb fura volt. Különc. Még a hideg is kirázott tőle valamilyen szinten.
- Istenem, nehogy elkezdj nekem filozofálgatni, ember! – Morrantam rá, mikor visszakérdezett. Tényleg nem vágytam rá, hogy itt fejtegesse, ki az őrült, ki nem, vagy ki számít normálisnak és ki nem… ő határozottan nem volt az. Én sem, de ő még nálam is normálatlanabb volt.
Egyre feszültebbé tett, köddé akartam válni, mintegy faképnél hagyva ezt a dilist, de végül nem mentem sehová. Magam sem tudom, miért, de… maradtam. Egyelőre.
- Igen, tényleg. Ha még egyszer elismétled, kinyírlak – Közöltem negédes hangon, miközben majdnem meglendítettem a kezem, ezzel a falhoz vágva őt; de csak majdnem. Érdekelt valahol, ki ez és mit akar.
- Fontos dolgo—őrület – Inkább nem is reagáltam az értelmetlen monológjára, csak a hajamba túrtam, majd feszülten végignyúztam a saját arcomat. – Nem, neked nem is fogok dalolni.
Egyre jobban bosszantott, hogy a nevemet mondogatta. Borzalmas volt a szájából hallani, azzal a furcsa hanglejtéssel a szájából…
- Oké, akkor oldd meg egymagad, ahogyan csak akarod. – Morrantam, mikor megint nem adott normális választ. Vajon mit akar Zacktől? Ha tudtam volna, hol van, akkor sem árultam volna el ennek az alaknak ebben a helyzetben. Túlságosan fura volt és nem akartam egy lehetséges ellenfelet közelebb juttatni Zackhez.
- Fogd már be! Zack Reed nem egy fél pár zokni, hanem egy szövetségesem, egy bar… - Elharaptam a mondat végét. Barátok, mi? Tiszta hülye vagyok. Ha azok lennénk, nem tűnt volna csak úgy el. Ezúttal tényleg lendítettem a kezemet és telekinézis segítségével a falnak löktem a férfit.
- Ha őt fél pár zokninak tekinted, én vagyok a másik fele – Morrantam, majd megforgattam a szemeimet. – Semmi közöd ahhoz az emberhez, úgy gondolom… főleg nem addig, amíg nem mondod el, valójában mit akarsz tőle. Az ellenséged? Vagy egy régi barátod? Haverod? Amíg nem válaszolsz ezekre korrekten, addig meg sem foglak hallgatni – Hátrébb léptem, majd sarkon fordultam és a kijárat felé indultam. Tessék, ha tényleg kellett neki Zack, ezúttal komolyan beszélnie kellett. A lehetőséget pedig megadtam rá… ha akart, könnyedén megállíthatott, már csak egy jónak tűnő mondattal is.

383 words || mad hatter || note: - || kredit || inspirate by

Egy másik alkalommal talán felbosszantott volna a szavakkal, vagy megbánt, de ez nem az az alkalom volt. Oldalra billentett fejjel mértem végig, mintha próbálnék olvasni benne, amire persze nem sok esély volt. Inkább a mondandóját vettem célkeresztbe, nem magát a személyt. Apró lépések.
- Ez csak a te véleményed. Mert ha a másik oldalról közelítjük meg... mi számít normálisnak? Ki? - kérdeztem tőle hunyorogva. Ezen rengeteget filozofáltunk Irissal régen, arra tisztán emlékszem. Még otthon is, fiatal korunkban, a birtokon, s később is felmerült a téma. Ő mindig igyekezett megnyugtatni engem, sosem éreztette velem, miszerint más volnék, különb a többi embertől, vagy épp tőle. Talán emiatt nem volt kisebbségi komplexusom, mert a zavart elmém nem volt titok soha, magam elől sem próbáltam rejtegetni, s igazából Iris sem mutatott görbe tükröt elém. Csak épp más oldalról közelítette meg a dolgot, ahogyan most én is kértem a férfitől.
Nem reagáltam a köddé válós kijelentésére, mert úgysem akadlyozhattam volna meg, ha erre készül. Különben sem volt biztos, hogy a segítségemre lehet. Erősen kellett koncentrálnom, hogy észben tartsam, mi is a célom, miért jöttem ide, kit vagy épp mit keresek. A beszélgetés sem segített ebben, bár legalább végre megtudtam, mi is a férfi. Démon. Oké, erre nem számítottam. A meglepettség biztosan ki is ült az arcomra, ahogy Iris arcára is, aki továbbra is mellettem szobrozott. Az ő arca inkább riadt volt, a tekintetében ott ült a pánik.
- Az ember azt hiszi, ha leélt pár emberöltőt, már semmi sem tudja meglepni. Örök hiba. - fordultam az ikrem felé, aki a fejét ingatta velem együtt. - Démonok. Démonok? Tényleg, Kai? - néztem Kaira, majd vissza Irisra, végül a tekintetem a férfin állapodott meg. A francba, nem viccel! Tisztán látszott az arcán, a szemeiben, hogy nem, bizony nem viccel. Oké, szóval hozzácsaphatjuk a démont is a listához, amin már ott csücsülnek a boszorkányok, vámpírok, s egyéb lények. A lista talán sosem áll meg, örökké gyarapszik, ahogy telik az idő.
- Te bajod, ha elvárásaid vannak egy ismeretlen felé. Tulajdonképpen teljesen érdemi kommunikációt folytatunk, Kai. Fontos dolgokat tárgyaltunk meg. Bár a másik felem igencsak sajnálja, hogy nem vagy macska. Imádja őket. - Annyira azért képben voltam, hogy Irisnak se a nevét ne említsem, se azt, kicsoda ő, kiről is beszélek egyáltalán. Nem kellett róla tudnia minden idegennek, akivel csak összefutok. - Te sem dalolsz, ami azt illeti. - Újra oldalra döntöttem a fejemet, s igencsak érdeklődve néztem rá, egyenesen a szemeibe.
Már épp indult volna, ám valami megállította. Talán a kijelentésem... Zackről. Hisz' miatta vagyok itt, s ezek szerint Kai is.
- Talán. Nem tudom, hiszen veled beszélgetek, ha feltűnt. Nem Zackkel. Majd ha beszéltem vele, tudni fogom, Kai. - Valahogy nagyon tetszett a neve, sokkal érdekesebb volt, mint Jefferson, vagy Zack neve. Már rég találkoztam olyan névvel, amit szívesen ejtettem ki a számon. A szavain elgondolkodtam egy pillanatra, oldalra fordultam, hogy Iris segítségét kérjem, de hirtelen már nem volt ott. Bosszúsan fordultam el tőle, újra a férfit néztem, a démont.
- Szóval te ismered őt. Hogy lehet az, hogy eltűnt? Rejtőzködik, vagy csak szem elől veszítetted? Mint egy fél pár zoknit. Bosszantó, ha nem találod a párját. Zack lényegében egy fél pár zokni, amit meg kell találnunk. Te hol keresnéd? - Zavaros lehetett az átvezetés, de sokkal egyszerűbb volt megtalálni valakit, ha átszellemülsz, s másképp állsz a dologhoz. Nyilván nem egy zokni fejével kell gondolkodni, annak nem lenne értelme, de talán akit keresünk, rejtőzködik. Akkor pedig nem a megszokott helyeken kell keresnünk. Ha zokni lenne, nem a szennyestartóban kéne keresni, hanem mondjuk... az ágy alatt. Vagy a sütőben. Amire elsőre talán nem is gondolnál. Zacket is ott kéne keresni, ahol nem kellene lennie.

words: 606 ❖ youtube ❖ note: ❖ kredit

To: Rhys Darwin

Ez az alak ránézésre is igencsak fura volt. Ha nem szólalt volna meg, akkor is látszott volna rajta, hogy nincs ki a négy kereke. Ettől még akár szimpatikus is lehetett volna, de nem volt. Sajnos, az őrült nem mindig passzol egy másik őrülthez, huh? A kérdésére felnevettem.
- Őszintén, csak nézz tükörbe. A definíció pont te magad vagy, Mr. Akárki – A szemeimet forgattam, újra körbejárva őt. Egy idióta. De komolyan, és ezt a következő kis monológja is megerősítette. Nem is őrült volt ő, hanem szimplán bolond. Még szép, hogy nem vagyok macska, te jó ég! Ez tényleg dilis.
- Istenem, mindjárt levegő leszek, ha így folytatod… tudod, huss, köddé válok és többé nem látsz – A kezeimmel még imitáltam is, miként válok köddé, majd megráztam a fejemet. Na jó. Ideje lenne komolyabbra fordítani a szót. Naivan ezt akartam, de folytatta a hülyeségét, amivel kezdett szó szerint az agyamra menni.
- Démon vagyok, te meg egy… egy dilis vénember – Feszülten túrtam a hajamba, majd végigmértem. Pár lépést hátráltam tőle, így fürkésztem őt.
- Tudsz egyáltalán érdemben kommunikálni a másikkal, vagy csak arra vagy jó, hogy kiakaszd a másikat? Bár hasznodat vehetném, ha ki akarnék vallatni valakit. Tuti színt vallana, ha összezárnálak vele három percre… de lehet, már egy perc után dalolna, mint egy pacsirta – Ismét a szemeimet forgattam, majd oldalra döntöttem a fejemet.
- Oké. Ha konkrétan nem Zack érdekel, akkor engem sem érdekelsz tovább – Egy részem abban reménykedett, hogy közösen megtalálhatjuk a vadász-boszit, de így… így lényegtelen volt. Nem fogok összeállni egy őrülttel, aki azt sem tudja, valójában mit akar. Mármint, így kissé nehéz dűlőre jutni, nem? El is indultam a kijárat felé, de néhány lépés után megtorpantam.
- Zack segítségével találnád meg azt, aki kell neked? – Visszafordultam, majd nagyot sóhajtottam. – A helyzet az, hogy Zacknek nyoma veszett. Illetve pontosabban fogalmazva: nem találkozhatsz vele. Meg én sem– Tettem hozzá egy kisebb sóhajjal. Aggasztott, hogy eltűnt. Talán csak kihasznált, de mégis tudni akartam, hol van.

323 words || mad hatter || note: - || kredit || inspirate by

Látszott a férfin, hogy őrültnek néz, ugyanakkor nem is tévedett túl nagyot. Azt hiszem. Nem lehettem biztos benne, én vagyok-e őrült, vagy rajtam kívül mindenki más. Hogyan is lehetne ebben bárki is biztos? Aprót ráztam a fejemen, mielőtt még gondolatban túl messzire mentem voltam, s taglalni kezdem az őrültség fogalmát, vagy bármi hasonlót. Úgy emeltem a pillantásom a sötét hajú idegenre, mintha nem kezdett volna rémes nevetésbe, valószínűleg az én káromra, közben Iris a vállamra tette egyik apró kezét. Segített féken tartani az indulataimat, vagyis inkább az egész személyiségemet. Ő mindig meg tudott engem nyugtatni, ez most sem volt másképp, bár az már megint csak egész más kérdés volt, miképp valóban itt volt-e, avagy képzelgés az egész személye ezen a fura, elhagyatott helyen. Reagálni aligha volt időm, a vámpír - bár ebben hirtelen nem voltam biztos - valamiféle képességet vetett be, amitől egyszeriben elcsúsztam a helyemről, s hirtelen egy rozoga székre huppantam le. Összevont szemöldökkel néztem rá fel immár, ahogy odasétált, majd tett egy kört körülöttem, végül előttem állapodott meg újra.
- Hogyan definiálnád a kattant szót? - kérdeztem vissza lágyan mosolyogva, majd ahogy oldalra néztem, láttam, amint Iris finoman ingatja a fejét, s mellé cöcög. - Nem szedek gyógyszert. - feleltem a lehető legkomolyabban. - Talán ez a baj. - húzódtak ajkaim lassan egy széles vigyorra. Azért nem voltam teljesen süket az iróniára és a szarkazmusra, csak a legrosszabb napjaimon, de akkor nagyjából mindenre „süket” voltam. A szavak sem számítottak, vagy a tettek, viszont ez most nem egy ilyen nap volt. Mert itt volt Iris. A kérdésre nem is feleltem, hogy kihez beszélek, mert... nem tudhatott mindent. Addig biztosan nem, amíg nem tudok meg többet róla, avagy nem tudom meg azt a tény, bízhatok-e benne. Ez nagyon fontos volt.
- Értem. Tehát nem Zack vagy. És nem is macska. Ezek fontos tényezők. - bólogattam. - Hiszen egy macskával nem beszélgethet az ember fia. Elég egyoldalú beszélgetés lenne, nemde? Viszont így újabb kérdés merült fel bennem. Ha nem vagy macska, és nem vagy vámpír sem, boszorkány meg főleg, akkor mi vagy te? És a fontosabb kérdés, ha nem vagy boszorkány, mi volt az előbbi trükk? - hunyorogva, oldalra döntött fejjel mértem végig, majd a nevét hallva hümmögtem egy sort. Áhá. Szóval Kai. Elraktároztam a tudatomba a nevet, az arcát is, hogy legyen mit hozzákapcsolnom, s rögtön ezután a nővérem irányába fordultam.
- Hallottál már ilyet, kedvesem? Kai, aki nem macska. - nevettem fel kicsit talán hisztérikusan, majd egy hatalmas sóhajjal igyekeztem lehiggadni. Csak nyugalom, Rhys! Mély levegő.
- Tulajdonképpen mindenre válaszoltam, és semmire is. Ugye? - Mert hát mindenre adtam választ, az más kérdés, hogy nem olyat, amire ő számított. Vagy amit akart. - Ez rólad is elmondható. De... Nem Zacket keresem. Illetve őt keresem, hogy megtaláljak valaki mást. Azt hiszem. - Kissé bizonytalan voltam a valódi célomat illetően. Irisra sandítottam, aki a Jefferson nevet tátogta. Á! Igen. A Schilling fiú.
Kai sem tűnt éppen normálisnak, ahogy a macival beszélt, vagy éppen az volt. A lehető legnormálisabb. Nehéz lett volna megmondani, még mindig. Továbbra is hunyorogva néztem őt, bár  én nem voltam olyan jó emberismerő, mint Iris. Ő tudta volna, kicsoda-micsoda ez a fickó, valószínűleg az egész életét elregélte volna nekem egy pillantásból. Jelenleg nem volt túl beszédes kedvében.

words: 537 ❖ youtube ❖ note: ❖ kredit

To: Rhys Darwin

Érdekesnek tűnt első látása ez a figura, legalábbis megjelenésében mindenképp. Nem, inkább úgy fogalmaznék, hagyott némi kívánnivalót maga után. Komolyan, mégis miféle ember visel ilyen felsőt? Ez már vagy egy évtizede kiment a divatból. Vagy talán… oh, igen, még gyerekkoromban járkáltak efféle göncökben az emberek. Hány éve is volt? 30? De elég a hülyeségből. Visszakérdezett. Nem úgy tűnt, mint aki tudja, kivel van dolga. Nyitottam a számat, hogy reagáljak, de mikor megkérdezte, én vagyok-e Zack, felvontam a szemöldökömet. Te jó isten… ez azt se tudja, kit keres. Elröhögtem magam, elég durván és kicsit sem fogtam vissza magamat. Legalább tudta volna, hogy néz ki az, akiért ordibált… de ez… ez kész. Létezik ilyen? A nagy nevetésem közepette is hallottam, miket motyog, de ez csak még viccesebbé tette a helyzetet magát. Ez megőrült. Tuti, hogy őrült.
- Oh, hogyne, Zack vagyok és vámpír is. Nem is, valójában vérfarkas. Grr. – Farkas hangot imitáltam, mikor végre sikerült abbahagynom a nevetést. Aztán komolyra váltottam és a képességeimmel az egyik, széteső félben levő széknek toltam, leültetve rá, amennyiben nem tért ki a kis mutatványom elől.
- Egyébként te kihez beszélsz? – Vontam fel a szemöldökömet, mikor közelebb sétáltam hozzá. Körbejártam, majd megálltam előtte és odahajoltam hozzá. – Ugye nem vagy kattant? Vagy várjunk… tuti, hogy az vagy. Elgurult a gyógyszered? – Érdeklődtem vigyorogva, majd hátrébb léptem egyet tőle.
- Tehát, most, hogy tisztáztuk… azaz nem tisztáztunk semmit, kezdjük újra. Nem Zack Reed vagyok. És nem is vámpír, sem boszorkány, sem vérfarkas, sem macska, sem oroszlán, sem… öhm. Szóval… - Vállat vontam. – Ember sem vagyok. – Kitártam a karjaimat. Nem hazudtam, elmondtam; mi nem vagyok. De az nem volt fontos, hogy mi vagyok. – Viszont... hívj csak Kainak. – Tettem hozzá, hiszen az is érdekelte, ki vagyok.
- De te… semmire sem válaszoltál. Minek neked Zack? Ha ő akarna tőled valamit, már felkeresett volna, hidd el. – Sétálgatni kezdtem a romok és tárgyak, törmelékek között, néha arrébb rúgva ezt-azt. Nem is érdekelt túlzottan, mit akar ez a félnótás Zacktől. Úgy tűnt, nem komplett, szóval ártani biztos nem ártana a légynek se. Ahogy sétáltam, végül belefutottam a leejtett maciba. Felvettem a földről, majd leporolgattam.
- Szegényke… milyen csúnyán bántam veled. – Megsimogattam a maci arcát, majd egy kisebb sóhaj után visszafordultam a fura figurához.

368 words || mad hatter || note: - || kredit || inspirate by

Arra számítottam, ezen a helyen meglelem Zacket, általa pedig eljutuk a drága Jeffersonhoz. Akit kerestem, akit... mit is akartam vele? Oldalra pillantottam, segítséget kérve szeretett ikremtől, de nem volt ott, már megint. Igen, hiszen még odakint lelépett. Morogtam egy sort, megpróbálva összpontosítani. Á, igen! Jefferson. Magam mellett akartam tudni, mint szövetségest, mint bajtársat, támaszt, aki olyan erővel rendelkezik, mint nem sok boszorkány. Persze nem ő volt az egyetlen, aki nagy erővel rendelkezett, mégis kevés olyan volt, aki hasznomra vált volna. Bár már kételkedtem a célomban, Iris nélkül valahogy nem volt értelme az egésznek. Nem volt értelme semminek, magának az életnek se, amibe úgy kapaszkodtam. Magam sem tudtam miért. Az ösztönök miatt, ha jól sejtem, amik... amik miatt az ember félelmet érez, rettegést, amik miatt... amik miatt élni akarunk. Nem akartam ezt az ösztönt, mégsem tehettem ellene. Olyan voltam, akár egy űzött vad.
Még mindig sajgott a fejem, így nem is igazán érzékeltem a padló nyikorgását, a léptek zaját, mikor egy idegen megjelent a lépcső tetején. A kezében egy macit szorongatott, és... nem is tudom. Valami furcsa ült a tekintetében, valami, amit... talán a tükörben szoktam látni, a saját szememben. Őrület? Nem, ez annál... valami mélyebb. Amit nem tudok nevén nevezni. Iris bezzeg tudná, még akkor is tudná, ha nem mondanám ki hangosan a kérdést. Tudná a választ. Összevont szemöldökkel, zavart kifejezéssel arcomon fordultam felé, úgy néztem fel rá, mint aki nem érti a szavait. Nem is teljesen értettem. A sípolástól, ami feltehetőleg egy hangrögzítő hangja akart lenni, avagy annak utánzása, újra belehasított a fájdalom a fejemben. Elfordultam tőle, miközben enyhén megrázkódtam, pillantásom úgy kaptam el róla, mintha fájt volna ránézni. A plüss egy nagyon halk, nagyon tompa puffanással landolt a földön, szinte alig lehetett hallani, talán nem is hallottam, csak a szemem sarkából láttam a padlóra zuhanni. A férfi előttem jelent meg, amit nem értettem. Talán itt sem volt? Olyan volt, mint Iris, hirtelen jelent meg,a következő pillanatban pedig eltűnik? Vagy... vámpír. Ennek kevesebb értelme volt, viszont épp emiatt lehetett ez a helyes felvetés. A valóságnak sokszor evesebb értelme van, mint a képzelgéseknek.
- Ki vagy te? - kérdeztem, s hátráltam néhány lépést, amíg az egyik falnak nem ütközött a hátam. Megérintettem a falat egyik kezemmel. Feszült voltam az ismeretlen közelségétől, ráadásul ha fenyegetve éreztem magam... annak sosem volt jó vége.
- Te vagy Zack? - tettem fel újabb kérdést kis idő múlva. Majd megráztam a fejemet. - Remélem, nem. Boszorkányra van szükségem, nem egy vámpírra. Zackre. Ő tudja... ő tudni fogja, hol van, amit keresek. - Értetlenül meredtem rá, mert nem árulhattam el neki mindent. Vagy bármit. Iris mindig azt mondta, ne áruljak el mindenféle idegennek dolgokat, amik fontosak nekem. Oldalra pillantottam. Újra itt volt, szelíden mosolygott, s bólintott is helyeselve. Így volt, mindig ezt mondta.
- Végre. Már azt hittem egyedül hagytál Vele. - böktem a fejemmel az idegen vámpír felé. - Ugye vámpír? Csak azok ennyire gyorsak, és... furák. - nevettem halkan, mert hát magam is fura voltam. Másképp, de fura, azt hiszem.

words: 496 ❖ youtube ❖ note: ❖ kredit

To: Rhys Darwin

Mégis hogy a fenébe gondolta ezt, hm?! Összekötjük magunkat, létrehozunk egy olyan köteléket, mellyel megosztjuk egymással az erőnket, aztán egyszerűen csak… csak úgy eltűnik?! Átkozott… vagyis, nem, ne legyen átkozott! Csak kerülj elő, Zack Reed, ugyanis addig nem nyugszom, amíg vissza nem jössz.
Idegesen jártam Denver utcáit, ugyanis az volt a sejtésem, hogy errefelé kószálhat, főként, ha a múltbéli társai ellen áskálódik, mert hát… valljuk be, ez éltette őt igazán. A bosszú a társai ellen. Habár sosem kérdeztem, pontosan miből gondolja, hogy ők akarták a halálát, de nem is érdekelt. Ugyanúgy az Ötök bukására hajtottam, hiszen ők meg pont, hogy az olyanok ellen keresték a végleges megölési módot, mint ami én is voltam. Bár Kitkatnek jobban kellett volna aggódnia emiatt az egész miatt, mint nekem. Valójában… engem nem is érdekelt, csak a saját testi épségem.
- Zaaaaaack Reeeed, aki bújt, aki nem, jövök! – Kerestem és kutattam, szólítgattam, néha kedvesen, néha dühösen, de maximum néhány ismeretlen alak nézett rám hülyén, mit ordibálok, mint egy idióta…? Megálltam az egyik kirakat előtt, s a tükörképemre bámultam az üveglapon. Hosszan fürkésztem, majd megigazítottam a fekete tincseimet, azon töprengve, hogy miért keresem én ezt a boszorkányt valójában?
Két pillanattal később viszont tovább is haladtam. Aztán egyszerűen meguntam a dolgot és az egyik elhagyatottnak tűnő házba mentem be. Gondoltam, körülnézek kicsit, aztán elmélkedek az élet csodás dolgairól, meg a bosszúmat tervezgetem, meg… megszámolom hány törmelék van ebben az épületben. Hm. Mondjuk, azt hiszem, elég egy tipp is. Kismillió.
Körülpillantottam, majd néhány törmeléket arrébb is rúgtam a lábammal. Csodálatos egy hely, mit ne mondjak. Az emeletre indultam, ahol több szoba is fogadott. Mindenfelé régi gyerekjátékok, plüssök, ruhák voltak szétdobálva. Meg réges-régi fotók. Az egyik szobában elidőztem egy ideig, a kezembe véve egy plüss macit, mikor meghallottam, hogy valaki benyitott az épületbe. Nyikorgó, fülsüketítő hanggal. Felvontam a szemöldökömet, de csak akkor vált igazán érdekessé a dolog, mikor kiejtette azokat a szavakat. Zacket keresi? Hmmm. Milyen érdekes. Kisétáltam a szobából, még mindig a plüssmacit szorongatva a kezemben, majd a korláthoz lépkedtem, onnan nézve le rá. Nem féltem attól, hogy vadász lenne, hiszen akkor nem keltett volna ekkora feltűnést. Eleve elkönyveltem idiótának. Oh, igen, elsőre ítélek.
- Hello – Szólaltam meg egy mosoly kíséretében, még oda is intettem a macival neki. – Zack Reed jelenleg házon kívül tartózkodik, kérjük, a sípszó után hagyjon üzenetet, vagy hívja vissza később… akarom mondani: jöjjön vissza pár évszázad múlva! Bííííp – Imitáltam a sípszó hangját, viccesre véve a figurát, aztán elnevettem magamat. A maci a földön landolt, míg én egy szemvillanás előtt a férfi előtt teremtem.
- Nos, miért is érdekel, hol van Zack? Mit akarsz tőle, mondd csak? – Kissé fenyegető pillantást vetettem rá. Sosem említette, hogy lettek volna… mármint, lett volna bárkije. Tehát kételkedtem benne, hogy ezt az alakot jó szándék vezérelte volna.
Mély levegőt vettem, majd lassan elszakítottam róla a tekintetemet. Amióta… össze voltam kötve Zackkel, sok furcsa dolgot tapasztaltam magammal kapcsolatban. Mint amikor Luke érzéseit megkaptam az egyesülés után. Frusztráló volt, hogy ilyen… hülyén érzem magam olykor. Nem tudtam magammal mit kezdeni és dühített. Nagyon. Megráztam gyengén a fejem, így néztem újra az ismeretlenre, még mindig válaszokat várva.

514 words || mad hatter || note: engem kapsz, Zack helyett, pajti...    || kredit || inspirate by

Egyideje nem voltam önmagam, vagy... talán mégis? Attól függ, melyik a valódi énem. Az őrült, képzelgős, paranoiás, vagy a sima, normális Rhys, aki már-már unalmas. Szerettem azt a fickót, az unalmasat, akinek tiszta volt a feje, akinek... a francba, akinek nem kellett gondolkodnia a gondolatain, rögtön tudta, mit akar, vagy mi a helyes. Ez... ez, aki itt volt immáron két éve, egy rakás szerencsétlenség. Csapongó gondolatok, zavaros érzelmek, és Iris. Ó, a csodaszép Iris, a fény a sötétségben, aki itt volt, ugyanakkor mégsem. Azt hiszem. Néha nem tudtam eldönteni, valóban itt van, avagy sem. Mert halott volt. Láttam, ahogy kihuny a szeméből a fény, de... a teste. A teste eltűnt, mintha soha ott sem lett volna. Arra gondoltam, talán nem is halt meg. Talán nem is jött velem Amerikába, vagy talán... nem is létezett volna? Hiszen most is ott volt! Közvetlenül mellettem állt, ujjai az enyémekbe fonódtak, nyugtatott, csitítgatott, mosolygott. Beszélt! Hozzám beszélt, rám nézett, s megint csak mosolygott. A homlokomat fogta hűvös kezével, félresimította a sötét tincseket, amik az arcomba lógtak. S egyre csak nyugtatott. Minden rendben lesz, Rhys. Semmi baj. Mondta lágy hangon. Én hittem neki, aztán mégsem. Mosolyogtam, már-már lehiggadtam, majd egyszeriben felpattanva felborítottam a komódot, mintha nem súlyos fából készült volna. Erősebb voltam, mint tiszta pillnataimban, de hát ezt mondják az őrültekről, nemde? Ki tudja, mire képesek. Nos, igen. Igazuk volt. Talán fel kellene hagynod a kereséssel. Meg kellene bocsájtanod magadnak. Helyrejönni, elengedni engem, élni az életed. Mindig is teljes értékű életet akartam neked, Rhys. Búgta, ám ahelyett, hogy megnyugtatott volna, egyre feszültebb lettem a hangjától. Nem segített. Most nem segített. Egyáltalán nem. Hergelt, dühített, fel tudtam volna robbanni. Felvont szemöldökkel nézett rám, a ragyogó szempár szinte izzott, ahogy rám nézett. Átlátott rajtam, ismerte a gondolataimat, a vesémbe látott, ismert engem. Tudta, hogy nem adom fel, de meg kellett próbálnia lebeszélnie róla. Nincs itt. Iris nincs itt. Vagy talán... Istenem. Halántékomat masszírozni kezdtem két ujjammal, megpróbáltam lecsillapodni, kicsit tisztábban gondolkodni. Nem volt egyszerű.
Próbáltam sorra venni a dolgokat, amiket tudok, amiket ismerek, hátha segít, időnként bevált nálam ez a fajta rendszerezés. Nálam volt a gyűrű, amivel bemérték nekem a várost. Nálam volt a fotó a nagyjából tizenhárom-tizenöt éves Jeffersonról. A lányról nem tudtam semmit, őt nem lehetett megtalálni, talán már nem is élt. Jefferson. Meg kellett találnom. - Meg kell találnom! - üvöltöttem Irisnak, aki megint eltűnt. Forogtam a szobában, sehol sem látva őt, majd az ágyra roskadtam. Mindig akkor tűnt el, mikor dühös lettem. Félt tőlem, vagy itt sem volt. Halott volt, de élt. Mindig is utálta, ha kiakadok, aggódott miattam, engem féltett, nem tőlem félt. Mint az anyám. Már nem emlékeztem az arcára, viszont nagyon megragadt, ahogy összevonta sötét, sűrű szemöldökét. És összeszorította a száját. Apámról még ennyi sem maradt meg. A ruhája, az a barna nadrág, amit állandóan viselt. A bőrkeményedéses keze, amivel szerette rám zárni az ajtót. A szolgákra jobban emlékeztem, mint rájuk. Amandára, aki kedves volt hozzám, mint Iris, de úgy félt, mint a tűztől. Geoffrey-ra, a kertészre.Az összes nevet fel tudtam volna sorolni, a szüleim nevére nem emlékeztem. Az arcukra sem. Az illatuk néha felderengett, más nem. A házunk minden szegletét fel tudtam idézni. Őket nem.
A város felé tartottam, busszal, kocsit nem használtam. Nem tudtam a vezetésre figyelni, ráadásul elég régimódi voltam. Olykor a buszon is rettegtem, leghátulra szoktam ülni emiatt, kevesebb a szemtanú. Senki nem néz rám ferdén, mikor egy fékezésnél elképedt arccal pattanok fel, vagy káromkodok, mikor sokáig állunk a pirosnál. Még ez sem érdekelt, el kellett jutnom. Muszáj volt. Zackhez. Aki majd segít, hogy Jeffersonhoz jussak, azt hiszem. Kissé ködösek voltak a gondolataim, nagyon el kellett gondolkodnom, hogyan is derítettem ki a város nevét. Hogyan jutottam Denverbe, az odaúton rengeteget aludtam. Tulajdonképpen... nem tudtam, honnan jöttem. Nem túl messziről, néhány óra buszozással eljutottam Denverbe, de... a homlokomra csaptam dühömbe. Iris. Hol vagy?
Emlékeztem, hogy a boszorkány azt mondta, Zack nincs soha szem előtt, legalábbis ő nagyon keveset tud róla, s nem akar belekontárkodni mások életébe, módot pedig végképp nem keres, hogy segítsen. Denver. Ennyit tudtam. Iris mellettem lépkedett hangtalanul a topánjában, világoskék ruhában, amit az egyik szolgáló imádott rajta. A hajában virágok. Emlékeztem, hogy volt egy ilyen festmény a falon otthon, Angliában Iris szobájában. Talán ő soha nem viselte ezt a kék ruhát, s virágok sem díszelegtek a hajában. Nem tudtam volna megmondani. Az utcákat járva a nővérem csöndben sétált mellettem. Olykor megfogta a kezem. Melegem volt. Izzadtság folyt le a hátamon, a rövidujjú, sötétkék inget szívem szerint lekaptam volna magamról, ám tudtam, hogy nem szabad. Fekete farmerem sem volt épp jó választás, ám kezdett lebukni a nap. Még világos volt, de érezhetően csökkent a hősmérséklet, kellemes, tavaszias időre váltva. Imádtam a tavaszt, akkor nyíltak a virágok, az illata pedig pompásan töltötte be a levegőt. Apám utálta, allergiás volt rájuk, vagy csak ezt mondta. Ettől még jobban szerettem őket, Iris pedig csokrokat rakott össze, amiket aztán "véletlenül" épp apám dolgozószobájához közel pakolta le a folyosón a kisasztalra. Ráfogta egy szolgára, aki nem is dolgozott ott, apámnak ez fel sem tűnt.
Ráleltem egy régi házra, elég gyanús volt, mintha valaki rendszeresen ellátogatott volna oda. Ez még nekem is szemet szúrt, a fű egy részen mintha le is lett volna taposva, bár nem voltam benne biztos, azt nem-e én csináltam. Vagy Iris. Mosolygott rám, majd eltűnt. Persze, egyedül hagy a bajban, jellemző. De ő ilyet soha nem tett. Hiszen nincs is itt, Rhys!
Nyikorgott a lépcső, ahogy ráléptem, így meg nem tudtam lepni az illetőt, aki remélhetőleg bent volt. Nem tudtam, itt van-e, azt sem, hogy jó helyen járok, vagy sem. Benyitottam, az ajtó is nyikorgott, méghozzá jó hangosan, mire elmormoltam egy káromkodást. - Zack? Zack Reed? - kérdeztem, ahogy beljebb léptem, bár utólag jöttem rá, hogy talán nem kellene kiabálnom. Az egész helyiség visszhangzott, visszaverődött a hangom, s egyenesen a koponyámnak ütődött. Lüktetni kezdett a fejem, mire odaszorítottam két ujjamat a halántékomra. - Az isten verje meg! - morogtam, bár gondolatban akartam, kicsúszott. Félhomály uralkodott a szobában, vagy bármi is volt ez, túl sokat nem láttam, ami nagyon zavart. Iris? Nem volt velem.

words: 1006 ❖ youtube ❖ note: ha bármi nem jó, sikíts! ❖ kredit