"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
A gondolataim ismét cserbenhagytak, mert amikor már majdnem elhittem, hogy tényleg itt van, nem képzelem őt ide, az utolsó pillanatban szertefoszlott minden. Próbáltam a szavaiba kapaszkodni, fókuszálni rájuk, hátha ráébredek, mi a valóság, de valahogy kevésnek bizonyult minden. Egyáltalán miért kételkedtem? Nem lehetett életben, ezt mélyen legbelül mindig is tudtam, csak az esetek többségében még magamnak sem ismertem be. Az illúziók segítettek átvészelni a gyászt, ami miatt a varázserőmet is elveszítettem. - Én is szeretlek. - motyogtam, mert ebben legalább teljes mértékben biztos voltam. Ahogyan abban is, hogy ő is szeret. Vagyis... szeretett. Amíg még élt, mert nincs itt. Térj észhez, Rhys! - Biztos vagyok benne, hogy... - Hallgattam el hirtelen, mert már azt sem tudtam, miben voltam biztos, vagy mit akartam mondani. Aprót ráztam a fejemen. - Itt voltál. - folytattam bizonytalanul. Vagy nem volt? Próbáltam felidézni azokat az alkalmakat, amikor láttam őt, de csak homályos képkockák ugrottak be. Nem sokat segítettek. Nem tudom, mi történt hirtelen, talán az térített észhez, hogy újra megérintettem, hiszen már az ölelés is gyanúsan valóságos volt. Rengeteg apró jel utalt arra, tényleg Iris van velem, nem képzelgek, de az agyam képtelen volt meglátni a valóságot. Aztán hirtelen észhez tértem, mintha villám csapott volna belém. - Iris! Nem hiszem el... - suttogtam a hajába, miközben magához húzott. Örökké tudtam volna ölelni, biztonságot nyújtott számomra, ő volt maga az otthon. Mégis elhúzódtam tőle, hogy lássam az arcát. Egész más volt valójában látni, mint elképzelni. - Akkor tényleg igaz? Fogságban tartottak egészen mostanáig? Hogyan... hogyan szöktél meg? - Alig tértem magamhoz, szinte fel sem tudtam fogni, ami történik. Halott volt, hiszen láttam! Ám az is lehet, hogy varázslat volt az is, egy átverés ettől a Jonathantól. Annyiban biztos voltam, hogy nem hagyhatjuk annyiban a dolgot, mert a férfi akár újra felbukkanhat. Hirtelen nagyon aggódni kezdtem. - Nem követett? El kell rejtenünk téged! - kezdtem rögtön agyalni, miként óvhatnánk meg. Talán mágiát kellene alkalmaznunk. Egy álcázóbűbájt.
Sosem hagytam volna Rhyst magára. Szüksége volt rám és nekem is rá. Utáltam Jonathant, amiért így elszakított tőle és évekig fogvatartott. Bólintottam. Végre kezdte megérteni, hogy kölcsönösen szükségünk van egymásra. Nem tudtam, most mennyire tiszta a lelkiállapota, a feje, de ez egy jó irány volt mindenesetre. - Ne sajnáld. Szeretlek, Rhys – Mosolyogtam. Aztán megint zsákutcában találtam magunkat. A fejemet is megcsóváltam. - Nem, nem voltam itt. Az nem én voltam, akit Te láttál – Vagyis nyilvánvalóan én, de csak az ő fejében léteztem. Nem a valódi énem volt az. De most itt vagyok, ezt kellene látnia. - Ennél világosabban már nehéz lenne elmondanom… - Kezdtem feladni, de ekkor jött el az a pillanat, hogy eljutott a tudatáig a valóság. A kezei a vállamat érintették, majd a kérdésre bólintottam. – Én vagyok az. Visszajöttem – Elmosolyodtam, ahogy kezei az arcomat érintették, majd magamhoz öleltem őt, amennyiben hagyta. Örültem, hogy végre felismerte a valóságot. Fogalmam sem volt róla, min ment keresztül nélkülem vagy épp miért érezte szükségét egy hallucinált Irisnek, de már nem volt többé szükség rá. Itt voltam én, teljes életnagyságban és nem terveztem újra eltűnni. Reméltem, hogy Jonathan sem jön utánam és próbál meg újból a „toronyba” zárni. Ezúttal amúgy sem járt volna sikerrel.
Az elmém egy része mintha figyelmeztetni akart volna arról, hogy Iris valódi, de a figyelmeztetés falakba ütközött. Nem lehetett velem, hiszen meghalt, ezt én is tudtam, a szellemvilághoz pedig nem volt hozzáférésem. Valahogy tudtam, hogy képzelni szoktam őt, ami azt jelentette, kicsit kitisztult a fejem, csak épp nem eléggé. Ez igencsak gyakori volt, már meg se lepett. Olyan volt, mint mikor tudja az ember, hogy álmodik. - Ebben egyetértünk. Mégis mindig megteszed. - sóhajtottam. Ne hibáztattam őt, még ahhoz is túl fáradt voltam, hogy veszekedjek vele. Az ölelése pokolian jól esett, annyira hiányzott már, és... annyira valóságos volt. Tényleg éreztem a karjait körülöttem, az illatát, amit már olyan régen nem éreztem. Ekkor kezdtem kissé gyanakodni, ám ez még mindig kevés volt. - De... azt hiszem igen. Neked is szükséged van rám. Csak egészséges módon, mint az ikertestvéredre. Nem úgy, mint egy mankóra. Sajnálom, hogy ennyire függök tőled. - Néztem mélyen a szemeibe, amikben láttam a saját nyomorult önarcképemet. Mindig is gyűlöltem magamat látni, ezért nem tartottam tükröt sehol, a fürdőszobában pedig ha lehetett, inkább nem néztem bele. Összezavarodtam, a kérdése pedig nem segített ezen. Az elmúlt években? Nem. Három napja még láttam, ez egészen biztos. Elmerengve néztem félre pár másodpercre, vagy talán kicsit hosszabb időre. Tudom, hogy nemrég még láttam, annyira még én sem voltam zavarodott, a hallucinációimra általában emlékeztem. - Mégis miről beszélsz? Hisz' állandóan velem vagy! Kivéve, amikor ki tudja hol kószálsz. - néztem rá egy kicsit megvetően, majd arcvonásaim ellágyultak. Legalább ezúttal ott volt velem. Inkább figyelni kezdtem a szavaira, az kicsit mindig segített összpontosítani. A jelenléte, a hangja. Ezekbe tudtam kapaszkodni. - Várj, mi? - Felkeltem az ágyról, s átszeltem a kettőnk közt lévő kevés távolságot is néhány apróbb lépéssel. - Ezt... ezt nem értem, Iris. Mi a fenéről beszélsz? - Fogtam meg mindkét vállát, és az, ahogyan megérintettem, mintha észhez térített volna. - Uram isten... Iris? Tényleg te vagy az? - Néztem mélyen a szemeibe, majd a válláról az arcára vándoroltak a kezeim. Alig hittem a szememnek.
Voltak elképzeléseim, hogy hová süllyedt Rhys, amíg nem voltam mellette, de a valóság felülmúlta mindezt. Bár titkon reméltem, hogy csak a kezdeti helyzet ilyen nyögve-nyelős és átívelünk majd ezen a problémán együtt, közös erővel. Ha pedig belátja, hogy itt vagyok, akkor többé nem lehet gond. Bíztam ebben. Nagyon is. - Ostoba lennék magadra hagyni Téged újra, Rhys! – Nem hagyhattam, hogy fenntartsa ezt a mérhetetlen nagy távolságot köztünk, épp ezért húztam fel ülésbe, majd öleltem meg gyengéden. Az ölelésembe mindent próbáltam belesűríteni, amit csak lehetséges volt, leginkább a szeretetemet, a törődésemet és azt, hogy valóságos vagyok. Azt akartam, hogy mindezt az öcsém érezze. Hagytam, hogy eltávolodjon tőlem, így rápillantottam, majd a kérdésére aprót bólintottam. - Még szép, hogy igen. Miért, szerinted… - Elhallgattam, töprengtem. - …szerinted nekem nincs szükségem rád? – Tagadhatatlanul nehéz eset volt az öcsém, de összetartoztunk és semmi pénzért nem mondtam volna le róla. Ha nem lettem volna amnéziás egy bűbájtól, akkor nem is tűntem volna el ennyire hosszú időre mellőle. És persze, ha meglettek volna az emlékeim, boldog sem tudtam volna lenni, még azokra a pillanatokra sem, amikor Jonathan épp jó kedvében volt. Sóhajtottam egy aprót a kérdésére. – Nem inkább az elmúlt években? – Kérdeztem vissza, utalásként a valóságra. Elengedtem végül teljesen, ahogy visszakérdezett. Nem kellett volna meglepődnöm, hogy nem emlékszik rá, de mégis, egy kicsit abban bíztam, hogy ez a név majd előhozza az emlékeit. Már csak azért is örültem volna, ha emlékszik, mert nem volt kedvem újra felidézni azt a balul elsült napot. Lényegében aznap „meghaltam”, legalább az öcsém számára biztosan és egy időre valójában én is. Hisz nem önmagamként tértem magamhoz. Tisztán emlékeztem rá, mennyire rémült voltam. Láncra verve ébredtem, mint egy kutya, akivel a sors elbánt. - Egy tiszta vérvonalból származó boszorkány. Elutasította az ajánlatunkat a kovennel kapcsolatban, majd… majd váratlan mód bosszút állt rajtunk. Ennek ittam meg én a levét, mert évekig a foglya voltam, ráadásul… amnéziában szenvedtem a bűbájtól, amivel kiütött engem. Csak el akart kábítani és magával hurcolni, hogy zsarolhasson téged vagy nem tudom. Fogalmam sincs, milyen indokkal rabolt el – Ingattam a fejem, majd nagyot nyeltem. Fogalmam sem volt, hisz-e nekem végre, vagy a falnak beszélek. Aggódtam. És egy kicsit fájt, hogy nem tart valóságosnak. Pedig az voltam. Vágytam az őszinte örömére, az ölelésére… a testvéremre. Vissza akartam őt kapni.
A szavak hallatán keserűen felnevettem. Elrabolták... persze. Még a saját képzelgésemtől is furcsa volt ilyen badarságot hallani. Egyszerűen nem volt értelme sem a jelenlétének, sem annak, amiket mondott. Az egész különös volt, de nem tudtam rájönni, mi hibádzik, hiába volt minden jel árulkodó, vagy egyértelmű. Például az is feltűnhetett volna, hogy hallottam a lépteit, amit máskor nem, vagy normális ruha volt rajta, nem az a világoskék, régies, amit évszázadokkal ezelőtt viselt. Az ajtó becsukódása egy kicsit kezdett gyanús lenni, először furcsán meredtem abba az irányba, végül csak eldőltem az ágyon, mint egy zsák. - Te nem értesz a szép szóból, akkor ki a gyerekes? Csak hagyj magamra, Iris! - nyögtem, de bosszantott, hogy megint neki van igaza. Tényleg gyerekesen viselkedtem, de mégis mit várt tőlem? Majd ujjongok, amiért végre idefáradt? Csak elmormoltam néhány szitokszót az orrom alatt, ami nyilvánvalóan saját magamnak szólt, nem pedig neki, de az sem érdekelt, ha magára veszi. Nem volt kedvem hozzá, vagy úgy általánosságban bármihez. Fáradtság lett úrrá rajtam, testi és lelki egyaránt, csak aludni akartam, kizárni a világot. Nem akartam válaszolni neki, de nem hagyott nekem nyugtot. Felhúzott ülő helyzetbe és magához ölelt. Illata beszökött az orromba, a testmelege jól esett hideg bőrömnek, és... annyira valóságos volt az egész. Egy ideig csak elvesztem a karjaiban, majd enyhén elhúzódtam tőle, éppen annyira, hogy lássam az arcát, az ismerős, meleg barna szemeit. - Neked rám? - kérdeztem kissé tompán, sokszor nem gondoltam ebbe bele. Az egyértelmű volt, nekem miért van rá szükségem, de neki... őt általában mindenki szerette. És mégis, én voltam a másik fele bizonyos szempontból, azt hiszem. Ahogy ő az enyém. - Hol voltál az elmúlt napokban? - kérdeztem szomorkásan, mert tisztán emlékszem, két napja szükségem volt rá, ám nem leltem sehol. Próbáltam összpontosítani a szavaira, vagy legalább emlékezni a névre, amit kiejtett a száján, de csak falakba ütköztem. Jonathan... nem, fogalmam sem volt miről beszél. Értetlenül néztem rá, oldalra billentett fejjel. Valahogy... furcsa volt. A megjelenése, a név, amit felhozott... - Nem. Ki az a Jonathan? - Hiába törtem a fejem, nem ugrott be. A közös küldetésünk viszont már derengett. Igen, saját kovent akartunk létrehozni, erős boszorkányokból.
A fogadtatása és az ezt követő szavai csak alátámasztották az aggodalmaim. Furcsa volt a testvérem, nem is kicsit és tudni akartam, mennyire súlyosbodott az állapota. Vissza tudom-e fordítani, vagy sem. - Nem tehetek róla, hogy elraboltak – Jegyeztem meg halkabban, de nem tudtam, elhiszi-e egyáltalán, amit mondok. Nem tudom, mennyiszer hallucinálhatott ide maga mellé, de azt hiszem, túl sokszor ahhoz, hogy felfogja, ezúttal tényleg a valódi, hús-vér önmagam van itt. Nem engedtem magam lerázni, utána mentem és még az ajtót is becsuktam magunk mögött. Ha ez nem volt elég bizonyíték arra, hogy nem vagyok illúzió, akkor talán semmi. Hisz egy illúzió hogyan tudna becsukni egy ajtót, vagy egyáltalán hozzáérni bármihez? Láttam, hogy megérinti a karját, ott, ahol én is hozzáértem. Azt reméltem, kezdi belátni, hogy itt vagyok, de a szavai nem épp ezt támasztották alá. Sőt, a kérdésemre sem reagált, bár a reakciói egyértelművé tették, hogy igen, tényleg képzelgett rólam. - Ahhoz képest, hogy túl vagy a négyszázon, elég gyerekes tudsz lenni – A szemeimet forgattam mosolyogva, a fejemet csóválva, majd a további, depressziósabb szavaira kissé elhúztam a számat. – Ugyan már, Rhys... szükségem van rád és neked is rám. Űzzük el innen ezt a fekete ködöt, ami rád szállt – Leültem mellé azzal a lendülettel és felhúztam ülésbe, hogy átöleljem. Bántam, sőt, utáltam magam, amiért nem voltam eddig vele. Nem tudom, miken ment keresztül, de nagyon sajnáltam őt. Ha ki akart bújni az ölelésemből, akkor egy idő után elengedtem. – Emlékszel Jonathanra, akit be akartunk szervezni a kovenbe? – Kérdeztem végül rá, hátha ez… ez észhez téríti kicsit az öcsémet. Bár az, hogy ő volt az öcsém, másoknak talán furcsa lehetett, épp ezért, hangosan kimondva a bátyámnak hívtam.
Nem feleltem a szavaira, csak mentem tovább előre, fel a lépcsőn, az ajtóhoz, de közben végig arra gondoltam, hogy még van mersze méltatlankodni? Napokra eltűnik, s olykor a legrosszabb pillanatokban bukkan fel, egyáltalán nem lehet rá számítani... Kezdtem dühös lenni, még inkább elveszíteni a kontrollt az elmém felett, ez egy örök körforgás volt. A gyeplő kiejtése a kezemből még frusztráltabbá tett, attól még inkább zavarosak lettek a gondolataim, s így tovább. - Az a nem kedves, hogy magamra hagysz a legnagyobb szükség idején, majd a lehető legrosszabbkor bukkansz fel. - sóhajtottam, ahogy a kulccsal és a zárral babráltam, majd sarkig tártam az ajtót. Ekkor fordultam vissza, Iris felé. - Én nem vagyok kedves... - morogtam magamban, az a lehetőség meg sem fordult a fejemben, miszerint tényleg ő az. Nem vette az adást, ugyanúgy követett, mellé pedig még furcsa dolgokat is mondott. Nem értettem,miről beszél, a fejemet ráztam miközben beléptem a lakásba, ami épp olyan rendezett volt, mint eddig. Kivéve az éjjeliszekrényen heverő lámpa, ami darabokban volt, s aminek az árát ki kellett csengetnem. Leültem az ágy szélére, s vártam, hogy kövessen a lakásba, ha már eltűnni nem volt képes. Megérintettem a karomat, amit előtte Iris keze érintett, ahogy elhaladtam mellette. - Épp ez a bajom! Hogy tényleg itt vagy... - néztem rá kissé csúnyán, mint valami durcás gyerek. - Tudom, ha nem emlékeznél rá, két perc különbséggel születtünk. Már akkor nem kívánkoztam erre a világra. Jobb is lett volna, ha meg sem születek. - Eldőltem az ágyon, a plafont kezdtem bámulni, próbálva kiűzni a fejemből a sötét gondolatokat.
Amint sikerült meglépnem Jonathantól, első dolgom volt kereső bűbájt végrehajtani. Mivel nem volt semmim Rhystől, így a vérem volt az, ami hozzá kötött. Nehéz lett volna ennél „személyesebbet” találni, hisz ez Ő volt és Én. Egy volt a vérünk és mivel már csak ketten voltunk a vérvonalunkból, így érdekes lett volna, ha mást találok meg a bűbáj segítségével. A térképen kirajzolódott egy denveri motel, így nem volt kérdés, merre indulok el. Összepakoltam a maradék cuccomat a táskába, amit még a házból loptam el és útra keltem. Nem voltam messze tőle, ami még engem is meglepett. Azonban aggódtam. Nem tudtam, hogy mi történhetett vele az elmúlt években. Attól féltem, hogy az elméje felmondta a szolgálatot és olyanná vált, amilyenné nem lett volna szabad és hogy ezt én megakadályozhattam volna a puszta jelenlétemmel is. Ezért voltam rohadt dühös Jonathanra, aki szórakozásból egy amnéziás Rapunzelként kezelt. Emiatt tényleg meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben, mindenféle bűbáj használata nélkül. De jobbnak tartottam magamat nála és talán valahol meg is kedveltem őt. Ahogy haladtam az utcán, nézelődni kezdtem, Rhyst kutatva. Már kezdtem feladni, mikor végre megpillantottam. Elmosolyodtam és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, aztán odaléptem hozzá. Ekkor hajolt le kulcsért. Meg akartam szólítani, de nem akartam megijeszteni, így kivártam, míg felegyenesedik. A reakciója némileg ledöbbentett. - Ez nem túl kedves… - Jegyeztem meg először csak ennyit, mert tényleg nem értettem, mi ez a fogadtatás. Évekig nem látott és…? Hacsak nem képzelgett rólam az elmúlt időszakban, akkor nem magyarázta semmi ezt a hozzáállást. Elindult. Követtem. Hülye lettem volna hagyni, hogy lelépjen csak így… mikor én miatta szöktem meg. - Mondd, hogy nem képzelegtél rólam, Rhys – Megérintettem a karját, ahogy mellé léptem. – Mindenesetre... Én vagyok az, Iris. A testvéred. Tényleg itt vagyok, oké? – A szemeit fürkésztem. Reméltem, hogy hisz nekem. Nem akartam többé lelépni mellőle, előzőleg sem volt tervben, de most biztos voltam benne, hogy sosem hagyom újra magára.
Zackben nem egészen azt találtam meg, amit vártam. Csak egy eszköz lett volna, aki végül eljuttat a Schilling fiúhoz, helyette viszont egy barátra leltem benne. Ez hihetetlen volt, főleg azért, mert Iris volt az egyetlen világ életemben, aki elfogadott engem úgy igazán, akire barátként is tekinthettem. S most volt még valaki, aki fontos volt a számomra, akinek én is az voltam, akivel kialakult köztünk egy kötelék. Ez persze nem változtatott a tényen, miszerint volt egy űr bennem, az életemben, amit nem tudtam, s nem is akartam mással kitölteni. A másik felem elveszett, nem volt többé, csupán egyfajta illúzióban létezett, ami számomra olykor nagyon is valóságos volt. Szét voltam csúszva emiatt, olyannyira, hogy már a küldetésem sem érdekelt többé. Valójában azt sem tudtam, miért keresem Jeffersont, mit akarok tőle, ez csak az utolsó szalma volt, amibe kapaszkodhattam. Hiszen ezt Vele kezdtem el, közösen akartuk véghez vinni, ezt a... valamit. Bosszantott, amiért nem jut eszembe, valójában miről is van szó, így egy idő után inkább elengedtem a dolgot. Túl zavaros volt minden ahhoz, hogy értelmet leljek benne. A motelszoba felé igyekeztem, kissé remegő kézzel húztam elő a kulcsokat a zsebemből, még le is ejtettem egyszer, egyenesen egy pocsolyába. Lehajoltam érte, s mikor felemelkedtem, ott volt Ő. Csak egy grimaszt vágtam, mert valahogy mindig akkor jelent meg, amikor nem számítottam rá. Vagy amikor nem vágytam társaságra, csak zavaros gondolataimat akartam magányosan rendezni. - Most nincs kedvem ehhez, Iris! - motyogtam halkan, egy sóhaj kíséretében, majd felsétáltam a lépcsőn, egyensen az ajtóhoz, ami mögött az átmeneti menedékem bújt meg. Elfordítottam lassan a kulcsot, benyitottam, csak ekkor néztem magam mögé, vajon követ-e, vagy értette az igencsak erős "célzást".
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Mérhetetlenül hálás voltam Astridnak azért, amiért mindazok ellenére, hogy megvádoltam őt, mégis segített és úgy tűnt, hogy sokkal jobban alakulnak a dolgok, mint azt annak idején remélni tudtam. Hiszen úgy tudtuk, Zack meghalt és most kiderült, hogy talán mégsem. Talán újra a közösségünk tagja lehet, talán visszakaphatjuk őt és ez… ez mindennél többet jelentett nekem. Úgy gondoltam, hogy a többiek is hasonlóképpen fognak érezni ezzel kapcsolatban. Elvégre a társuk volt és fontos volt, nem igaz? - Köszönöm, Astrid – Fürkésztem a lányt és nem tudtam ennél többet kinyögni. Nem hagyjuk veszni; az ő szájából nem volt nehéz elhinnem. Elvégre mindent neki köszönhetek. Hosszan öleltem, el sem akartam engedni; kissé magukkal ragadtak az érzelmek és talán pont emiatt nem láttam a valóságot. - Biztos vagyok benne, hogy sikerül. Hiszen sikerülnie kell! – Suttogtam, ahogy elhúzódtam tőle végül. – Nem vagyok olyan erős, mint a többiek, szóval vigyázni fogok magamra, ígérem – Bólintottam is egy aprót, majd a továbbiakra elmosolyodtam. – Hagylak is, hogy előkészülj – Már indultam is, hogy magam mögött hagyjam a lányt, de a nevemet hallva megálltam az ajtónál. A kilincsen volt már a kezem. - Igen? – Hátrafordultam Astridhoz és így néztem rá, kérdőn, mire végül kimondta, amit akart. Elmosolyodtam és egy biccentés után hagytam el végül a motel szobát. Futva indultam vissza a szervezethez, hogy elújságoljam a hírt. Nyilván mindenkit váratlanul ért a dolog, többeken még hitetlenkedést is láttam, vagy értetlenkedést, de mégis fogták magukat, hogy elinduljanak a megadott helyre. Azonban nem engedték, hogy bármelyik beavatott vadász velük menjen. Ők akarták csinálni, a vezetők; elvégre elsősorban közülük való volt Zack. Hittem abban, hogy nem öten, hanem hatan térnek majd vissza.
Kezdőlap
➢ 
