Mindenki pontosan tudta jól, hogy a nagy Damon Salvatore miről volt híres – arról, hogy gondolkodás nélkül képes volt bárkinek kioltani az életét, még akkor is, ha nem volt éppen kikapcsolt állapotban. De ha az utóbbiról volt szó, nos, akkor aztán egy gyilkológéppé voltam képes válni. És most… most mégis itt álltam Elenával szemben, a szívét a markomban tartottam, és képtelen voltam kitépni azt. Összeszorítottam a fogsoromat, hiszen most már nemcsak amiatt voltam dühös, ahogy a lány viselkedett velem, hanem azért is, mert egy olyan egyszerű dolgot képtelen voltam megtenni, minthogy kioltsam az életét. Bántani képes voltam, ehhez kétség sem fért hozzá, de megölni…
Az eddigi dühös arckifejezésem szépen lassan simult ki, ahogy beletörődtem abba, nem vagyok képes megtenni ezt. Ő pedig ekkor szólalt meg. Mélyen a szemeimbe nézett, és tudtam, tudtam, hogy mi fog következni, még mielőtt ő bármit is tenni tudott volna, de nem tudtam megakadályozni. Mint a lassított filmekben, ő megragadta a csuklómat, miközben az én szemeim tágra nyíltak. Leblokkoltam. A szíve a kezemben maradt, ő pedig nélküle egyből elkezdett fehéredni, majd a földre zuhanni. Ekkor kapcsolt át bennem valami. Elmúlt a lebénulásom, s egyből rám tört, minden, amit tettem. Az érzések elárasztottak, de mind közül kettő volt a legdominánsabb: a fájdalom és a bűntudat. Mielőtt Elena teste földet ért volna, elkaptam, de csak annyit értem el vele, hogy utána a hamvai csússzanak ki a kezeim közül.
- Ne… ne! Elena, Elena! – szólítgattam kétségbeesetten a lányt, egyre hangosabban és egyre keservesebben, de senki nem jött ide hozzám szólni, hogy hé, haver, vicc volt az egész, a csajod életben van még. Mert hogy ez nem volt egy vicc. Ez volt a valóság, és én… képtelen voltam elhinni. Elena meghalt… megöltem. Felordítottam fájdalmamban, majd olyan erősen, ahogy csak tudtam, beleütöttem a betonba, újra és újra, de még ez sem volt képes elnyomni azokat a kínokat, amiket a szívemben éreztem. Három év múltán ismét rátaláltam, és erre megöltem…
Még órákig tomboltam a hídon, hol a könnyeimmel küszködve, hol a dühömet próbálva levezetni, de azon a tényen semmi sem változtatott, hogy teljesen összetörtem. Miután már nem éreztem magamban semmit, csak ürességet, felálltam, és megindultam valamerre. Az agyam egyik eldugott zugában tudtam, hogy mit kellene tennem, csak hogy most képtelen voltam rögtön hazamenni, az öcsém, meg a többiek szemébe nézni, s azt mondani nekik, megtaláltam Elenát, és meg is öltem. Egyelőre csak szerettem volna egyedül lenni, céltalanul bolyongani, ezért így is tettem. Meggyötört, könnyáztatta szemekkel, s véres kézzel indultam el a vakvilágba New Yorkon belül.

Valószínűleg, ha nem lettem volna éppen kikapcsolt állapotban, már rég rájöttem volna, hogy mire ment ki ez az egész játék, hogy Elena, vagy pontosabban az, aki ideküldte őt, mit akart elérni ezzel az egész komédiával. De tudjátok, úgy, hogy nem igazán éreztem semmit, nem értettem, miért lett volna olyan nagy ügy bántani Elenát. Azzal tisztában voltam, eddig miért nem tettem meg – nem fűzött semmilyen érdek ahhoz, hogy kioltsam az életét, még csak mulattató se lett volna -, ő meg folyamatosan úgy viselkedett, mintha pontosan erre akart volna hajtani. És ez azért, valljuk be, bosszantott. Vagy bárhogy is nevezzük ezt az érzést, ami folyamatos hátrálásra és inkább menekülésre késztetett.
- Miért, szeretnéd, ha kipróbálnánk? – nevettem fel cinikusan, miközben széttártam a karjaimat. – Ugyan, Elena, most komolyan csak azért jöttél utánam New Yorkba, hogy megadd nekem az életed kioltásának a nemes lehetőségét? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, de még mindig hitetlenkedő mosollyal az arcomon. – Ez azért tőled is önteltség, nem gondolod? Ha annyira meg akarsz halni, miért nem kéred meg Katherinet? Fogadni mernék, hogy gondolkodás nélkül megtenné, ha megkéred – magyaráztam neki egy vállvonás kíséretében, bár az a számomra is rejtély volt, hogy eddig ez miért nem történt meg. – Vagy van is egy jobb ötletem! Öld meg saját magad – húztam kegyetlen mosolyra az ajkaimat. – Legalább megspórolnád azt, hogy mások is szemtanúi legyenek annak a nem túl felemelő látványnak, amikor a nagy haláltusád közepette kimúlsz véglegesen – tanácsoltam neki némileg szórakozott hangnemben, habár a szavaimat teljesen komolyan gondoltam. Minek kellene nekem arra fecsérelnem a drága, szórakozással is eltölthető időmet, hogy őt megöljem? Hallatlan.
Sajnálatos módon, az sem hatotta meg túlzottan, amikor jó messzire elhajítottam, mert ugyanúgy folytatta a nonszensz dumáját és ugyanúgy nem volt hajlandó faképnél hagyni. Csak sértegetett és sértegetett, el akarta érni, hogy felbosszantson, de van egy jó hírem, sikerült! Habár nem látszott az arcomon annyira, csak ha alaposan megfigyelte a bőrömön lévő ráncokat, vagy azt, ahogy az állkapcsomat összeszorítottam. Bár valójában talán nem is annak nevezném ezt az érzést, hogy felbosszantott, mert idegesnek nem mondtam volna magam, inkább csak irritált és szerettem volna minél előbb befogni valahogy a száját. Na jó, lehet mégis csak sikerült felbosszantania…
- Kérdezd meg ezt az áldozataimtól, drágám. Áh, várjunk, hiszen tőlük nem tudod, mert már meghaltak. Feltéve, ha követed őket – jelentettem ki hirtelen, miközben kegyetlen mosolyra húztam az ajkaimat, kivillantva a vámpírfogaimat és a véreres szemeimet. Mielőtt azonban akár egy másodpercre is feleszmélhetett volna, én már ott is teremtem előtte, és habozás nélkül ismét átdöftem a mellkasát, hogy markomba véve a szívét jól megszorítsam azt.
- Tudod, Elena, ebben teljesen igazad van. Ha nem zárom le itt és most végleg a kettőnk ügyét, akkor te akkor is kísérteni fogsz, amikor én nem akarom, mert mást sem tudsz tenni, csak ráakaszkodni másokra. Úgyhogy most örökre búcsút intünk egymásnak – jelentettem ki, majd már felkészültem arra, hogy kitépjem a szívét, azonban… képtelen voltam rá. Volt valami, ami nem engedte, hogy egy centinél is jobban megmozdítsam a kezemet. S minden, ami ezt követően történt, olyan gyors volt, hogy még felfogni se volt időm…

Az egész találkozó kezdett egy igen nevetséges tragikomédiába átfordulni. Már alapjáraton, ha nem lettem kikapcsolt állapotban, azon fennakadtam volna, hogy Elena Gilbert mégis mi a fenét keres itt, miután három évvel ezelőtt szőröstül, bőröstül eltűnt. És ahogy elnéztem, haja szála se görbült. Látszólag legalábbis. De valami megváltozott benne. Az emlékképek, amik éltek bennem róla, egyáltalán nem ilyennek mutatták őt. Próbálta eljátszani az ártatlan kislányt, de képtelen volt sokáig türtőztetni magát. Ami jobb is volt. Ugyanis nem állt neki túl jól ez a szerepjáték. És bármennyire is szeretett volna megbántani a szavaival, nem igazán jött össze. Sajnos, a dolog kölcsönös volt.
Kezdett felettébb irritálni, ahogy bizonygatni akarta, hogy jobb nekem, ha visszakapcsolok, mert ő már itt van, és soha többé nem hagy el bla bla bla. Csak teátrálisan megforgattam a szemeimet erre, de másképp nem reagáltam a szavaira. Feleslegesnek éreztem, hogy több másodpercet pazaroljak a drága időmből arra, hogy neki próbáljam bizonygatni, mennyire nem érdekel már, hogy él-e vagy hal.
Csak mindentudó mosolyt villantottam a lányra, amikor azt mondta, ő már a maga ura. Ő lehet ezt gondolta, de ha bármilyen kapcsolatban állt a nőstényördöggel, elég kis esélye volt annak, hogy nem került máris a bűvkörébe. Az a nő egy vipera. Édes szavaival a bőröd alá kúszik, kitapogatja a gyengepontjaidat, s anélkül, hogy észrevennéd, beléd mártja a fogait. Úgyhogy, milyen jó volt, hogy engem már nem fenyegetett ez a veszély!
- Nos, ha így gondolod, akkor az nekem csak jó. Ugyanis minket már semmi nem köt így össze. Ám tudod, sokféle kötődés létezik. És te jól láthatóan, eléggé a megszállottammá váltál – villantottam rá egy széles mosolyt, hiszen bármennyire is akarta tagadni, még mindig én voltam az, aki meghatározta őt, az életét. Lehet nem érzett irántam semmit, csak gyűlöletet, de tudjátok, az is egyfajta érzelem, és ha képes volt egészen New Yorkig eljönni azért, hogy engem kínozzon, én azt mondanám, még mindig nem tudott elszakadni tőlem.
- Elena, csak hogy tisztázzuk most már ténylegesen. Nem érdekel engem sem Katherine, sem te, még Stefan sem. Ha azért jöttél, hogy engem kínoz, nos, akkor megszívtad. Nem tudsz semmi olyat tenni, amivel képes lennél a lelkembe gázolni – feleltem a lehető legnagyobb bizonyossággal a hangomban. Hiszen, kikapcsoltam. Nem éreztem semmit, így nem is volt módja, hogy bármilyen formában kínozni tudjon.
De természetesen, bármennyire szerettem volna végre véget vetni ennek a kellemetlen találkozónak, Elena nem igazán mutatott hajlandóságot arra, hogy elmenjen. Még amikor ellöktem magamtól, akkor is csak nevetgélt, mint egy buta liba, aki azt hiszi, tud szórakozni rajtam. Minden bizonnyal ez járhatott abban az aprócska kis fejében, ugyanis mielőtt akár feleszmélhettem volna, ő már tépte is le rólam a pólót, miközben vadul megcsókolt. Lehetséges, hogy azt hitte, ezzel el fog érni valamit, hogy ki tud csikarni belőlem valamilyen érzelmet, de őszintén szólva… még magamat is megleptem azzal, hogy mennyire nem éreztem semmit. S nemcsak azért, mert ki voltam kapcsolva, hanem azért is, mert ez az Elena így képtelen elérni azt, amit akart nagy valószínűséggel. Mindenből, amit tett, hiányoztak az érzelmek, a szerelem. Ki a fenét tudott volna elcsábítani így? De úgy döntöttem, beszállok kicsit a játékba.
Visszacsókoltam, egyik karommal átölelve a derekát, hogy közelebb húzhassam magamhoz. Szinte minden porcikánk összeért, aztán a másodperc tört része alatt a szabad kezemmel elkaptam a nyakát, és szorosan megragadtam azt, mintha meg akarnám fojtani. A torkánál fogva megemeltem a testét, és persze el is toltam magamtól, miközben egy kegyetlen mosolyt villantottam rá.
- Na mi az, Elena, azt hitted, csak te vagy arra képes, hogy árts nekem, vagy szórakozz velem? Alábecsülsz, s ez lesz a végzeted – tettem hozzá fenyegetően, majd úgy megszorítottam a nyakát, hogy a vére is kiserkent kissé, s mindenféle finomkodás nélkül messzire hajítottam a testét, amennyiben ő nem tett semmit, hogy ezt megakadályozza.

Persze amikor szóba hoztam Stefant, egyből tette az ártatlant, mint ahogy azt a múltban is tette. Mintha ne lett volna a napnál is világosabb, hogy a két fivér közül melyikhez húz jobban a szíve. Stefan volt a jófiú, a hős, aki mindig kedves volt, aki mindig mindent jól megoldott, és aki reménytelenül szerette magát feláldozni minden pitiáner ügy érdekében – de persze ezek a szemében nagy hőstetteknek tűntek. Mindezzel vezekelni akart a múltban elkövetett, szörnyűséges gyilkosságokért, szóval valójában… Nem, Stefan semmiben sem volt jobb nálam. Csak egy álarcot viselt, megjátszotta magát mindig is, hogy eltitkolja a sötét foltokkal szőtt múltját. Ellenben én… Nos, engem nem kedveltek soha, mert én mindig annak mutattam magam, aki valójában voltam – egy szörnynek. Elenának is annak idején biztosan azért tetszettem meg, mert volt bennem sötétség dögivel, és hát, valljuk be, röviden azért buknak erre a csajok. Mindenesetre, mindez már nem is számított. Egyikőjük sem jelentett számomra semmit csupán egy-két névnél, hozzá párosított arccal. A közös történetünk már a múlté volt, én egy új fejezetet nyitottam az életemben, és ebbe nem fognak belepofátlankodni ők is.
- Csak hogy felvilágosítsalak, drága Elena Gilbert, te lehet úgy érzed, hogy hozzám – böktem a mellkasom felé – tartozol, csakhogy én nem tartozok hozzád – mutattam ekkor az ő mellkasa felé. – Nincsen szükségem rád, szóval akár sarkon is fordulhatsz, és… Mondjuk, elmehetsz? Tehetünk akár úgy is, hogy soha az életben nem ismertük egymást, és aztán szépen békésen élhetjük mindketten a saját kis életünket, nos, mit szólsz? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, de persze mindez üres hablaty volt csupán. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy sántikál valamiben, és hát, amikor közeledni kezdett felém, majd meg is karmolt, akkor bizony már teljesen biztos voltam abban, hogy valami céllal keresett fel.
Amikor látta, hogy nem hátrálok meg vagy húzódok el előle, sőt, élvezettel tekintettem a gonoszul csillogó szemeibe, akkor még jobban rákontrázott a dolgokra. Már nemcsak karmolta a nyakamat, hanem konkrétan belém is harapott, és inni kezdett a véremből. Tudjátok, ez a vámpírok esetében egyfajta bensőséges kapcsolatot hoz létre, de kikapcsolt állapotban, nos, hagytam hadd csinálja. Ha megölni akart volna, rögtön azzal indított volna, és nem éppen a véremet szívná… A szó szoros értelmében is.
- Tudod, Elena, amikor legutóbb a véremből ittál, még a sarjam voltál. Látom, nehéz levetkőzni a régi szokásokat, igaz? Muszáj valakinek az irányítása alatt állnod, különben nem tudod, hogy mit tegyél, vagy hogy egyáltalán ki legyél – húztam önelégült mosolyra az ajkaimat. – Még kikapcsolt állapotban is meg tudom mondani, hogy soha nem leszel képes teljesen elszakadni tőlem – tettem még hozzá, már csak azért is, hogy tovább bosszantsam őt. Mert hát, nem éppen tűnt úgy, mint aki annyira repesne az örömtől, hogy régi nagy-nagy szerelmét újra láthatja.
Amikor végre abba tudta hagyni a nyakam csókolgatását, kimutatta a foga fehérjét. Papolt valamit arról, hogy végre tisztán látja, kikben bízhat meg, és kikben nem, amit nem igazán értettem, hogy pontosan hogyan is ért, vagy miért mondja, de nem érdekelt eléggé ahhoz, hogy bővebb magyarázatot követeljek tőle.
- Az egyetlen bökkenő, drága Elena, hogy ha ennyire biztos vagy abban, hogy tisztán látsz, és hogy kikben bízhatsz meg, miért jöttél utánam egészen New Yorkig? Mert valahogy van egy olyan sejtésem, hogy nem én állok a megbízható személyek lista élén – mosolyogtam rá kissé kioktatóan, vagy talán lenézően, a fene se tudja. Szórakoztatott valamelyest a szituáció, még az is, ahogy Katherinet és a poklot emlegette, bár az, hogy mindezen információk mit is jelentettek pontosan, azon nem gondolkodtam el. – Áh, jó, hogy mondod. Olyan sok ellenségünket küldtem már a pokolra, s oly sok idő eltelt azóta… Jó buli volna újra elszórakozni velük – vigyorodtam el, de amikor Katherinet említette a szeretett nőként, nem bírtam ki, hangos nevetésben törtem ki. Az sem érdekelt, hogy ennek hatására jobban fájni kezdett a szívem, egyszerűen, ennél jobb viccet szinte soha nem hallottam meg. – Ugyan ki a fenét érdekel még Katherine Pierce? Ő egy régen lecsengett történet része – feleltem szórakozott hangnemben, mire Elena elengedte a szívem. Megszűnt a nyomás a mellkasomból, de nem különösebben foglalkoztatott, mint ahogy az sem, amikor megragadta. Régebben egészen biztos képtelen lett volna megtenni ezt, de hát, épp az előbb mondta, hogy az ártatlan Elena meghalt.
Ezt követően rajtam volt a sor, hogy kicsit megszorongassam Elena szívét, de…. csalódnom kellett. Ugyanis őt sem érdekelte jobban az, hogy éppen a mellkasában turkálok, mint engem. Az pedig, hogy szinte már könyörgött azért, hogy vessek véget az életnek, végképp elrontotta a szórakozásomat. Elvégre, mi jó van úgy végezni az áldozattal, ha az az élete helyett azért könyörög, hogy kioltsam azt? Semmi, az égvilágon semmi! Egy cseppnyi félelmet sem láttam az arcán, ezért csak kihúztam a kezemet a mellkasából, és nagyot taszítottam rajta, hogy nagyobb távolságot vegyek fel kettőnk között.
- Keress valami más szórakozást magadnak, Elena. Kettőnknek már semmi dolga egymással – feleltem, készen állva arra, hogy itt is hagyjam a lányt.

Ó, az ártatlan Elena! Jött megint, hogy egy csöppnyi észt verjen ebbe a butus, nagy és rossz vámpírocskába, aki történetesen én lennék. Szeretett volna megint engedelmes ölebet csinálni belőlem, csak hát, már nem volt semmilyen hatással rám. Csak úgy bámultam azokba nagy és csillogó szemekbe, és… nem éreztem semmit. Ismerős, ám mégis furcsán idegennek hatott a lány, s nem tudtam volna megmondani, hogy ez amiatt volt-e, hogy három éve nem láttam, vagy azért, mert valami tényleg megváltozott benne. De! Ennek a gondolatnak két másodpercnél többet nem is szenteltem, hiszen nem tudott foglalkoztatni, hogy mi van vele.
- Hogy kikapcsoltam-e? Nos, igen? – kérdeztem vissza, némileg gúnyos hangnemben, azt üzenve ezzel, hogy elég rám nézni ahhoz, hogy választ kapjon a kérdésére. Bár igaz volt, hogy nem kikapcsolt állapotban is gyilkolásztam, de azért könnyedén eldönthető egy vámpírról, hogy mikor van kikapcsolva és mikor nem. Aztán persze elkezdett közelebb jönni felém, és tovább papolt arról, hogy biztosan miatta, de most már semmi gond, mert itt van bla bla bla. Megálltam a késztetést, hogy hátra lépjek, amikor ő közeledni kezdett felém, és csak rezzenéstelenül, kegyetlen, nemtörődöm mosollyal néztem a lány arcára. Ragadozó módjára. Hiszen az is voltam.
- Talán miattad, talán nem – rántottam egyet a vállamon. – De mit is számítanak az okok, egyedül az eredmény a fontos, és tudod, én pompásan érzem magam. Úgyhogy ha maradsz, ha nem, hát engem az már nem érdekel – húztam önelégült mosolyra az ajkaimat. – Menj vissza Mystic Fallsba, és játssz csak Stefannal – tettem még hozzá, s még valami gúnyosabb megjegyzést is hozzáfűztem volna, ha nem veszem észre a hirtelen változást Elenában. Az előbb mutatott, túlságosan is ártatlan álarc repedezni kezdett, s most megmutatta az igazi valóját. Nem mozdultam, egy tapodtat sem, miközben kezét végig húzta a mellkasomon, majd körmével megkarcolta a nyakamat, ó de még mennyire, hogy nem húzódtam el.
- Na, ez az Elena már sokkal élvezetesebb, mint az az ártatlan, akit imitálni próbáltál – húztam széles mosolyra az ajkaimat, ami még akkor sem tudott lehervadni az arcomról, amikor a lány konkrétan átdöfte a mellkasomat, és megragadta a szívemet. Nem éreztem a fájdalmat, hiszen ki voltam kapcsolva, az sem rémített meg, hogy meghalhatok. Egyszerűen csak… szórakoztatott a szituáció.
- Tudod, azt szokták mondani, hogy lehet a mennyország a jobb hely, de a pokolban több az ismerős – vigyorogtam rá még mindig önelégülten. – Szóval örömmel választom az utóbbit – feleltem, majd egy hirtelen lendülettel én is benyúltam a lány mellkasába, és megragadtam a szívét. Valami motoszkált a fejemben mindeközben, valami idegesítő, mint amikor a légy zümmög folyamatosan a füled környékén, de igyekeztem ezt elnyomni magamban, és továbbra is gonoszan nézni Elenára.
- Szegény, kicsi Elena, vajon most mi lesz? Bántani fogja ez a nagy és csúnya vámpírocska őt? – gúnyolódtam vele szánt szándékkal. – Szeretnéd, ha ezúttal nemcsak három évre, hanem úgy örökre méély álomra szenderülnél? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, miközben kicsit jobban megszorítottam a szívét. Azt akartam, hogy féljen tőlem, és hogy soha többé ne keressen fel.

Azt szokás mondani, hogy az élet olyan, mint a hullámvasút – egyszer fent és egyszer lent. Nos, én valószínűleg a kétség legkisebb szikrája nélkül kijelenthetem, hogy az én életemben eddig több volt a lent helyzet, mint a fent. Főleg mióta Kai nyomorult Parker rárakta Elenára azt a bizonyos álomátkot, s amióta a nőstényördög egyéb pitiáner csatlósai segítségével el nem vették őt tőlem. Igen, jól gondoljátok. Katherine Pierce megkaparintotta Elenát, s én hiába próbáltam a nyomukra bukkanni, semmit sem sikerült kiderítenem. Éveken át éjt nappallá téve kutattam, képes lettem volna a világ összes zugát felbolygatni, csakhogy akár megbizonyosodhassak afelől, hogy Elena egyáltalán még élt. Persze Bonnie állítása szerint igen, de őszintén, minden egyes eltelt nappal egyre kevésbé tudtam ebben hinni. Nem akartam feladni a reményt, megint visszazuhanni a kétségbeesés legsötétebb bugyraiba, de mindenkinek megvoltak a határai. Én pedig három év után elértem a sajátjaimat. Képtelen voltam hinni többé abban, hogy Elenát valaha viszont láthatom, vagy hogy egyáltalán Katherine életben hagyta. A fájdalom olyan erős volt, hogy… nos, egyszerűen csak megszabadultam tőle. Tudjátok, van az a bizonyos kapcsoló a vámpírok a fejében, amit csak megnyomtam, és huss! Volt fájdalom, nincs fájdalom. Megszűnt minden érzelmem, többé nem éreztem semmit Elena iránt, sőt, senki iránt sem. Visszatért a jó öreg Damon Salvatore, és az öcsém bármennyire is próbált lebeszélni erről, nem sikerült. Elvégre, ő hogyan is érthetné meg, amin én átmentem? Ott volt neki Caroline, Ric ikrei, meg az egész Salvatore iskola, amivel foglalkozhatott. Ő is elvesztette Elenát, de lám, mennyi mindene volt még! Nekem pedig semmi sem maradt, az pedig pláne nem hiányzott, hogy az örömben tündöklő öcsém arcát bámuljam tovább, miközben körülöttem minden széthullott. Úgyhogy leléptem. A megbánás legkisebb jele nélkül. Visszatértem a sötétbe, a gonoszságokkal és vérrel átszőtt világomba, oda, ahová mindig is tartoztam, és mindig is tartozni fogok.
Elkezdtem járni a világot. Országról országra, városról városra vándoroltam, és csak úgy halmoztam az élvezeteket. Whiskey keveredett a vérrel, és bármerre jártam, holttesteket hagytam a hátam mögött. Elkezdett terjedni egy sorozatgyilkos híre is, aki, voálá, én lettem volna. De persze mivel vámpír voltam, egyáltalán nem féltem attól, hogy elkapnának, meg egyébként is, kikapcsolt állapotban az égvilágon semmi sem érdekelt. Csak élveztem minden percét a vámpírlétnek, és azt tettem, amire valók voltunk – gyilkolásra.
Így keveredtem hát pár hónap után valahogy New Yorkba, ahol az utóbbi napokat töltöttem. Szép nagy város volt, sok fénnyel, ó és persze sok emberrel, akit megkóstolhattam. Úgy éreztem, egy darabig ez a város képes lesz arra, hogy elszórakoztasson, így úgy láttam jónak, ha kissé elidőzök itt. Ma este például a Brooklyn hídnál kötöttem ki, éppen egy szépséges, barna hajú, bambi szemű lányt tartottam a karjaimban. Karjai ernyedten lógtak a teste mellett, ahogy én éppen a vérét ízlelgettem. Ekkor hallottam meg valamit. Először a léptek zaja ütötte meg a fülemet, de nem igazán foglalkoztam azzal, hogy bárki is meglát-e vagy sem, legfeljebb ő lett volna akkor a desszert. Amikor azonban hang is társult a léptekhez, majd egy arc is, megkondult a vészharang a fejemben. Tudtam, a fene se tudja, hogy miért, de tudtam, hogy gyorsan el kellene húznom innen a csíkot, de képtelen voltam megmozdulni. Csak álltam ott egy helyben, már-már a szám is majdnem tátva maradt, ahogy egy név jutott eszembe. Elena. Ez csak is Elena lehetett.
Hirtelen valami különös érzés hasított a szívembe, de rögtön elnyomtam azt, mielőtt bármi történt volna. Hiszen miért érdekelt volna egy kicsit is, hogy éppen Elena van itt előttem? Miért ne lehetett volna itt? Ó, hát igen, hiszen három évvel ezelőtt eltűnt… Nagy kár, hogy már fikarcnyit sem érdekelt.
- Nahát, Elena! – tártam szét teátrálisan a karjaimat, aminek köszönhetően a csaj halott teste hangos puffanással esett a földre. – Minek köszönhetem ezt a késő esti látogatásodat? Csak nem te is egy kis éjjeli nasira vágytál? Ez esetben el kell szomorítsalak, ez a csaj itt – böktem a fejemmel a lábamnál heverő testre – eléggé halottnak tűnik, de ahogy gondolod, akár meg is kóstolhatod. Vagy akár kereshetsz is magadnak valaki mást is. Elég nagy ez a város két vámpír számára is – fecsegtem azzal az önelégült mosollyal az arcomon, amit az emberek általában utálni szoktak, igyekezve elnyomni magamban azt az érzést, hogy miért volt olyan piszok ismerős ez az egész helyzet.