"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
- Őszintén szólva… ezt nem tudhatom – bukik ki belőlem némiképp érzéketlenül, de közben persze valahol jogosan is, hisz honnan is tudhatnám, hogy nem akarta ezt az egészet? Hogy nem akart lelépni… Bár nem hibáztathatnám érte. Liv és én mindig is mások voltunk, néha felmerült bennem, hogy talán túl unalmasnak tart, de tekintve, hogy minden gesztusa az ellenkezőjére utalt, nem aggódtam. Most viszont már nem vagyok ebben olyan biztos. Sőt. Rohadtul nem vagyok biztos semmiben a jelenlegi helyzetben. Várom, hogy befejezze a mondatot és közben minden önuralmamra szükségem van, hogy ne akarjam magamhoz húzni, megvigasztalni, mint régen, de a könnyei nem könnyítik meg a dolgomat, így hát teszek is egy kósza mozdulatot, de még idejében meggondolom magam. Szerencsére vagy sajnos. - Igazad van, fogalmam sincs – szólalok meg, mikor már biztos vagyok abban, hogy ez a mondat nem lesz befejezve. – Neked van arról, hogy én min mentem keresztül? – vonom össze a szemöldököm. Továbbra is egy oltári nagy seggfejnek érzem magam, de közben azt is érzem, hogy ez a legjózanabb dolog, amit tehetek, hogy ilyen… távolságtartó vagyok. Nem mintha lenne valami bevett séma arra az estre, ha az embernek öt év után előkerülne a halottnak hitt kedvese… De a nyakába még sem ugorhatok, még ha jó pár idegszálam könyörög is érte. Ettől függetlenül tudom, hogy meg kell hallgatnom, meg is akarom, de abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy jót teszek-e vele a lelkemnek vagy csak újra felszakítjuk a sebeim és még meg is piszkáljuk, hogy biztosan örökre ebbe a szerencsétlen helyzetben ragadjak. Persze az is lehet, hogy ez majd segít továbblépni… A baj az, hogy egyetlen módja van, hogy kiderítsük, ha túlesünk rajta. És utána már nincs visszaút. - Rendben, mondd el, mi az igazság. Mondj el mindent – szökik ki belőlem egy megfáradt sóhaj. Rám férne egy kávé, egy aszpirin… és egy xanax se jönne rosszul, ha már itt tartunk, főleg akkor érzem nagy szükségét, mikor elhangzik az a bizonyos név, ami nem mond éppenséggel sokat, de azért eleget ahhoz, hogy tudjam azt, amit fél perce még nem: most már biztosan meg fogom bánni, hogy nem csaptam rá az ajtót és nem tettem úgy, mintha meg sem történt volna, hogy felbukkant. Nem mintha amúgy képes lettem volna rá, de azért ér eljátszani a gondolattal, ha az ex-menyasszonyod (ex? tulajdonképpen sosem fújtuk le a dolgot…) egy másik pasiról beszél úgy, mintha a világért sem akarna olyasmit tenni, amivel felbosszantja. Vajon hol volt ez a nagy lelkiismeretesség, mikor arról kellett döntenie, hogy magamra hagy-e? - Persze, semmi sem olyan egyszerű, mint hiszem… - a bennem élő féltékeny kamasz szólal meg ilyen gúnyosan, ami nagyban alázúzza az arra való törekvésem, hogy legalább egy szemernyi méltóságot megtartsak magamnak. Tök mindegy. – Ha attól tartasz, hogy Quentin őrjöngeni fog inkább ne is mondj semmit, Olivia. A világért sem várnám el, hogy olyasmit cselekedj, ami miatt Quentin kiborulhat. Ez után behívom, ő pedig megcélozza a kanapét és elszorul a mellkasom a látványra. Egy pillanatra megint az én Livemet látom benne, aki mintha el sem ment volna. - Az elején – javaslom. – A titkok legelején.
Annyira zavaros volt minden és kezdtem magam úgy érezni mint egy tudathatásos. Egy részem, azt hiszem a túlnyomó részem jönni akart hozzá, hogy Ő és én újra Mi legynünk. De a másik részem ami jelene pillanatban azt hiszem a raálisabb énem, kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy most itt legyek. Zavart amit mondott, sőt egyenesen fájt minden szó ami elhagyta a száját. Mindezek ellenére mégértettem őt. Nem lehetett könnyű az élete azokután, hogy csak úgy eltűntem és azt hitte meghaltam, mégis szeretném ha megértene. Annyira szeretném ha csak egy pillantig is eltudná képzelni, hogy mennyire nehéz volt ezt az utat választanom. Féltem! Tele voltam félelemmel és egy csomó olyan kérdéssel, hogy mi lesz akkor ha... Most viszont az eltelt évek távlatából visszatekintve képesnek érzem magam arra, hogy kiálljak elé és megválaszoljam a miérteket és végül pontot tegyünk az egészre. Vagy így, vagy úgy. - Ne csinálj úgy, mintha ezt én akartam volna magamnak. - mutattam végig magamon, miközben megéreztem az első könycseppeket összegyűlni a szemeimben. Utálom, hogy harakszik rá és azt is, hogy az ellenségének tekint. Pedig...Talán igaza van. Lehet jobb lett volna, ha soha nem tudja meg, hogy mégis élek. Talán akkor új életet tudott volna kezdeni és idővel mind a ketten boldogak lehetnénk. De ezt már soha nem fogjuk megtudni, hiszen itt állunk a jelenben, a múltunkkal a hátunk mögött, a jövőnk előtt. - Fogalmad sincs arról, hogy mi mindenen kelett keresztülmennem. Arról nem is beszélve, hogy... - éreztem ahogy a z eddig összegyűlt könnycsepp kigördült a szememből, végigszántotta az arcomon a bőrt és nedves csíkot hagyva magaután lezuhant a mélybe. Nem tudtam hogyan is folytathatnám a mondatomat, hiszen annyi mindennel nincs tisztában, annyi mindent nem tud és attól tartok ha ezeket megtudja akkor fog csak méginkább megutálni. - Figyelj! Én nem várok csodát attól, hogy most eljöttem hozzád. Nem várom azt, hogy elfogadj, megérts vagy megbocsáss nekem. Csupán azt szeretném, hogy tudd mi az igazság. - pillantottam fel rá Fogalmam sem volt miként mondok majd el neki minden részletet anélkül, hogy újra össze ne roppanjak, de meg kell tennem. Megérdemli, hogy tudjon mindent rólam és róla is. Meglepetésként ér a reakciója amikor szóba kerül Q. hiszen mindeddig nem úgy tűnt mintha érdekelnk a részletek arról mi is lett velem. Most mégis olyasmit vélek felfedezni a hangjában amire még legmerészebb álmaimban sem reménykedtem sosem. - Igen, Quentin volt az aki akkor este rámtalált. De ez ez nem ilyen egyszerű... - pillantottam rá, egyenesen azokba a kissé fáradt és meggyötört csodaszép kék szemekbe amelyektől mindig elgyengültek a lábaim. Ahogy kitárult előttem a bejárati ajtó, egy pillanatra olyan érzésem támadt mintha hosszú idő után végre tényleg hazatérhettem volna. Ami tulajdonképpen igaz is volt, de közben meg mégsem, hiszen az otthon nem egy hely hanem egy érzés. Most viszont csak azt éeztem, hogy idegen vagyok egy olyan világban ahol régen olyannyira otthonosan mozogtam. Minden a múltunkra emlékeztetett a képek a falon, a párnák a kanapén és az otthon illata, de valami hiányzott. Mi! - Köszönöm! - feleltem a behívására, miközben átléptem a küszöböt és elindultam a kanapá irányába, hogy ott leülve felfedjem neki minden titkomat. - Annyi mindnet kell ellmondanom neked, és fogalmam sincs, hogy hol is kezdjem. - pillantottam fel rá, miközben leültem a kanapéra, ahol mindig is szerettem bekuckózni. Ennek ellenére most mégis úgy ültem ott mint aki karót nyelt. Egyszerűen nem tudtam feloldódni és ellazulni addig ameddig oda nem jött hozzám.
Még mindig hatással van rám, és ezt utálom. Nem érzek semmi elégedettséget a szavaim nyomán, mert közben olyan arccal néz rám, mintha megütöttem volna, amitől rögtön feltámad a lelkiismeretem. Sosem szerettem, ha miattam volt rossz kedve, egyszerűen nem tudtam elviselni. Aztán azt kéri, hogy gondoljam magam az ő helyzetébe, ami felér egy kijózanító pofonnal. Ideges, horkantás-szerű nevetés bukik ki belőlem, és hitetlenül fürkészem az arcát. - Tessék? - rázom meg a fejem. - Gondoljam magam a helyzetedbe? Ezt kifejthetnéd, nem igazán értem, mibe is kellene belegondolnom magam. Talán - de ez csak egy tipp - arra gondol, hogy nem volt könnyű neki a vámpírrá válás, talán engem akart védeni... Eleinte. De öt év? Ráadásul nem csak egyszerűen lelépett, elhitette velem és mindenki mással, hogy meghalt, ami azért nem épp arra enged következtetni, hogy vissza akart volna jönni előbb-utóbb. Most mégis itt van, és nem értem, hogy miért. - Hallgatlak - biccentek, és hiába süti le a tekintetét, látom, hogy könnyek csillognak a szemében. Automatikusan reagálok, előbb, mint hogy átgondolnám: a kezem tétován indul meg az arca felé, de az utolsó pillanatban úgy kapom vissza, mintha lángok közé dugtam volna. Nem tudom, hogy észre vette-e, túlságosan beleveszett a gondolataiba. A mondandója első fele késve jut el a tudatomig, túlzottan zavarban vagyok az előbbi... Öhm, megmozdulásom miatt, és mire reagálhatnék már mondja is tovább. Az emlék most nem önt el melegséggel, így, hogy itt áll előttem csak azt érzem, hogy az élet, amit elterveztem, elterveztünk csak rajta múlott. De ez persze nem igaz. A baleset megtörtént, ő vámpír lett, engem pedig magához szólított a Kard. Ezek után hogy folytathattuk volna ugyanúgy? Szó nélkül hagyom, hogy azt hiszi, gyűlölöm, pedig ez nem igaz. Sok mindent érzek, de gyűlölni akkor sem tudnám, ha akarnám. Nem léptem tovább, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy mikor elhangzik a Quentin név, elfog a féltékenységhez kísértetiesen hasonló érzés. - Quentin? Ki az a Quentin? - Sikerül megragadnom a lényeget, minden mást eleresztek a fülem mellett. - A vámpír, igaz? Aki "megmentett". Szóval vele voltál? - a hangom szinte már csevegő, mintha nem is azt kérdeztem volna meg burkoltan, hogy ezért a pasiért hagyott-e el, hanem hogy milyen idő van odakint. Tudnom kell az igazat, hogy lezárhassam. A kérdés csak az, hogy tényleg ezt akarom-e. Félreállok és kicsit szélesebbre nyitom az ajtót. - Gyere be - invitálom be rezignáltan és nem is őt nézem, hanem a küszöbre szegezem a pillantásom.
Öt év igencsak hosszú idő, főleg ha az ember abban a hitben él, hogy akit mindennél jobban szeretett, az halott. Most pedig mégiscsak itt állot a küszöbön és próbálok rájönni, hogy helyesen cselekedtem e, vagy sem. Végtére is ha most hibázok akkor talán az életemmel és Cas életével is játszhatom. Ideges, zavart és alighanem csalódott is amit megtudok érteni és ami miatt egy percig nem hibáztatom. Annak hála, hogy mennyire ismerem tudom, hogy nem lesz könnyű elmagyaráznom, mit miért tettem. De remélem, hogy ennek ellenére mégiscsak képes lesz nekem megbocsátani vagy legalább kevésbé utálni. - Figyelj Castiel, megértem, hogy mit érzel. De szépen kérlek ha többre nem is de egy percre gondold magad az én helyzetembe. - kérlelem könyörgőn, reménykedve benne, hogy szomszédok mitsem vesznek észre a mi kis kettősünkből. Szörnyen érzem magam amiatt, hogy ennyi éven keresztül hazudnom kellett neki, de akkor ez tűnt helyesnek és biztonságosnak. Később perwsze ahogy telt-múlt az idő, egyre nehezebbé vált távol maradnom tőle. Viszont Q. mindig képes volt meggyőzni arról, hogy Cas számára így lesz a legjobb. Talán igaza volt, talán nem. Ez már sosem fog kiderülni, de úgy gondolom, hogy éppen eleget szenvedtünk már ahhoz, hogy hagyjam mostmár Castielt dönteni rólunk. - Mindent elmondok amire kíváncsi vagy és utána azt is megértem ha gyűlölni fogsz. - sütöm le a szemeimet, megpróbálva elrejteni a szememben felgyülemlett könnycseppeket. Próbáltam összeszedni a gondolataimat és mindent alaposan átgondolni, hogy tudjam mi az amit tudnia kell és mi az ami a mi kettőnk kapcsolatának szempontjából lényegtelen. De ezalatt az idő alatt is végig ott motoszkált bennem, hogy mennyire jó Őt látni, érezni az illatát, hallani a hangját... Mindez olyan a számomra mintha egy valósággá vált álomba csöppentem volna bele, ami könnyedén egy szemvillanás alatt rémálommá válhat. - Mindenek előtt azt tudnod kell, hogy soha, egy pillantig sem akrtalak megbántani téged. Elhagyni pedig végképp nem állt szándékomban, mégha ez most nem is fest teljesen úgy. - pillantottam rá újra, miközben zavartan próbáltam eldönteni mit is kellene tennem. - Már az első pillanttól kezdve szerettelek. Amikor betoppantál a kávézóba és én vittem ki neked az első kávédat, miközben te azt a röhelyesen béna könyvet olvastad. Ez pedig még most is így van, még akkor is ha Te közben már meggyűlöltél. - szándékosan nem nézek a mondandóm végénél a szemeibe, hiszen akkor nem lennék képes folytatni anélkül, hogy el ne bőgjem magam. arra pedig semmi szükségem nincs. - Éppen ezért is gondolom azt, hogy igenis jogod van tudni az igazat, mégha emiatta Quentin örjöngreni is fog. Szóval szépen kérlek, engedj be és négyszemközt mindent elmondok neked. - néztem bele mélyan a szemeibe, reménykedve benne, hogy sikerül hatnom rá és utána mindent megtudunk majd beszélni értelmes felnőttek módjára.
Öt éven át voltam abban a hitben, hogy a lány, akit mindennél jobban szerettem, meghalt. Eltemettem egy üres koporsót, meggyászoltam és habár nem egy kolostorba száműztem magam, de olyan életet választottam, amit nem akartam soha. Ha csak sejtem, hogy él... De honnan sejthettem volna? Meghagyott ebben a hitben, mert... mert... Miért is? Végre megszólal és bár ennél többet vártam, értékelem az öniróniát. Ráncba szalad a homlokom, ahogy elhadarja röviden és tömören a történetet, amiből számomra semmi lényeges nem derül ki. Mármint arra magamtól is rájöttem, hogy miképp lett vámpír. A baleset ezek szerint igaz volt, de engem sokkal jobban érdekel az, hogy miért nem tudatta velem, hogy nem halt meg. Idegesen túrok a hajamba és élesen szívom be a levegőt, hogy megőrizzem azt, ami a higgadtságomból maradt. - Igen, most meg itt vagy - bólogatok és eleresztem a fülem mellett a kérését. Egyelőre nem szeretném, ha bejönne. Ez a lakás őrzi az emlékeimet róla, ha behívnám már nem lenne ugyanaz. Még csak nem is ismerem, mármint... úgy érzem, mintha egy teljesen másik ember állna itt, előttem. Egy idegen. Az arca, a hangja, a pillantása... Minden Oliviáé, de valahogy még sem ő az. - Öt év után csak úgy felbukkantál... - folytatom és nem tudom leplezni a hangomból kicsendülő sértettséget, igaz, nem is akarom -, vámpírként. Egy részem, aminek már léteznie sem volna szabad tiltakozik az ellen, hogy ilyen hűvösen viselkedjek, bűntudatot ébreszt bennem, de próbálok nem törődni vele. Azzal győzködöm magam, hogy minden szavam, minden rideg megnyilvánulásom jogos. Ez a lány tulajdonképpen elhagyott engem és a legaljasabb módon tette. Eljátszotta a halálát. Nem tartozom neki semmivel... Kár, hogy nem ilyen egyszerű. - Úgy is mondhatjuk - ismétlem el a szavait, mikor megjegyzést tesz az edzéssel kapcsolatban. Nem tudom mennyit tud, és nem tudom, hogy be akarom-e avatni bármibe is. Gondolom az elég nyilvánvaló, hogy van némi közöm a természetfeletti világhoz, hiszen szemem se rebbent, mikor közölte, hogy vámpír, illetve én is használtam pár perce a szót. De ettől függetlenül nem tudom, mennyire lehet képben. Talán hallott rólam ezt-azt, talán érdeklődött felőlem, talán figyelt... Talán tiszta hülye vagyok, amiért ez számít. Nem volt itt. Így az egész nem is fontos. - Elmondod, hogy miért hagytál el? Hogy miért hitetted el, hogy halott vagy? Hogy miért csak most bukkansz fel? Egyáltalán megtudtam volna, ha most nem futunk össze? - zúdítom rá a kérdéseimet kíméletlenül és közben próbálom lecsillapítani a hevesen dübörgő szívem, ami elárulhatja, hogy bár összeszedettnek látszom, nem vagyok az.
Denver számomra az egyik legcsodálatosabb hely ahol csak megfordultam életem során, hiszen oda csak boldog emlékek kötnek. Ott jártam iskolába, ott élt a családom és még megannyi csodás emlék köt oda. De mint sokaknak, nekem is New York tartogatta a legjobb dolgokat az életben. Brooklyn volt a Castiellel közös életem központja és a jövőnk színhelye, de persze, mint tudjuk ez nem teljesen úgy jött össze ahogyan én azt kis naiv módon elterveztem. Talán éppen ezért is nem jöttem azóta vissza. Vagy talán csak féltem attól, hogy valaki felismer és lebukom. Most mégis itt állok és farkasszemet nézek azzal az emberrel aki valamikor a világmindenséget jelentette a számomra. Láttam az arca minden rezdülésében, hogy mennyi érzelem játszódik le benne, és ott abban a pillanatban lettem biztos benne, hogy hibát követtem el. Nem azzal, hogy ide jöttem, hanem azzal, hogy nem jöttem előbb vagy úgy egyáltalán azzal, hogy hallgattam Q-ra és kizártam őt az új életemből. - Úgy is mondhatjuk. - feleltem válasz gyanánt a kijelentésére, pedig tudom, hogy nem kérdésnek szánta, de azt éreztem szükségem van arra, hogy megszólaljak, máskülönben megbolondulok. - Azt hiszem ez egy kicsit bonyolultabb történet annál, hogy az ajtóban álldogálva elmeséljem. De röviden annyi, hogy volt egy balesetem, amibe végül bele is haltam. Menetközben viszont rám talált egy vámpír aki segített rajtam, most meg itt vagyok. - hadartam el a rövid változatot és reméltem, hogy képes lesz feldolgozni azt a rengeteg információt amit az elmúlt fél percben rázúdítottam. - Tudom, nincs jogom ilyet kérni, de nem mehetnék be? Odabent mindent megmagyarázok. - néztem rá kérlelőn. Persze nem szerettem volna semmit ráerőltetni, de úgy gondolom, hogy így egyszerűbb lenne. Egyikünknek sem lenne annyira kínos és amúgysem gondolhatja, hogy bármilyen formában is bántanám őt szánt szándékkal. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem zavar ez a hűvös viselkedés amit tanúsít velem szemben, de ettől függetlenül mégis azt kell, hogy mondjam megértem minden ellenérzését irántam, vagy éppen a kialakult helyzet iránt. De ennek ellenére vágyom arra, hogy megolvadjon egy kicsit a jég közöttünk és normális ember módjára tudjunk beszélni. Én ha kell megesküszöm, hogy nem bántom őt, de ezek után remélem Ő is hasonlóképpen megígéri ugyanezt. - Amúgy jól nézel ki. Ahogy látom, végre sikerült időt szakítanod az edzésre. - mondtam mosolyogva, jelezvén, hogy feltűnt a rajta beállt változás ez alatt az öt év alatt.
Valószínűleg úgy nézek ki, mint aki szellemet látott, de azt hiszem, hogy a jelen helyzetre ráfoghatjuk, hogy tényleg valami ilyesmiről van szó. Beletelik néhány pillanatba, hogy egyáltalán eljusson a tudatomig, hogy ez a valóság és tényleg ő áll előttem, nem pedig valami emlék foszlány elevenedik meg a kilincs érintésének nyomán, de még így sem sikerül azonnal feldolgoznom. Az agyam teljesen leblokkol, habár a zsigereimben érzem, ahogy a vadászösztön feléled bennem és azt üzeni a testemnek, hogy tépjem ki a vámpír szívét. Nem teszem meg és nem csak azért, mert ez a nő valaha fontos volt nekem (talán még most is az), hanem mert sosem voltam olyan, mint a többi vezető. Sosem gyilkolok akkor, ha nincs rá nyomos okom.
Fogalmam sincs hány perc telik el azzal, hogy kukán szobrozok a küszöbön és őt bámulom, de végül valami normális működésre bírja az agyam és kiszakadok a kábulatból. A helyzet így sem könnyebb, de legalább többre is képes vagyok annál, hogy némán tátogjak, mint egy hal. - Te élsz. - Habár eredetileg vádló hangot akartam megütni a megállapítás úgy hagyja el a szám, mintha ő sem lenne ezzel tisztába és nekem kellene közölnöm vele. Ennyit arról, hogy az agyam normálisan működik…
- Hogy? – Általában ennél sokkal bővebb a szókincsem, de most egyszerűen cserbenhagynak a szavak. Az érzelmeim vérre menő harcot vívnak egymással, nem tudom, hogy dühös legyek, vagy boldog… Egyáltalán nem tudok semmit, és ez kikészít. - Hol voltál? Miért nem szóltál, hogy életben vagy? Vagy valami olyasmi… - mérem végig kissé hűvösen, ami még engem is meglep, de az ösztönökre fogom. Persze simán lehet, hogy a sértettségem – ami mellesleg teljesen jogos – mondatja ezt velem. Semmit sem változott. Persze tudom, a vámpírok nem öregszenek, de ez akkor is ijesztő. Rajtam meglátszik ez az öt év. Hirtelen zavarni kezd a borostám, a karikák a szemem alatt és az elnyűtt melegítő felső, pedig látott már ennél lerobbantabban is. Az egyetlen, amire büszke lehetek, hogy azóta jócskán megemberesedtem hála az új „hivatásomnak”. Vajon tudja, hogy mi lett belőlem? Figyelt? Egyáltalán eszébe jutottam?
Castiel Doyle és Olivia C. Summers egykori közös otthona.
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
|| 
