Az ösztönöm azt súgta, öljem meg, úgyhogy elvágtam a torkát. Nem tudtam, megérdemli-e. Nem ellenőriztem a hátterét. Nem kérdeztem a nevét. Nem volt tárgyalás. A kardom vezetett és öltem. Bár éreztem, hogy a helyes dolgot cselekedtem, mégsem voltam aznap este önmagam. Nehezen bírtam el a saját gondolataimmal, csak lézengtem a városban és a jégkockák is elolvadtak már az italomban, mire Reagan oldalba bökött, hogy megtudakolja, mi bajom van.
- Érezted már úgy, hogy mióta... Te jó ég, mióta is csináljuk ezt? - Kettőnk közé böktem, az együtt töltött évekre célozva. A hosszú hetekkel, gyakran hónapokkal töltött vadászatok összefolytak egy idő után, az arcok elkoptak. A szemek soha. Sosem felejtem el egyetlen áldozatom tekintetét sem, azt az utolsó szikrát, ami szép lassan kifakul a szembogarakból; mintha lámpát kapcsolnának le, egyszer csak kihuny a fény. Két tucat öldöklés után az ember megleli benne a múlandóság szépségét. - Érezted már úgy, hogy az élet, amit élsz, nem a tiéd? Mintha e különös erő bábjai lennénk... Nincs jogunk megítélni, hogy amit teszünk, helyes-e. Nincs jogunk eldönteni, kit akarunk levadászni. Nincs jogunk a kegyelemre. Az ösztöneink diktálnak, és mi csak eszközök vagyunk a kardunk kezében. - magyaráztam, és éreztem, hogy Reagan kitartóan, türelmesen figyel. Nem tudtam, hogyan vélekedik a szavaimról, de azt igen, hogy bármikor kiönthetem neki a szívem, ha úgy érzem, nem bírom tovább cipelni egymagam a vadászlét súlyát. Az életemet is rábíznám, és a legszebb az volt az egészben, hogy tudtam, ez kölcsönös kettőnk közt.
- Felejtsd el. Nem tudom, mi van ma velem - legyintettem, és végre felkaptam a poharam a pultról. A whiskey tüze végigmarta a torkom, és a gondolataim súlya máris enyhülni látszott. - Biztos előtört a lázadó apuci kicsi lányából - kuncogtam, s az önállóságról, a szabad akaratunkról folytatott eszmecsere már el is illant a fejemből. Helyette nőkről és férfiakról beszélgettünk, munkáról és áldozatokról, célkitűzésekről és partikról, focimeccsekről, nem kívánt terhességről és a globális felmelegedésről.
Reagenről volt szó. Köztünk sosem voltak tabuk.

- Igen, apa, jól vagyok. Igen. Persze, hogy áll még. Szombaton, a szokott étteremben. Már foglaltam asztalt. - A vállamhoz szorítottam a telefont, hogy le tudjam fogni a bábu mindkét farúdját, megállítva a sebes forgásban, aztán hátrébb léptem és a kijelölt cél közepébe rúgtam egy jó nagyot. Az állvány megremegett ugyan, de talpon maradt.
- Igen, apa, már meséltél róla. Igen. Doktornő. Igen. És a mosolya... akár a Nap. - Arcon csaptam ököllel a bábut, lófarkam vadul hullámzott mögöttem minden mozdulatra. Fáradt sóhajjal letöröltem a homlokomról a verítéket, és elkezdtem lebontogatni a kötést a kezemről. Úgy ítéltem, másfél óra edzés elég volt egyelőre. Különben is, nehéz koncentrálni, ha az ember apja ott duruzsol a fülébe állandóan.
Ám apám következő szavaira megdermedtem a mozdulatban és a kezembe fogtam a mobilt, hogy rendesen a fülemhez emelhessem.
- Tessék? Ennyire komoly?
Mármint persze, apa rengeteget mesélt mostanság az új barátnőjéről, de sosem hittem volna, hogy eljutnak arra a szintre, hogy be akarja mutatni nekem. Eddig egyetlen egy kapcsolata sem végződött ennyire komolyan, így hát értetlenül, mondhatni gondterhelten álltam a hír előtt. Csak akkor tűnt fel, hogy elég hosszú ideje szótlan vagyok, amikor ezt apa is szóvá tette.
Sietve megráztam a fejem.
- Nem, persze, dehogy gond. Hozd nyugodtan. Akkor szombaton! Puszi! - kinyomtam a mobilt és egy darabig némán bámultam a kijelzőre. Nem tudtam, hogyan érezzek a család bővülésével kapcsolatban, hisz bár mindig is anyámként tekintettem a nevelőnőmre, ez sosem jelentette azt, hogy neki és apámnak együtt kéne lenniük... A gondolat viszont, hogy akkor egy új nőnek kell helyet szorítanom a családfa anya-sorában, valahogy kényelmetlenül érintett. Az a sor már épp elég problémás volt még egy plusz szereplő nélkül is.
Vettem egy mély levegőt, aztán megpördültem a tengelyem körül és egy keresztrúgással lesújtottam a bábura. A talapzat kiszakadt a földből, és a két méteres tákolmány elrepült a terem másik végébe. Elégedett félmosollyal szemléltem meg a művemet, majd sarkon fordulva magam mögött hagytam az edzőtermet, átvetve a törölközőt a nyakamon.
Máris új számot tárcsáztam.
- Szia, én vagyok. Nincs kedved vadászni menni?